"Az állam fogalma és viszonya polgáraihoz egyszersmind jogalapja a büntetésnek, mert az állam, amely lemondana a büntetés jogáról és nem teljesitené a büntetési kötelezettségét, megszünne állam lenni." (Vámbéry)[1]
A ius puniendi jogállami tartalmának értelmezése, valamint "fundamentumának", a gyanúnak a vizsgálata kétségkívül időszerűnek tűnő feladat napjaink jogtudományi kérdésköreiben. Jelen tanulmányban - mintegy központi témaként - e két kategória közötti összefüggéssel kívánok foglalkozni.
A büntetőeljárás előkészítő eljárási szakaszában a gyanú lehetőségének - a nyomozás során a gyanú egyes fokozatainak - megállapításánál biztosítani kell a jogállami követelményeket. A gyanú egyes fokozatainál - kiemelten a nyomatékos gyanú hiánya miatti problematikára tekintettel - vázolom, hogy a nyomozás befejezésekor az állami büntetőjogi igény meglévőségéről és annak érvényesíthetőségéről tett ügyészi állásfoglalás eleget tesz-e a jogállami elvárásoknak.
Annak tudniillik, aki büntet, hogy helyesen büntessen, jogának kell lennie a büntetéshez[2] - írja Hugo Grotius a ius puniendi lényegéről. A ius puniendi fogalmával kapcsolatban napjainkban már nem az vizsgálat tárgya - ahogy azt történelmi koronként a büntetés jogalapját kutató jogbölcselet képviselői tették -, hogy ki (különösen az állam/uralkodó), milyen alapon, illetve jogon rendelkezik legitimációval arra, hogy büntetés szabjon ki a bűnelkövetővel szemben.
A ius puniendi állami monopóliummá válásával, különösen a jogállam létrejöttével e fogalomkör jogfilozófiai megközelítése háttérbe szorult, mivel már egyetemesen elismert, hogy az államnak joga van büntetni.
A büntetés jogának funkcionális szerepe különösen a jogállami követelmények és garanciák rendszerében változott meg. Tóth Mihály szerint ma már nem beszélhetünk szűken a büntetésről; a szankció, a joghátrány elfogadott általános fogalma is átértékelődik. Előtérbe kerülnek ugyanis a hagyományos büntetéseken kívül újabb jogintézmények, amelyek a tradicionális büntetések átalakulásával, elhalasztásával, a büntetőútról történő eltereléssel járnak.[3] A jogállam továbbra sem mond le az őt megillető büntetőjogi igényről, de célját más eszközökkel valósítja meg. Ennek következtében a jogállamban bizonyos kompromisszumok, engedmények biztosításával az állam büntetéshez való jogának racionális átértelmezése, tartalmának újragondolása ment végbe. Ami azzal is jár, hogy a ius puniendi korszerűsített, dogmatikailag kimunkált fogalmát a büntető anyagi és -eljárási jog elméletének be kell fogadnia, vagyis hogy alapvetően a ius puniendi kifejezést, a szó szerinti fordításnak megfelelően, a büntetéshez való jogként kell vizsgálni és értelmezni úgy a jogalkotás, mint a jogalkalmazás során.
Gellér Balázs és Ambrus István szerint a ius puniendi az államnak az a joga "[...] hogy bizonyos magatartásokat kriminalizáljon, és ezzel ezek elkövetőit felelősségre vonja, valamint velük szemben büntetést vagy büntetőjogi intézkedést alkalmazzon".[4]
Karsai Krisztina álláspontja alapján a ius puniendi azt fejezi ki, hogy az állam jogosult büntetni, ami alapvetően az állam szuverenitásából ered.[5] Az állam rendelkezik a ius puniendi hatalmával, amely része az általa gyakorolt közhatalomnak. A ius puniendi a jogállam szerves része, hiszen alkotmányos keretek között érvényesülhet e jogintézmény.[6]
Blaskó Béla meghatározásában a ius puniendi "az államot megillető, alkotmányosan kötött, szabályozott és biztosított büntetőhatalom".[7] Abban az esetben pedig, amikor a nemzeti büntető törvénykönyvön kívül nemzetközi szerződés is előírja egyes deliktumok üldözését, az adott állam nem tartja mellőzhetőnek a saját büntető törvénykönyvének alkalmazását, tekintet nélkül arra, hogy ki az elkövető, hol követték el a bűncselekményt, és hogy az elkövetés helyének törvénye szerint büntetendő-e a cselekmény, a ius puniendi gyakorlása korlátozás nélküli.[8]
Az állami, azaz a "nemzeti" értelemben vett ius puniendi mellett napjaink jogtudománya már a nemzetek fölötti, azaz "nemzetközi" ius puniendivel is foglalkozik. A ius puniendi fogalma tágabb értelemben nemzetközi ius puniendiként is definiálható - mondja Karsai Krisztina,
- 155/156 -
mert szerinte, elsősorban az Európában a nemzetközi büntetőjognak is keretéül szolgál.[9]
John Vervaele álláspontja szerint az alkotmányos jogállamban a büntetés joga csak akkor érvényesül, ha garantált, hogy nincs bűnösség ítélet nélkül; nincs ítélet vád nélkül; nincs vád bizonyítás nélkül; nincs bizonyítás védelem nélkül.[10] Vervaele kifejti, hogy a ius puniendi korlátjának hálója az igazságszolgáltatás színpadának hátterében helyezkedik el, ami garantálja az állampolgároknak az állam büntetéshez való jogával szembeni védelmét.[11]
Felfogásomban a ius puniendi az állam közösségek feletti természetéből adódó ténylegesen gyakorlandó és gyakorolt jog, amelyhez szorosan kapcsolódik az obligatio puniendi, a jogállam kötelező funkcióvállalásával. A büntetőhatalom gyakorlása és a büntetőjogi igény érvényesítése az államnak ugyanis nemcsak joga, hanem kötelezettsége is. Ez a jogállami büntetőhatalom belső és külső korlátainak a kiépülésével és erősödésével egyidejűleg értelmezhető.[12]
A ius puniendi jogállami elemei az állam büntetőhatalmának érvényesítése során a büntető igazságszolgáltatásban teljesednek ki. Így különösen: a) az alkotmányosság; b) a törvényesség; c) az igazságosság; d) a jogbiztonság; e) a tisztességes eljárás követelménye (fegyverek egyenlőségének elve); f) a büntetőjogi és a büntetőjogieljárás garanciális elvei (így a funkciómegosztáson és a rendeltetésszerű joggyakorláson alapuló eljárás is); g) az ügyészi tevékenység legalitásának elve. Az iméntiek alapja a jog "uralma", amelyet az Alaptörvény rendelkezései hatnak át és az egész jogrendszerre kötelező erővel bírnak.
Szabó András szerint "A jogállamiság elvéből fakadnak nemcsak a büntető anyagi jog garanciái, hanem az eljárásjogi garanciák is. Törvényes büntetőjogi felelősségre vonási eljárás garantálja csak a jogállami igazságos büntetőhatalom gyakorlását. Az eljárási mulasztás és eredménytelenség kockázata az államot terheli".[13]
A valószínűség és a bizonyosság alapvetően nem büntetőjogtudományi fogalmak, azonban a büntetőeljárásban az eljáró hatóságok érvényesítik döntésük kialakítása során.
"A nyomozás az emberi megismerő tevékenység egy sajátos területe. A megismerés folyamat a nyomozásban is, ahol a valóság feltárásának más területeihez hasonlóan a bizonyosságig a valószínűség különböző fokozatain keresztül juthatunk el."[14]
A valószínűségnek a büntetőeljárásban a tényállás megállapításánál kiemelkedő jelentősége van. A múltban megtörtént eseményt minél pontosabban, a valóságnak megfelelően, tehát minél nagyobb valószínűséggel, az eljárás végén pedig bizonyossággal kell meghatározni.
A büntetőeljárásban a valószínűség a gyanú tekintetében is lényeges. A gyanú a valószínűségéből kiindulva, annak erősödésével a bizonyosság felé haladása végén bizonyossággá - a bíróság jogerős döntésének meghozatalakor - változik át. Ehhez pedig az szükséges, hogy a 2018. július 1-jén hatályba lépett, a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) már a nyomozás során a vád bizonyításhoz szükséges tényeknek, valamint az alátámasztásukra szolgáló bizonyítási eszközöknek minél szélesebb körben való felderítésére és összegyűjtésére kötelezze az eljáró hatóságokat. Mindezek kapcsolódnak a gyanú valószínűségi szintjének meghatározásához.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
