(Múlt - jelen - jövő)
"Ha valami van az emberi társadalomban,
ami leginkább alá van vetve
a változó idők behatásának, úgy a jog az,
a jog, amely a létező életviszonyokból keletkezik,
azokhoz simul, azokra alkalmazandó."[1]
Nehéz állást foglalni bármely a kötelesrész létjogosultságát fenntartó, vagy azt ellenző álláspont között. Tényként kezelhető azonban, hogy a társadalmi, vagyoni változások kétséget kizárólag lazítanak az eddig merev szabályokon. Jó példája ennek az új Ptk.[2] által bevezetett kitagadási[3] okok bővítése, valamint a kötelesrész mértékének csökkentése.
Folyamatosan visszatérő kérdés, hogy szükség van-e a kötelesrész intézményére a mai társadalmi, családi és gazdasági viszonyok ismeretében. Kérdésként felmerül továbbá - figyelemmel ennek alkotmányjogi összefüggéseire is -, hogy a jogintézmény mennyiben korlátozhatja az egyén tulajdonnal való szabad rendelkezését, illetve az állam állíthat-e ilyesfajta korlátot az egyik legerősebb és legteljesebb polgári jogunk elé, vagy a teljes szabadság megadása, csak a bizonyos korlátokként jelentkező kivételekkel tehető teljessé?[4]
Az egyén szabadsága, szabad akarata, amely kisebb súllyal érvényesül és az olykor "kiszámíthatatlan", azonban legősibb vérségi kötelék áll az egyéni akarat felett? Tekinthető egyáltalán korlátnak a jogintézmény, vagy kinyilatkoztathatjuk, hogy a favor testamenti elve teljes körűen érvényesül? A közjó megteremtése legitimálja-e az állam beavatkozását az egyéni szabadság köreibe?
Ahhoz, hogy a fenti kérdéseket megválaszoljuk, úgy vélem szükséges behatóbban foglalkozni azzal, hogy a kötelesrész intézménye hogyan fejlődött és alakult át az évek során. Ehhez elengedhetetlen megismerni, nemcsak a magyar jogrendszeren belüli fejlődéstörténetét, de ab ovo elindulni a jogintézmény kialakulásától, kitekintve az egyes európai országokban végbemenő változásokra is.
A kötelesrész (debita portio) intézményét a római jog fejlesztette ki, a különböző későbbi, majd modern jogrendszerek azt átvéve csiszolták tovább. Szükséges azonban megemlíteni azt is, hogy az eredeti (ősi) római jogban a paterfamilias teljes és korlátlan végintézkedési szabadsága érvényesült és a kötelesrész hosszú évek során formálódott, alakult, míg végül a justinianusi jogban teljesedett ki.[5]
A római jogban az anyagi mellőzhetetlenség jelentette az örökhagyónak azt a kötelességét, hogy a végrendeletben nem csupán megemlíteni szükséges, hanem a legközelebbi hozzátartozókat meg is illette a hagyaték egy bizonyos törvényben meghatározott része.[6]
Amennyiben a végrendelet tehát a törvényes öröklés rendjét mellőzte, és ez a mellőzés ok nélküli volt, a kötelesrészre jogosult élhetett a querela inofficiosi testamienti-vel és megtámadhatta azt.[7] Később ezen keresetből fejlődött ki a kötelesrész intézménye.
A császárkorban a kötelesrész mértéke a törvényes örökrész 1/4 része volt, később Jusztiniánusz uralkodása idején jelentős reformokat vezettek be, többek között a kötelesrész mértékét felemelték a törvényes örökrész 1/3 részére.[8]
A római joggal ellentétben a germán jogban a szabad végrendelkezés teljesen ismeretlen fogalom volt. Először az egyes frank jogok adták meg a lehetőséget arra, hogy az örökhagyó vagyona egy részéről szabadon rendelkezzen, míg másik része meghatározott örökösei felé lekötve maradt.[9]
A francia és a német területeken is a kötelesrész intézményének fenntartása dominált a végintézkedés szabadságával ellentétben azonban jelentős különbségek figyelhetők meg a két ország kötelesrész jogintézménye között.
A légitime szabályai a justinianuszi jogból eredtek, és
- 444/445 -
nem jelentettek mást, mint az örökhagyó "családtagjainak a hagyaték egy részében való szükségöröklését".[10]
Ahogy a régi magyar jogban is, különbség volt az öröklött és a szerzett vagyon között. A réserve szabályai szerint a törvényes örökösök részére az ősi vagyon egy meghatározott része lekötött volt, ezzel az örökhagyó végintézkedési szabadsága leszűkült.[11]
Számos érvet sorakoztattak fel a végintézkedés szabadság, valamint a kötelesrész védelme és ellene érdekében. Általánosságban elmondható, hogy a kötelesrész körüli viták a XVIII. századtól bontakoztak ki, teret engedve a különböző nézeteknek.
A francia tézisek alapgondolata az egyenlőség elve volt, amely csakis a végintézkedési szabadság megszorításával érvényesülhet.[12] Montesquieu magát az öröklési jogot a természetjogtól elszakítva értelmezte, Rousseau követői pedig egyenesen a "természettel ellentétesnek" tekintették a végintézkedést.[13]
A végintézkedési szabadság ellenzőinek érvei országonként hasonlóak voltak, legfőképpen a családok viszonyára való negatív hatásra hivatkoztak, mivel az egyenlőtlen vagyonelosztás igazságtalanságot, a családon belül veszekedést, gyűlölködést táplálja. A végintézkedési szabadság megszorításának káros következményeit a gazdasági fejlődés előremozdításának gátjában látták. Le Play szerint a végintézkedési szabadság korlátozása a társadalom atomizálásához, gyökértelenségéhez vezet.[14]
Érdekes, hogy míg a francia Code Civile azzal operált, hogy a törvényes örökösöknek tartsa fenn a vagyon egy részét főszabályként és csak szekunder módon érvényesüljön a végintézkedés a le nem kötött vagyon tekintetében, addig Németországban 1875 után főszabály a szabad végrendelkezés és a kötelesrész jogintézménye csak annak korlátjaként jelenik meg.[15]
A kötelesrész jogi természete is eltérően alakult a francia területeken. A Code Civil ugyanis abból indult ki, hogy a kötelesrész nem kötelmi, hanem öröklési igény, amely alapvetően természetben jár és csak a XX. században kerül előtérbe az a szabály, mely szerint az erre jogosult örökösök már pénzbeli igénnyel léphettek fel ezen örökrészük tekintetében.[16]
Összességében elmondható, hogy a kötelesrész intézménye Franciaországban igen merev szabályokon alapult, amelyeken később enyhítettek ugyan, de alapvetően az egyenlőség elvének érvényesülése hatja át a kötelesrész jogintézményét, a végintézkedés szabadsága érvényesül ugyan, de az alábbiakban bemutatott német területek szabályai, valamint az angol szabályok szerint lényegesen korlátozottabb mértékben.[17]
A német területeken egységes képet mutat a kötelesrész intézményének fejődése, 1896-ban fogalmazódik meg a különböző német területek jogának egységesítése. A justinianusi jog a kiindulópont, ahol a kötelesrész kötelmi igényként mutatkozott meg. A francia területekkel ellentétben inkább a kötelesrész intézményének eltörlése fogalmazódik meg, azonban ez a javaslat csak különböző elvek és érvek formájában marad a köztudatban.
Eltérés figyelhető meg a kötelesrész mértékében, míg az 1794-es porosz Általános Törvénykönyv [Allgemeines Landrecht (ALR)] graduális rendszert alkalmaz, addig az Optk. (osztrák törvény) ezt a rendszert nem alkalmazza, és kritikájaként a végintézkedési szabadság arányos csökkenését fogalmazza meg a gyermekek számának növekedésével.[18]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
