A technológia fejlődése az utóbbi évtizedben számos területen kihívás elé állította a jogi szabályozást is. Az adatmennyiség és a számítógépes teljesítmény növekedése, a szoftverek, így a mesterséges intelligencia és a számítógépes nyelvészet új megoldásai szükségessé teszik a működésüket szabályozó jogi korlátok újraértékelését. Nincs ez másképp a rendvédelmi és nemzetbiztonsági szférában sem. A jogállamiság követelménye megkívánja, valamint a jogvédő szervezetek és a közvélemény részéről is erős nyomás érzékelhető abban az irányban, hogy a rendvédelmi szervek és a nemzetbiztonsági szolgálatok feletti kontroll maradjon meg avégett, hogy a legfejlettebb technológiákkal való visszaélések elkerülhetők legyenek. Ebben a tekintetben különösen komoly kihívást jelent a modern technológiákkal könnyűszerrel folytatható tömeges megfigyelés (mass surveillence, bulk data collection, strategic monitoring), amely súlyosan sértheti a magánélethez való jogot, az információs önrendelkezési jogot, és ellentmondásban van az adatvédelem olyan hagyományos elveivel, mint a célhoz kötöttség és az adattakarékosság. A dilemma megoldása csak az lehet, hogy javítani kell a rendvédelmi szervek és a nemzetbiztonsági szolgálatok elszámoltathatóságát, ezzel fokozva az állam és az állampolgár közti bizalmat.
Az állampolgári bizalom a nemzetbiztonsági szolgálatok és a rendvédelmi szervek irányában időben és térben változó, relatív fogalom. A mai generáció már inkább csak filmekből, az irodalomból és minden bizonnyal családi történetekből ismeri a csendőrrazzia vagy a csengőfrász fogalmát. A későn és csekély mértékben polgárosodott kelet- és kelet-közép-európai társadalmak tudatának mélyrétegeiben az állam évszázadok óta sokkal inkább az elit érdekeit kiszolgáló elnyomószervezettel azonosul, mint a polgárokért tevékenykedő közszolgák csoportjával, amely a befizetett adóból a biztonságot mint szolgáltatást nyújtja. A legújabb kori elnyomó rendszerek titkosszolgálatainak (a Gestapónak, a NKVD/KGB mintájú Stasinak, ÁVH-nak, Securitaténak stb.) emléke még erősen benne él a régió szülötteinek sejtjeiben. Jóllehet a rendszerváltás óta Magyarországon és a régió más országaiban, ha különböző mértékben is, de összehasonlíthatatlanul megnőtt a bizalom, mégis az ódzkodás, a "nem telefontéma" hozzáállás valamilyen mértéig máig megmaradt, és az utóbbi években sem csökkent feltétlenül.
Nem mindenhol érzik ezt a távolságot az állampolgárok. Svájcban nemrégen arról döntöttek népszavazáson,[1] hogy az állami szervezetek lehallgathatják a telefonbeszélgetéseiket, online házkutatást végezhetnek stb., mert a svájci polgárok kevésbé félnek az államtól, sokkal inkább bíznak benne, és elvárják, hogy az állami szervezetek minden eszközt vessenek be személyi biztonságuk megvédése érdekében. Ugyanakkor 2013 júniusa, a Snowden-anyagok[2] napvilágra kerülése után az indulatok felkorbácsolódtak, és igazán azóta sem ültek el.
A szervezett bűnözés, terrorizmus, tiltott fegyverkereskedelem, gyermekpornográfia, kábítószer- és emberkereskedelem stb. művelői korlátok nélkül veszik igénybe a legmodernebb információtechnológiai és telekommunikációs eszközöket. Az így keletkezett adatmennyiség és komplexitás kezelése gyakorlatilag lehetetlen feladat elé
- 518/519 -
állítja a nemzetbiztonsági szolgálatokat és rendvédelmi szerveket, ha nem tudnak lépést tartani, sőt lépéselőnybe kerülni a korszerű technológiák alkalmazása terén. Ezért az állami szervezetek igyekeznek a rendelkezésükre álló arzenált korlátlanul kihasználni. Másrészről a közvélemény és a jogvédő szervezetek részéről jogos az az elvárás, hogy az ilyen eljárásoknak legyen valamilyen jogi korlátja, hiszen alkalmazásuk mélyen beleavatkozik a magánéletünkbe, és komolyan sértheti bizonyos emberi jogainkat.
A szabadság és a biztonság antagonizmusa a kezdetektől foglalkoztatta a gondolkodókat, jogászokat, politikusokat, írókat, filozófusokat. Bár a kérdés, hogy "Ki őrzi az őrzőket?", eredetileg Decimus Junius Juvenalis 6. szatírájának (Szatíra a nők ellen)[3] címében szerepel - nem a ma használatos kontextusban, hanem a hanyatló női erényekkel összefüggésben -, a felelős állam ellenőrzése Platón Az államától Dan Brown A digitális erőd című regényéig újra és újra felmerülő téma. Ugyanakkor a titkosszolgálatok túlkapásaira is sok esetet találunk. Utalni lehet a számtalan példa közül a 27 éve feltárt Echelon rendszerre,[4] az említett Snowden-aktákra[5] vagy éppen a nyilvános vitákra az amerikai NSA[6] vagy a GCHQ[7] adathalászási jogkörével kapcsolatban. Könyvtárnyi irodalma van az emberi jogokat semmibe vevő, digitális orwelli állapotot vizionáló disztópiáknak is. De erősek azok az érvek is, amelyek a bűnüldözésnek, a hírszerzésnek, a terror- és kémelhárításnak szélesebb jogköröket és nagyobb mozgásteret biztosítanának a modern technológiák használatát illetően. Ez a vita a jogrendszer megoldásainak újragondolását eredményezi több fejlett demokráciában, így az USA-ban, az Egyesült Királyságban, az EU-n belül pedig Németországban, Franciaországban, Hollandiában és Svédországban is.[8]
Nem tartjuk feladatunknak, hogy a vitában véglegesen állást foglaljunk. Véleményünk szerint mindkét félnek igaza van egy bizonyos pontig, mert a nagyon is létező túlkapások nemcsak átlépik a törvényesség határait, hanem aláássák az állami nemzetbiztonsági szolgálatokba és a rendvédelmi szervekbe vetett bizalmat, de a szükséges eszközök megvonása ezektől nehezíti az eredményességüket, hatékonyságukat. Péterfalvi Attila hosszan érvel - Hans Peter Bullt, az első német adatvédelmi biztost idézve[9] - a szabadság és az átláthatóság lehetséges együttes értelmezése mellett.[10] Ebben az írásban megkíséreljük megvizsgálni mindkét oldal érveit, és kísérletet teszünk az antagonizmus feloldására olyan módszerek megvilágításával, amelyekkel kitágulhat a nemzetbiztonsági szolgálatok és rendvédelmi szervek műveleti tartománya anélkül, hogy az emberi jogok csorbulnának. Mivel a témában érvelők általában vagy az egyik, vagy a másik oldalt képviselik erőteljesebben, igyekszünk kiegyensúlyozottan mérlegelni.
Mielőtt a témát kifejtenénk, néhány alapvető elhatárolást kell megtenni. A nemzetbiztonsági szolgálatok és a rendvédelmi szervezetek adatkezelését érdemes külön kezelni, hiszen - ahogy azt a jogi háttér ismertetésekor vázoljuk - a két szervezettípusra kétféle szabályozás vonatkozik. További elhatárolás, hogy bár az alkalmazott eszközök tárháza igen széles, ebben a tanulmányban a vizsgálatunk leszűkül az információkeresés területére, és ezen belül is két problematikus ponttal foglalkozunk: az adatvédelmi jog két elvével, a célhoz kötöttség és az adattakarékosság elvével, valamint a mindkettőhöz kapcsolódó tömeges adatgyűjtés kérdéskörével.
Olyan kérdésekre keressük a választ, mint hogy milyen jogi és technikai eszközökkel ellenőrizhetjük a hatóságok tevékenységét a vizsgált technikai területeken. El kell fogadjuk, hogy egyrészt szükség van a lehető leghatékonyabb eszköztárra a nemzetbiztonsági szolgálatok és rendvédelmi szervek részére, másrészt szélsőséges esetben a demokrácia alapjait rengethetné meg egy ilyen hatékony digitális arzenál kontroll nélküli használata.[11] A kiegyensúlyozott válasz érdekében meg kell vizsgálni az ellenőrző mechanizmusokat és azok hatékonyságát. Nincsenek illúzióink, nem hiszünk a tökéletes megoldás-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
