A bírói függetlenség személyi és intézményes garanciái Magyarországon - Európa vagy a világ számos országával ellentétben - nem a 19-20. században alakultak ki, annak évezredes gyökerei vannak, amelyek történeti alkotmányunkkal együtt fejlődtek. A mai jogelveket a megelőző korszakoktól elvárni nem lehet, különösen nem a mai egységes jogrendszer elveit a jogi partikularizmus időszakán, de a Szent Istvántól a polgári átalakulásig (1848) ívelő majdnem 900 esztendő jogalkotását és részben joggyakorlatát szemlélve megállapítható, hogy a bírói függetlenség követelménye és annak folyamatos bővülése, szigorodása - adott korszakban és korabeli formában persze, de - végig kimutatható.
The personal and institutional guarantees of the independence of justice have a millennium-long history in Hungary. Of course, the actual principals of the law cannot be required on the past, but we can see the gradual development of the idea and the rules from King Saint Stephen (1000) to the modern age (1848). In this study I examine the laws and the practice from the aspect of the personal guarantees of the independence of justice.
"Magyarország független, demokratikus jogállam"-fogalmaz az Alaptörvény.[2] A mai jogállamisági felfogások[3] középpontjában álló bírói függetlenség kérdésköre az utóbbi években a szakmai és a szélesebb nyilvánosság érdeklődési körébe került, sokszor hangzik el a közismert megfogalmazás, hogy Magyarország fiatal jogállam, értve ez alatt az 1989-et. A jogállam Magyarországon nem 1989-ben - negyvenöt év kommunista diktatúra után - jött létre, éppen ellenkezőleg, hazánk azon nagyon kevés európai országok közé tartozik, amelyek ezeréves (jog)államiságot tudhatnak maguk mögött,[4] a kommunista diktatúra csak megszakította a történelmi folytonosságot. Ennek az ezer évnek a döntő része - néhány történelmi megrázkódtatást leszámítva - szerves és természetes fejlődést mutat egészen a második világháborúig, ami a törvénykezés szerveit, azaz a bíróságokat is magában foglalja.
Háromszáz éves évfordulóját üli idén a legfelsőbb magyar bírói fórum, a Kúria, amit a pozsonyi diétán elfogadott, és Habsburg III. Károly királyunk (17111740) által 1723. június 19-én szentesített törvény[5] hozott létre, amely ma a kontinens legrégibb, állandó székhellyel, folyamatosan működő, rögzített hatáskörű felsőbíróságának számít. A bírói függetlenség eszmeisége azonban ennél jóval régebbre nyúlik vissza, mondhatni egészen a kezdetekig. Az egyes, az igazságszolgáltatással és a bírói hivatással szemben mai felfogásunk szerint támasztott követelmények (pártatlanság, elfogulatlanság, külső és belső befolyástól való mentesség, a jognak alávetettség stb.) elszórtan már a középkori (!) törvényeinkben megfogalmazódnak, Werbőczy István[6] országbírói ítélőmester híres munkája (Tripartitum, 1514) az, amely ezt elsőként egységes keretbe próbálta összefoglalni.[7] "Ami Werbőczy munkájából számunkra igazán jelentős, az a máig érvényes, alkotmányosan és alapjogilag védett, a jogállam elengedhetetlen tartozékait képező elemek. Ezek távlatokra történt megfogalmazása a sajátosan magyar jogrend elemei között Werbőczy István elvitathatatlan érdeme".[8] Werbőczy tudása az egyetemi tanulmányokból, törvényekből, királyi, vármegyei hatósági oklevelekből, ügyvédi, bírósági és a kancelláriai szolgálatban eltöltött évek tapasztalataiból származott. Egyesítette a három
- 1119/1120 -
(jogtudósi, jogalkotói és jogalkalmazói) területen szerzett műveltségét, amelyet a Hármaskönyv megalkotásakor megcsillogtatott. Ha a bírák függetlenségét vesszük vizsgálat alá, akkor Werbőczy munkája megkerülhetetlen forrás. Nem alkotott új jogot, a magyar jogot, a szokásjogot gyűjtötte egybe, amint azt maga is leszögezi jogkönyvében.[9] Werbőczy bizonyosan külföldön (is) tanult,[10] mégis, amit alkotott - a Tripartitum - szinte egészen magyar lett és "amely a maga nemében koránt sem elvetendő, hanem tisztelendő kultúrérték a magyar jogállam kibontakozásának történetében".[11] A századfordulón jelentős forrásfeltárást végzett az akkor kialakuló modern (jog)történettudomány, amelynek alapján számos monográfia készült,[12] kifejezetten a bírói függetlenség szemszögéből vizsgálva legjobb tudomásom szerint azonban még nem. Jelen tanulmányban a bírói függetlenség kérdésének személyi oldaláról vizsgálva kívánok rövid áttekintést nyújtani a polgári átalakulást (1848) megelőző időszakról a magyar fejlődés tekintetében a Kúria 300 éves évfordulója alkalmából.
Ma viszonylag könnyű összeszedni a bírói függetlenség biztosítékait, hiszen azt az 1869. évi IV. tc. katalógusszerűen rögzítette, és a mai elvek is az akkor összegyűjtött szabályok szellemiségéből merítenek elsősorban. A biztosítékok személyi oldalához kapcsolódik a követelmény, hogy a bíró ítélkezése során csak a jognak van alávetve, döntéshozatalában nem befolyásolható, nem utasítható. Ide soroljuk a bírói megbízatás keletkezésének és megszűnésének törvényi szabályait, a kiemelt védelmet és az összeférhetetlenséget. A középkorban és az újkorban (egészen a polgári átalakulásig) a jogi partikularizmus érvényesült. Az viszont világosan kimutatható, hogy az ezredéves jogfejlődés során a bírói függetlenség eszmeisége, annak követelménye, bővülése, szigorodása - korszakonként adott keretek között és formában persze, de - végig jelen volt.
A középkorban - de különösen annak első felében - gondot okozhatott a törvény (ismeretének) hiánya,[13] a bíróságok ezért leginkább a szokásjogot alkalmazták, "az itélőmesterek az itéletek meghozása alkalmával mindenkor az ország szokásaira szoktak hivatkozni" - fogalmaz még az 1498:6. törvénycikk. Werbőczy Tripartituma felsorolja azokat a dekrétumokat,[14] amelyeket az ország szokásjogához tartozónak tekint, illetve azon privilégiumokat, amelyeket a jogalkalmazásnak figyelembe kell vennie.[15] Ha megnézzük a kora újkori törvényeket, akkor azokban ugyan találunk utalást Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) vagy Hunyadi Mátyás (1458-1490) dekrétumaira - a korábbiakra pedig csak nagyon elvétve -, ellentétben Jagelló II. Ulászló (1490-1516) sokat hivatkozott törvényeivel. A könyvnyomtatást megelőzően, és a jogalkalmazó bírák többségének írni-olvasni tudása hiányában mindez érthető. Csak a 15. század végén tűnik le a bárók azon utolsó nemzedéke, amelyik nem (magától értetődően) tud írni-olvasni; az 1491-es pozsonyi békeszerződésen ecsedi Báthori István[16] országbíró/erdélyi vajda (1471/79-1493) nevében unokaöccse, Báthori György, a szintén írástudatlan Rozgonyi László kamarásmester és guthy Országh László főlovászmester, nógrádi főispán helyett pedig erdődi Bakócz Tamás győri püspök, fő- és titkoskancellár aláírása szerepel.[17] A bírák többsége a középkorban, de még a kora újkorban sem járt egyetemre, a jogot esetleg az országgyűlésen követként, a vármegye közgyűlésein, hivatali szolgálata során, az úriszéken, a családban ismerte meg. Az egyháziak körében sokkal jellemzőbb volt a külföldi egyetemjárás.[18] A középkorban az eljárásokat (főként vidéken) a szóbeliség jellemezte, a királyi (udvari, kuriális) bíróságokon a 15. században az ítéleteket már írásba kezdik foglalni, az "ítélőlevelek díjának" törvényes szabályozása már Zsigmond király korszakában (1435) szükségessé válik.[19] Hunyadi Mátyás Decretum Maiusa (1486) a kuriális bíróságok által hozott ítéletek aláírását és megpecsételését rendeli el hitelesítésként,[20] de a vármegyék törvényszéke kapcsán még a 16. század derekán is úgy fogalmaz a törvény, hogy "a leveleket az alispánok, szolgabirák vagy esküdttársak, vagy közülök azok, a kik irni tudnak s egyszersmind a jegyző irják is alá".[21]
Werbőczy - európai hírű művében - az élő hazai szokásjogot (consuetudo) foglalta egységes keretbe, amelynek mielőbbi elkészítését a rendek is sürgetve követelték a királytól,[22] mivel az írásba nem foglalt
- 1120/1121 -
szokások számos, a jogalkalmazás terén felmerülő értelmezési kérdéseket vetettek fel.[23] Ezt a jogbizonytalanságot volt hivatott orvosolni a Tripartitum, amely az országos szokásjogot (döntő részben magánjogi és eljárásjogi szabályokat) rögzítette írásos formában. A hazai jog pedig - Werbőczy értelmezésében[24] - a hazai szokásjog, amelyet három konstitutív elem alkotott: "először a közönséges rendeletek és végzemények, másodszor a fejedelmi kiváltságlevelek, harmadszor pedig: az ország rendes bíráinak ítéletei".[25] Tudjuk, hogy az országgyűlés Werbőczy Tripartitumát egy bizottságon keresztül megvizsgálta, el is fogadta, a király is szentesítette - a királyi jóváhagyás a munka elején olvasható -, a kihirdetése azonban, valószínűleg a bárók ellenállása miatt, elmaradt. Werbőczy viszont a saját költségén Bécsben kinyomtattatta, és azokat szétküldte (1517) a vármegyéknek, amely így a jogalkalmazás útján vált irányadóvá a törvénykezés során. Szinte azonnal része lett a jogéletnek, amint azt már a következő 1518. évi (bácsi) országgyűlés is bizonyítja, a perjogban ugyanis a diéta annak alkalmazását írta elő a vármegyék számára.[26] A bírói gyakorlatban meggyökeresedett Tripartitum időtállóságát bizonyítja, hogy még "a 18. század harmadik évtizedében fölállított királyi Curia is folyvást arra alapítja ítéleteit és döntvényeit, s az alsóbb bíróságoknál is a törvénykezés első rendű kalauzául szolgált".[27] A rendek tisztában voltak a Tripartitum jelentőségével, "a tolnai országgyűlés, ugyancsak 1518-ban Werbőczynek e munka kiadása (s talán a vármegyékhez megküldése) körül fölmerült költségeit és fáradságát meg is jutalmazza olyképen, hogy minden jobbágytelek után 5 dénárt szavazott meg számára".[28] Werbőczy "legfőbb érdeme pedig abban áll, hogy munkájával a hazai magánjogot biztos alapra fektette, egységes rendszerbe öntötte, s az írásba foglalás ereje által állandóvá tette és sok részleteiben megóvta az enyészettől".[29] A 16. század derekán újabb kísérlet történt a szokásjog rendezésére - Négyeskönyv (Quadripartitum) - de az végül nem is került a diéta elé.[30]
A 16-17. századi oszmán megszállás, és a bécsi udvarnak a magyar alkotmányos berendezkedést - és így a felsőbíróságok működését - sértő törekvései következtében kialakult kaotikus állapotok (a felsőbíróságok működésének akadozása) nem tették lehetővé, hogy a (felső)bírósági gyakorlatot összefoglalják, így arra csak a 18. században kerül sor. Már a Rákóczy-szabadságharc lezárása (1711) után felvetődik az igény,[31] de csak a század második felében (1769) készült el egy gyűjtemény, amely végül is az 1723-ban felállított Curia ítéleteit foglalta egybe. A Planum Tabulare[32] első megjelenésére egészen 1800-ig kellett várni, amely a későbbi bírói praxisra óriási hatást gyakorolt.[33] Az alsóbb fokú bíróságok is ahhoz igyekezték igazítani ítélkezési gyakorlatukat, az ország rendes bírái és ítélőmesterei levéltáráról - a jogbiztonság érdekében - már a 19. század elején gondoskodik az országgyűlés.[34] A 18. század végén kísérlet történik mind a magánjog,[35] mind pedig a büntetőjog[36] rendezésére, ami a reformkorban is folytatódik,[37] de az majd a csak a polgári átalakulás (főként az 1867-es kiegyezés) után kap igazán lendületet.
Hunyadi Mátyás Decretum Maiusa (1486) az első törvénykönyv, ami nyomtatásban (1488) megjelent,[38] az országgyűlés a törvények összegyűjtését és kiadását - a szokásjog összegyűjtésének mintájára - már Mohács (1526) előtt többször[39] sürgette. Csak összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy a spanyol királyságokban ugyancsak ekkoriban (1484) tesznek első kísérletet a törvények összegyűjtésére.[40] Mohács után I. Ferdinánd uralkodása (1526-1564) alatt az országgyűlésen gyakorlatilag folyamatosan napirenden volt a kérdés.[41] Végül - a spanyol helyzethez[42] (1567) hasonlóan - a 16. század utolsó harmadában (1584) két püspök (Telegdy Miklós és Mossóczy Zakariás) foglalta egységes keretbe és adta ki nyomtatásban. Később ez Corpus Juris Hungarici néven vált a magyar törvények gyűjteményévé,[43] és egészen 1948-ig szolgálta a jogalkalmazást kibővítve az újabb és újabb törvényekkel, a második világháború után a
- 1121/1122 -
kommunista hatalom szüntette meg. A szepesi szász városokban már a 14. századból írott városi jogkönyvek maradtak fenn, a 15. század elejéről pedig ismerjük a budai és pozsonyi városi jogkönyveket is, amelyekben a magisztrátus/városi bíróság statútumai és ítéletei foglaltattak egybe.[44] A 15. század vége felé a tárnoki széken - a tárnoki városok felsőbíróságán - összegyűjtötték az anyagi és eljárási szabályokat, majd Rudolf király (15761608) megerősítette (1602) azokat, és Articuli juris tavernicales elnevezés alatt vált a joganyag részévé, amely egészen a polgári átalakulásig szolgálta e városok (felső)bíráskodását.[45]
Hunyadi Mátyás törvénykönyvében (1471) rögzítik, hogy "az ország törvényszékén kelt semmiféle itélőlevelet meg ne semmisitsünk [...] ha országunk törvényeivel és régi szokásával ellenkező levelet bocsátottunk volna ki, annak ereje ne legyen".[46] Később II. Ulászlónak a választási feltételeit egybefoglaló híres farkashidai oklevele[47] (1490) ki is fejti ezt, amikor úgy fogalmaz, hogy a bíráknak; "teljes és egészen szabad hatalmukban álljon, minden, ugy előkelőbb, mint alábbvaló perlekedő részére, bármilyen rendűek, állásuak és méltóságuak is legyenek azok, az ország régi és jóváhagyott szokása szerint, minden félelem nélkül, törvényes és helyes igazságot szolgáltatni. És, hogy egy bírót sem fogunk arra szorítani és kényszeríteni, hogy valakinek kedvére a szokásokat, a közönséges bírói gyakorlatot és a törvény rendét megmásítsa vagy megzavarja".[48] Ennek a jelentőségét jól mutatja, hogy évszázadokon keresztül hivatkoznak rá,[49] sőt, a 17. században - a korábbi évszázadok királyválasztási kondícióból[50] - kialakuló királyi felavatási hitlevél cikkelyei közé is bekerül.[51] Igaz, hogy 17. század végén (1687) a hitlevél szövege jelentősen lerövidül, és ez a cikkely kikerül onnan, az 1723. évi törvénykönyv - a Kúria felállításakor -mégis a II. Ulászló féle szöveghez nyúl vissza annak megerősítésekor.[52]
A bírák függetlenségét, elfogulatlanságát, jognak alávetettségét volt hivatott biztosítani a bírói eskü, aminek szövegét már Zsigmond királyunk utolsó törvénykönyve (1435) rögzíti: "Én N. esküszöm az Istenre és az Isten szent anyjára, szüz Máriára, minden szentekre és Isten kiválasztottjaira, hogy minden előttem perlekedőnek, együtt és egyenkint, a személynek, tudniillik gazdagnak és szegénynek, megválogatása nélkül és minden kérést, jutalmat, kedvezést, szeretetet meg gyülölséget hátratéve és távoltartva, tehetségemhez képest igaz és való törvényt és igazságot fogok tenni, a mint tudniillik azt az Isten és az ő igazsága szerint megtenni kötelességemnek ismerendem. Isten engem ugy segéljen és a boldogságos szüz Mária és a mi Urunk Jézus Krisztusnak ez éltető keresztjele".[53]
Werbőczy Tripartitumában a kizárólag a jognak alávetett bíró eszmei képe bontakozik ki; "a birót »judex«-nek, mintegy »jus dicens«-nek, azaz a jog kimondójának nevezzük, mivel a jog szerint biráskodik, azaz igazságot szolgáltat a népnek. A jog pedig tárgya az igazságnak; ezért az ítélés elnevezésénél fogva annyi, mint az igaznak, vagy jognak meghatározása abban az ügyben, a mely a biró elibe kerül".[54] "Az emberi ítélést pedig négyféle dolog szokta felforgatni. A félelem, mikor valakinek hatalmától tartva a valót megmondani nem merjük. A nyereségvágy, a mikor valakinek lelkét ajándékkal vesztegetjük meg. A gyűlölség, a mikor ellenfelünknek ellenére törünk. A szeretet, a mikor barátunknak vagy rokonunknak szolgálatot tenni igyekszünk. Mindezeket a birónak magától távol kell tartania és kerülnie".[55]
Az eskü átment a gyakorlatba, Szabolcs vármegye statútumában (1553) arra csak visszautal.[56] A vármegyék a 16-17. században sorra hozzák a törvényekben ki nem fejtett, de az ottani elvekből egyenesen következő eljárási részletszabályokat a bíráskodás függetlenségének és pártatlanságának biztosítása érdekében; Szepes vármegye (1567) a bíróság ítélethozatalra való visszavonulásáról,[57] Sáros vármegye (1617) a bírói titoktartásról és megszegésének következményeiről,[58] Vas vármegye (1657) a bíráskodás idejét (reggel hattól délután kettőig) határozza meg, sőt a bírót a tárgyalás alatt a teremben maradásra szorítja, "ha ki törvényben ül, addig mig annak a causának vége nem leszen, ki ne járjon, hogy magára suspiciót ne hozzon".[59] A 1819. században ezek egyre részletesebb szabályozást nyernek.
Az Árpád-korban a bírák (nádor, országbíró, ispán stb.) kinevezése és a felmentése tekintetében nem volt (sok) törvényi megkötés. Az uralkodó (a királyi tanáccsal egyeztetve) tetszése szerint nevezte ki a bírákat "határozatlan" időre. III. András dekrétuma (1 291) mondja, hogy "a nádort, tárnokaink mesterét, az alkancellárt és az országbírót országunk nemeseinek tanácsából, országunk régi szokása szerint fogjuk kinevezni".[60] Anjou Lajos trónra
- 1122/1123 -
kerülésekor (1342) már a méltóság betöltésébe az országgyűlés kíván beleszólni - ekkor jelenik meg a regni Hungariae palatinus, azaz az ország nádora elnevezés -, ami egy újabb évszázad múltán (1439) törvényi szabályozást is nyer, az "ország régi szokására" hivatkozva. Az Anjou- és a Luxemburgi korszakban világosan kimutatható, hogy a nádorváltások országgyűlésen vagy legalább a királyi tanács tagjainak jelenlétében (nyilván annak beleegyezésével) történtek.[61] A szokásjog törvénybe foglalását az kényszerítette ki, hogy Héderváry Lőrinc nádort (1437-1447) Pálóczy Mátyus nádor (1435-1437) halála után a Prágában tartózkodó Zsigmond király önkényesen nevezte ki, ezért kimondták, hogy a király és az országgyűlés együtt állít nádort. Nem Héderváry személye ellen volt a rendeknek kifogása - hiszen méltóságában maradhatott -, hanem az eljárás módjával szemben.[62] Werbőczy a nádorsága (1525/26) alatt használta az "ország nádora és szolgája" (regni Hungariae palatinus et servus) megnevezést.[63] A reformáció hatására a kora újkorban (1608) a nádorválasztás középkori szabálya annyival egészült ki, hogy az országgyűlés a király négy jelöltje - két katolikus és két protestáns - közül választhasson;[64] e szabály meghozatala után Illésházy István (16081609), Thurzó György (1609-1616) és Thurzó Szaniszló (1622-1625) nádorok kerültek ki csak a protestáns vallásúak közül, azt követően csak katolikusokat választottak. A diéta - okulva a 16. század tanúságából - kimondta, hogy a nádori méltóság megürülése esetén egy éven belül a király nádorválasztó országgyűlést hirdessen, bár ezt a 17. és a 18. században sem sikerült kikényszeríteni minden esetben.
A személynök kapcsán - aki eredetileg egyházi személy volt[65] - csak a 16. század elején követelik meg, hogy világi személy legyen,[66] első világi személyként éppen Werbőczy István tölti be ezt a bírói méltóságot.[67] A királyi Curia bírái kapcsán csak annyit kötöttek ki, hogy: "válaszszon a királyi felség és az ország a rendes birákon kivül a főpapurak közül is kettőt, és a báró urak közül szintén ugyanennyit, és az országlakosok közül az országnak mind a négy részéből az ország tehetősebb és jelesebb nemesei sorából tizenhat jogtudóst, olyanokat tudniillik, a kik tudományuk által kitünnek, és ezeknek az itélethozásnál mindenkor jelen kell lenniök".[68]
A kinevezéshez hasonlóan a felmentésnek sem voltak meg a kidolgozott szabályai, a nádor tekintetében viszont már az Aranybulla megújítása (1231) rendelkezett az elmozdításáról; "ha a nádor aközben rosszul intézné a király és az ország ügyeit, könyörögni fognak nekünk, hogy helyére hasznosabbat állítsunk, akit akarunk, és mi az ő kéréseiknek engedni fogunk".[69] Másként alakult a nádorok leváltása azt követően, hogy már törvény szabályozta a megválasztásukat, tudjuk, hogy Garai László nádor (1447-1458) eltávolításához országgyűlési hozzájárulást kért Hunyadi Mátyás. [70] II. Lajos (1516-1526) idejében (1518) a nádori törvényszék által meghozott ítéletet végrehajtani elmulasztó/vonakodó nádor leváltását iktatják törvénybe.[71] Mohács előtt a kaotikus belpolitikai állapotok[72] következtében ecsedi Báthori István nádor[73] - politikai okokból - kétszer (1523, 1525) is megválni kényszerült a magas méltóságtól, de Werbőczy nádorsága sem tartott sokáig, őt erővel mozdították el hivatalából.[74] A méltatlan helyzet megismétlődését elkerülendő, a Mohács előtti utolsó országgyűlésen kimondták, hogy a király az országos méltóságok - és így a nagybírák (a nádori kivételével) - tekintetében szabadon gyakorolhatja a kinevezési (és felmentési) jogát,[75] a nádori méltóságtól pedig - a hűtlenségben való elmarasztalás esetének kivételével - ne lehessen megfosztani viselőjét.[76] Ez gyakorlatilag a polgári átalakulásig megmaradt, utána pedig törvényben meghatározott esetekben volt csak lehetőség a bírákat elmozdítani hivatalukból.
A bírák kiemelt büntetőjogi védelme ugyancsak a Hunyadi- és Jagelló-korban nyer törvényi szabályozást, méghozzá a legsúlyosabb, hűtlenségi esetek körében.[77] Mátyás törvénye kiemeli, hogy aki, az ország valamely nagybíráját vagy a főispánt vagy alispánt "a törvényszék tartásának idején vagy különben is ok nélkül megverik, meggyilkolják vagy elfogják, azok ennek törvényes bebizonyitása után örök hütlenség vétkén s ennek büntetésén
- 1123/1124 -
maradjanak".[78] Werbőczy Tripartituma innen veszi át a hűtlenség eseteinek felsorolása között a bírák "megsebesítése megverése vagy megölése" tételt.[79] 1474-ben Perkedy László szabolcsi alispán meggyilkolása az egész országot fellármázta, Hunyadi Mátyás az "istenbe vetett hitükre és a szent korona iránti hűségükre való tekintettel"[80] az egész vármegye nemességét hívja fel a tettesek felkutatására és megbüntetésére. Mohács után a nagybírákat, főispánt, alispánt megillető kiemelt védelmet a szolgabírákra is kiterjesztették.[81]
A bírák védelmét erősítette a széksértés, azaz a bíróság igaztalan/alaptalan rágalmazásának büntetése, már Szent Lászlónál találunk olyan rendelkezést, hogy aki, a bírót alaptalanul rágalmazza, gyalázza, becsmérli stb. pénzbüntetésben lehetett elmarasztalni,[82] Zsigmond törvénykönyve is említi.[83] II. Ulászló első törvénykönyve a széksértést a hűtlenség tényállásai közé emeli be,[84] igaz, pár évvel később az mégis kikerült a legsúlyosabb bűncselekmények közül.[85] A széksértés pénzbüntetését már Mohács előtt meghatározták,[86] és azokat később a 16-17. században többször is megerősítették.[87] Akadt példa, hogy a peres felek a bíróság eljárását fegyveresen akadályozták meg,[88] Mátyás Decretum Maiusa (pénz)büntetés terhe alatt tiltja el, hogy a törvényszéken fegyveresen jelenjenek meg a peres felek vagy akár a hallgatóság,[89] amit II. Ulászló dekrétuma megerősít, sőt a bíróság épületének fegyveres őrizetét rendeli.[90] A vármegyék a 17. században kezdenek mindinkább a bírósági tárgyalás rendjére vonatkozó szabályokat hozni; Sáros vármegye statútuma (1617) az egyik esküdtet rendeli őrnek az ajtóba, "az ajtónálló, esküdt közül legyen: ha ki fegyverrel jünne be gyűlésbe avagy törvényszékbe: régi országunk törvénye szerint vetessék el tűle, és egy-egy forint legyen az birsága".[91]
Az összeférhetetlenség kérdése a rendi korszakban elsősorban az eljárásjogi összeférhetetlenség kérdése körül forgott, nem pedig a hatalmi ágak modern, 1819. századi elválasztásának elve mentén. A rendi korban végig, egészen a polgári átalakulásig gyakorlatban volt, hogy a törvényhozó, végrehajtó és a bírói hatalom képviselői között személyi átfedés húzódott. Természetes volt, hogy valamely báró főispánként a vármegye közigazgatása élén állott, elnökölt a vármegye közgyűlésén/törvényszékén, a középkorban valamely országos méltóságot viselőként helyet foglalhatott a királyi tanácsban -később ad hoc jelleggel a magyar tanácsban -, esetleg a központi kormányzatban vállalt szerepet, személyesen részt vehetett az országgyűlésen. Alispánként, szolgabíróként a vármegye tisztikarának és a vármegye törvényszékének volt a tagja az adott nemes, a középkorban személyesen részt vehetett az országgyűlésen, a kora újkorban pedig akár választott vármegyei követként is képviselhette a vármegyét a diétán. Egyházi személyként világi joghatóságot gyakorolt az úriszéken vagy főispánként a vármegyén, ülnökként a kuriális bíróságon. Ez a rendszer a 1 3-14. századtól egészen 1848-ig fennállott, az csak a polgári átalakulás időszakában változott meg jelentősen. A rendi korszakban tehát nem a mai értelemben, a nyugaton a 18-19. században kialakult és onnan átvett hatalmi ágak elválasztása mentén gondolkodtak, hanem az eljárásjogi kérdések, illetve a király és a rendek közötti egyensúly (rendi dualizmus) fenntartása szellemében.
Az eljárásjogi összeférhetetlenség leginkább az igazságszolgáltatás képviselői vonatkozásában jelent meg, már Habsburg Albert király dekrétuma (1439) kimondja, hogy "a király és királyné ő felségeinek az ügyvédjei nem ülhetnek a birákkal együtt a törvényszékben, hanem a peres felek közt (akkor tudniillik, a mikor ő felségeik, a király és királyné, ügyét tárgyalják) kell állaniok".[92] Hunyadi Mátyás törvénykönyve (1471) pedig úgy fogalmazott, hogy "az itélőmesterek a szokott büntetés alatt, mindenkinek szolgáltassanak igazságot, és se ők, se ülnökeik ne lehessenek ügyvédek".[93] Sem Zsigmond sem II. Ulászló törvénykönyve nem teszi lehetővé, hogy a vármegye által választott szolgabíró elfogadhassa a tisztséget akkor, ha a király vagy más báró[94] alkalmazásában áll, vagy ezektől zsoldot kap, vagyis mai fogalmaink szerint összeférhetetlenség esetén nem tölthette be ezt a (bírói) tisztséget.[95] A törvények ugyan a vármegyék kapcsán csak a király vagy valamely báró szolgálatában állót zár ki összeférhetetlenség okán a tisztikarból, de az ügyvédség és a vármegyei törvényszék közötti összeférhetetlenségről nem rendelkezik. Megtették viszont azt a vármegyei statútumok, Abaúj vármegye közgyűlése (1633/34) az ügyvédi visszaélésekkel szemben a 17. században több rendelkezést is hozott.[96]
A középkorban még nem volt (elkülönült) vádhatóság, a sértett még maga képviselte a vádat, Werbőczy Tripartituma sem tesz különbséget a felperes/vádló[97] (accusator) között. A vádhatóság majd csak a 16. század derekán[98] jelenik meg a vármegyékben és abból később a 17. században alakul ki a tiszti főügyész intézménye; Heves- és Külső-Szolnok egyesített vármegyékben az első adat
- 1124/1125 -
1658-ból való a tiszti főügyész személyére.[99] A vádhatóságot innentől fogva ő képviselte, de akár ügyvédként is eljárhatott, nyilván ugyanabban az ügyben nem, hiszen az összeférhetetlen lett volna.[100] A polgári átalakulásig - törvények hiányában -vármegyei statútumok határozták meg a tiszti főügyészek jogkörét.
E körben kell megemlíteni, hogy Magyarországon a király korántsem állt a törvények felett, hiszen azok - ahogy Werbőczy fogalmaz - "első sorban magát a fejedelmet kötelezik".[101] Albert dekrétumának megfogalmazása szerint "ő felségeiket azok ellenében, a kiket helytelenül és törvényen kivül megtámadtak és költségekkel zaklattak, törvény utján, más hasonlóképen cselekvő országlakosok módjára, az ilyen javaknak a becsüjében kell elmarasztalni".[102] Szilágyi Mihály kormányzó (1458) dekrétuma pedig már azt a követelményt támasztja, "hogy király urunk és Mihály kormányzó ur minden atyafink és egész háznépük részéről minden panaszosnak, minden kedvezés nélkül tartozzanak kellő igazságot és teljes elégtételt szolgáltatni".[103] 1488-ból maradt meg egy Győr vármegyei oklevél, amelyben megállapították, hogy a király katonái fegyveresen követtek el hatalmaskodást a felperes birtokán, de a vármegye ítéletet nem hozott.[104] A Mátyás által elkövetett jogsértések kivizsgálása körében felmerült törvénytelen birtokelkobzások kapcsán mondták ki, illetve erősítették meg újra, hogy a királyt perbe lehet hívni, sőt hatalmaskodás terhe alatt köteles a király az elfoglalt birtokokat visszabocsátani és az okozott kárt, illetve a beszedett hasznot (például a birtokon szedett adót, vagy egyéb jövedelmet) visszaadni a jogos birtokosnak.[105] A királlyal szemben indított perekben a nádor volt illetékes, mint bíró és épp ezért volt garanciális szabály, hogy a nádort a király ne egyedül nevezze ki, hanem ahhoz a rendek is hozzájáruljanak, amint azt II. Ulászló első dekrétuma (1492) is citálja:
"Mivel Magyarország nádorának, igy kivánván ezt az ország régi szokása, az a hivatása és kötelessége, hogy az országlakosok részéről a királyi felségnek, és viszont a királyi felség részéről az országlakosoknak törvényt és igazságot szolgáltasson: azért a királyi felség a nádort a főpapok és bárók és az ország nemeseinek tanácsára, velük egyetértőleg válaszsza ki".[106]
Werbőczy innen mondja, hogy "fejedelmünk sem főbenjáró itélet alá nem eshetik, sem saját személyében más ellenében esküdni, sőt jogait előadni sem tartozik" [...] "a királyi felség tartozik ugyan minden panaszosnak és perlekedőnek az ország nádor ura előtt törvényt állani és ügyeinek igazgatója által felelni".[107] Ezt erősíti meg évszázadokkal később az 1723. évi törvénykönyv, amely úgy fogalmaz, hogy "a kincstári és kamarai javakat illető mindennemü esetekben és ügyekben, a királyi ügyek fő- vagy aligazgatója ellen kell ugy felperesi, mint alperesi minőségben az eljárást folytatni".[108] A királyi jogügyigazgató intézménye, ami elsősorban a korona birtokperei kapcsán képviselte a királyt, már a 13. században megjelenik, és már Mohács előtt a Szent Korona ügyésze és a királyi ügyek igazgatója (fiscalis Sacrae Coronae et director causarum regis) néven ismeretes.[109] A jogügyigazgató Mohács után a Magyar Kamara (1528) tagja lett, akinek alapvető feladata a királyi jövedelmek/birtokok kezelése volt, de tagja maradt az 1723-ban létrehozott Királyi Curiának is.[110] Az ügyészi szervezet átalakítása kapcsán a 19. század elején, a reformkorban már több elképzelés is volt, de az majd csak a polgári átalakulás időszakában különül el a bíróságoktól.[111]
A bírói függetlenség személyi és intézményes garanciái Magyarországon - Európa vagy a világ számos országával ellentétben - nem a 19-20. században alakultak ki, annak évezredes gyökerei vannak, amelyek történeti alkotmányunkkal együtt fejlődtek. A mai jogelveket a megelőző korszakoktól elvárni nem lehet, különösen nem a mai egységes jogrendszer elveit a jogi partikularizmus időszakán, de a Szent Istvántól a polgári átalakulásig (1848) ívelő majdnem 900 esztendő jogalkotását és részben joggyakorlatát szemlélve megállapítható, hogy a bírói függetlenség követelménye és annak folyamatos bővülése, szigorodása - adott korszakban és korabeli formában persze, de - végig kimutatható.
[2] Magyarország világi archontológiája (1458-1526) I. Főpapok és bárók (szerk.: C. Tóth Norbert-Horváth Richárd-Neumann Tibor-Pálosfalvi Tamás), MTA BTK TTI, Budapest, 2016.
[3] C. Tóth Norbert: Szabolcs megye hatóságának oklevelei II. (1367-1526), Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, Budapest-Nyíregyháza, 2002.
[4] Horváth Richárd: Győr megye hatóságának oklevelei 1328-1525, A Győri Egyházmegyei Levéltár kiadványai, Győr, 2005.
- 1125/1126 -
[5] A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye. I-V. kötet, (szerk.: Kolosvári Sándor-Óvári Kelemen), Budapest, 1885 -1904.
[6] Köblös József-Süttő Szilárd-Szende Katalin: Magyar Békeszerződések 1000-1526. Pápa, 2000.
[7] Corpus Juris Hungarici - Magyar Törvénytár (1000-1526) (szerk.: Márkus Dezső), Franklin, Budapest, 1899.
[8] Corpus Juris Hungarici - Magyar Törvénytár (1526-1608), (szerk.: Márkus Dezső), Franklin, Budapest, 1899.
[9] Corpus Juris Hungarici - Magyar Törvénytár (1608-1657), (szerk.: Márkus Dezső), Franklin, Budapest, 1900.
[10] Corpus Juris Hungarici - Magyar Törvénytár (1657-1740), (szerk.: Márkus Dezső), Franklin, Budapest, 1900.
[11] Corpus Juris Hungarici - Magyar Törvénytár (1740-1835), (szerk.: Márkus Dezső), Franklin, Budapest, 1900.
[12] Mihályi János: Máramarosi diplomák a XIV. és XV. századból, Mayer és Berger Könyvnyomdája, Máramarossziget, 1900.
[13] Planum tabulare, sive decisiones curiales, per excelsam deputationem a piae memoriae imperatrice et regina Hungariae Diva Maria Theresia eatenus ordinatam collectae et in ordinem redactae anno 1769. Posoni, 1800.
[14] Werbőczy István: Hármaskönyv, In: Corpus Juris Hungarici (szerk.: Márkus Dezső), Franklin, Budapest, 1897.
[1] Andrades Rivas, Eduardo: Los Reyes Católicos y las instituciones jurídicas, Actualidad Jurídica 13, 2006, 371-391.
[2] Balogh Elemér: A magyar büntetőtörvénytervezetek szerkezeti fejlődése, Acta juridica et politica, 2004, 25-39.
[3] Bartoniek Emma: A magyar királykoronázások története, Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1987, 54-57.
[4] Blazovich László: Demográfia, jog és történelem, Válogatott tanulmányok -Dél-Alföldi évszázadok 31, Szeged, 2013.
[5] Bódiné Beliznai Kinga: A Kúria döntvényalkotási joga, Jogtörténeti Szemle, 2012/2, 2-13.
[6] C. Tóth Norbert: Egy legenda nyomában -Szapolyai János és ecsedi Bátori István viszonya 1526 előtt, Századok, 2012, 443-463.
[7] C. Tóth Norbert: Nádorváltás 1458-ban. Mátyás király első országgyűlésének időpontja, Turul, 2011, 98-101.
[8] C. Tóth Norbert: Nádorváltások a Zsigmondkorban (1387-1437). Az 1439. évi 2. tc. nyomában, In: Tiszteletkör. Történeti tanulmányok Draskóczy István egyetemi tanár 60. születésnapjára (szerk.: Mikó Gábor-Péterfi Bence-Vadas András), ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2012, 53-65.
[9] Csiky Kálmán: Werbőczy István és Hármaskönyve, Franklin, Budapest, 1899.
[10] Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig, Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1, Budapest, 1946.
[11] Fraknói Vilmos: Magyarország a mohácsi vész előtt a pápai követek jelentése alapján, Szent István Társulat, Budapest, 1884.
[12] Fraknói Vilmos: Werbőczi István életrajza, Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1899.
[13] Fügedi Erik: A XV. századi magyar püspökök, Történelmi Szemle, 1965/3, 477-498.
[14] Gebei Sándor: Az 1708-1715. évi országgyűlés összehívásának körülményei, In: Az országgyűlés 1715-ben és a magyar társadalom a 18. században (szerk.: Kónya Péter), Eperjes, 2016, 24-38.
[15] Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1971.
[16] Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyes házbeli királyok alatt, MTA, Budapest, 1899.
[17] Homoki-Nagy Mária: Az 1795. évi magánjogi tervezetek, JATE Press, Szeged, 2004.
[18] Horváth Richárd-Neumann Tibor: Ecsedi Báthory István - Egy katonabáró életpályája (1458-1493), MTA BTK, Budapest, 2012.
[19] Hubay Ilona: Mátyás király törvénykönyve, Magyar Könyvszemle, Budapest, 1939.
[20] Illés József: A Quadripartitum közjogi interpolatiói, MTA, Budapest, 1931.
[21] Iványi Béla: Mossóczy Zakariás és a magyar Corpus Juris keletkezése, MTA, Budapest, 1926.
[22] Kristóf Ilona: Egy nádorválasztás margójára (Estei Hippolit 1517-20 közötti politikai szereplésének kérdései), Acta Acad. Agriensis, Sectio Historiae XLIII, 2015, 175-185.
[23] Liktor Zoltán Attila: A farkashidai egyezség (1490) - Stratégiai mélység a közjog tükrében. Adalékok a Jagelló-Európa történetéhez, Jog és állam, 2018, 196-217.
[24] Mikó Gábor: A középkori Magyar Királyság törvényei és a Corpus Juris Hungarici, BTK, Budapest, 2021.
[25] Nánási László: Az ügyészi funkció a rendi kori Magyarországon, Pro Publico Bono, 2017/4, 222-236.
[26] Neumann Tibor: Werbőczy István származása és pályakezdése, In: A magyar jog fejlődésének fél évezrede: Werbőczy és a Hármaskönyv 500 esztendő múltán (szerk.: Máthé Gábor), Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó, Budapest, 2014, 31-53.
[27] Papp László: A Planum Tabulare jogorvoslati rendszere, Miskolci Jogi Szemle, 2015/2, 72-84.
[28] Rady, Martyn: Customary Law in Hungary. Courts, texts and the Tripartitum, Oxford University Press, Oxford, 2015.
[29] Varga Csaba: Jogállamiság - viták közegében, Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2022.
[30] Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezet, Zalai Gyűjtemény 15, Zalaegerszeg, 1980.
[31] Varga Zs. András: Eszményből bálvány? - A joguralom dogmatikája, Századvég Kiadó, Budapest, 2015.
[32] Veres Miklós: A tárnoki hatóság és tárnoki szék: 1526-1849, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968, 83-97.
- 1126/1127 -
[33] Viczián István: A Quadripartitum eltérései a Tripartitumtól a nemesi magánjogban, Sárik Gyula és Géza nyomdai műintézete, Budapest, 1935.
[34] Vinkler János: A magyar igazságszolgáltatási szervezet és polgári peres eljárás a mohácsi vésztől 1848-ig. I-II. kötet, Dunántúl Egyetemi Nyomdája, Pécs, 1927.
[35] Zlinszky János: Mit jelképez ma Werbőczy? In: A Hármaskönyv 500. évfordulóján (szerk.: Csehi Zoltán-Szabó István-Schanda BalázsVarga Zs. András), Pázmány Press, Budapest, 2015, 13-19. ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány a Kúria Werbőczy István Országbíró Kutatóintézetében folytatott "A bírói függetlenség intézményes garanciái" című részkutatási projekt keretében készült.
[2] Alaptörvény B) cikk (1) bekezdés.
[3] Varga Zs. András: Eszményből bálvány? - A joguralom dogmatikája, Századvég Kiadó, Budapest, 2015; Varga Csaba: Jogállamiság-viták közegében, Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2022.
[4] Zlinszky János: Mit jelképez ma Werbőczy?, In: A Hármaskönyv 500. évfordulóján (szerk.: Csehi Zoltán-Szabó István-Schanda Balázs-Varga Zs. András), Pázmány Press, Budapest, 2015, 13-19.
[5] 1723:24-26. tc.
[6] Fraknói Vilmos: Werbőczi István életrajza, Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1899; Neumann Tibor: Werbőczy István származása és pályakezdése, In: A magyar jog fejlődésének fél évezrede: Werbőczy és a Hármaskönyv 500 esztendő múltán (szerk.: Máthé Gábor), Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó, Budapest, 2014, 31-53.
[7] Werbőczy István: Hármaskönyv, In: Corpus Juris Hungarici, (szerk.: Márkus Dezső), Franklin, Budapest, 1897. [HK] Előbeszéd 13-16.
[8] Zlinszky i.m. 14.
[9] HK Előszó.
[10] Rady, Martyn: Customary Law in Hungary. Courts, texts and the Tripartitum, Oxford University Press, Oxford, 2015, 17.
[11] Zlinszky i.m. 19.
[12] A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye (szerk.: Kolosvári Sándor-Óvári Kelemen), I-V. kötet, Budapest, 1885-1904. Talán a legjelentősebbek: Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyes házbeli királyok alatt, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1899; Vinkler János: A magyar igazságszolgáltatási szervezet és polgári peres eljárás a mohácsi vésztől 1848-ig, I-II. kötet, Dunántúl Egyetemi Nyomdája, Pécs, 1927.
[13] Mikó Gábor: A középkori Magyar Királyság törvényei és a Corpus Juris Hungarici, BTK, Budapest, 2021.
[14] HK II. 6. 4-8. §
[15] HK II. 14.
[16] Horváth Richárd-Neumann Tibor: Ecsedi Báthory István - Egy katonabáró életpályája (1458-1493), MTA BTK, Budapest, 2012.
[17] Köblös József-Süttő Szilárd-Szende Katalin: Magyar békeszerződések 1000-1526, Pápa, 2000, 265.
[18] Fügedi Erik: A XV. századi magyar püspökök, Történelmi Szemle, 1965/3, 477-498.
[19] 1435:(II) 11. tc. 20-22. §
[20] 1486:20. tc. 2-3. §
[21] 1550:62. tc. 2. §
[22] 1498:6. tc., 1500:10. tc.
[23] Rady i.m. 16.
[24] Uo. 25.
[25] HK II. 6. 1-3. §
[26] 1518:(bácsi) 41. tc. 5. §
[27] Csiky Kálmán: Werbőczy István és Hármaskönyve, Franklin, Budapest, 1899, 39.
[28] Uo. 36. 3
[29] Uo. 42.
[30] Illés József: A Quadripartitum közjogi interpolatiói, MTA, Budapest, 1931; Viczián István: A Quadripartitum eltérései a Tripartitumtól a nemesi magánjogban, Sárik Gyula és Géza nyomdai műintézete, Budapest, 1935.
[31] 1715:24. tc., Gebei Sándor: Az 1708-1715. évi országgyűlés összehívásának körülményei, In: Az országgyűlés 1715-ben és a magyar társadalom a 18. században (szerk.: Kónya Péter), Eperjes, 2016, 2438.
[32] Planum tabulare, sive decisiones curiales, per excelsam deputationem a piae memoriae imperatrice et regina Hungariae Diva Maria Theresia eatenus ordinatam collectae et in ordinem redactae anno 1769. Posoni, 1800.
[33] Bódiné Beliznai Kinga: A Kúria döntvényalkotási joga, Jogtörténeti Szemle 2012/2, 2-13.; Papp László: A Planum Tabulare jogorvoslati rendszere, Miskolci Jogi Szemle, 2015/2, 72-84.
[34] 1807:15. tc.
[35] Homoki-Nagy Mária: Az 1795. évi magánjogi tervezetek, JATE Press, Szeged, 2004.
[36] Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1971.
[37] Balogh Elemér: A magyar büntetőtörvénytervezetek szerkezeti fejlődése, Acta juridica et politica, 2004, 25-39.; Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete, Zalai Gyűjtemény 15, Zalaegerszeg, 1980.
[38] Hubay Ilona: Mátyás király törvénykönyve, Budapest, Magyar Könyvszemle, 1939.
[39] 1504:31. tc., 1507:20. tc., 1514:63. tc.
[40] Andrades Rivas, Eduardo: Los Reyes Católicos y las instituciones jurídicas, Actualidad Jurídica 13, 2006, 387.
[41] 1527:3. tc., 1548:21. tc., 1550:10. és 11. tc., 1553:15. tc., 1563:30. tc.
[42] Andrades Rivas i.m. 391.
[43] Iványi Béla: Mossóczy Zakariás és a magyar Corpus Juris keletkezése, MTA, Budapest, 1926.
[44] Blazovich László: Demográfia, jog és történelem, Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31, Szeged, 2013.
[45] Veres Miklós: A tárnoki hatóság és tárnoki szék: 1526-1849, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968, 83-97.
[46] 1471:12. tc.
[47] Liktor Zoltán Attila: A farkashidai egyezség (1490) - Stratégiai mélység a közjog tükrében. Adalékok a Jagelló-Európa történetéhez, Jog és állam, 2018, 196-217.
[48] 1490. A farkashidai oklevél 14§
[49] 1492:10. tc., 1563:80. tc., 1566:25. tc., 1613:34. tc., 1618:13. tc., 1655:53. tc., 1659:45. tc.
[50] Bartoniek Emma: A magyar királykoronázások története, Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1987, 54-57.
[51] 1622:2. tc. 11. §
[52] 1723:25. tc.
[53] 1 43 5:(II) 1. tc.
[54] HK I. 13. 1-2. §
[55] HK I. 14. 6. §
[56] Kolosvári-Óvári (szerk.) [1892] i.m. 1.
[57] Kolosvári-Óvári (szerk.) [1890] i.m. 19.
[58] Uo. 111.
[59] Kolosvári-Óvári (szerk.) [1904] i.m. 156.
[60] 1291:9. tc.
[61] C. Tóth Norbert: A Magyar Királyság nádora. A nádori és a helytartói intézmény története (1342-1562), MTA-BTK TTI, Budapest, 2020, 40-117.
[62] C. Tóth Norbert: Nádorváltások a Zsigmondkorban (1387-1437). Az 1439. évi 2. tc. nyomában, In: Tiszteletkör. Történeti tanulmányok Draskóczy István egyetemi tanár 60. születésnapjára (szerk.: Mikó Gábor-Péterfi Bence-Vadas András), ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2012, 53-65.
[63] Fraknói [1899] i.m. 210.
[64] 1608:(k. e.) 3. tc.
[65] Magyarország világi archontológiája (14581526) I. Főpapok és bárók, (szerk.: C. Tóth Norbert-Horváth Richárd-Neumann Tibor-Pálosfalvi Tamás) MTA BTK TTI, Budapest, 2016, 72-76.
[66] 1507:4. tc.
[67] 1514:55. tc.; C. Tóth-Horváth-Neumann-Pálosfalvi (szerk.) [2016] i.m. 76.
[68] 1498:2. tc., 1542:(pozsonyi) 29. tc.
[69] 1 231:3. tc.
[70] C. Tóth Norbert: Nádorváltás 1458-ban. Mátyás király első országgyűlésének időpontja, Turul, 2011, 98-101.
[71] 1518:(bácsi) 5. tc. 2-4. §
[72] Fraknói Vilmos: Magyarország a mohácsi vész előtt a pápai követek jelentése alapján, Szent István Társulat, Budapest, 1884.
[73] Kristóf Ilona: Egy nádorválasztás margójára. (Estei Hippolit 1517-20 közötti politikai szereplésének kérdései), Acta Acad. Agriensis, Sectio Historiae XLIII, 2015, 175-185.; C. Tóth Norbert: Egy legenda nyomában - Szapolyai János és ecsedi Bátori István viszonya 1526 előtt, Századok, 2012, 443-463.
[74] C. Tóth-Horváth-Neumann-Pálosfalvi (szerk.) [2016] i.m. 82-83.
[75] 1526:2. tc.
[76] 1526:22. tc.
[77] 1462:2. tc. 10 §
[78] 1464:19. tc.
[79] HK I. 14. 11. §
[80] C. Tóth Norbert: Szabolcs megye hatóságának oklevelei II. (1367-1526), Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, BudapestNyíregyháza, 2002, 624. oklevél.
[81] 1547:32. tc.
[82] Szent László Harmadik Dekrétumának 25. fejezete.
[83] 1435:(II) 7. tc.
[84] 1492:70. tc.
[85] 1495:4. tc.
[86] 1492:67. tc.
[87] 1547:32. tc., 1635:89. tc., 1649:94. tc., 1655:108. tc.
[88] Mihályi János: Máramarosi diplomák a XIV. és XV. századból, Mayer és Berger Könyvnyomdája. Máramarossziget, 1900, 191. oklevél.
[89] 1486:65. tc.
[90] 1492:79. tc.
[91] Kolosvári-Óvári (szerk.) [1890] i.m. 111-113.
[92] 1439:23. tc.
[93] 1471:14. tc.
[94] A bárók alatt a 15. században még az országos méltóságot viselőket értették, ezeket részletesen felsorolja Werbőczy, lásd HK I. 94.
[95] 1435:(II) 2. tc., 1492:34. tc. 2. §
[96] Kolosvári-Óvári (szerk.) [1890] i.m. 154., 158.
[97] HK Előbeszéd 13.
[98] 1548:50. tc.
[99] Orosz Ernő: Heves és a volt külső-Szolnok egyesült vármegyék nemes családjai, Egri Nyomda Részvénytársaság, Eger, 1906, 324.
[100] Nánási László: Az ügyészi funkció a rendi kori Magyarországon, Pro Publico Bono, 2017/4, 222-236.
[101] HK II. 5.
[102] 1439:24. tc.
[103] 1458:11. tc.
[104] Horváth Richárd: Győr megye hatóságának oklevelei 1328-1525, A Győri Egyházmegyei Levéltár kiadványai, Győr, 2005, 92. oklevél.
[105] 1495:1. tc. 1-2. §
[106] 1492:33. tc.
[107] 1439:2. tc., HK II. 39.,A király személye szent és sérthetetlen volt, a tisztjei, jobbágyai által okozott károkat azonban köteles volt megtéríteni, bár nem az uralkodó személyesen, hanem a királyi jogügyigazgató tartozott esküt tenni.
[108] 1723:51. tc.
[109] Hajnik i.m. 183.
[110] Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig, Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1 , Budapest, 1946, 146.
[111] Nánási i.m. 231.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD megbízott oktató, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar, Jogtörténeti Tanszék; főtanácsadó, Kúria, Werbőczy Kutatóintézet. A tanulmány a szerző álláspontját tartalmazza, nem értelmezhető az őt foglalkoztató intézmény állásfoglalásaként.
Visszaugrás
