A peres felek 1995. június 10-én kötöttek házasságot, a házassági életközösségük 1997. decemberében megszűnt, majd házasságukat a bíróság részítélettel felbontotta.
Az életközösség megszűnését követően a felek az 1998. május 19-én kelt - ügyvéd által ellenjegyzett - szerződéssel a házastársi közös vagyonukat megosztották egymás között. A szerződés aláírását követően 1998. május 23-án az alperes a felperes lakását feltörte és onnan különböző ingóságokat magával vitt, ezért a büntető bíróság a felperes sérelmére elkövetett lopás büntettében elmarasztalta.
Az alperes a házassági bontóperben előterjesztett viszontkeresetében a házastársi közös vagyon megosztása tárgyában létrejött szerződés érvénytelenségének tévedés, valamint a felek szolgáltatásainak feltűnő értékaránytalansága okából történő megállapítását és - az érvénytelenségi ok kiküszöböléseként - a felperes 549 000 forint értékkülönbözet megfizetésére való kötelezését kérte. A viszontkeresetét azzal indokolta, hogy a szerződésben az ő terhére elszámolt 1 800 000 forint értékű személygépkocsi értékének az 1 200 000 forint összegű 2/3 része nem a felek közös, hanem az ő különvagyonát, a további 600 000 forint összegű 1/3 része pedig testvérének a kizárólagos tulajdonát képezte, az 50 000 forint értékű hűtő és további 50 000 forint értékű mosógép az ő különvagyona, a 46 000 forint értékű ködgép pedig az A. Kft. tulajdona volt. Az említett tételekből álló összesen 1 346 000 forint értékű ingóság értéke tévedésből került elszámolásra a felek között és a téves elszámolás folytán a felek szolgáltatásai között feltűnő értékaránytalanság áll fenn. A szerződés szerint ugyanis a házastársi közös vagyon értéke összesen 2 880 000 forint, valójában pedig csupán - a tévesen figyelembe vett ingóságok értékének levonásával - 1 534 000 forint, amelyből a feleket személyenként 767 000 forint illeti meg, az ő kizárólagos tulajdonába kerülő 418 000 forint értékén felül tehát további 349 000 forint ingó értékkiegyenlítés, valamint 200 000 forint kölcsöntartozás fele összegének az elszámolásával összesen további 549 000 forint értékkülönbözet illeti meg.
A bíróság jogerős ítéletével a viszontkeresetet elutasította.
Az ítélet indokolása szerint nem bizonyította az alperes azt, hogy a szerződés megkötésekor annak tartalma tekintetében tévedésben volt, és e tévedését a felperes okozta, hiszen nem csupán a szerződés tartalmával, hanem azzal is tisztában volt, hogy mely vagyontárgyak tartoznak a közös illetve a különvagyonba és a szerződés ennek megfelelően készült el. Az alperesnek ugyanis a szerződés megkötése előtt a szerződés lényeges tartalmáról tudomása volt, hiszen az édesanyja által előzetesen leírt vázlatot az okiratszerkesztő ügyvéd az okirat elkészítéséhez felhasználta. Nem nyert bizonyítást az sem, hogy a vitás személygépkocsi az alperes testvérének a tulajdonát, az alperes által megjelölt ingóságok pedig a saját különvagyonát képeznék, továbbá, hogy a szerződésben fiktív tételek kerültek volna elszámolásra és ennek következtében a megosztás feltűnően értékaránytalan lenne az alperes terhére. A perben kihallgatott tanúk egyezően vallották azt, hogy a vitás személygépkocsi a házastársak közös tulajdona volt, azt a felek 1997 decemberét megelőzően azzal a céllal hozták be külföldről, hogy azt javítás illetve felújítás után közösen értékesítik és ezáltal nyereségre tesznek szert. A szerződés megkötésének időpontjában tehát az alperes a gépkocsi jogi helyzetével és tulajdoni állapotával teljes mértékben tisztában volt.
A kihallgatott tanúk vallomása szerint az alperes által vitatott hűtő és mosógép valóban az alperes különvagyonát képezte, mert azokat a tanúk a házasságkötést megelőzően ajándékozták az alperesnek a ködgép pedig a felek tulajdonában álló A. Kft. tulajdona volt. Az alperes tévedése azonban az utóbb említett ingóságok vonatkozásában sem állapítható meg, a teljes vagyon értékéhez képest pedig azok értéke a feltűnően nagy értékaránytalanság megállapításához sem szolgálhat alapul.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság az alábbi indokok szerint találta alaptalannak.
I. A Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése alapján alkalmazandó Ptk. 201. §-ának (2) bekezdésében foglaltakból az következik, hogy a szerződés feltűnő értékaránytalanság címén történő megtámadásának három együttes feltétele van: a) a szolgáltatás és ellenszolgáltatás közötti feltűnően nagy értékkülönbségnek b) a szerződés megkötésének időpontjában való fennállása, és c) a sérelmet szenvedett fél oldalán az ajándékozási szándék hiánya.
A jogerős ítélet által megállapított és a felülvizsgálati eljárásban is irányadó tényállás szerint a vitás személygépkocsi az életközösség megszűnésekor a felek vagyonközösségéhez tartozott, annak a házastársak közötti megosztása tehát az alperes terhére semmiféle értékaránytalanságot nem eredményezhetett, az alperes különvagyonát és az A. Kft. tulajdonát képező hűtő, mosógép és ködgép értéke pedig a felek közös vagyonának a teljes értékéhez képest jelentéktelen.
Az ítélkezési gyakorlat szerint a házastársak között a vagyoni viszonyaik rendezésére vonatkozó szerződés megtámadására a Ptk. 201. §-ának (2) bekezdése alapján egyébként is csak kivételesen, akkor kerülhet sor, ha feltűnő értékkülönbség valamelyikükre nézve kirívó és indokolatlan hátrányokkal jár. A házastársakat ugyanis közös vagyonuk megosztása során nem csupán vagyoni, hanem más személyes szempontok is vezethetik (pl. kiskorú gyermekük érdeke vagy az, hogy vagyoni vitájuk mielőbb peren kívül rendeződjék), amelyeket a szerződés megtámadása iránti perben általában nem tárnak a bíróság elé, de amelyek nagyobb mértékben befolyásolhatják szerződési akaratukat mint a szorosan vett arányosság követelménye (BH 1994/10/537.). Nem ad alapot a szerződés e jogcímen történő megtámadására önmagában az sem, hogy a szerződés valamelyik félre nézve sérelmes vagy nem jár a jogos vagy jogosnak vélt igényei teljes kielégítésével, hiszen a szerződés tartalmát a felek szabadon állapítják meg és annak megkötésekor kellő gondossággal, kölcsönösen együttműködve kell eljárniuk (LB P. törv. II. 21. 030/1989/2.).
II. A Ptk. 210. §-ának (1) bekezdése a szerződési nyilatkozat tévedés okából történő megtámadására akkor ad alapot, ha a) a tévedés lényeges körülményre vonatkozott és b) azt a másik fél okozta vagy felismerhette. A tévedés e két feltételének fennállását a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerint az alperesnek kellett bizonyítania. Az alperes a perben állította, de nem bizonyította, hogy a vitás személygépkocsi az életközösség megszűnésekor nem a felek közös vagyona volt, nem is állította viszont azt, hogy az ezzel kapcsolatos állítólagos tévedését a felperes okozta vagy legalábbis felismerhette volna, hanem csupán arra hivatkozott, hogy a szerződés e tekintetben "fiktív tételek" elszámolására vonatkozott.
A szerződés alperes által sérelmezett tételeinek a fiktív jellegét és a felek e tételekkel kapcsolatos megállapodásának a színlelt voltát a per adatai cáfolták, saját - esetleges - titkos fenntartására az alperes a perben nem hivatkozott, annak pedig semmiféle elfogadható magyarázatát nem adta, hogy a testvérének a tulajdonát illetőleg a saját különvagyonát képező ingóságok felek közötti megosztására vonatkozó szerződés megkötésére milyen okból volt hajlandó. A felek közös vagyonának körével és a szerződés tárgyát képező egyes vagyontárgyak alvagyoni jellegével az alperes a szerződés megkötésének időpontjában nyilvánvalóan tisztában volt, a megtámadási jogát tehát valójában nem a felperes által okozott vagy felismerhetett tévedésére, hanem szerződéskötéskori saját gondatlanságára alapítja. Önmagában a szerződéskötéskori saját gondatlanságra való hivatkozás azonban a szerződés megtámadására nem ad alapot és nem mentesíti a felet a megtámadás törvényes feltételeinek bizonyítása alól sem, a szerződéskötésnél tanúsított súlyosan gondatlan magatartás (culpa in contrahendo) következményei pedig nem háríthatók át a szerződéshez ragaszkodó félre (LB Pfv. II. 22. 470/1999.). A szerződés megkötésénél ugyanis a felek a Ptk. 205. §-ának (3) bekezdése értelmében együttműködni kötelesek, nem hivatkozhat ezért tévedésére egyik házasfél sem azzal az indokkal, hogy a részéről elfogadható vagyonmérleget csak a szerződés aláírása után állította össze, vagy a szerződést csak annak aláírását követően tanulmányozta át és erre tekintettel tévedését a másik fél okozta vagy felismerhette.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. II. 21. 935/2001. szám)
A peres felek 1999. november 30-án olyan tartalmú házastársi közös tulajdont megszüntető szerződést kötöttek egymással, amelynek alapján a közös tulajdonukban álló ingatlannak a felperes nevén álló 1/2 tulajdoni illetőségét a felek kiskorú gyermeke által lakott állapotban az alperes megfelelő ellenérték fejében magához váltotta. A szerződésben az ingatlan egészének a forgalmi értékét beköltözhető állapotban 9 000 000 forintban határozták meg, amelyből 2 000 000 forint az alperes megtérítendő különvagyona, további 7 000 000 forint pedig a felek házastársi közös vagyona volt, amelynek a felperesre eső fele része 3 500 000 forint lett volna ugyan, a felperest megillető megváltási árat azonban a felek a közös gyermekük általi lakottság értékcsökkentő hatására tekintettel csupán 2 800 000 forintban határozták meg azért, mert a gyermek az alperes apánál nyer majd elhelyezést.
Az alperes a felperest megillető megváltási árat kifizette, majd 1999. december 20-án a felek a gyermekük alperesnél történő elhelyezéséről a bíróság által jóváhagyott egyezséget kötöttek. 1999 őszén a gyermek ténylegesen az apa háztartásában lakott, egy másik családhoz azonban már ebben az időszakban is bejáratos volt, ott időnként több napot is töltött és onnan járt iskolába. 2000 januárjában az alperes a gyámhatósághoz fordult a gyermek szülői házba való visszatérésének az elősegítése érdekében arra való hivatkozással, hogy a gyermekét nem tudta fegyelmezni, illetve otthon tartani és a bizonyítványa sem volt megfelelő. Ilyen előzmények után a felek a felperes keresete alapján megindult újabb perben 2000. április 17-én kötött egyezséggel a gyermek korábbi elhelyezését megváltoztatták és őt a felperesnél helyezték el, tekintettel arra, hogy 2000. február 9. napjától ténylegesen az anya eltartásában élt.
A felperes módosított keresetében a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő aránytalansága okából a szerződés részbeni érvénytelenségének megállapítását és az alperes arra való kötelezését kérte, hogy fizessen meg neki 700 000 forintot járulékaival együtt.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. A döntését azzal indokolta, hogy a szerződés megkötésének időpontjában a gyermek az alperes háztartásában élt, az említett időpontban tehát a szerződés a felperes által megjelölt okból nem volt értékaránytalan. A szerződésnek a felperes korábbi kérelme alapján történő bíróság általi módosítására nem volt lehetőség, mert a szerződés a felek között tartós jogviszonyt nem hozott létre. A keresetlevél indokolásában hivatkozott tévedés pedig a perben nem nyert bizonyítást, hiszen a felperes maga is úgy nyilatkozott, hogy a szerződéskötéskor tudott arról, hogy a gyermek az alperes lakásáról időnként eltávozik és egy másik családnál száll meg. Nem alapozza meg a kereset teljesítését az sem, hogy a gyámhivatal megállapítása szerint a gyermek 1999 októbere óta a szülői házat elhagyta.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezett. A másodfokú tárgyaláson fellebbezését annyiban pontosította, hogy a perbeli szerződést a felek kölcsönös téves feltevésére való hivatkozással támadta.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú ítéletet megváltoztatta és kötelezte az alperest arra, hogy fizessen meg a felperesnek 15 napon belül 700 000 forintot és annak járulékait.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint - a felperes eredeti kérelmének tartalma alapján - a felperes által megjelölt jogcím nem ütközik a Pp. 246. §-ának a kereset megváltoztatását tiltó szabályába. Az ítélkezési gyakorlatban kialakult elvek szerint ugyanis a jogcím helytelen megnevezése miatt a kereseti követelés nem utasítható el, ha a követelést előterjesztő fél által előadott tények valónak bizonyulnak (BH 1993/2/111.).
A pontosított jogcímre alapított kereset érdemi elbírálása során pedig a másodfokú bíróság arra volt figyelemmel, hogy a peres felek nyilatkozatai és a rendelkezésre álló okiratok adatai szerint egyértelműen megállapítható, miszerint a perbeli szerződés megkötésekor mindkét peres fél abban a téves feltevésben volt, hogy gyermekük az alperes háztartásában fog élni és a szerződés 3. pontja szerint kifejezetten erre tekintettel a közös tulajdon megszüntetése során az ingatlan lakott értékét vették figyelembe. Az 1999. december 20-án a felek által megkötött perbeli egyezség is világosan tartalmazza azt, hogy az ingatlanon fennálló tulajdonközösség megszüntetésénél az alperes - tehát a jelen per felperese - a lakottság elszámolásához az alperes gondozásában maradó gyermekre tekintettel járul hozzá.
Mindezek miatt a másodfokú bíróság megállapította, hogy a Ptk. 210. §-ának (3) bekezdésére alapított megtámadás következtében a felek között 1999. november 30-án létrejött szerződés a Ptk. 235. §-ának (1) bekezdése alapján érvénytelen. Mivel a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet nem lehetet visszaállítani és az érvénytelenség oka kiküszöbölhető, a másodfokú bíróság a Ptk. 237. §-ának (2) bekezdése alapján az alperest az említett összeg, valamint ezen összeg után a téves feltevés meghiúsulásától - tehát a gyermek felperesnél történő ideiglenes elhelyezésére vonatkozó határozat keltétől - kezdődően a kifizetés napjáig járó törvényes kamatok felperesnek való megfizetésére kötelezte.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezése és az elsőfokú ítélet helybenhagyása iránt. Álláspontja szerint a jogerős ítélet eljárásjogi, valamint anyagi jogi szabályokat is sért.
I. Helyes okfejtéssel mutatott rá a jogerős ítélet indokolása arra, hogy a felperes által a fellebbezési tárgyaláson megjelölt jogcím - a felperes eredeti kérelmének tartalma alapján - nem ütközik a másodfokú eljárásban történő keresetváltoztatás tilalmába, nem sértett ezért eljárásjogi szabályt a másodfokú bíróság azzal, hogy a felperes által pontosított fellebbezést érdemben bírálta el.
II. A Ptk. 210. §-ának (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha a felek a szerződés megkötésekor ugyanabban a téves feltevésben voltak, a szerződést bármelyikük megtámadhatja. A feleknek a perbeli szerződésben és a közös kiskorú gyermek elhelyezésére vonatkozó egyezségben rögzített nyilatkozatai, az eset körülményei, valamint a feleknek a szerződéskötést megelőzően és azt követően tanúsított magatartása egyaránt arra utal, hogy a szerződés megkötésekor mindkét fél abban a téves feltevésben volt, hogy gyermekük az alperes háztartásában fog élni, és kifejezetten erre tekintettel vették figyelembe a gyermek általi lakottság értékcsökkentő hatását a felperest megillető megváltási ár meghatározásánál. Az idézett anyagi jogi szabály helyes alkalmazásával jutott tehát a másodfokú bíróság arra a jogi következtetésre, hogy a perbeli szerződés a felek kölcsönös téves feltevése miatt a Ptk. 235. §-ának (1) bekezdése szerint érvénytelen.
Helyesen hivatkozik az alperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a Csjt. 77. §-ának (1) bekezdése szerint a szülők a saját háztartásukban kötelesek gondoskodni a kiskorú gyermekük állandó lakásáról és a gyermek állandó lakásának - ha jogerős ítélet vagy gyámhatósági határozat másként nem rendelkezik - a szülők állandó lakását kell tekinteni akkor is, ha a gyermek ideiglenesen máshol tartózkodik. Alaptalanul érvel viszont az alperes azzal, hogy a gyermek állandó lakásának jelenleg is az ő lakása minősülnék a gyermeknek a felperes lakásából való ideiglenes eltávozását követően, ugyanis a felperes keresete alapján indult perben a felek olyan tartalmú egyezséget kötöttek, amellyel gyermekük elhelyezését megváltoztatták és a gyermeket a felperes anyánál helyezték el arra való tekintettel, hogy a gyermek már az ő háztartásában él. Minthogy az utóbbi egyezség megkötése óta a gyermek nem ideiglenesen, hanem végleges jelleggel tartózkodik az anya lakásában, a gyermek lakásának már nem az alperes, hanem az anya állandó lakása minősül.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. II. 21. 497/2001.). ■
Visszaugrás
