A szerző publikációjának témaválasztásakor nem kisebb feladatot vállalt magára, minthogy a szövetkezeti bankok történeti fejlődéséből indulva bemutassa jelenlegi belső és külső szabályozásuk, irányítási mechanizmusaik előnyeit és gyengeségeit, illetve felhívja a figyelmet azoknak a kutatásoknak a szükségességére, amelyek elméleti alapot nyújthatnak egyrészt a szervezeti önfejlődéshez, másrészt ahhoz a jogszabályalkotási folyamathoz, amely a szektorhoz tartozó hitelintézetek prudens működését, biztonságos fejlődését garantálja. Az elemzés jellemzően a nyugat-európai szövetkezeti bankok irányításának problémáira koncentrál, esetenként azonban párhuzamot von az Egyesült Államok szövetkezeti bankjaival. A Nemzetközi Valutaalap Wim Fonteyne írása közzétételekor fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy arra, mint munkadokumentumra tekint, mivel a szerző csak kutatásai egy adott stációjának eredményeit összegzi. Megállapíthatjuk, hogy ennek megfelelően az írás az esetek jelentős többségében tartózkodik a határozott véleménynyilvánítástól, a szerző széles körű szakirodalmi ismereteire támaszkodva arra törekszik, hogy a nemzetközi elméleti kutatások eredményét összegyűjtse és egyfajta rendszerbe foglalja. Pontokba szedve fogalmazza meg az adott szempontok szerint releváns megállapításokat, megfigyeléseket, tényeket és ezekből téziseket állít fel, elsődleges következtetéseket von le, illetve más kutatók következtetéseit tárja elénk. A dokumentum szerkezete a tézisek felállítására és magyarázatára épül, nem pedig felállítására és igazolására, kerüli a markáns állásfoglalásokat és az esetek jelentős részében feltételes módban fogalmaz.
Fentieken túlmenően a szövetkezetek és szövetkezeti bankok belső és külső szabályozásának erényeit és gyengeségeit praktikusan a részvénytársasági formában működő kereskedelmi bankok gyakorlatához viszonyítja, nagyon határozottan rámutatva ezzel azokra a potenciális veszélyekre, amelyek a hatályos nemzeti és nemzetközi jogszabályok túlzottan általánosító előírásaiból, a szövetkezetek belső szervezetének ellentmondásosságából és a felügyeleti szervek számára sokszor megoldhatatlan ellenőrzési feladatokból fakadnak. Az írás nagyon ritkán kritikai hangvitelű, még ott sem bírál élesen, ahol ezt "veszélyek nélkül" tehetné. Nem gondolom, hogy ez a szerző bátortalanságából fakad, megítélésem szerint ezzel is a témával foglalkozók, illetve az érintettek minél szélesebb körét szeretné konstruktív együttműködésre bírni. A tanulmány a közelmúlt fonto-sabb elméleti munkái szintézisének tekinthető abban az értelemben, hogy igen nagyszámú és változatos tudományos kutatási eredményre és publikációra támaszkodik. Ez akkor is igaz, ha ez a válogatás, az egyes álláspontok előnyben részesítése, dominanciája más nézetekkel szemben Fonteyne önkényes és szubjektív preferenciáitól sem mentes.
Az írás célja a szövetkezeti szabályozás és önszabályozás aktuális problémáinak bemutatása egyértelműen abból az indíttatásból, hogy az fórumot teremtsen a további véleményütköztetéshez, építő jellegű vitákhoz.
A "Szövetkezeti bankok Európában" cím[1] azt sugallja (és bevezetéshez tartozó lábjegyzetben ezt hangsúlyozza is), hogy a szerző vizsgálata középpontjába a szövetkezetek tulajdonát vagy csúcsszerveit képező bankokat állítja, több szempontból összemérve a nem szövetkezeti tulajdonban lévő kereskedelmi bankokkal. Valóban sok esetben párhuzamot von a kétféle banktípus között és egyértelműen arra a kérdésre is keresi a választ, hogy az egyes típusok sajátosságaiknál fogva milyen előnyökkel és kilátásokkal rendelkeznek a jövőre nézve. Azonban ez az összehasonlítás csak eszköz ahhoz, hogy rávilágítson a valós problémára, nevezetesen arra a sokszorosan összetett viszonyra, amelyik a szövetkezeti bankok és az érdekeltségi körükbe tartozó szövetkezetek, illetve a szövetkezet és szövetkezeti tagok viszonyainak szabályozásában, az összetett szervezet irányításában, ellenőrzésében és tulajdonosi jogok gyakorlásában különböző szinteken érdekellentétként megjelenik. A szerző deklarált szándékával ellentétben többnyire a szövetkezeteket és nem a szövetkezeti bankokat vizsgálja. Sokszor nehéz elkülöníteni, hogy megállapításai dolgozata adott szakaszában a szövetkezetekre mint önálló pénzintézetekre, a szövetkezetre,
- 228/229 -
mint egy nagyobb szervezet alapelemére, magára a szövetkezeti bankra, esetleg a szövetkezeti hálózatra vonatkozik. Ezt a problémát erősíti a számos szerző citálása, amelyek szintén különböző kiterjesztésekben értelmezik a szövetkezet és szövetkezeti bank fogalmát. A fogalmi átfedések és zavarok kiküszöbölése érdekében szerencsésnek tartottam volna az írás elején a dolgozatban használt fontosabb alapfogalmak értelmezését, elhatárolását.
A dokumentum 6 fejezetre tagolódik, amelyekben - az összefoglalást leszámítva - 125 tézist állít fel csoportosítva a szerző. Az igazi bevezetés elmarad, csupán az I. fejezet első mondataira szorítkozik, ezért valójában itt a munka leglényegesebb megállapításainak kiemelését kapjuk. Mivel az írás kifejezetten szakmai érdeklődők számára készült, akik az előzményekkel maguk is tisztában vannak, ez nem róható fel a szerzőnek, ellenkezőleg, szolgálja a közönség érdeklődésének szándékolt irányba terelését. A II. fejezet címe alapján Fonteyne a "szövetkezeti banki mozgalom" kialakulását kívánja bemutatni, ezzel szemben 5 alfejezetre tagolva a szakirodalomban és azon kívül is a már széles körben ismert "szövetkezeti mozgalom" történeti áttekintését tárgyalja, ami több szempontból sem helyes. Egyrészt azért, mert azt a nyilvánvalóan téves látszatot kelti, mintha a szövetkezeti banki mozgalom és a szövetkezeti mozgalom párhuzamosan létező, egymással versengő kategóriák lennének, holott előbbi az utóbbinak egy fejlődési eredménye és korántsem biztos, hogy végállomása. Ellenkezőleg: a szakember írásában éppen a szövetkezeti struktúra továbbfejlesztésének lehetséges útjait keresi. Másrészt azért, mert maga a mozgalom éppen a demokratikus, önsegélyezésre szerveződő és személyegyesítő jelleggel terjedő magatartás, amelynek eredménye magának a független szövetkezeti hitelintézetnek a kialakulása, ezzel szemben a többszintű szövetkezeti banki struktúrák, a mai integráló szövetkezeti bankok - éppen a szerző tollából - az érdekelt kisebb szervezetek csúcsszerveiként e szervezetek által, vagy éppen állami segítséggel tudatosan létrehozott pénzintézetek. A fejezeten belül logikailag a történelmi háttér bemutatása a tulajdonforma sajátosságainak ismertetése elé kívánkozik. A szerző itt - az írás történeti áttekintő szakaszában -tárgyalja még a szövetkezeti bankok versenyelőnyeit és kilátásait, amelyek a munka későbbi fejezeteinek tartalmához jobban kapcsolódnának.
A harmadik fejezet tárgya a szövetkezeti bankszektor jelenlegi állapota, amit Fonteyne a hálózati integráció és a pénzügyi teljesítmény kategóriái segítségével tár elénk számos tényadat összehasonlításával. Azonban 2005. évi adatokra való hivatkozás a bankszektor fejlődési sebessége mellett - gondolok itt például az amerikai másodlagos jelzálogpiac összeomlásának világméretű kihatásaira a banki teljesítményekben és tőkeellátottságban - megkérdőjelezi az ezekből az információkból nyert megállapítások aktualitását és kutatási értékét.
A szövetkezetek és szövetkezeti bankok irányítása kérdéseinek, ellentmondásainak bemutatása a munka legértékesebb része, mélyrehatóan foglalkozik azokkal a problémákkal, amelyek a szervezeti felépítésben gyökereznek és a szövetkezetek sajátjai. Megítélésem szerint akár egy teljes, önálló fejezet erejéig ide kívánkozik a szövetkezetekre és szövetkezeti bankokra vonatkozó fontosabb belső szabályozás és főleg a működésüket meghatározó nemzeti és szupranacionális jogszabályok bemutatása és értékelése is. Ezek részletes ismerete hiányában Fonteyne "politikai kérdései" fundamentum nélkül, légüres térben lebegnek.
Az ezt követő tartalmi egység valós kockázatvállalási és tőkeellátási problémákra világít rá és ismerteti a kereskedelmi bankok hasonló helyzetben várható reakcióit is. Az írás talán legmarkánsabb kritikai észrevétele is ebben a szakaszban kerül megfogalmazásra, amellyel a recenzió írója is teljes mértékben egyetért, nevezetesen: a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság tőkeszabályozási elveinek megalkotásakor nem szentelt külön figyelmet, a szövetkezeti szektornak jelentős asszimetriák lehetőségét teremtve meg ezzel.
Az érdemi megállapításokat megelőzően, azok kiindulópontjaként a szövetkezeti tulajdoni forma tömör meghatározását kapjuk, amely eltekint a szövetkezeti értékek ismertetésétől,[2] ezért a szövetkezetekről torz képet mutat. Az Európai Bizottság - a szerző által idézett - a szövetkezetekre általánosság meghatározott ismérve, nevezetesen a tagok egyéni érdekének előnyben részesítése a nyereség maximalizálásával szemben a mai szövetkezeti hitelintézetekre csak részben igaz, hiszen ezek a szervezetek a szövetkezeteken belül is sajátos tulajdonságokkal rendelkeznek. A szövetkezeti bankok esetében valóban megvalósulhat - bár meggyőződésem, hogy esetükben sem feltétlenül van így -, hogy tagjai részére önköltségi áron nyújtja szolgáltatásait, ezzel a tagok jövedelmezőségét vagy versenyképességét biztosítva. Különösen nem jellemző viszont a tagszövetkezetek és saját tagjaik viszonylatában, ahol a tagok a szolgáltatások igénybevételekor legtöbbször nem élveznek előnyt a pénzintézet nem tag ügyfeleivel szemben, tehát a szolgáltatásokat piaci áron kapják. Érdekeltségük az osztalékfizetésben testesül meg, amihez eredmé-
- 229/230 -
nyességre, nyereségmaximalizálásra van szükség. Igaz ez a magyar takarékszövetkezeti rendszerben is, ahol még mindig nem ritka a tízezres nagyságrendű taglétszám, abból a hitelszövetkezeti elvből eredően, hogy a pénzintézeti szolgáltatások igénybevételéhez tagi státus szükséges, így minden ügyfél taggá válik. Ha a szövetkezet minden tagjának önköltségi áron nyújtana szolgáltatást, nem képződne eredménytartaléka, így tőkéje nem növekedne és fejlődésképtelenné válna. A tőke növelésének egyetlen lehetősége a további tagi tőkebevonás lenne, azonban ez nem kivitelezhető az eredményből kifizethető osztalékalap megképzése nélkül. A szövetkezeti tulajdoni forma ilyen értelmű meghatározása tehát a szövetkezeti hitelintézetek esetében nem helytálló.
Vitatom azon állítást is, miszerint a szövetkezeteknél a tőkeköltség alacsonyabb mint a kereskedelmi bankoknál. Az állítást a szerző két példával igyekszik alátámasztani. Az a tény, hogy a szövetkezetek sok éves működésük során jelentős - jellemzően a tagi vagyoni hozzájárulás többszörösét kitevő - eredménytartalékot, "generációs alapot" halmoztak fel, amelyet nem terhel osztalékfizetési kötelezettség, nem jelent semmilyen előnyt a kereskedelmi bankokkal szemben, hiszen működése során egy kereskedelmi bank is képezhetett, akár azonos arányban is eredménytartalékot, amelyet nem fizet ki osztalékként és nem emel belőle alaptőkét, azaz nem nevesít részvényeseire. Az, hogy a szövetkezetek tartalékot képeztek, egy gazdasági döntés, nem pedig a szervezeti forma előnye vagy sajátossága, ezért nem lehet versenyelőnye sem. Ha a kereskedelmi bankok ugyanakkor, ugyanazokat a gazdasági döntéseket hozták volna meg, akkor tőkeköltségük ma ugyanolyan alacsony lenne mint a szövetkezeteké.
Nem fogadható el érvként az alacsonyabb szövetkezeti tőkeköltség indoklására az sem, hogy a tagok nem befektetési célból szereznek részesedéseket, ezért nem az osztalék mértékében érdekeltek, hanem abban, hogy a szövetkezet szolgáltatásait piaci ár alatt kapják. A tőke költsége ebben az esetben is ugyanúgy jelentkezik, csak nem osztalékként, hanem bújtatva, a piaci ár és tényleges szolgáltatási ár közötti különbségek eredőjeként.
A szövetkezetek versenyelőnyeként kerül megemlítésre, hogy a szövetkezeti ügyfelek, amelyek egyben tagok is, hűségesebbek a kereskedelmi bankokéinál, viszont emiatt a szövetkezetek ügyfeleitől való függése nagyobb. Ha a szövetkezet taglétszáma összes ügyfeléhez viszonyítva nem számottevő, akkor ez az előny a "hűséges" ügyfelek alacsony száma miatt jelentéktelen. Amennyiben viszont az ügyfelek többsége egyben tag is, akkor a tagság nagy valószínűséggel formális - valószínűleg éppen a szolgáltatások igénybevételének feltétele -, ennélfogva nem eredményez erős kötődést a szövetkezethez, hiszen - mint azt feljebb tárgyaltuk - nem számíthat osztalékra, részvétele a döntéshozásban, az üzletpolitikai célok kialakításában ráhatása közvetett és elenyésző. Az ilyen tag nem stratégiai célból, meggyőződésből vált taggá, hanem a legkedvezőbb piaci ajánlatot keresve, éppen ezért csak addig lesz ügyfél, amíg máshol nem talál még kedvezőbb feltételeket.
A szerző John Kay-re[3] hivatkozva állítja, hogy a szövetkezeti hitelintézetek a kereskedelmi bankok sokszor megtévesztő piaci magatartása miatt is versenyelőnyt élveznek az ügyfelek bizalma elnyerésében.
Ha csak a magyarországi példákat vesszük alapul jól látható, hogy a kereskedelmi bankok számos esetben jogszabálysértő és megtévesztő magatartást tanúsítanak, ahogy Fonteyne fogalmaz, az ex-post piaci erő és tájékoztatási aszimmetria mind teljesebb mértékű kihasználása segítségével. Az adatok azt mutatják, hogy az egyenlő versenyfeltételek megteremtésének érdekében a verseny tisztaságának biztosítását, a megtévesztő piaci magatartás kiszűrését sürgető igény hatással volt a felügyeleti szervek aktivitására: amíg 2006-ban a Gazdasági Versenyhivatal versenytanácsa 165 határozatából csak 3 állapította meg a fogyasztók megtévesztését 5 bank vonatkozásában (2%), addig 2007-ben az összesen 130 határozatból már 14 marasztalt el ugyanezért 9 kereskedelmi bankot (11%). A tendencia 2008-ban sem mérséklődött, hiszen a GVH által májusig hozott 45 határozatból 4 büntetett kereskedelmi bankot fogyasztó megtévesztésért (9%). A trend érvényesül a bírságok tekintetében is: a bírságok összege (bírósági jogorvoslati lehetőség) 2006-ban 166 M Ft-ot, 2007-ben 448 M Ft-ot, 2008-ban 5 hónap alatt 84 M Ft-ot tettek ki[4]. Elgondolkodtató és korábbi megállapításokat alátámasztó adat, hogy a GVH döntéseinek fele 2008 első hónapjában a kereskedelmi bankokat érintette. Egyelőre a következetes szankcionálás, mint - az 1996. évi LVII. "A tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról" szóló törvény 78. szakasza alapján - az érintett vállalkozás előző évi nettó árbevételének 10 százalékáig terjedő bírság és megtévesztés tényének kötelező és nagy nyilvánosság előtti közzététele sem volt képes gátat szabni a kereskedelmi bankok tisztességtelen piaci magatartásának. Ennek oka az lehet, hogy a kiszabott büntetések még mindig kisebbek, mint a megtévesztő magatartásból elért versenyelőny, illetve haszon. Ezzel egyidejűleg az elmúlt években a kereskedelmi bankok jelentős térnyerését látjuk a lakossági szektorban, ezért semmiképpen nem tartható az az állítás, hogy a tájékoztatási aszimmetria a szövetkezeti hitelintézetek versenyelőnyét vonná maga után.
- 230/231 -
A recenziónak nem volt szándékában részletesen vitatni a szerző tézisekként megfogalmazott állításait, hiszen annak célja legtöbbször éppen az volt, hogy a problémát felvesse, lehetőséget hagyva az olvasónak, kutatónak arra, hogy az alátámasztásukra vagy éppen cáfolatukra felsorakoztatott érveket elfogadva, vagy felülbírálva önálló véleményt formáljon, kizárólag a nyilvánvalóan téves megállapításokat igyekezett cáfolni. Önmagában kevés állítással lehet vitatkozni, a kérdés inkább az, hogy a vizsgált problémák mennyire általánosak és milyen erős hatást képesek kifejteni a szabályozásban és irányításban. A dolgozat zárásaként a szerző megfogalmazza azokat a kutatási területeket - mint a több generációs pénzügyi alapok menedzselési problémái, a bankok tulajdoni formái közötti verseny, a felügyelet és az irányítási mechanizmusok -, amelyeknek munkájában külön-külön is sok figyelmet szentelt. Wim Fonteyne "Szövetkezeti bankok Európában - politikai kérdések" című írásáról kijelenthetjük -, ami egyben legnagyobb érdeme -, hogy hiányt pótol, hiszen hatékony kutatómunkájával és körültekintő problémafelvetésével kijelöli a szövetkezetpolitikai kutatások lehetséges jövőbeni irányát. Legfőbb hiányossága: annak ellenére, hogy a témaválasztás ezt feltétlenül indokolná, kerüli a problémák szövetkezeti-jogi aspektusainak feltárását, vizsgálatát, hiányérzetet hagyva ezzel az érdeklődőkben és témával foglalkozókban.■
JEGYZETEK
* Fonteyne, Wim,Cooperative Banks in Europe - Policy Issues (2007 július).
IMF Working Paper No. 07/159, SSRN: http://ssrn.com/abstract=1007908
[1] A címválasztás és tartalom viszonya más tekintetben is tartalmaz disszonanciát: a cím alapján az olvasó a földrajzi értelemben vett "európai" szövetkezeti bankok irányítási, szabályozási mechanizmusainak problémáit várja feltárni Wim Fonteyne által, azonban ismét szembesülnünk kell azzal, hogy sem az uniós, sem a schengeni határok kitolódása nem eredményezi automatikusan még a fejlett demokráciák tudós társadalmában sem, hogy Magyarországot (vagy akár Lengyelországot) a szövetkezetek vonatkozásában említésre méltassa, annak ellenére, hogy 1851 óta jelen vagyunk a szövetkezeti hitelintézetek közösségében.
[2] Ld. Moizs Attila: A takarékszövetkezetekről III. 1. fejezet, 358. o. PTE ÁJK Doktori Iskolája PHD Tanulmányok 6. Pécs 2007
[3] John Kay: "A bizalom építésében lévő kölcsönös érdekeltség megmarad" Financial Times 2006. április 26.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
