(Könyvismertetés) Techet Péter[1]: Carl Schmitt - Gesammelte Schriften 1933-1936. Mit ergänzenden Beiträgen aus der Zeit des Zweiten Weltkriegs. (ÁJT, 2022/2., 95-101. o.)

(Berlin: Duncker & Humblot 2021) 572.

Hogy Carl Schmitt meggyőződéses náci, karrierista opportunista, nihilista decizionista vagy a nácizmust "kisebbik rosszként" elfogadó, konzervatív fasiszta volt-e, a mai napig élénk viták tárgya.[1] Amikor 2002-ben franciára lefordították, és a neves Seuil kiadónál megjelentették - a leninista Alain Badiou szerkesztette sorozatban és a marxista Étienne Balibar előszavával - az antiszemita felhangokat is tartalmazó Leviatán-könyvét,[2] Yves Charles Zarka eszmetörténész összeállítást közölt Schmitt náci írásaiból, amelyek Schmitt egyértelmű nemzetiszocializmusát és antiszemitizmusát voltak hivatottak igazolni.[3] Zarka szerint Schmitt nem tartozhat a politikai filozófia klasszikusai közé, csak kortörténeti érdeklődéssel lehetne őt olvasni, mint bármely más náci teoretikust.[4]

A Schmitt írásait kiadó és nézeteihez egyébként is közelálló berlini Duncker & Humblot tavaly egyetlen kötetben adta közre Schmitt (majdnem) mindegyik 1933 és 1936 közötti, valamint néhány, a második világháború idején közölt írását. Aki "bizonyítékokat" akar Schmitt ellen, a kötetben kedvére válogathat: Schmitt a Vezér akaratát tartja a jog egyetlen forrásának; valamennyi zsidó származású jogászt egyfajta "sárga csillaggal" lát el, amennyiben is azt javasolja, hogy őket minden idézetben "zsidóként" megjelölni és a könyvtárakból el kell távolítani munkáikat egyébként is; a nürnbergi faji törvényeket "a szabadság alkotmányának" nevezi; a jogállam helyett a Vezér önkényét támogatja; és áltudományos írásokban igazolja a náci Németország imperialista és rasszista háborúját.

Azonban ezen írások olvasta után se lehet egyértelműen eldönteni, hogy Schmitt - mint mondjuk Otto Koellreutter[5] - egyértelműen náci jogásznak számít-e, azaz semmiképpen sem a jogtudomány klasszikusának. Schmitt mindig is decizionista lett volna? A náci szerepvállalása szakítást jelentene a tartalomnélküli decizionizmussal? Karl Löwith ismert tézise, miszerint Schmitt tarta-

- 95/96 -

lomnélküli, nihilista decizionizmust képviselt volna,[6] amely bármely erőszakalapú ideológiát kiszolgálni lenne képes, ugyan rámutat Schmitt személyiségének gyenge pontjára, azaz morális bizonytalanságára, belső iránytűnélküliségére - vagy ahogy maga az SS hetilapja, a Schwarzes Korps írta róla 1936-ban: "személye vonatkozásában Prof. Schmitt lemondott arról, hogy politikai döntést hozzon"[7] -, de félreismeri az 1933 előtti és utáni Schmitt közötti tartalmi folyamatosságot. Éppen a tárgyalt könyvben újraközölt írásokban érthető e kontinuitás tetten, azaz a náci írások nem holmi parantézist jelentenek a schmitti Oeuvre-ben.

Schmitt nem támogatott bármiféle döntést, különösképpen, hogy korai írásaiban egyfajta konzervatív "természetjogot" képviselt, amelynek értelmében az állam alá lenne rendelve egyfajta "örök", államfeletti, önértékű jognak.[8] Ebben az értelemben vezette be Schmitt a kommisszárius diktátor fogalmát is, akinek - a szuverén (forradalmi) diktatúrával szemben - a "rend" védelme lenne a feladata;[9] de ezen konzervatív jogképből következik az is, hogy Schmitt az (akkoriban még egyértelműen konzervatív) bírák többségi véleményét tartotta a helyes jogalkalmazás zsinórmértékének.[10]

Mivel azonban a konzervatív "rend" a weimari köztársaságban nem volt már visszaállítható, Schmitt a jogelméletét decizionistaként radikalizálta, amennyiben is a szuverén hatalmat tette meg a jog kiindulópontjává és lényegi tartalmává. A szuverén hatalom hozná létre a jogot, de nem lenne teljességgel és mindig kötve a jog által.[11] A jog mögötti/feletti "rend" gondolata szükségképpen jár együtt antipluralista "demokrá-cia"-elmélettel: amennyiben is Schmitt a demokráciát azonosságként (Gleichartigkeit) határozta meg,[12] pszeudodemokratikus érveléssel tudta igazolni a pluralizmus felszámolását és a heterogén elemek kizárását.[13] Schmitt útja a konzervativizmustól a decizionizmusig tehát csupán taktikai természetű volt: a weimari köztársaságban decizionistaként tudta támadni, aláásni a liberális jogállamiságot és vele szemben egy antiliberális, antiplurális hatalmat - akkor még a birodalmi elnök személyében[14] - alapozott meg.

Noha Schmitt valóban nem volt az NSDAP híve, pláne tagja a weimari időszakban - amit Otto Koellreutter több-

- 96/97 -

ször is felrótt neki később[15] -, írásai azon elméleteket vetítették előre és alapozták meg, amelyek aztán éppen a nemzetiszocializmusban teljesedtek ki. Ezért váltotta le 1933 után az addigi decizionizmusát a "konkrét rend"-gondolattal.[16] Ebben az értelemben írta elő 1934-ben a német jogtudománynak, hogy "bontsa le a normativista Bábel-tornyát és helyére egy egészséges, konkrét rendgondolkodást helyezzen". (157. o.) A nemzetiszocializmusban váltak valósággá Schmitt korábbi antiliberális, antinormativista, antilegalista és antiplurális nézetei -ahogy 1933-ban a Westdeutscher Beobachter-ben meghirdette: "[A] német forradalom jó joga nem azon nyugszik, hogy tiszteletben tartotta a weimari rendszer és alkotmány legalitását. [...] Ma először megteremtjük a szükséges azonosságot; csak ekkor tud ismét észszerű és igazságos egyenlőség uralkodni; csak ekkor lehet a formális normákat alkalmazni, amelyek magukban fejtik ki az értelmes legalitást. A német forradalom nem hagyja, hogy a számára idegen és ellenséges legalitás foglyul ejtse." (30. o., kiemelés az eredetiben)

Schmitt a náci rezsimet tehát nem puszta opportunizmusból vagy karrierizmusból fogadta el, hanem saját korábbi - kezdetben konzervatív, aztán decizionista - nézeteinek a "konzervatív forradalom" értelmében vett kiteljesedéseként: a náci Németország volt számára az a "rend" - ha már a császárság "rendje" nem volt visszaállítható -, amelyet érdemes megvédeni, fenntartani. Ebben az értelemben üdvözölte a nürnbergi faji törvényeket mint "évszázadók óta a szabadság első német alkotmányát", mivel ezek az alkotmányos szabadságjogokat - azaz "Németország valamennyi ellenségének és parazitájának fegyverét és szóhasználatát" - felszámolták. (284. o.)

Leginkább a Führer oltalmazza a jogot írásában érhető tetten, ahogy korábbi, még absztrakt decizionizmusa a nemzetiszocializmusban nyert konkrét értelmet és jelentést. Amit Schmitt 1922-ben a Politikai teológia című könyvében még absztraktan fogalmazott meg - a szuverenitás a kivételes állapotban születnék[17] -, valamint 1932-ban a Legalitás és legitimitás című könyvében általánosságban - azaz a szuverén lenne "a legfőbb törvényhozó, legfőbb bíró, legfőbb parancsnok"[18] - határozott meg, 1934-ben már konkrétan Adolf Hitlerre vonatkoztatta: "Eljárásának tartalmát és mértékét a Vezér maga szabja meg." (203. o.) Amint a Német Jogi Akadémia számára írta: a Vezér akarata révén válik az absztrakt törvény jövőcentrikussá és egy terv részévé. (272. o.)

Schmitt jogelmélete a pluralizmus ellen irányult, mivel ez az állam hatalmát - a társadalmi csoportok, a pártok érdekében - aláásná.[19] Miután a nemzetiszocializmus feladta a szociálforradalmi terveit, Schmitt az új rendszerben éppen azon minőségi totális államot pillantotta

- 97/98 -

meg, amelyet 1932-ben düsseldorfi gyáriparosok előtt a jóléti állam neoliberális-autoriter alternatívájaként fogalmazott meg.[20] Ezért üdvözölte, hogy a Vezérelv (Führertum) lett a náci jog alapeszméje: "A nemzetiszocialista állam ereje abban van, hogy a Vezér-elv uralja és hatja át felülről lefelé és létének minden elemében." (48. o.) Ebben az értelemben követelte a Staat, Bewegung, Volk című könyvében a belpolitika depolitizálását - azaz a másként gondolkodók eltávolítását - mint a legfőbb és legfontosabb politikai döntést (88. o.), ami teljességgel megfelel a schmitti politikai fogalmának, amelynek értelmében a politikának nem az államon belül, hanem azok között lenne csak helye.[21]

A náci korszakban Schmitt folytatta támadásait a liberális jogállam ellen (136. o.), amelyet "angol-francia recepciójognak" nevezett, amellyel a korábbi német jogtudomány "nem német rendszerek fogalmi hálójába" került volna. (283. o.) A náci jog mellett kifejtett partikularista, antiliberális, az intézményesedés és absztrakt normativizmus helyett a konkrét helyzetet hangsúlyozó nézetei hasonlatosak akár a mai jogtudományban is jelen lévő jogállam-relativizáló nézetekhez is.[22] Úgy vélte ugyanis, hogy "minden népnek megvan a neki rendelt jogi típusa" (160. o., kiemelés az eredetiben), ennek értelmében pedig az új német jog nem lehet más, mint "Adolf Hitler német jogállama" (295. o., kiemelés az eredetiben) - ami egyben jól mutatja (a mai korunk populizmusára vonatkoztatva is), hogy a "népre" való hivatkozás mindig az uralkodó osztály érdekét szolgálja (és fedi el). Schmitt ezt ki is mondta nyíltan a kodifikációról szóló írásában: "Ma a törvény a Vezér akarata és terve. [...] A bíró is a népközösség része, amely a Vezér kísérete". (281. o., kiemelés az eredetiben) Minden, ami a Vezér érdekében áll, eszerint "legális" lenne. Ebben az értelemben igazolta a Hitlerjugend rablásait "a fiatalos önbizalom és az egészséges politikai öntudat semmiképpen sem kétséges megnyilvánulásaként". (157. o.)

Nézete, miszerint a bíráknak is a Vezér akaratát kell követniük, megfelelt azon kritikájának, amit Hans Kelsen nézetei - azaz a politika jog általi ellenőrzése (alkotmánybíráskodás) - ellen fejtett ki még 1933 előtt.[23] 1933 után is hű maradt ehhez: a Staat, Bewegung, Volk című könyvében elutasította "a belpolitika jogiasítását" (109. o.), mivel - amint a Reichstatthaltergesetz című könyvében írta - "a politika és az igazságszolgáltatás ilyen vegyítéséből a politika semmit nem nyer, az igazságszolgáltatás pedig mindent elveszít". (11. o.) Schmitt weimari és náci korszakbeli kritikája a politika jogi kontrollja kapcsán gyakorlatilag azon érvekre támaszkodott, amelyeket manapság a főleg baloldalról megfogalmazódó alkotmánybíráskodás-kritika is (Ran Hirschl, Alec Stone Sweet, Mark Tushnet stb.) használ.[24]

A politika jog általi ellenőrzésének és

- 98/99 -

az igazságszolgáltatás politikai jellegének elutasítása abból fakadt Schmittnél, hogy már a weimari korszában azt a naiv törvénypozitivizmust képviselte, miszerint a jogalkalmazás mechanikus szubszumálás lenne.[25] Kelsen elleni támadásai, aki a jogalkalmazás jogalkotó (azaz politikai) jellegét igazolta,[26] azonban nem csak Schmitt jogelméleti tévedéséről tanúskodnak, hanem elfedték valódi célját, az igazságszolgáltatás függetlenségének felszámolását. 1933-ban azonban már nyíltan meg tudta ezt fogalmazni a joggyakorlat számára írt "irányelvekben": "amennyiben a bíró eloldja magát a kötöttségeitől, abba a helyzetbe kerül, hogy a minden jogban és törvényben benne lévő állami politika döntéssel szemben más politikai felfogásokat juttathat érvényre" (54. o.), azaz Schmitt a bírókat az állami akarat szolgálóiként határozta meg, miközben pedig az állami akarat nem volt más számára, mint a Vezér akarata. Amennyiben is "német nép nemzetiszocialista nézeteit" határozta meg a bírói döntés helyességének egyetlen mércéjeként (56. o.) - most arról nem beszélve, hogy Schmitt ismét könnyedén azonosította a mindenkor szükségszerűen heterogén népet a Vezér egységes akaratával[27] -, gyakorlatilag 1912-es véleményéhez tért vissza, miszerint a konvenció, az uralkodó nézetrendszer lenne a jogalkalmazás irányító elve.

Amint a weimari írásaiban, úgy a náci időkben is Kelsen tiszta jogtana volt Schmitt támadásainak elsődleges célpontja.[28] 1933 után azonban Kelsennel szembeni zsidógyűlöletét már nemcsak a naplójával oszthatta meg, de nyíltan is felvállalhatta. Amikor valamennyi zsidó szerző kapcsán - mintegy "üdvözítő ördögűzésként" - "zsidóként" való megjelölésüket, valamint "a könyvtárak megtisztítását [a zsidó szerzőktől]" szorgalmazta (487. o.), kifejezetten Kelsenre és a bécsi jogelméleti iskolára gondolt (488. o.), noha annak számos tagja nem volt zsidó származású.

Mindezen náci és antiszemita vélemények ellenére is Schmittet 1936-ban megtámadta az SS hetilapja, a Schwarzes Korps konzervatív etatizmusa és a katolicizmussal való kapcsolata miatt,[29] ami után Schmitt a rezsim első vonalából visszavonulni kényszerült. Azonban nemcsak porosz állami tanácsosként és a berlini egyetem professzoraként maradt hű a rendszerhez, de a nemzetközi jogban olyan új elméleti alapokat dolgozott ki (nagytér-elmélet, "európai Monroe-dokt-

- 99/100 -

rína", nemzetközi jogi intervenciós tilalom stb.), amelyek egyrészről nagyon is a korábbi elméleteiből következtek, másrészről a náci háborús politika igazolását szolgálták.[30] Schmitt Európa nagyrészét német nagytérként fogalmazta meg, amiből mind az amerikai, mind a szovjet-orosz érdekeket ki kellene zárni.[31] A kötetben csak egyetlen rövidebb, angol nyelvű cikk képviseli a nemzetközi jogot, Schmitt ebben összefoglalta a nagytérés birodalom-elméletét mint egy új világrend alapját,[32] amiben nem minden nemzetnek járna az államiság, és csak kevés nemzetnek a birodalmi státusz. (502. o.)

Nemzetközi jogi írásaiban Schmitt az állami szuverenitást mint a nemzetközi jog alapelvét meghaladta. (500. o.) Persze nem arról volt szó, hogy Schmitt -mint Kelsen - a szuverenitás ideológiáját dekonstruálta volna, hanem a célja az volt, hogy kirántsa Európa többi nemzete alól létezésük jogát, és egy nagynémet birodalom alá rendelje őket - amint manapság a putyini Oroszország teszi a posztszovjet térségben.[33] Schmitt nemzetközi jogának tehát nem sok köze volt a tudományhoz, hanem politikailag legitimálta a nagynémet imperializmust. Schmitt később Nürnbergben fogvatartottként azt állította, hogy írásainak se politikai céljuk, se nagyobb hatásuk nem lett volna,[34] ez azonban nem felel meg a történelmi valóságnak, Schmitt ugyanis a második világháború alatt nemcsak írásaival, de külföldi (például Budapesten is tartott) előadásaival szolgálta a náci háborús propagandát.

Demokráciatantól alkotmányjogon át nemzetközi jogig Schmitt életműve tehát teljességgel folytonos 1933 előtt és után. A náci írásaiban korábbi elméleteit - még ha egy "völkisch" nyelvezettel előadva - folytatni, kiteljesíteni tudta: az azonosságból (Gleichartigkeit) fajazonosság (Artgleichheit) lett; az absztrakt decizionizmusból konkrét Vezér-akarat; és az antiuniverzalista nemzetközi jogból nagytér-elmélet. Schmitt 1933-ban azon okokból állt a nácizmus mellé, amelyeket 1933 előtt is képviselt - még ha ezen okokat (a konzervatív-antiplurális etatizmust, az autoriter neoliberalizmust) 1933 után is több náci kortársa is elutasította.

Schmitt náci írásait tartalmazó kötet ezért semmiképpen sem csupán egy egyéni sors, bukás kortörténeti dokumentuma. Schmitt a nemzetiszocializmusban továbbvitte korábbi jogelméletét (jog mint konkrét rend, szuverenitás mint döntés, demokrácia mint homogenitás), amit a háború utáni írásaiban sem revideált. Nürnbergi fogságában egyetlen "bűneként" a következőt ismerte el: "Meg kell gyónnom egy bűnt: 1946 augusztusának végén a tábor kétségbeesésében reggel, amikor a Nap első

- 100/101 -

sugarai a priccsemre vetültek, hangosan megszólítottam a Napot, és azt mondtam neki: Te csaló!"[35] Schmitt a háború után még egy lábjegyzet erejéig se határolódott el korábbi írásaitól - amint mondjuk tanítványa, a szintén kezdetben náci szimpatizáns Ernst Forsthoff közigazgatási jogász tette[36] -; azon egyetlen interjúban, amiben náci időszakáról beszélt, megtagadott bármiféle felelősségvállalást.[37]

Ekként Schmitt náci írásai nem holmi magyarázatra szoruló, "idegen" testek a schmitti életműben: ő maga sohasem vetette el ezeket, ami érthető is, elvégre nagyon is illeszkednek az egész életműbe. A mostani kötet azért üdvözlendő kiadás, mert Schmitt az itt összegyűjtött írások nélkül - amint a baloldali Schmitt-recepció a "Schmitt against Schmitt"-olvasat jelszava alatt szorgalmazza[38] - nem érthető meg. Hogy ezután is elfogadható szerző marad-e, ennek értelmében olyan kérdés, amit nem 1933 és 1936 közötti írásainak árnyékában, hanem csak azok fényében tudhatunk eldönteni. ■

JEGYZETEK

[1] Reinhard Mehring 42 lehetséges magyarázatot szed össze Schmitt náci "fordulatára"; ld. Reinhard Mehring: Carl Schmitt. Aufstieg und Fall (München: Beck 2009) 311.

[2] Carl Schmitt: Le Léviathan dans la doctrine de l'État de Thomas Hobbes. Sens et échec d'une symbole politique (Paris: Seuil 2002).

[3] Yves Charles Zarka: Un détail nazi dans la pensée de Carl Schmitt (Paris: PUF 2005).

[4] Yves Charles Zarka: "Carl Schmitt, un nazi philosophe?" Le Monde - Supplément littéraire 06. 12. 2002; Yves Charles Zarka: "Que faire de Carl Schmitt?" Le Monde - Supplément littéraire 02. 02. 2003.

[5] Otto Koellreutter azon kevés német közjogászok közé tartozott, akik már 1933 előtt is - noha nem párttagként - támogatták az NSDAP-t. Noha hasonlóan Schmitthez Koellreutter is csak 1933-ban lépett be az NSDAP-ba, Schmittet - annak gyorsabb tudományos karrierje miatti irigységből is - rendszeresen bírálta írásaiban; Koellreutterhez ld. Jörg Schmidt: Otto Koellreutter 1883-1972. Sein Leben, sein Werk, seine Zeit (Frankfurt/M et al.: Peter Lang 1995).

[6] Karl Löwith: "Der okkasionelle Dezisionismus von C. Schmitt (1935)" in Karl Löwith: Sämtliche Schriften. Bd. 8. Heidegger - Denker in dürftiger Zeit. Zur Stellung der Philosophie im 20. Jahrhundert (Stuttgart: J. B. Metzler 1984) 34., 40.

[7] Anonym: "Es wird immer noch peinlicher!" Das Schwarze Korps 10. 12. 1936. 2.

[8] Carl Schmitt: Der Wert des Staates und die Bedeutung des Einzelnen (1914) (Berlin: Duncker & Humblot 2004) 52., https://doi.org/10.3790/978-3-428-51442-7.

[9] Carl Schmitt-Dorotić [Carl Schmitt]: Die Diktatur. Von den Anfängen des modernen Souveränitätsgedankens bis zum proletarischen Klassenkampf (München/Leipzig: Duncker und Humblot 1921) 136.

[10] Carl Schmitt: Gesetz und Urteil. Eine Untersuchung zum Problem der Rechtspraxis (1912) (München: Beck 1969) 71, 86.

[11] Carl Schmitt: Politische Theologie. Vier Kapitel zur Lehre von der Souveränität (1922) (Berlin: Duncker & Humblot 1996) 18.

[12] Carl Schmitt: Verfassungslehre (1928) (Berlin: Duncker & Humblot 2017) 234.

[13] Carl Schmitt: Die geistesgeschichtliche Lage des heutigen Parlamentarismus (1926) (Berlin: Duncker und Humblot 1996) 13sk.

[14] Carl Schmitt: Der Hüter der Verfassung (1931) (Berlin: Duncker und Humblot 1996) 101., https://doi.org/10.3790/978-3-428-48743-1.

[15] Ld. például Otto Koellreutter: "Volk und Staat in der Verfassungskrise. Zugleich eine Auseinandersetzung mit der Verfassungslehre Carl Schmitts" in Fritz Berber (szerk.): Zum Neubau der Verfassung (Berlin: Junker und Dünnhaupt 1933) 9.

[16] Carl Schmitt: Über die drei Arten des rechtswissenschaftlichen Denkens (1934) (Berlin: Duncker & Humblot 1993) 17.

[17] Schmitt (11. lj.) 13.

[18] Carl Schmitt: Legalität und Legitimität (1932) (Berlin: Duncker und Humblot 1988) 10.

[19] A schmitti antipluralizmus autoriter és neoliberális jellegéről ld. többek között Péter Techet: "Das Konzept der »Daseinsvorsorge« bei Ernst Forsthoff als Legitimation des autoritären Staates" Historia Constitucional 2022/23, 340347, https://doi.org/10.17811/hc.v0i23.816.

[20] Carl Schmitt: "Starker Staat und gesunde Wirtschaft (1932)" in Carl Schmitt: Staat, Großraum, Nomos. Arbeiten aus den Jahren 1916-1969 (Berlin: Duncker und Humblot 1995) 74.

[21] Carl Schmitt: Begriff des Politischen (1932) (Berlin: Duncker und Humblot 1991) 46., 54.

[22] Pars pro toto ld. David Kairys: "Searching for the Rule of Law" Suffolk University Law Review 2003/2. 307-330.

[23] Schmitt (14. lj.) 20.

[24] Ezek kritikai összefoglalásaként ld. Dieter Grimm: "Neue Radikalkritik an der Verfassungsgerichtsbarkeit" Der Staat 2020/3. 321353., https://doi.org/10.3790/staa.59.3.321.

[25] Schmitt (14. lj.) 36.

[26] Hans Kelsen: "Wer soll der Hüter der Verfassung sein? (1930/31)", in Hans Kelsen: Wer soll der Hüter der Verfassung sein? Abhandlungen zur Theorie der Verfassungsgerichtsbarkeit in der pluralistischen, parlamentarischen Demokratie (Tübingen: Mohr 2008) 67.

[27] Annak problematikusságához, hogy Schmitt "eléggé hajlamos a mindenkori uralkodó csoportot az állammal és a néppel azonosítani", ld. Margit Kraft-Fuchs: "Prinzipielle Bemerkungen zu Carl Schmitts Verfassungslehre" Zeitschrift für Öffentliches Recht 1930. 519.

[28] Schmitt és Kelsen jogelméletei ugyan paradigmatikus módon egymás ellentétei, számos alapkérdésben (például a jog politikai jellegében vagy a törvénypozitivizmus meghaladásában) mégis hasonló kiinduló állásponton voltak, sőt, Kelsen jogtana - a "jogalkalmazás" politikai jellegének kimutatásával - még akár decizionistább is, mint Schmitté; lásd Ari Marcelo Solon: Teoria da soberania como problema da norma juridica e da decisão (Porto Alegre: Sergio Antonio Fabris 1997) 134-137. és Giuliana Stella: Crisi della legge e potere del giudice (Milano - Udine: Mimesis 2020) 149-153.

[29] Anonym: "Eine peinliche Ehrenrettung!" Das Schwarze Korps 03. 12. 1936. 2.

[30] Schmitt nagytér-elméletének protonácizmusához ld. Péter Techet: "Carl Schmitts Großraumlehre im Kontext des Nationalsozialismus" Historia Constitutional 2021. 906936.

[31] Carl Schmitt: Völkerrechtliche Großraumordnung mit Interventionsverbot für raumfremde Mächte. Ein Beitrag zum Reichsbegriff im Völkerrecht (1939) (Berlin: Duncker und Humblot 1991).

[32] Schmitt egyszerre antiuniverzalista és antiszuverenista (mert imperialista) nemzetközijog-tanához ld. Péter Techet: "Carl Schmitt against World Unity and State Sovereignty. Schmitt's Concept of International Law" Lisbon Law Review 2021/2. 447-465.

[33] A putyini politika schmittianizmusához ld. David G. Lewis: Russia's New Authoritarianism. Putin and the Politics of Order (Edinburgh: Edinburgh UP 2020), https://doi.org/10.3366/edinburgh/9781474454766.001.0001.

[34] Carl Schmitt: "Antwort an Kempner" in Schmitt: Staat, Großraum, Nomos (20. lj.) 453., 456., 462.

[35] Carl Schmitt: Glossarium. Aufzeichnungen der Jahre 1947-1951 (Berlin: Duncker und Humblot 1991) 27.

[36] Ernst Forsthoff: Der Staat der Industriegesellschaft. Dargestellt am Beispiel der Bundesrepublik Deutschland (München: Beck 1971) 54 (1. lj.).

[37] Carl Schmitt: "Solange das Imperium da ist". Carl Schmitt im Gespräch mit Klaus Figge und Dieter Groh 1971 (Berlin: Duncker und Humblot 2010). https://doi.org/10.3790/978-3-428-53452-4.

[38] Ennek kritikájaként ld. Amanda Loumansky: "Critical Theory's Turn to Schmitt: Not Waving but Drowning?" Liverpool Law Review 2013. 1-16. https://doi.org/10.1007/s10991-013-9126-z; Guillermo Andrés Duque Silva: "Con Schmitt y contra Schmitt: Crítica a la politica adversarial de Chantal Mouffe" in Delfin Ignacio Grueso (szerk.): Reconocimiento & Democracia desafíos de la Justicia. Reflexiones crítico-teóricas contemporáneas (Cali: Editorial Universidad del Vale 2015) 201-220.