(De iurisprudentia et iure publico, Jog- és politikatudományi folyóirat, VII. évfolyam, 2013/3. szám)
Szőrös Anikó tanulmánya rendkívül aktuális, tekintettel arra, hogy ezt a jogintézményt, amely hatályos szabályozásunk értelmében nem tekinthető érvényes végintézkedési formának, a 2014. március 15. napján hatályba lépő Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény 7:23. § (2) bekezdése a házastársak vonatkozásában érvényessé teszi. A szerző azt vizsgálja, milyen érvek szólhattak 1876-ban a közös végrendelet törvényi szabályozása mellett, s mely ellenérvek igazolhatták 1959-ben azt, hogy többé ne fogadják el szükségességét; milyen jogpolitikai indokok szólhatnak ma mellette, továbbá az öröklési szerződés alkalmas lehet-e a közös végintézkedési forma helyettesítésére.
A közös végrendelet két vagy több személynek bármilyen alakban, ugyanazon okiratba foglalt végrendeleti nyilatkozata, amelyben a végrendelkezők önként, kölcsönös megfontolás és egyetértés után meghatározzák, haláluk esetére vagyonuknak - esetlegesen vagyonuk egy részének - ki legyen az örököse. A felek tipikusan házastársak. A közös végintézkedési jog a nyilatkozatok egységessége, közössége mellett a felek rendelkezési közösségét is feltételezi. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a végrendelkezők egyéni, individuális akarat-nyilvánításáról van szó, amelyen nem változtat, hogy azt ugyanabba az okiratba foglalják.
A fenti definíciót követően a szerző a jogintézmény történeti áttekintésével foglalkozik. A jogintézmény kialakulásával kapcsolatban két elmélet van jelen. Az egyik szerint a közös végrendelet keletkezése a római jogra vezethető vissza, annak ellenére, hogy nem hozható összhangba a római jog struktúrájával, tekintve, hogy az a házastársi vagyonközösséget nem ismerte el. Valentianus novellájában valóságos kölcsönös és közös végrendeletre utaló konkrét rendelkezés található, amely minden bizonnyal külső, idegen népekkel való érintkezés nyomán merülhetett fel. E végrendelkezési lehetőség azonban nem volt hosszú életű, Justinianus elvetette. A másik nézet képviselői szerint a jogintézmény első történeti megjelenése - a germán szokásjogra visszavezethetően - a germán jogban keresendő. A jogintézmény a szerző álláspontja szerint a német közvagyonjogi rendszerből következik, aminek értelmében a házastársakat megilleti a
- 69/70 -
közös vagyonukról való rendelkezés joga. A közös vagyon elismerésével egyidejűleg pedig azt is elismerték, hogy a házasfeleket a vagyontömegről való közös rendelkezés joga a végrendelkezésnél is megilleti.
A hazai szabályozásban az 1715. évi országgyűlésen megszületett 27. törvényczikk az első, amely először fogalmazott meg alapvető és központi tételeket, rendelkezéseket a végrendeletek tartalmára és alaki kellékeire vonatkozóan. Habár a közös végrendeletről egyetlen paragrafusa sem szól a törvénynek, mégis ez a jogszabály jelenti az első mérföldkövet a végrendeletek szabályozásának hazai világában; bár maga a szabályozás csak a nemesi végrendelkezésre vonatkozott, a többi rendek (városok, jobbágyok) tekintetében a helyi szokásjog maradt az uralkodó.
A közös végrendeletet elsőként az Osztrák Polgári Törvénykönyvnek a házasulási egyezvényekről szóló XXVIII. fejezete nevesítette: "A házastársaknak szabad ugyanazon egy végrendeletben egymást kölcsönösen, vagy más személyeket is nevezni örökösül. Az ily végrendelet visszahúzható, de az egyik fél visszahúzásából a másik fél visszahúzását következtetni nem lehet." Ezt követte a végrendeletek, öröklési szerződések és halálesetre szóló ajándékozások alaki kellékeiről szóló 1876. évi XVI. törvénycikk, amelynek 13. §-a szól ekként: "Házastársak feljogosítva vannak, végrendelkezésüket ugyanazon írott magán-végrendeletbe foglalni, akár tartalmazzon e végrendelet a házastársak közötti kölcsönös intézkedést, akár pedig nem. Ezen eset kivételével, ha ugyanazon végrendeletbe többeknek végintézkedése foglaltatik, e végrendelkezések mindenike semmis".
E hazai törvény megszületése előtt - noha nem volt hatályban e jogintézmény felett tilalmat kimondó jogszabály - ritkán ugyan, de találunk a joggyakorlatban hitvesek által tett közös végrendeletet, amelyek mindegyike "a régóta meghonosult jogszokás"-okon alapult. A szerző levéltári kutatásai az 1831 és 1871 között készült közös végrendeleteken alapultak és megállapítása szerint valamennyi fellelt közös végintézkedés azonos képet mutat, ugyanazon rendezőelv alapján fogalmazták meg.
Az örökösödési eljárásról szóló 1894. évi XVI. törvény amellett, hogy megváltoztatta a végrendelet kihirdetésére vonatkozó hatáskört, először foglalkozott a közös végrendelet kihirdetésével. A törvény 24. §-a kimondja, "a közös végrendelet pedig az egyik végrendelkező halála után kihirdetendő".
A jelenleg hatályos Ptk. a jogrendszerünkből eltörölte a közös végintézkedési forma lehetőségét. 1959-ben az országgyűlésben a tervezet leginkább vitatott része az öröklési jogot érintő joganyag volt. A tervezet indokolásában a jogalkotó a mellőzés legfőbb okaként azt jelölte meg, hogy a közös végrendelet értelmezésével kapcsolatban nagyon gyakoriak a viták és az ennek folyományaként kialakuló perek igen bonyolultak. Az elvetés mellett szólt az is, hogy a magyar végrendelkezési joggyakorlatban nem volt olyan történelmi tradíciója, amely indokolttá tette volna fennmaradását. Úgy vélték, e végintézkedési forma más okból is kifogás alá esik: a közös megfontolásból és egyetértéssel alkotott, egy okiratba foglalt két végintézkedés rendszerint arra ad alkalmat, hogy az egyik fél az ígéretével a másik felet
- 70/71 -
befolyásolja, tőle indokolatlan előnyt szerezzen akár saját maga, akár a végakaratában nevesített más személy javára. Mindezek alapján lett a közös végrendelet "nem kívánatos forma", amely akkori megítélés szerint nem fog hiátust jelenteni a jogrendszerben a házaspárok számára, mivel egyrészt a gyakorlat azt mutatta, hogy csak kirívó esetekben került sor ezek megtételére, másrészt mindazon rendelkezés, amit eddig közös végrendeletbe foglalhattak a házastársak, továbbra is megtehető, csupán egyéb végintézkedési formát kell hozzá választani. A hatályos Ptk.-ban jelenleg a végrendeletek érvénytelenségéről szóló részben található a közös végrendeletre vonatkozó szabály: "644. § Két vagy több személynek bármilyen alakban ugyanabba az okiratba foglalt végrendelkezése érvénytelen." Petrik Ferenc szerint a közös végrendelet alaki jellegű hibának tekinthető.
A történeti áttekintést követően a szerző azt vizsgálja meg, mi lett a sorsa a Ptk. hatálybalépése előtt tett közös végrendeleteknek a Ptk. hatálybalépése után megnyíló örökségek esetében. Ebben az esetben a régi és az új jogszabály időbeli összeütközéséről van szó; a korábbi jog hatálya alatt keletkezett jogviszonyok elbírálása jelent nehézséget, és felvetődik a kérdés, hogy a régi jog hatálya alatt keletkezett jognyilatkozatok alaki érvényességét a régi vagy az új jogszabály alapján kell-e eldönteni? A jogalkotó nem kívánta az állampolgárokat arra kényszeríteni, hogy a Ptk. hatálybalépése előtt tett végrendelkezéseiket a Ptk. alakszerűségeinek megfelelő alakban megismételjék; az a szándék vezérelte, hogy a szabályozás egyszerűbbé váljon, a végakarat érvényesüléséhez szükséges alaki kellékek áttekinthetőbbek legyenek. A feltett kérdésre a PK. 92-es számú állásfoglalás adta meg a választ, amelynek értelmében a Ptk. hatálybalépése után megnyílt örökség esetében a Ptk. hatálybalépése előtt tett végintézkedések - ideértve a közös végrendeletet - akkor is megtartják az érvényességüket, ha a Ptk. szerint ugyan érvénytelenek volnának, de a keletkezésükkor hatályos szabályoknak megfelelnek. A Ptk. hatálybalépése után elbírálásra kerülő végrendelet szempontjából tehát elsődlegesen azt kellett eldönteni, hogy a korábbi végintézkedés megfelel-e a hatályos Ptk. szabályozásának. Amennyiben nem, vizsgálandó, hogy a megtételkor hatályban lévő jogszabálynak eleget tett-e. Igenlő esetben a végintézkedést érvényesnek minősítik. A törvény célja az alakiság egyszerűsítése és a favor testamenti elv érvényre juttatása volt, ezért lehetővé vált az is, hogy a Ptk. hatálybalépése után elhunyt örökhagyónak a Ptk. hatálybalépése előtt tett végintézkedését érvényesnek tekintsék, ha nem felel meg ugyan a keletkezésekor hatályos jogszabályban rögzített alaki kellékeknek, de eleget tesz a Ptk. által megállapított követelményeknek. Közös végrendelet alapján tehát akár a Ptk. hatálybalépése után is öröklésnek lehet(ett) helye, ha azt valamennyi érdekelt (örökös) érvényesnek fogadta el.
A közös végrendelet jogintézménye annak ellenére, hogy jogrendszerünk szerves részeként egy évszázadot sem élhetett meg, jelentős mennyiségű közös végrendelkezést tartalmazó iratanyagot hagyott hátra. Ebből a szerző megállapítása szerint arra lehet következtetni, hogy a házaspárok számára igen népszerű végintézkedési formát jelentett 1876-tól egészen 1959-ig, ellentmondva ezzel a Ptk. indokolásában foglaltaknak. A jogrendszerből 1959-ben történt
- 71/72 -
kizárásának megítélése megosztja a szakmát; Vékás Lajos szerint a kódex a fürdővízzel a gyermeket is kiöntötte.
A tanulmány második részében az öröklési szerződést veszi górcső alá a szerző abból a szempontból, az vajon alkalmas-e arra, hogy betöltse a közös végrendelet tiltása nyomán keletkező űrt. Rögtön ezen rész bevezetőjében leszögezi azonban, hogy nem lehetséges az örökösödési szerződéssel száműzni polgári jogunkból a közös végintézkedési formát.
A jelenlegi Ptké. 73. §-a szerint: "A házastársaknak ugyanabba az okiratba foglalt öröklési szerződése érvényes, ha mint örökhagyók kötnek harmadik személlyel szerződést". Az új Ptk.-ban a házastársak közös öröklési szerződésének meghatározását a 7:51. § fogalmazza meg: "(1) Házastársak mint örökhagyók az életközösség fennállása alatt érvényesen köthetnek ugyanabba az okiratba foglalt öröklési szerződést. (2) A felek eltérő megállapodásának hiányában az örökhagyókkal szerződő fél által örökölt lakáson és a hozzá tartozó berendezési és felszerelési tárgyakon a túlélő házastársat holtig tartó haszonélvezeti jog illeti meg, ha ő azokat az örökhagyóval közösen használta". Az új Ptk.-ban fellelhető idevágó új rendelkezések közül kiemelendő, hogy módosították a fogalmat: az öröklési szerződés körébe értendő az a kontraktus is, amelyben az örökhagyó kizárólag gondozása fejében teszi örökössé a szerződő felet. A másik változás, hogy az örökhagyó nemcsak saját eltartása, illetőleg gondozása folytán köthet öröklési szerződést, hanem -mind életében, mind az öröklés megnyílta után - harmadik személy ellátására is.
A közös végrendelet és az öröklési szerződés összevetésével a szerző szándéka szerint látható, hogy a két jogintézmény merően eltérő képet mutat.
A közös végrendelet egyoldalú jogügylet, míg az öröklési szerződés kétoldalú. Az előbbi a végintézkedésben megnevezett személy beleegyezése, hozzájárulása nélkül, kizárólag az örökhagyó akarata alapján létrejön, míg az utóbbi csak a felek (azaz az örökhagyó és az eltartó) konszenzusával tehető meg érvényesen.
Az örökhagyói oldalon közös végintézkedési forma esetén mindig két személy áll, csak hitvesek által kerülhet megtételre, ezzel szemben a másik végintézkedési formánál általában csupán egyetlen személy szerepel, mint örökhagyó, azzal, hogy kivételt képeznek ez alól a házastársak, akiknek az ugyanabban az okiratban foglalt öröklési szerződése érvényes.
A közös végrendelet minden esetben ingyenes, ezzel szemben az öröklési szerződés visszterhes. Utóbbi szerencseszerződés is. Közös végrendeletnél is fennállhat tartási kötelezettség - azaz, hogy az örökhagyó a szerződéses örökösnek nyújtott végrendeleti juttatást annak fejében adja, hogy amennyiben rászorulttá válna, a nevezett örökös gondoskodjon róla, ápolja őt - az örökhagyók halála esetére örökösöknek nevezettek terhére, de ez nem változtat a végrendeleti jellegen, s nem minősíti át a közös végrendeletet öröklési szerződéssé.
Az öröklési szerződés módosítására és megszüntetésére a tartási és az életjáradéki szerződés szabályait kell alkalmazni, ugyanakkor az alakiság vonatkozásában az öröklési szerződés létrejöttére vonatkozó szabályokat kell követni. A közös végrendeletnél e vonatkozásban a végrendeletek szabályanyagához kell igazodni, tehát e pontban is eltérés állapítható meg közöttük.
- 72/73 -
A szerződéses örökös az örökhagyó tartozásaiért nem felelős, kivéve, ha az öröklési szerződés érvénytelen vagy hatálytalan. A közös végintézkedési formánál azonban lehetőség van az örökhagyó hitelezőinek követelésük érvényesítésére, természetesen csak az ingyenesen szerző végrendeleti örökös terhére.
Lényeges különbség áll fenn a két jogintézmény között az érvényesség tekintetében is, amelyet az determinál, hogy az egyik egyoldalú, ingyenes, a másik kétoldalú, visszterhes jogügylet, Így az öröklési szerződés érvényessége tekintetében az írásbeli végrendeletre vonatkozó szabályok irányadók azzal, hogy korlátozottan cselekvőképes személy örökhagyóként kötött öröklési szerződésének érvényességéhez a törvényes képviselő hozzájárulása és a gyámhatóság jóváhagyása is szükséges. Közös végrendeletnél ez nélkülözhető, hiszen a végrendelkező végrendeleti nyilatkozatához nincs kötve, vagyona, egyes vagyontárgyai feletti rendelkezési joga semmilyen formában nem kerül korlátozásra, nem úgy, mint az öröklési szerződésnél, ahol az örökhagyó már életében leköti tulajdonában álló vagyonát (vagyontárgyait). Az öröklési szerződésre akkor is a más által írt végrendelet alakiságai irányadók, ha az valamelyik fél saját kézírásával készült. Minden esetben tehát - kivéve a közjegyzőnél elhelyezett szerződést - szükséges két tanú jelenléte a szerződés érvényességéhez, függetlenül attól, hogy ki foglalja írásba annak tartalmát.
Mint a szerző megállapítja, a két jogintézmény között lehet vonni párhuzamot is, de csak szűk körben: mindkét végintézkedési forma mozgató rugója, s egyben legfontosabb motívuma a bizalom. Bizalmi jelleg nélkül mindkét jogügylet okafogyottá válik az örökhagyó(k) részéről. A juttatásban részesülő személyre, legyen az akár szerződéses, akár végrendeleti örökös, csak az örökhagyó halálát követően száll át az öröklési szerződésben vagy végrendeletben meghatározott vagyon, vagyontárgyak tulajdonjoga. Végül közös jegyként emelhető ki az is, hogy van egyfajta átjárhatóság a jogintézmények között: az örökhagyó végrendelkezését nemcsak közös végrendeletbe foglalhatja, hanem az öröklési szerződésbe is. Öröklési szerződésben végrendeleti nyilatkozatot tenni nyilvánvalóan csak akkor lehet, ha az örökhagyó e szerződéssel nem az egész vagyonát kötötte le az eltartója javára, hanem maradt olyan vagyontárgya, amely felett szabadon rendelkezhet, s e javak vonatkozásában kívánja végakaratát megtenni.
A tanulmány utolsó részében az öröklési szerződés és a közös végrendelet egymás mellett alkalmazásának érveit ismerhetjük meg.
Az öröklési szerződés és a közös végrendelet egyidejű megtartása mellett szóló legfontosabb érv az, hogy a közös végrendelet - szemben az öröklési szerződéssel - egyoldalúan visszavonató. Erre nézve az új Ptk. 7:43. § (3) és (4) bekezdése tartalmaz szabályozást: "(3) Semmis a közös végrendeletbe foglalt rendelkezés egyoldalú visszavonása, ha azt a végrendelet kizárta, vagy arra a másik végrendelkező értesítése nélkül került sor. (4) Ha valamelyik házastárs érvényesen vonja vissza egyoldalúan a közös végrendeletbe foglalt rendelkezését, a másik házastárs végrendelete hatályos marad, kivéve, ha a végrendeletből megállapítható, hogy egyik fél sem tette volna meg rendelkezését a másiké nélkül". A visszavonás jogának gyakorlása
- 73/74 -
tehát kizárólag kifejezett módon, a másik házastárs tudtával, értesítésével, de megtörténhet. Vannak álláspontok, amelyek szerint ha a végrendelkezők a visszavonás jogáról lemondanak, a közös végrendelet tulajdonképpen öröklési szerződésnek minősül. A szerző szerint azonban csak akkor lehetne egyáltalán elgondolkodni a helyettesítésen, ha az öröklési szerződés egyoldalúan visszavonható lenne.
A két jogintézmény egymással való helyettesítésének felvetése ellen szól az a vélelem, amely a közös végrendelet érvényes fennállásakor kristályosodott ki, nevezetesen, hogy mindazon helyzetekben, ahol kétségesnek mutatkozik annak eldöntése, vajon közös végintézkedés vagy öröklési szerződés került megtételre a házastársak részéről, mindig az előbbit kell vélelmezni, mert az kevésbé köti meg a feleket.
Az öröklési szerződéskötésre való jogosultság azért sem pótolhatja a közös végrendelkezést, mert az előbbit, annak megkötése után sosem minősíthetjük át közös végrendelkezéssé. Ez is mutatja, hogy a két jogintézmény merően más képet mutat, más-más szeletét képzi magánjogunknak - állapítja meg a szerző.
Vannak, akik aggályosnak tartják a közös végrendelet intézményét, mert félnek attól, hogy e testamentum valódi értelmének kipuhatolása nehézségre vezet majd a joggyakorlatban, tehát e végintézkedési forma sértheti az örökhagyó akaratának legmesszebbmenő érvényesítése (favor testamenti) elvét. Ezzel a szerző nem ért egyet, mivel, mint rögzíti, közös végrendelet estén egy, míg az elkülönített végrendeleti formáknál két akaratnyilvánítással állunk szemben, s könnyebbnek tűnik különböző személyek által egyazon okiratban kinyilvánított végakarat magyarázata, mint ugyanezen személyek különböző végrendeleti nyilatkozatba foglalt akaratának interpretálása. Utóbbi esetben két, egymástól akár tartalmilag teljesen elkülönülő végakaratot kellene egy közös értelmi keretbe foglalni, ami komoly kihívást jelenthet. Ráadásul a végrendeletek értelmezése során az örökhagyó akaratának helyes kibontásánál nem pusztán a végrendelet egyes intézkedéseit, hanem valamennyi rendelkezést egyidejűleg kell elemezni, azaz a végrendelet tartalmának összefüggéseiben történő teljes feltárására van szükség. A favor testamenti elv ugyanakkor nem szolgálhat a végrendelet alaki hibáinak orvoslására, sérülése tehát éppúgy felmerülhet közös végrendeleteknél, mint az elkülönített testamentumok esetében.
Nem elhanyagolható szempont végül, hogy a közös végrendelet munkakímélő és költségtakarékos jogi megoldás.
Végkövetkeztetései között a szerző annak az örömének ad hangot, hogy az új Ptk.-ban biztosítva lesz a házastársak azon jogának gyakorlása, hogy egyazon okiratba mindkettejük belefoglalhassa végrendeleti nyilatkozatát, figyelemmel az egyes végrendeletek tartalmi és indokbeli összefüggéseire, vagy pusztán arra az esetre, hogy az egyik személy a másikra, vagy annak végrendeletére tekintettel részesíti juttatásban a másikat, esetlegesen harmadik személyt. A közös testamentum Ptk. rendelkezései közé való felvételére nem pusztán vagyoni érdekek szolgáltatnak alapot, hanem mind a házassági érdek- és életközösség, mind a gondoskodni vágyás - akár gyermekekről, akár rokonokról legyen szó - egyidejűleg. E jogintézmény különösen azon
- 74/75 -
családoknak jelentene célszerű és hasznos jogi eszközt, akiknek több házasságból több gyermeke született, és kölcsönösen, egymásra való tekintettel szeretnének dönteni közös szerzeményeikről, illetve különvagyonukról gyermekeik javára. De ugyanez az igény mutatkozik e jogintézményre azon családoknál is, akik gyermektelenek, és ebből kifolyólag még életünkben kívánnának rendelkezni vagyonuk sorsa felett családtagjaik, rokonaik részére, elkerülvén azt, hogy a véletlenre bízzák, melyikük családja örökölje a teljes vagyonukat.
A közös végrendelet szükségességét és indokoltságát igazolja, hogy gyakorlati hatásában addig is célszerűnek mutatkozott, amíg nem volt szabályozva - zárja tanulmányát a szerző.■
Visszaugrás
