A képviseleti szabályok a gazdasági életben különösen nagy jelentőséggel bírnak. Ehhez kapcsolódóan kiemelkedő a jelentősége az álképviselet intézményének és szabályainak is, melynek egyik gyakori előfordulási területe a társasági jog. A társasági és cégjogon belül az bír nagy gyakorlati jelentőséggel, hogy a cégek működésének sajátosságaiból adódóan bizonyos esetekben nincs mód a képviseleti jog fennállását ellenőrizni. Ilyenkor a forgalombiztonság igényei szükségessé teszik, hogy meghatározott körülmények között a képviselet joghatásai - akár a képviselt személy akaratától függetlenül - pusztán a külső tényállás alapján álljanak be.[1]
Ezekben az esetekben - a hasonlóságok ellenére - nincs szó álképviseletről. Ebből az is következik, hogy a képviselő eljárásával együtt járó kockázatot legtöbbször a képviselt cégnek kell viselnie. Ennek magyarázata, hogy cégek esetében nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény, hogy a cég legfontosabb adatai - így a képviseletre vonatkozó adatok - közhiteles nyilvántartásban, cégjegyzékben szerepelnek. A cégnyilvántartási adatok azonban nem minden esetben tükrözik a valós jogi helyzetet, átlagos körülmények között pedig a céggel szerződő személytől nem várható el a cégnyilvántartási adatok valóságtartalmának az ellenőrzése.[2]
Nem volt egyértelmű a bírói gyakorlat abban a kérdésben, hogy álképviseletnek minősül-e az az esetet, amikor a felszámolás alatt álló cég vezető tisztségviselője a felszámolást elrendelő végzés jogerőre emelkedése után - de még ennek a végzésnek a Cégközlönyben történő közzététele előtt - szerződést köt a cég nevében. Amennyiben a felszámoló ezt a szerződést (jognyilatkozatot) jóváhagyja, akkor ez a kérdés nem releváns, a szerződéshez joghatás fűződik, azt teljesíteni kell. Jóváhagyás hiányában azonban kétféle megoldás képzelhető el:
a) a közzététel előtt a jóhiszemű harmadik személlyel kötött szerződést érvényesen létrejöttnek kell tekinteni és a jog a cég belső viszonyába utalja az esetleges kártérítési következményeket, vagyis álképviseletről nincs szó;
b) álképviseletről beszélünk és a jogkövetkezményeket ehhez képest kell levonni.
Az a) esetben a kockázatot a cégre telepítjük és a vele szerződő jóhiszemű harmadik személy érdekeit tartjuk elsődlegesnek. Ezzel szemben a b) esetben a kockázatot a jóhiszemű harmadik fél viseli és a képviselt cég érdekei kerülnek előtérbe. Ezt másképpen úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a b) esetben a felszámolás alatt álló cég hitelezőinek a védelme kerül előtérbe a cégnyilvántartás közhitelességével és a forgalombiztonság érdekeivel szemben.
A két álláspont megítélésében a jogalkotás és a bírói gyakorlat is váltakozó képet mutat.
A Csődtörvény (az 1991. évi XLIX. tv.) 27. § (1) bekezdésének 1993. szeptember 2-ától 2006. július 1-jéig hatályos szövege szerint a felszámolás kezdő időpontja a végzés jogerőre emelkedésének napja, de a hitelezői igények bejelentése tekintetében a felszámolást elrendelő végzés közzétételének napja minősül kezdő időpontnak. A végzés jogerőre emelkedését az eljáró bíróság az iratkezelése, a kívülálló által nem észlelhető ügyintézése során határozza meg, s bár arról az érdekeltek utóbb értesülnek, mindenképpen adódik a jogerő bekövetkeztének, majd megállapításának időpontja, és az érintettek erről való tudomásszerzése között egy olyan időintervallum, amely a jóhiszemű harmadik személlyel köthető jogügyletekre nézve a b) pontban írt álláspontot követve e személyek üzleti kockázatát méltánytalanul megemeli.
A konkrét esetekben ezek a dilemmák visszatükröződtek a 2006 júliusa előtti ügyekben is. Így például a Legfelsőbb Bíróság a BH 2004/5/181. jogesetben az a) pontban foglalt álláspontra helyezkedett. Ebben megállapította, hogy a képviselt cégnek kell viselnie annak kockázatát, hogy a valóság nem egyezik a cégnyilvántartásban feltüntetett jogi helyzettel.
A perbeli esetben a kft. volt ügyvezetője által létrehozott adásvételi szerződés megkötésének időpontja 2000. január 12-e volt, a képviselt cég felszámolásának elrendeléséről szóló jogerős végzést viszont csak 2000. március 30-án tették közzé. A volt ügyvezető által kötött szerződés alapján az ügyvezetővel szerződő fél által kifizetett vételár a kft.-hez nem folyt be. Az ítéleti indokolás szerint a szerződés érvényességét és a szerződés alapján történt teljesítéseket nem érinti, hogy a kft. képviseletében eljáró korábbi ügyvezető az átvett vételárat nem szabályszerűen könyvelte el, illetve az összeget a kft. pénztárába nem fizette be. A Legfelsőbb Bíróság szerint a kft.-nek és volt ügyvezetőjének belső viszonyára tartozó kérdés az ügyvezető által átvett vételárral történő elszámolás, ez tehát nem tekinthető álképviseletnek. A konkrét esetben a felszámolást elrendelő végzés ugyan már 1999. október 1-jén - jóval az adásvételi szerződés megkötése előtt - jogerőre emelkedett, de a Cégközlönyben való közzétételre csak 2000. március 30-án került sor. Ebben a vonatkozásban tehát nem a jogerőre emelkedés napja, hanem a Cégközlönyben történő közzététel időpontja volt a meghatározó.
A fentiekben ismertetett határozattal ellentétben a Legfelsőbb Bíróság határozatainak hivatalos gyűjteményében 2003/2. szám alatt, EBH 2003/961. számú döntésében elvi éllel kifejtettek szerint - és 2006 júliusa előtt ez volt a bírói gyakorlatban uralkodó álláspont - a felszámolás kezdő időpontja (a határozat jogerőre emelkedésének napja) objektív időpont, amely független attól, hogy az érdekeltek arról mikor értesültek. A felszámolás kezdő időpontja után a felszámolási eljáráson kívül a jogszerű követelések jóhiszemű kiegyenlítésére sincs lehetőség. Az így esetleg kifizetett követelést a hitelező a felszámoló felhívására köteles visszafizetni.
Időközben a jogalkotói megítélés változott, és a szabályozás láthatóan az a) pontban ismertetett álláspontot helyezte előtérbe.
A Cstv. 27. § (1) bekezdését a 2006. évi VI. törvény 10. § (1) bekezdése akként módosította, hogy a felszámolás kezdő időpontját a felszámolást elrendelő jogerős végzés közzétételének napjára változtatta, vagyis a hitelezők, üzleti partnerek számára könnyen megismerhető időponttól rendelte alkalmazni a felszámolás súlyos joghatásait. Miután a fenti új rendelkezés 2006. július 1-jétől lépett hatályba, és az ezt követően indult eljárásokban kellett alkalmazni, számos olyan határozat született, amely a 2006. július 1-je előtt indult felszámolási ügyekben még a korábbi jogszabályt volt kénytelen rendező elvnek tekinteni. Ilyen ügy ismertetése található az ÍH 2011/4/175. jogesetben. Az eset tényállása szerint a felperes kft. felszámolásáról szóló végzés 2006. március 1-jén emelkedett jogerőre. Ennek Cégközlönyben való közzétételére 2006. április 13-án került sor. A felperes kft. nevében a cég ügyvezetője 2006. március 7-én adásvételi szerződést kötött az alperes betéti társasággal. Az adásvételi szerződés tárgya a felperes kft. tulajdonában lévő ingatlan volt, melyet az ügyvezető 12 millió forint vételár ellenében adott el az alperes bt.-nek. Az adásvételi szerződést ellenjegyző ügyvéd három különböző időpontban kért tulajdoni lap másolatot a felperesi ingatlanról, amelyek alapján megállapítható volt, hogy az ingatlan egyedüli tulajdonosa a felperes. A tulajdoni lap másolatok közül kettő már a felszámolási eljárás közzétételét (2006. március 1.) követően került kiadásra, de ezek nem tartalmazták a felperes kft. elleni felszámolási eljárásra vonatkozó bejegyzést. A 2006. április 28-án kiadott tulajdoni lap másolat is teljesen tiszta tulajdoni viszonyokat mutatott.
Ennek alapján az eljáró bíróság a 2006 júliusa előtti ügyben arra a következtetésre jutott, hogy mivel az ügyvezető a kft. elleni felszámolási eljárást elrendelő végzés jogerőre emelkedése (2006. március 1-je) után kötötte meg a cég nevében az adásvételi szerződést, ezért álképviselőként járt el, az általa kötött szerződés pedig nem jött létre. Az ítélet indokolása szerint a felperes felszámolási vagyonával a felszámolás kezdő időpontjától kezdődően csak a felszámoló rendelkezhet. Az adós nevében az ügyvezető által tett olyan jognyilatkozat, amely a kft. vagyonával való rendelkezésre irányul, joghatás kiváltására csak abban az esetben alkalmas, ha azt a felszámoló jóváhagyja. Az eljáró bíróságok szerint a Cstv. 34. §-a kógens anyagi jogi rendelkezést foglal magában, amely a cégnyilvántartásban való bejegyzés és közzététel nélkül - a törvény erejénél fogva - ipso iure érvényesül. Ehhez az objektív időponthoz a jogkövetkezmények a felek tudomásszerzésétől függetlenül kapcsolódnak.
Ezzel összefüggésben kell utalni a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény (Ctv.) 22. § (3) bekezdésére. Ennek alapján a cég a cégjegyzékbe bejegyzett adatra, illetve a cégnyilvántartásban szereplő - az adat igazolására szolgáló - okiratra harmadik személlyel szemben csak azt követően hivatkozhat, hogy az adat a Cégközlönyben közzétételre került, kivéve, ha bizonyítja, hogy a harmadik személy az adatot, illetve okiratot már korábban ismerte. A közzétételt követő 16. napig a harmadik személy ugyanakkor bizonyíthatja, hogy az adat, illetve az okirat megismerésére nem volt lehetősége.
Ezzel kapcsolatban a Győri Ítélőtábla Polgári Kollégiumának 1/2006. (XII. 1.) sz. kollégiumi véleménye szerint a Cstv. 34. § (2) bekezdésében foglalt szabály olyan kógens előírás, amely speciális rendelkezés a Cégtörvény idézett szakaszához képest. Ennek megfelelően a cégnyilvántartásban bízó, jóhiszemű ellenérték fejében szerző fél védelme itt a Cégtörvény idézett rendelkezése ellenére nem érvényesül.[3]
Látható tehát, hogy a 2006 júliusa előtti szabályozás hatálya alá tartozó ügyekben a bírói gyakorlat a kétféle kockázattelepítési szabály közül azt részesítette előnyben, amely álképviseletnek tekinti ezt az esetkört, vagyis a felszámolás alatt álló céggel szerződő jóhiszemű harmadik személyre telepítette az ügyletkötéssel együttjáró kockázatot. Ez a szabályozás és bírói gyakorlat tehát a forgalombiztonság rovására a hitelezővédelmet helyezte előtérbe. Itt nem jutott szerep a harmadik személy jóhiszeműségének.
Más a helyzet természetesen, ha a kívülálló harmadik személy rosszhiszemű, vagyis tudott vagy tudnia kellett volna a cég ellen megindult felszámolási eljárásról. Kérdés, hogy ilyen esetben milyen jogkövetkezmények alkalmazására kerülhet sor. Felmerülhet a Cstv. 40. §-ának, valamint a Ptk. 203. §-ának az alkalmazhatósága is. A Cstv. 40. §-ának alkalmazása ellen szól, hogy a törvény egy 90 napos (de legfeljebb 1 éves) keresetindítási határidőt rögzít. Ilyen határidőhöz kötöttség a Ptk. 203. §-ában ugyan nincs, de annak alkalmazásakor bizonyítani kell a szerződés fedezetelvonó jellegét.
Ehhez kapcsolódóan a jogirodalomban korábban megjelent olyan álláspont, amely szerint abban az esetben, ha a harmadik fél tudott az álképviseletről a Ptk. 215. § (1) bekezdését lehetne analógia útján alkalmazni és nyilatkozattételre kellene felhívni a képviseltet.[4] Az álképviselt hallgatása ilyenkor a jóváhagyás megtagadását jelentené. Eszerint az érvelés szerint, ilyen esetben nem valóságos álképviseletről, hanem a képviselt beleegyezésétől függően kötött szerződésről van szó. Az álképviselővel szerződő harmadik fél ugyanis tudja, hogy a szerződés a képviselt jóváhagyásától függ, tudja, hogy a képviselt beleegyezésétől függően kötött szerződést. Ilyen esetben nem lehet szó az álképviselő felelősségéről sem.[5]
Hasonló megoldás a német jogban is ismert. A BGB 177. § (2) bekezdése ilyen esetben 2 hetes határidőt biztosít a képviselt számára, hogy a felhívás alapján a szerződés jóváhagyásáról nyilatkozzék. Amennyiben ezen a határidőn belül a képviselt nem nyilatkozik, azt úgy kell tekinteni, hogy a szerződés jóváhagyását megtagadta. Ebben az esetben egy későbbi jóváhagyás sem teheti már a szerződést érvényessé.[6]
A 2006. július 1-je után indult ügyekben a közzététel időpontja vált a Cstv. 27. § (1) bekezdése értelmében meghatározóvá. A csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 28. § (1) bekezdése szerint, ha az adós felszámolását elrendelő végzés jogerőre emelkedett, a bíróság elrendeli e végzésnek a Cégközlönyben való közzétételét. A közzététel tehát az a jogi tény, amelyhez konkrét joghatások fűződnek. A közzététel időpontja és ténye azért meghatározó, mert ez alapján már a jóhiszemű harmadik személy sem hivatkozhat arra, hogy nem volt tudomása a törvényes képviselő személyéről. A felszámolás kezdő időpontját - vagyis a Cégközlönyben történő közzétételt - követően vagyoni ügyekben a gazdálkodó szervezet törvényes képviselője a felszámoló, a volt vezető képviselő álképviselőnek minősül (ÍH 2010/3/140.).
Nem minősül álképviseletnek az az eset sem, amikor a képviselő a közte és a képviselt között fennálló belső jogviszonyból származó korlátokat hagyja figyelmen kívül. Ilyen esetben a képviselő által létrehozott szerződés a képviseltet köti, aki azonban kártérítést követelhet a képviselőtől.
Ehhez kapcsolódik a Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiuma 2/2004. (XI. 22.) számú ajánlásának azon megállapítása is, amely szerint a képviseletre vonatkozó bejegyzett és közzétett cégadat forgalombiztonsági okból prioritást élvez a képviselő és a képviselt belső viszonyából származó korlátozásokhoz, fogyatékosságokhoz képest[7]. A forgalombiztonság ezzel kapcsolatos érvként megjelenik a jogirodalomban is.[8]
Gyakran előfordul, hogy egy cég létesítő okirata bizonyos értékhatár feletti ügyletkötést a legfőbb szerv beleegyezésétől tesz függővé, a vezető tisztségviselő azonban erre a korlátozásra tekintet nélkül köt szerződést. Mivel ilyen esetben nincs szó álképviseletről, a vezető tisztségviselő által kötött szerződés létrejön és érvényes is lesz.
Az ÍH 2005/4/154. jogesetben az eljáró bíróságok megállapították, hogy az ügyvezető által kötött hitelszerződésnek a taggyűlés részéről történő jóváhagyása a társaság belső ügye, kívülálló harmadik személlyel szemben a jóváhagyás hiányára nem lehet hivatkozni. A jóváhagyás elmaradása a harmadik személlyel kötött szerződést nem teszi érvénytelenné.
Hasonló kérdés merült fel a BH 2001/10/483. jogesetben is. Ebben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy egy adott szerződésnek a kft. taggyűlése által történő jóváhagyása a cég belső ügye, kívülálló harmadik személlyel szemben a jóváhagyás hiányára még akkor sem lehet hivatkozni, ha a társasági szerződésben benne van, hogy ez a taggyűlés kizárólagos hatáskörébe tartozik. A jóváhagyás elmaradása tehát nem teszi a jogügyletet érvénytelenné. A bírói gyakorlat nem várja el, hogy a kívülálló harmadik személy a szerződéskötést megelőzően a társasági szerződés tartalmát ellenőrizze, ezt a társaság belső ügyének és kockázatának tekinti. Ebben az esetben sem kerülnek alkalmazásra az álképviseleti szabályok.
Ezzel egyezően a Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának 2/2004. (XI. 22.) számú ajánlása is kiemeli, hogy a cégjegyzékbe bejegyzett képviselő hatáskörének túllépése nem alapoz meg álképviseletet, az ilyen személlyel kötött szerződés érvényesen létrejön, tehát azt az általános szabályok szerint teljesíteni kell. Ilyen esetben a képviselt cég kártérítési igényt érvényesíthet a képviselővel szemben.[9]
Ezekben az esetekben valójában nem a képviseleti jog korlátozásáról van szó, hanem arról, hogy a szerződéshez egy harmadik személy, vagy hatóság jóváhagyása szükséges. Ez tehát a Ptk. 215. §-ának alkalmazási körébe tartozó kérdés. Ehhez hasonló esetkört szabályoz a Ptk. 13. § (1) bekezdése is, amely szerint a cselekvőképességgel nem rendelkező személy törvényes képviselője meghatározott jognyilatkozatának érvényességéhez a gyámhatóság jóváhagyása szükséges. Ebben az esetben sem a képviseleti jogkör túllépéséről beszélünk, hanem a Ptk. 215. §-ában foglalt rendelkezések alkalmazására kerül sor.
Ugyancsak nem tartozik az álképviselet körébe a Ptk. 220. § (1) bekezdésében szabályozott ún. vélelmezett képviselet, vagy más néven általános kereskedelmi meghatalmazott esetköre sem[10]. Az e jogszabályhelyen alapuló képviseleti jogkörbe azonban csak az üzletben szokásos szerződések megkötése és lebonyolítása tartozik bele[11]. Ennek alapján előfordulhat, hogy a vélelmezett képviselő álképviselőként jár el.
Egy konkrét esetben az alkalmazott kölcsönt kért egy harmadik személytől, mellyel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a kölcsön felvétele nem tartozik a Ptk. 220. § (1) bekezdésének alkalmazási körébe, vagyis az alkalmazott (rosszhiszemű) álképviselő volt (BH 1998/12/580.).
A Ptk. 220. § (1) bekezdése kapcsán fontos arra is utalni, hogy ehhez a szakaszhoz kapcsolódóan fordított bizonyítási teher érvényesül, vagyis nem az alkalmazottal szerződő félnek kell bizonyítania, hogy a vele szerződő fél alkalmazott volt, hanem az üzlet tulajdonosának kell kétségtelenné tennie, hogy a nevezettel nem állt alkalmazotti kapcsolatban (BH 1996/10/526.). Ez azt jelenti, hogy a képviseletre vonatkozó vélelem megdönthető, de ennek bizonyítása a képviselt személyt terheli. Lényeges az is, hogy a vélelmezett képviseletre csak jóhiszemű harmadik személy hivatkozhat.[12]
A Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának 2/2004. (XI. 22.) sz. ajánlása arra is felhívja a figyelmet, hogy a Ptk. vélelmezett képviselettel kapcsolatos rendelkezései ma már túlhaladottak, egyre nehezebben alkalmazhatók és a jelenleginél sokkal tágabb megfogalmazásra lenne szükség.
Gyakori, hogy az álképviselőnek minősülő vélelmezett képviselő a képviselt alkalmazottjaként jár el. Ilyen esetben nem hagyható figyelmen kívül a képviselt és az álképviselő közötti munkaviszony ténye. Az álképviselő ugyan az általa okozott kárért a Ptk. 221. § alapján maga felel, a munkáltató azonban a Ptk. 348. § értelmében felelősséggel tartozik, ha alkalmazottja a munkaviszonnyal összefüggésben harmadik személynek kárt okoz.
Az álképviseleti szabályok elemzése alapján felmerül a kérdés, hogy a társasági jogban, illetve a cégjogban nem lenne-e indokolt eltérő szabályokat megfogalmazni erre a jogintézményre nézve. Ezzel kapcsolatban érdemes utalni a német jogra, amely a magánjogi és a kereskedelmi jogi képviselet szabályait élesen elkülöníti egymástól. Ennek hátterében az áll, hogy a kereskedelmi forgalomban - és ezzel összefüggésben a kereskedelmi jogban - a jogbiztonság és az ügyletek gyors és megbízható megkötése és teljesítése iránt jóval nagyobb igény mutatkozik, mint a hagyományos polgári jogban. A kereskedelmi jogi szabályozásnak tehát egy magasabb szintű forgalombiztonságból kell kiindulnia. Ebből a képviselet intézményére nézve az következik, hogy a kereskedelmi jogi (cégjogi) szabályozásnak egy jóval szélesebb körben érvényesülő jogügyleti képviseletet kell szem előtt tartania, mint a polgári jognak.[13]
A magyar jog kapcsán is megfontolandó tehát, hogy a cégjogi-társasági jogi képviseletre az általános polgári jogitól eltérő szabályokat fogalmazzon meg a jogalkotó. Ez adott esetben megjelenhetne az együttes cégjegyzési jog szabályozásában is, amelyhez kapcsolódóan szintén felmerülhetnek álképviseleti kérdések.
Az általános magánjogi és a társasági jogi képviselet - és ezáltal az álképviselet - szabályainak a szétválasztása azonban egy olyan kérdés, amelynek számos más vetülete is van. Elegendő csupán a kis- és közepes vállalkozások sajátos helyzetére utalni. Kérdés ugyanis, hogy egy családi vállalkozásként működő betéti társaságra is ugyanazokat a képviseleti és álképviseleti szabályokat kell-e alkalmazni, mint egy több száz főt foglalkoztató részvénytársaságra. A megfelelő szabályozás kialakításra irányuló javaslat további elemzést igényel. ■
JEGYZETEK
[1] Szőnyi Viktor: A forgalom biztonságának védelme a magyar és a francia jogban a képviselet kapcsán, különös tekintettel az álképviseletre. In: Harmathy Attila (szerk.): Jogi tanulmányok 2002. ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2002, 431.
[2] További elemzést igényel az a kérdés, hogy a gazdasági életben mely szereplőktől várható el ügyletkötés során a közhiteles nyilvántartások, így például a cégnyilvántartás előzetes megtekintése.
[3] Ítélőtáblai Határozatok, 2007/1. sz. 80.
[4] Csanádi György: A képviselet. In: Eörsi Gyula-Gellért György (szerk.): A Polgári Törvénykönyv Magyarázata. Első kötet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1981, 1065.
[5] Csanádi: i. m. 1067.
[6] Brox, Hans-Walker, Wolf, Dietrich: Allgemeiner Teil des BGB. 31. Auflage, Carl Heymanns Verlag, Köln-München, 2007, 309.
[7] Ajánlás a cégek képviseletével összefüggő jogvitákban az álképviseleti szabályok alkalmazhatóságáról. Közzétéve: Ítélőtáblai Határozatok 2005/1. sz. 26-27.
[8] Kisfaludi András: Társasági jog. Complex Kiadó, Budapest, 2007, 175-176.
[9] Ítélőtáblai Határozatok, 2005/1. sz. 27
[10] A Ptk. 220. §-a az 1875-ös Kereskedelmi törvény 47. §-át vette át.
[11] A vélelmezett képviselettől el kell határolni a látszaton alapuló képviseletet. Ez utóbbi a bírói gyakorlat által kialakított jogi kategória. Erről lásd: Kisfaludi András: Az adásvételi szerződés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1999, 53.
[12] Szőnyi: i. m. 432.
[13] Jung, Peter: Handelsrecht. 5. Auflage, Verlag C. H. Beck, München, 2006, 157.
Visszaugrás
