(Revue Internationale du Notariat 115. szám)
A kultúra egy nép szelleme - a levéltár pedig az emlékezete! (A.M.)
II. Fülöp Ágost francia király uralkodása alatt sorozatos konfrontációkra került sor Franciaország és Anglia, az ősi ellenség között. A csaták váltakozó sikerrel folytak, a francia seregek visszafoglalták többek között Berry-t, Auvergne-t, és számos más erődítményt, míg Oroszlánszívű Richárd a mai Vendome körzetben található (Loir-et-Cher) Fréteval mellett győzedelmeskedett, amit 1214-ben Bouvines mellett bosszultak meg végül a francia seregek. A francia kormányzatra ez a háborúskodás azonban súlyos csapást mért: Fréteval mellett nemcsak a királyi kincstár egy része veszett oda, de a királyi pecsét és a teljes királyi levéltár is, amit ez időkben mindig oda szállítottak, ahol az uralkodó éppen tartózkodott. A leckéből tanulva II. Fülöp Ágost úgy döntött, hogy a kormányzással kapcsolatos anyagoknak a jövőben a Louvre-ban kell maradniuk. Ezen események tükrében természetes a kérdés: miért van szükségünk levéltárra, mi is az a levéltár? A levéltár egy nép, illetve minden nép, nemzet emlékezete; elsősorban írásbeli dokumentumokra épülve, másodsorban - ott, ahol a kultúra írásbeli nyomai sérültek, nehezen megfejthetők vagy részben eltűntek - a szóbeli emlékekre és képi forrásokra hagyatkozva. A levéltár az emlékezet őrzője, legyen szó akár a kollektív, akár az egyéni emlékezetről, és ennek szerves részét képezik a közjegyzői okiratok is.
A levéltár fogalma egyidős a civilizációval, akár Mezopotámiára, akár az egyiptomi papirusztekercsekre gondolunk. Athénban, később Rómában is állami levéltárak működtek, azonban a középkor - az egyházi gyűjtemények kivételével - az írásbeliség visszaszorulását hozta nyugaton: háborúk és inváziók, a szóbeliség és a tanúskodás térnyerése. Ezzel szemben például Bizáncban, Justinianus (527-565) a levéltárak védelmére adott ki parancsot mind a fővárosban, mind a provinciákon.
Franciaországban, 1258-ban Szent Lajos a tanúvallomás elsőbbségét adta parancsba -a próbákkal (pl. vízpróba) szemben már ez is előrelépésnek számított. Azonban egészen 1566-ig, a Moulins-féle rendeletig kellett várni arra, hogy a kontinensen az írásbeliség visszanyerje elsőbbségét a tanúvallomásokkal szemben, mely rendelkezések aztán változatlan tartalommal a Code Civil-be is bekerültek. (Az angolszász jogrendszerekben a szóbeliség, az eskü, a mai napig nagy jelentőséggel bír annak ellenére, hogy a modern társadalmak igényeit már nehezen elégíti ki.) Ezzel párhuzamosan, Villiers Cotterets 1539. évi rendelete minőségi változást hozott a francia levéltári állományok történetében: a rendelet az igazságszolgáltatási - és többek között a közjegyzői - okiratok kapcsán kötelezővé tette a francia nyelv használatát.
A francia miniszterek és hivatalnokok azonban saját maguk kezelték levéltári anyagaikat, azok központi megőrzése nem volt biztosított. Mazarin például Colbert-re hagyományozta irattárát, ahogy írta: "az Állam érdekében". A miniszterek végül 1669-től kötelesek voltak irataikat a király rendelkezésére bocsátani, így a forradalomig jelentősebb mennyiségű, de rendezetlen levéltári anyag gyűlt össze.
A francia forradalom kitörésével, 1789. július-augusztusában több közjegyző közreműködésével fogalmazódott meg az Emberi és polgári jogok nyilatkozata, míg Armand Gaston Camus (1740-1804) képviselő vezetése alatt létrejött a Nemzetgyűlés iratait kezelő levéltár. Camus a Konzulátus idején a "Garde des archives générales" -ként folytatta szakmai tevékenységét, és haláláig irányította az 1790. szeptember 7. napján megalakult francia Nemzeti Levéltárat; 1795-től itt őrizték az "egy méter" és az "egy kilogramm" etalonokat is. 1796-ban Camus létrehozta a megyei levéltárak hálózatát, melyek működtetéséhez volt nemesek és volt bencés szerzetesek közül toborzott hozzáértő vezetőket. Camus életrajzából érdekességként kiemelhető az 1793 és 1795 között osztrák fogságban töltött időszak, amit Beurnonville hadügyminiszterrel és két, szintén fogságba esett francia közjegyzővel, Quinett-el és Bancal des Issarts-al szenvedett el. A szabadon bocsátásukat megelőző Basel-i békéhez vezető tárgyalásokat szintén egy közjegyző, Goupilleau folytatta le. Camus méltó utódjaként 1804-től Pierre Claude Francois Daunou került a Nemzeti Levéltár élére.
Napóleon, kinek figyelmét kevés dolog kerülte el, a Nemzeti Levéltár iránt is nagy érdeklődést tanúsított. 1810-es látogatását követően egy Levéltári Palotát terveztetett, melynek alapkövét 1812-ben helyezték el a mai Trocadéro-val szemben. A Palota azonban - a dátum alapján sejthetjük - sohasem készült el. A szakemberképzés az 1829-ben alapított Francia Nemzeti Levéltáros Iskolával indult meg, majd a XIX. század második felében a francia levéltári intézményrendszer jelentős fejlődésen ment keresztül. Az épületvásárlásokon és építkezéseken túl egy 1855-ös rendelet újraszervezte a közigazgatást, 1867-ben létrehozták a múzeumot, 1871-től pedig megkezdődött a levéltári fondok szisztematikus leltározása. 1887-ben rendelettel szabályozták a dokumentumok kutathatóságát, a francia levéltárakban olvasótermek és kutatószobák létesültek.
Az 1928. március 14-i törvény alapján a 125 évesnél régebbi keltezésű közjegyzői okiratok eredeti példányai levéltárba kerülhettek, és a közjegyző engedélyével kutathatóvá váltak. Ez az intézkedés sok bizonytalanságot törölt el a tekintetben is, hogy ezek a közokiratok kinek a tulajdonát képezik. A korábbi - és sajnos napjainkban is gyakori - téves elképzelésekkel ellentétben a közjegyzői okiratok nem a közjegyző tulajdonát képezik.
Franciaországban már a XIV. század elejétől megfogalmazódott a közjegyzői okiratok gondos megőrzésének és királyi/állami tulajdonba tartozásának gondolata. IV. (Szép) Fülöp 1303-ban adta parancsba a közjegyzői okiratok őrzésének és átadásának szabályait, V. Károly 1370-ben írt levelével tisztázta, hogy a királyi közjegyzők nyilvántartásai és okiratai haláluk után a királyt illetik.
A több, mint 200 éves, 1803. évi francia közjegyzői törvény (Loi du 25 Ventose an XI) is legfontosabb rendelkezései között tartja számon a közjegyzői okiratok kezelésére vonatkozó szabályokat, miszerint a közjegyzői okiratok eredeti példányát a közjegyző köteles megőrizni. Végül, az 1979. évi "Favier-törvény" mondja ki egyértelműen, hogy a közjegyzői okiratok a maradandó értékű közlevéltári anyagokhoz tartoznak, kutathatóságukat a keletkezéstől számított 100 éves kortól engedélyezi, és egy újabb törvény ezen 100 évesnél régebbi okiratok levéltárba helyezését írja elő. A Jean Favier igazgató által 1975-ben megkezdett intézményfejlesztés napjainkban is töretlenül folytatódik, a párizsi és vidéki levéltárak kulturális eseményeket szerveznek és tudományos tevékenységeket támogatnak, páratlan gyűjteményeik megismertetéséhez, emlékük megőrzése céljából számos módon fordulnak a nyilvánosság felé.
Néhány példa a jelentősebb, megőrzött okiratok, levéltári anyagok közül:
• Jeanne d'Arc egyetlen, kortárs portréja, melyet egy közjegyzői okirat margójára rajzoltak,
• számtalan törvényhozói okirat, karták, szerződések és határozatok,
• a középkortól kezdődően sok ismert intézmény és személyiség különféle okiratai: LaFayette és Bonaparte házassági szerződése, Suger, Napóleon és Victor Hugo végrendelete, ajánlatok és kereskedelmi szerződések,
• egyéb levéltári anyagok: érmék és váltópénzek, melyek a fémművességről tanúskodnak, térképek és rajzok, portrék és metszetek, olajfestmények, fotográfiák, napilapok és folyóiratok,
• nemzetközi szerződések és különféle diplomáciai dokumentumok,
• régi és újabb közigazgatási dokumentumok,
• egyházi okiratok és nyilvántartások,
• magánszemélyek és jogi személyek gyűjteményei,
• igazságszolgáltatási és közjegyzői levéltári anyagok, stb.
Sok szál fűzi tehát a közjegyzőket a levéltárakhoz; az okiratot szerkesztő, tanácsadó, a felek megállapodását segítő és egyetértésüket megfogalmazó közjegyzők az emlékezet leírói, akik a létrehozott okiratokat kötelességük szerint kezelik és védik, majd átadják azokat a levéltáraknak. Így válik a közjegyző a kollektív emlékezet rögzítőjévé és őrzőjévé.
V.K.
(2010. márciusi-áprilisi szám)
"2010. május 4.: Egy új kezdet a spanyol igazságügyi rendszerben" címmel megjelent cikkében Juan Martínez Moya, a Murcia Régió Bíróságának elnöke részletesen kifejtette, hogy Spanyolországban elkerülhetetlenné vált a lényeges változtatás a Közigazgatási szolgáltatáson belül, mint a Jogi Hatalom eszközében, hogy annak realitásai megfeleljenek a XXI. század szükségleteinek. Ennek érdekében a fő politikai erők aláírták az Állami Igazságügyi Reform Paktumot (2001), amelyben konszenzusra jutottak egy egész sor olyan elvben, célban és eljárásban, amelyeken az új spanyol igazságügyi modellnek alapulnia kellett. Az említett Paktum az Igazságszolgáltatási Állampolgári Jogok Chartájából (2002) ered, amelynek tekintetbe kellett vennie a megfelelő átláthatóság, az információ és az ügyfélszolgálat elvét és le kellett szögeznie az Igazságszolgáltatással élők jogait, s ezt az okmányt az "ilyen legyen" az igazságszolgáltatás autentikus pragmatikus eszmei tárává kellett tennie. Ezt követi az úgy nevezett Igazságügyi Átláthatósági Terv (2005), és végül a Bírósági Hatalom Főtanácsának, az Igazságügy Modernizációs Tervében feltűnnek a kikristályosodott testületi és koordinációs erőfeszítések, majd pedig az Igazságügyi Minisztériumnak az Igazságügyi Rendszer Modernizációjának Stratégiai Terve (2009-2012). Innentől kezd kiterebélyesedni a spanyol Igazságügy új szervezetének sokoldalú struktúráját felölelő széles hálózata. Ezt a struktúrát több összetevő alkotja: a szervezeti aspektus (azok a fázisok, amelyeken átmegy az Új Bírósági Hivatal; az eljárási reformok, az eljárási reformok a közszolgáltatások új elrendezésével, a bírósági instanciák kialakítása integrált bírósági hivatalokkal), a felépítési elem (a pontos elrendezés a bírósági hivatal felfejlesztéséhez), a technológiai eszköz (Átjárhatósági Bírósági Séma), hogy biztosítsa az eljárás ügyintézési rendszerek összeegyeztethetőségét, valamint az eljárási összetevő (amely két ige elhatárolására irányul: intézni és dönteni, a felelősségek elhatárolásának a következményeivel az eljárás során). Mindezek az arculatok illeszkednek az új időkhöz, amikor a képzéssel egyesített új magatartású emberi tényező irányítja a bírósági rendszer együttműködését valamennyi belső cselekvő (bírák, titkárok, ügyészek és funkcionáriusok) és külső cselekvő (ügyvédek, közjegyzők, iktatók, ügyészek, társadalmi beosztottak, stb.) tekintetében, akiknek új kihívásokkal kell szembenézniük.
Mindennek a reformhangulatnak a nélkülözhetetlen záradékaként tették közzé a 13/2009-i Törvényt a Pereljárási Törvényhozás Reformjáról az Új Bírósági Hivatal Meghonosítása céljából. A cikk szerzőjének világos elképzeléseken alapuló lényegi célja, indokainak a kifejtése: az illetékességek felosztásának a szabályozása egyrészt a bírók és a bíróságok, másrészt a bírósági titkárok között. Azzal a céllal, hogy a bírók és a magiszteri bírók a bíráskodásra és az ítéletek végrehajtására összpontosítsák az idejüket és az erőfeszítéseiket; a bírósági titkárok pedig az igazságügyi-eljárásügyi minősítési funkciójukat kizárólagos módon és a bírók, magiszteri bírók kizárása mellett, a kikötött bírósági funkciót támogatva, az eljárás előmozdítására fordítsák. Az indokok kifejtésének az elolvasása jól magyarázza a hivatkozott törvénynek a céljait.
A reform értelmének és céljának szabatos értelmezése céljából kiemeli a szerző, egy elismert szaktekintély, Luis Diez-Picazo szavait (Beszélgetések az Igazságügyről, a Jogról és az Egyetemességről, Marcial Pons - 2009). Arra a kérdésre válaszolva, hogy meg tudna-e nevezni néhány arra irányuló orvoslatot, hogy egyenesbe hozza az igazságügy és a normatív zavar problémáit, kijelentette, hogy "magától értetődően, létezik egy probléma az igazságügyi hivatal szervezetében, amely az idő haladásával veszített a professzionalizmusából és a ritmusából". "Ma nagyon nehéz, hogy ez a meglévő struktúrákon alapuljon" - jelentette ki Luis Diez-Picazo. Ezzel némi nosztalgiával utalt a régi igazságügyi hivatalnokokra. És egy kívánsággal fejezte be: "egy ilyen pillanatban az is örömömre szolgál, hogy rámutathatok, az ember nem kívánja, hogy egy bíró Winchaid, vagy Savigny, de még azt sem, hogy a Jog tudományos szakértője legyen. Az ember csak azt akarja, hogy figyelmesen olvassa az iratokat, s ha egyszer figyelemmel olvassák az iratokat, a bírósági döntések az esetek nagyobb részében, amikor nem nehéz ügyekről van szó, önmaguktól adódnak. Sem több, sem kevesebb, ez az a javulás, amire az Igazságszolgáltatásban törekszünk."
A spanyol igazságügyi reform lényegi célja tehát, hogy az illetékességeket megfelelően szabályozza egyrészt a bírók és a bíróságok, másrészt a bírósági titkárok között. A bírák között megkülönböztetve azokat a bírákat és magiszteri bírákat, akik a bíráskodásra és az ítéletek végrehajtására összpontosítják majd az idejüket és az erőfeszítéseiket; valamint azokat a bírósági titkárokat, akik igazságügyi-eljárásügyi minősítési funkciójukat kizárólagos módon, a bírók és magiszteri bírók kizárása mellett, a kikötött bírósági funkciót támogatva, az eljárás előmozdítására fordítják.
S.G.
(Notar 2010/5)
A cikk a német jog gyakorlati alkalmazásához két fontos eseti döntésre hívta fel a figyelmet. A München Legfelsőbb Bíróságának - 31 Wx 20/10 határozata kimondta, hogy egy örökség visszautasításának érvényességéhez nem kérhető a bíróságtól megállapítási határozat. A hagyatéki bíróság alapvetően nem jogosult arra, hogy egy örökség visszautasításának érvényességéről formális szempontok alapján döntsön. Egy ilyen döntés a tartományok jogai szerint lefolytatott örökségi eljárás vizsgálatának keretében hivatalból sem megengedett.
A döntés alapjául szolgáló jogeset a következő volt: az örökhagyó özvegye és gyereke a törvényes örökrészt visszautasították, amikor is a visszautasítást annak határidejének elmulasztására hivatkozva megtámadták. Az első fokú hagyatéki bíróság ezt a visszautasítást elkésettnek tekintette és annak érvénytelenségre hivatkozva nem ismerte el a visszautasítást. Ezt a tartományi bíróság által hozott határozatot a müncheni Legfelsőbb Bíróság érvénytelenítette, mivel a hagyatéki bíróság a visszautasítás érvényességéről nem dönthet.
A müncheni Legfelsőbb Bíróság ezzel a bajor legfelsőbb bíróság igazságszolgáltatási gyakorlatát is igazolta, vagyis hogy a hagyatéki bíróságok csakis örökösödési eljárás keretében dönthetnek erről a kérdésről is, tehát általában egy visszautasítás érvényességéről önmagában nem. Azonban ugyannak a bíróságnak egy korábbi döntésében, 1968-ban még nem ezt a döntést hozták, mikor egy formális örökösödési vizsgálat keretében a visszautasítás érvényességéről határoztak. Hogy vajon ezen mostani "kivétel" megállja-e a helyét, a müncheni Legfelsőbb Bíróság egy obiter dictumban kifejezetten megkérdőjelezi, mivel az öröklési vizsgálat törvényi célja időközben megváltozott. Az említett konkrét esetben e jogi kérdés egyébként sem volt döntés szempontjából lényeges, mivel a hagyaték túladósodott volt, így bírósági eljárásban történő vizsgálat nem is jött szóba.
A másik bírósági döntés a házastársak között a köteles részt kiegészítő igényt érintette. Egy konkrétan nem nevesített, házassághoz kötött ráfordítást az öröklési jogban a kötelesrészre jogosultak, valamint a szerződéses- és utóörökösök védelme érdekében ajándékozásként kezelik, amennyiben ez, objektíve ingyenesen történik. Ilyenkor a túlélő házastárs életviszonyát össze kell hasonlítani az öröklés előttivel és meg kell vizsgálni, hogy a korábbi életszínvonal megtartásának költségei ne csökkenjenek (jelen ügyben feleződjenek) abban az esetben, ha az egyik fél meghal.
A bíróság határozatnál a kiindulási pont az volt, hogy az örökhagyó még életében a lányára hagyta az ingatlanát, magának és a feleségének azonban megtartotta a haszonélvezeti jogot. A másik leszármazó keresetét, amivel a haszonélvezeti jog értékét az özvegynek (legalább a kisebb kiadott lakásra vonatkozóan) a köteles részt kiegészítő igényébe be akarta számítani, a bíróság visszautasította.
A schleswig-i másodfokú (tartományi) bíróság ítéletében abból indult ki, hogy a haszonélvezet engedélyezésével nem ajándékozásról, hanem annak jellegéből adódóan egy ún. házasságra vonatkozó nem nevesített ráfordításról van szó. Emiatt a Legfelsőbb Bíróság bíráskodása releváns, hogy ugyan házassági ráfordításnál az objektív ingyenes karaktert kell felállítani, ez azonban nem érvényes, ha az egy a házastársak részére megfelelő öregkori ellátás.
Azt, hogy vajon ez a ráfordítás a házassági életviszony szerint megfelelő-e öregkori ellátásra, az összes bevételi- és vagyoni viszony vizsgálatával lehet bizonyítani. Esetünkben az özvegynek alig volt vagyona, 836 euro a nyugdíja, a bérleti díja rezsi nélkül 350 euró valamint egy kiadható lakás a haszonélvezettel terhelt házban. Összehasonlításképpen, a házastársak korábban 1200 euro nyugdíjat kaptak. A bíróság abból indult ki, hogy ezen vagyoni- és bevételi viszonynál a haszonélvezet kiutalása egy megfelelő öregkori ellátás keretében az asszony számára megtörtént. A haszonélvezet nélkül az özvegy bevétele majdnem a korábbi közös bevétel felére csökkent volna. De mivel az egyik házastárs halála esetén nem indulhatunk ki az életmód fenntartásához szükséges költségek felezéséből, a haszonélvezet az élettárs szubjektív szemszögéből nézve egy megfelelő öregkori ellátás.
H.Gy. ■
Visszaugrás
