A Magyarországon bejegyzett társaságok nem jelentéktelen hányada dicsekedhet meghatározó külföldi érdekeltséggel, ami - adott vállalati kontextusban - igen érdekes jogi helyzeteket szülhet. E tanulmány arra kíván rákérdezni, hogy ezen külföldi elemeket is tartalmazó tényállások tekintetében a mai magyar társasági-, cégjogi- és kollíziós jog mennyire naprakész, milyen hatékonysággal követi a gazdaságban lejátszódó folyamatokat1, illetve mennyire felel meg a társaságok letelepedési szabadságára vonatkozó európai jognak és európai bírósági gyakorlatnak. Már most szeretnénk aláhúzni, hogy a kutatásainkban központi helyet elfoglaló székhely lehet egyrészt a kollíziós probléma megoldási kulcsa (mint kapcsolóelv), lehet másrészt a kollíziós probléma tárgya (mint a társaság jogi mibenlétét meghatározó jogi fogalmak egyike).
Mivel a kereskedelmi jog történetileg is igazolt funkciója nem más, mint a gazdaság igényeinek formába öntése és konszolidálása, valamint a kereskedelmi érdekek méltányos biztosítása2, az érdemi kérdések tárgyalása előtt célszerű néhány példán keresztül - társasági- és cégjogi szemszögből - bemutatni napjaink magyar kavalkádját. Mindezt azért, mert a magyar társasági jogi szabályozás és cégjogi gyakorlat még mindig mintha inkább diktálni szeretne az üzleti életnek3, ahelyett hogy tudomásul venné a kereskedelmi gyakorlatot és szokásokat, és megpróbálná konszolidálni azokat.
A reálgazdaságban érdekelt külföldi befektetőkkel foglalkozó ügyvédi irodákban általános tapasztalat, hogy vannak olyan tisztességesen működő, nem fiktív magyar cégek (i) melyek okirati székhelyének semmi köze a valós székhelyéhez, és központi ügyintézési helyük külföldön van; (ii) melyek bejegyzett tulajdonosai fiduciárius szerződés alapján írták alá a létesítő okiratot; (iii) melyeknek az érdemi belső működését a társasági szerződés helyett a tagok között megkötött, irányadó jogként a nemzetközi lex mercatoria-ra utaló, nemzetközi választottbírósági klauzulával biztosított, a cégbíróság által természetesen sosem látott szindikátusi szerződés szabályozza; (iv) és természetesen vannak olyan társaságok is - méghozzá valószínűleg többségben -, amelyek ténylegesen is a Gt.4 szerint működnek, amelyek Ctv.5 szerinti székhelye (központi ügyintézésének helye) a bejelentett címen belföldön van, s amelyek bejegyzett tagsága és ügyvezetése a gazdasági valóságot tükrözi.
Ami a címben szereplő de facto külföldi irányítást illeti, azon azt a "klasszikusnak" is nevezhető szituációt értjük, amikor is a Gt. alapján döntő külföldi többséggel létrehozott és persze a hazai cégnyilvántartásba bejegyzett társaság menedzsereinek csak egyike (vagy egyike se) magyar, míg a többségi külföldi tagokhoz szorosan kötődő másik (vagy egyetlen) menedzser külföldi. A társaság irányítása ilyenkor gyakran úgy történik, hogy a mindennapos igazgatást a belföldön tartózkodó, a bejegyzett székhelyen vagy telephelyen folyamatosan dolgozó, sokszor önálló cégjegyzési joggal sem rendelkező magyar menedzser (esetleg csak cégvezető, vezető beosztású munkavállaló) látja el; a társaság stratégiai irányítását, illetve a fajsúlyosabb döntéseket azonban az életvitelszerűen külföldön - jellemzően a többségi tagok származási államában - tartózkodó másik menedzser közvetlenül a többségi tagokkal - a Gt. szempontjából informálisan - egyeztetve hozza meg. A helyben működő operatív vezető tehát tulajdonképpen csak a többség által külföldön kialakított és Magyarországra közvetített akaratot hajtja végre, számottevő kreatív mozgástér nélkül. Különösen így áll a helyzet, ha a magyar cég egy nemzetközi konszern leánya, melynek anyacége (holdingja) külföldön rendezkedett be, és onnan támogatja-irányítja magyar leányát (küldi meg számára az alkalmazandó szerződési sablonokat, közvetíti a partnereket, biztosítja a forrásokat, közvetlenül intézi az exportot és az importot stb.), vagy ha a magyar cég kizárólag exportra termel, és a magyar gyártóbázis nincs is kapcsolatban a külföldi vevőkkel, akik közvetlenül a külföldön dolgozó menedzsmenttel tárgyalnak.
A továbbiakban először - mintegy a tanulmány fogalmi kereteit kijelölendő - a székhely mibenlétét igyekszünk tisztázni, majd a társaságok személyes jogának kérdésével foglalkozunk, úgy a tételes jog és jogtudomány, mint a gyakorlati élet szemszögéből (I. Rész). Ezt követően pedig - az európai jogi tapasztalatokat is hasznosítva - a jelenlegi szabályozás alapján a de facto külföldi irányítás mellett működő magyar társaságokra leselkedő társasági-, cég- és kollíziós jogi veszélyeket próbáljuk meg értékelni, de lege ferenda javaslatokat is megfogalmazva (II. Rész).
Ontológiailag a székhely gyűjtőfogalom: pontként (postacím) és kiterjedésként (iroda, telephely) egyaránt felfogható. Az első esetben a székhelytől csupán azt a formális funkciót várjuk el, hogy ott a vállalat jogilag fellelhető legyen, míg a második esetben a székhelyhez érdemi funkciókat is kötünk, vagyis lényeges, hogy a székhelyén a vállalat "csináljon is valamit", vagy legalábbis csinálhasson. Az előbbire a klasszikus példa az angol társasági jog6, míg a másodikra a francia7. Kézenfekvő továbbá, hogy az érdemi funkció magában foglalhatja a formálist, míg ennek fordítottja már nem igaz.
Technikai szempontból a székhely ugyancsak gyűjtőfogalom, a gazdasági és a jogi realitások és lehetőségek mentén többféle megfontolás szerint is kijelölhető: a társaság székhelye lehet (i) az a hely, amit a társaságot létrehozó személy(ek) székhelyként meghatároztak, jellemzően a létesítő okiratban (siège statutaire). Az okirati székhelytől megkülönböztethető tényleges székhely (siège réel) további két variációt engedélyez: (ii) a székhely ott van, ahol a társaságot irányítják (központi ügyintézés helye, centre d’administration centrale); esetleg (iii) a székhely az a hely, ahol a társaság a produktív tevékenységét végzi (lieu d’exploitation).
Érdemes előrebocsátani, hogy a székhelyhez érdemi funkciót rendelő Franciaországban, Németországban és Itáliában a tényleges székhely a létesítő okiratban feltüntetett székhellyel szemben is elsőbbséget élvezhet. Franciaországban ugyan vélelmezik, hogy a tényleges irányítás helye az okirati székhellyel esik egybe, ha azonban ez nem így van, a bíróságok az okirati székhellyel szemben a valós székhelyet vehetik figyelembe, a hitelezők pedig választhatnak a két székhely közül, ráadásul a hitelezők ezen választási joga nemzetközi magánjogi tényállásban, az alkalmazandó jog vonatkozásában merült fel8. A székhely tekintetében az olasz jog egy lazább, könnyed mediterrán kiindulópont után végeredményben már a franciánál markánsabb álláspontot foglal el: elegendő ugyan a társaság székhelyét a helységre történő utalással megjelölni (nem szükséges tehát az utca és a házszám feltüntetése a cégjegyzékben), azonban a tagok nem nevezhetnek meg tetszőleges, fiktív székhelyet a létesítő okiratban, és ha az okirati székhely eltér a tényleges székhelytől (ami az ügyintézés helye), akkor már a bejegyzést is meg kell tagadni, illetve a tényleges székhely elsőbbséget élvez az okiratival szemben9. A német jognak az okirati és a tényleges székhely megkülönböztetésén alapuló álláspontjára lentebb, az Überseering ügy10 kapcsán részletesebben is kitérek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
