A szervezett bűnözés napjaink egyik legsúlyosabb kriminális problémája, mely komplexitásánál fogva rendkívüli kihívás elé állítja többek között a büntetőjog-alkotókat is. A jelenség folyton változó jellege, valamint a kapcsolataikat a határokon túlra is kiterjesztő, illetve transznacionális szinten tevékenykedő bűnöző szervezetek fokozott veszélyessége indokolttá teszik, hogy a témával kapcsolatos büntetőjogi gondolkodásban helyet kapjanak más jogrendszerek szabályozására vonatkozó kitekintések is. Jelen tanulmány e perspektíva jegyében folytatott kutatómunka alapján született, s célja, hogy összehasonlító jelleggel mutassa be a szervezett bűnözés szempontjából különösen speciális helyzetben lévő Olaszország büntetőjogának idevonatkozó aspektusait.
A vizsgált jelenséggel kapcsolatos büntetőjogi kérdések összetettsége, és a két ország szabályozásának részben ebből adódó eltérő jellege a direkt összehasonlítást nem teszi lehetővé, ezért elemzésemet az alábbi gondolatmeneten alapuló, önálló szempontrendszert követve építettem fel. A szervezett bűnözéssel szemben fellépni kívánó jogalkotóknak - az általam vizsgált két ország esetében is - azzal a nehézséggel kell(ett) megküzdeniük, hogy egy alapvetően kriminológiailag körülhatárolható jelenséget a büntetőjog normatív keretei között, a jogág elveinek és szabályozási rendszerének megfelelően megalkotott rendelkezések formájában helyezzenek el. Az ezzel kapcsolatos jogalkotói feladat kettős volt. Egyrészt a jelenséget, pontosabban az azt megtestesítő szervezeti formát, tevékenységet kellett a büntetőjog számára használható módon definiálni, s az így meghatározott fogalmakat a büntetőjog rendszerében, intézményei között elhelyezni. Ahhoz pedig, hogy ennek kapcsán büntetőjogi felelősség megállapítására és szankciók alkalmazására kerülhessen sor, egy további lépésre volt szükség: az immár büntetőjogilag értékelhető körülményeket - többek között a tett-felelősség elvének[2] megfelelően - adott személyek meghatározott cselekményeihez kellett kötni. Munkám során e két - valójában csak teoretikusan elhatárolható - jogalkotói mozzanatot különválasztva, azok mentén vetettem össze a magyar és az olasz szervezett bűnözésre vonatkozó büntetőjogi szabályozás lényegét.
A fenti szempontoknak megfelelően tehát a tanulmány első felét a szervezett bűnözéssel kapcsolatos fogalmak, illetve azok egyes alkotóelemei kapcsán felmerülő általános büntetőjogi szabályok bemutatásának szentelem. Ezt követően pedig megvizsgálom azokat a konkrét rendelkezéseket, tényállásokat, melyekkel a jelenség büntetőjogi relevanciájának tényleges megteremtését érték el különféleképpen a két ország jogalkotói. Az elemzés ugyanakkor nem tér ki a szankciókra vonatkozó összevetésre, melynek a tényállások különbözősége miatt csak konkrét esetek vizsgálatánál lehet értékelhető eredménye. Az összehasonlítás során a magyar büntetőjogra vonatkozó ismeretekre főként hivatkozási alapként utalok, s a dogmatika és az ítélkezési gyakorlat eredményeit részletekbe menően elsősorban az olasz rendelkezések bemutatásánál fejtem ki.
A jelenséggel kapcsolatban felmerülő kategóriák, intézmények vonatkozásában meghatározott kritériumok, büntetőjogilag értékelhető körülmények együttes megvalósulásáról van szó, melyek a két jogrendszerben eltérő pontokon vezetnek az egyes büntetőjogi fogalmak kimerítéséhez. E fejezetben ezeket a közös nevezőnek is tekinthető tényezőket veszem sorra, meghatározva,
- 527/528 -
hogyan értékeli a magyar, illetve az olasz büntetőjog ezek egymásra épülésének egyes fokozatait.
a) a kriminális személyek (elkövetők, résztvevők) pluralitása
A szervezett bűnözés büntetőjogi kategóriákba illesztése szempontjából a legkézenfekvőbb kiindulópontnak és legalapvetőbb feltételnek a kriminális tevékenységben részt vevő személyek többes számát lehet tekinteni. Ez a szemléletmód megfelel annak a magyar büntetőjog-tudományban elfogadott megoldásnak, mely a jelenséghez kötődő fogalmak (bűnszövetség, bűnszervezet) rendszerbeli helyét az elkövetőkkel kapcsolatos tanok között határozza meg.[3] Meg kell jegyezni ugyanakkor, hogy az itt tárgyalt feltétel szempontjából releváns személyi kör nem minden esetben a konkrét bűncselekmények elkövetőihez kötődik, hanem például a kriminális szerveződésben részt vevő "tagokhoz".
A kriminális személyek pluralitásával kapcsolatos minőségi fokozást jelenti a kettőnél több résztvevő/elkövető feltétele: itthon a bűnszövetség és a bűnszervezet közötti egyik elhatárolási szempontot jelenti utóbbi esetében a legalább három személy követelménye, mely az olasz büntetőjogban viszont minden szervezett bűnözéshez köthető szerveződési forma esetén irányadó.
A több elkövető (résztvevő) önmagában nem vezet még szervezett elkövetéshez sem, a magyar szabályok szerint megalapozhatja ugyanakkor szándékegység esetén a társtettesség, vagy adott esetben a részességi alakzatok megállapítását, illetve - egyéb feltételek mellett - a csoportos elkövetés minősítő körülményét. Az olasz büntetőjogban pedig a "concorso di persone", vagyis a többes közreműködés szabályainak alkalmazása merülhet fel.
Olaszország hatályos büntetőkódexe az egységes (monista) tettesség rendszerét követi, vagyis nem tesz különbséget az egyes elkövetői alakzatok között normatív szinten. Annak érdekében, hogy teljesüljön az a nyilvánvaló kriminálpolitikai igény, hogy a különös részi bűncselekményeket tényállásszerűen megvalósító, szűk értelemben vett "tetteseken" túli személyeknek az elkövetést elősegítő, ahhoz effektíven hozzájáruló, de nem tényállásszerű cselekményei is büntetendővé válhassanak, ugyanakkor a legalitás elve se sérüljön, az olasz jogalkotó az említett concorso di persone intézményét helyezte el a büntetőkódexben. Ennek alaptézisét a Codice penale 110. cikke tartalmazza: "Amikor több személy működik közre ugyanabban a bűncselekményben, mindegyikük az adott bűncselekményre meghatározott büntetés szerint felel...". Szemben a magyar büntetőjog részességre vonatkozó tanoknál érvényesülő járulékossági teóriájával, az uralkodó olasz dogmatika a többes közreműködés kapcsán a "differenciált többalanyú tényállások teóriáját" fogadja el. Ennek lényege, hogy a többes közreműködés esetén az erre vonatkozó általános részi rendelkezés és az egyalanyú különös részi tényállás találkozásából elméletben annyi új többalanyú diszpozíció jön létre, ahányan relevánsan közreműködnek a bűncselekményben. Ennek a jogtechnikai értelmezésnek köszönhetően válik tényállásszerűvé (az olasz terminológia szerint "tipikussá") az eredetileg atipikus (nálunk a részesség körébe tartozó) magatartás is.[4] Arra a kérdésre, hogy mikor jön létre ilyen "esetleges" többalanyú tényállás, vagyis milyen cselekmények relevánsak a többes közreműködés szempontjából, a jogalkotó a törvényben nem adott választ, így erre vonatkozóan egyelőre a dogmatika és a joggyakorlat által kimunkált négyes feltételrendszer nyújt iránymutatást. Ennek első eleme a több alany részvétele az elkövetésben, melynek megállapításánál beszámítandóak a személyükhöz kötődő okból nem büntethető személyek is. A következő feltétel a tényállás objektív részének megvalósulása, melynek kapcsán fontos kiemelni, miszerint a többes közreműködés megállapításához nem szükséges, hogy a tulajdonképpeni tettesi alapcselekmény a tényállásszerűségen és a jogellenességen túl bűnös is legyen, vagyis nem érvényesül a hazai részesekre vonatkozó teljes járulékosság[5] követelménye. További feltétel ugyanakkor, hogy minden egyes közreműködő cselekménye ténylegesen hozzájáruljon az eredmény, vagy - immateriális bűncselekmények esetén - az elkövetési magatartás realizálódásához. Végül a tárgyalt jogintézmény a szubjektív oldalon megköveteli a tényállás megvalósítására vonatkozó szándék mellett a másokkal együtt történő elkövetésre irányuló dolust. A többalanyú tényállás létrejötte szempontjából elegendő, ha ez a kettős tudati állapot legalább egy elkövető esetében fennáll.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
