"A probléma adott: sokat vitatkozunk, de a vélemények erősen megoszlanak."1 Ezzel a mondattal jellemezte Mireille Delmas-Marty professzorasszony az egységes európai büntetőjog legitimitásának esélyeit.
Sokat vitatkozunk, mert tudjuk szükség van vagy lesz rá. Azonban az is biztos, hogy ahány jogász, intézmény, állam, annyi féle elmélet alakul ki. De a nemzeti büntetőjog és az európai büntetőjog disszonanciáját talán a saját példám is jól jellemzi.
Azt hiszem nem vagyok egyedül azzal az emlékkel, amikor egyetemi tanulmányaim derekán szembesültem a kérdéssel, mit is kellene kezdeni majd végzett jogászként. A ’90-es évek végén a kérdés leegyszerűsítve körülbelül úgy nézett ki, hogy végzős jogász akar-e külföldi munkahelyen, például az EU joggal foglalkozni, vagy marad tisztán a nemzeti jog keretei között. Azonban egy dologban minden diák biztos volt, hogy amennyiben "büntetőjogászként" akar elhelyezkedni, akkor marad egész életére a nemzeti jog "elefántcsont-tornyában".
Mégis az Európai Közösség területén kialakulóban van egy tendencia: kis lépésekben, néha "trójai faló" módjára, egy egységes vagy egységesített anyagi büntetőjog és a hozzá kapcsolódó eljárásjog kialakulása.
Mivel a téma - az Európai Közösség büntetőjoga - még elég képlékeny, előre kell bocsátanom néhány megjegyzést az elnevezésekkel kapcsolatban. Számos tanulmány beszél az Európai Közösség pénzügyi érdekeiről, közösségi költségvetésről, az Európai Unió intézményeiről. Figyelembe véve, hogy az Európai Alkotmány még nem került elfogadásra, a közjogi értelemben is helyes elnevezés az Európai Közösség és közösségi jog szóhasználat. Ennek előzetes tisztázása azért is szükséges, mivel jelen esszé tartalma - bevallom - nem teljesen egyéni, sokkal inkább idézetek halmaza és egy már elkészített intézményi elemzés (jelentés) ismertetése.
Senki sem vitatja azt a tényt, hogy a Közösség költségvetése ellen elkövetett csalások (tagállamban, határokon átívelő, vagy szervezett elkövetési formában) mind számukban, mind pedig elkövetési értékükben több éve átlépik a "lélektani tűréshatárt". A 2000. költségvetési évre vonatkoztatott kár forint értékben meghaladta a 312 milliárd forintot.2 A Közösség pénzügyi érdekeinek (büntetőjogi) védelme tehát nem lehet kérdés, bármilyen politikai álláspontról legyen is szó. A megoldás keresése már egyértelműen csak a hogyanra koncentrál, nem pedig arra, hogy egyáltalán szükség van-e közösségi intézményi szinten a csalások ellen jogi - és nem csak politikai - lépéseket tenni.
Történetileg a pénzügyi érdekek védelme egészen a ’70-es évekig nyúlik vissza. A legjobb összefoglalást talán Karsai Krisztina adta az Európai Jog 2002. májusi számában megjelent tanulmányában. Karsai által kiemelt - és általam a tanulmányból kiragadott - fordulópontok egyike, hogy az Európai Közösség Bizottsága (a "Bizottság") a Római Szerződésben kapott felhatalmazása alapján ellenőrzi a közösségi jog érvényesülését a költségvetés végrehajtása során. Később ez a jogosítvány módosításra került a Nizza-i csúcson elfogadott szerződéssel.3
A Bizottság 1988-ban létrehozza a csalások elleni egységét az UCLAF-ot, amely 1999. óta már kiterjedtebb jogosítványokkal OLAF4 néven működik tovább, és "kvázi" nyomozati jogosítványokkal a csalások elleni fellépés jelenlegi leghatékonyabb fóruma. A Római Szerződés módosításai ez idő alatt eljutottak az asszimilációs alapelv és az egységes fellépés kötelezettségének deklarálásáig. Újabb fordulópontot jelent a Tanács egy 1994. decemberi határozata5, amely már lehetővé teszi a büntetőjogi fellépést, ezzel éket ütve a nemzeti büntetőhatalom érinthetetlenségén. A tagállamok között 1995. július 26-án kötött Brüsszeli szerződés már tartalmazott egy listát a lehetséges "elkövetési magatartásokról", amely cselekmények sértik a pénzügyi érdekeket.6
1995-ben megindult Mireille Delmas-Marty professzorasszony vezetésével egy egységes "modell büntetőjogi kódex" kidolgozása Corpus Juris néven, amely inkább csak a szakmai vita tárgya maradt eddig. A Corpus Juris első szövegtervezete 1996-ban jelent meg, míg a legutóbbi egységes szövegtervezet 2000-ben készült el, azzal az igénnyel, hogy négy év vizsgálatainak a tapasztalatát is beépítve álljon össze egy finomított koncepció. Annak érdekében, hogy a Corpus Juris elfogadható legyen egy közös büntetőjog alapjaként, tisztázni kellett a szükségesség, legitimitás és megvalósíthatóság kérdéseit.
A szükségesség szempontjából Delmas-Marty négy indokot nevez meg, így a titokvédelem harmonizált szabályozása, a horizontális (tagállamok közötti) és a vertikális (közösségi intézmények közötti) kooperáció hézagainak eltüntetése, valamint a bizonyítási eljárás (bizonyítékok gyűjtése, elfogadása, értékelése) optimális mértékű egységesítése. Gyakorlatilag az itt leírt négy kérdéskör az, amelyeken a hatékony nemzetközi büntetőjogi együttműködés eddig elbukott.
A legitimitás igazolására kidolgozott javaslat szorosan kapcsolódik az Európai Ügyészség felállításhoz. Az Európai Ügyészség jelenthetné a Corpus Juris jogalkalmazói bázisát. További kérdés azonban, hogy amenynyiben a Corpus Juris a közösségi joganyag része lenne, az első vagy harmadik pillérbe kerülne. Véleményem szerint a kérdés eleve eldőlt. A Római Szerződés 280. cikke alapján az ún. "első pillér" szabályai nem érinthetik a nemzeti büntetőjog alkalmazását, és nem lehetnek hatással az egyes tagországok igazságszolgáltatására. Ebből következően csak a harmadik pillér "adhat otthont" a Tervezet számára.
Mellékesen jegyzem meg, hogy a Maastricht-i Szerződés óta beszélhetünk "harmadik pillérről", amely a Közösség tagállamai közötti belügyi és igazságügyi ún. "közös érdekű kérdéseket" foglalja össze 9 csoportban. Jelen esszé témája szempontjából az 5. csoportnak van a legnagyobb jelentősége, mivel ez képezi a keretét a "nemzetközi szintű csalások elleni küzdelemnek". Holé Katalin tömören és világosan jellemzi a harmadik pillér legnagyobb hiányosságát, éppen az első pillérben helyet kapott szabályozásokkal szemben.7 Mivel a Maastricht-i Szerződésben meghatározott harmadik pillér szabályai nem tartoznak a Római Szerződés jogforrásokat meghatározó cikkelyének hatálya alá, így kikényszeríthetősége is inkább a nemzetközi közjogon alapul. Gyakorlati jelentősége ennek, hogy az Európai Bíróságnak nincs ,ex officio’ hatásköre ezen rendelkezések hatálya alá tartozó ügyekre. A harmadik pillér még mindig inkább az ajánlások csokorba gyűjtése, amelynek persze előnye, a szabadabb jogfejlesztés lehetősége.
Itt kell azonban megjegyezni, hogy az Európai Alkotmány elfogadása egyben a pillérek közötti - néha igen bonyolult - megosztást is megszüntetné, megoldva ezzel a "harmadik pillér" problémakört. Ez persze - előrevetítve - választ és megoldást is jelenthet az alábbiakban érintett pontokra.
Ha jól értem Delmas-Marty gondolatait, a Corpus Juris megvalósíthatóságának megválaszolása a legnehezebb. Majdnem kizárólag jogpolitikai és politikai kérdés csupán a Corpus Juris létezése. A tudomány ésszerűen levezette már, hogy miért van szükség egységes anyagi büntetőjogi szabályozásra. A tagállamok pedig hezitálnak, mintha a kivárás taktikájával élve, várnák a pillanatot amikor végleg meg kell hajolni egy merőben más büntetőpolitikai koncepció előtt. Delmas-Marty két feltételt fogalmaz meg amelyek a megvalósíthatóságot segítenék. "Nem szabad ragaszkodni olyasfajta egységesítéshez, amely nem minősül elengedhetetlennek. ... A másik feltétel a közös jog pluralitásának megtartása."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
