A kapcsolattartás vonatkozásában sok a régóta megoldatlan, mondhatni "örökzöld" probléma a családjogban, és sajnos nem véletlenül. A házastársak/élettársak kapcsolata az életközösség megszakadásával jogi értelemben "hivatalosan" véget ér, de ezzel az egymás iránti érzelmeik nem szűnnek meg, pontosabban azoknak nem az intenzitása/hőfoka, csak az irányultsága változik meg. Minél jobban szerették tehát egymást, rendszerint annál jobban fogják gyűlölni, hiszen minél nagyobb volt a kapcsolatukkal szembeni elvárás, annál fájóbb és bosszúra sarkallóbb lesz a csalódás. A frusztráció-agresszió hipotézist Dollard és munkatársai már 1939-ben leírták,[1] lényege, hogy a frusztráció agressziót, az agresszió frusztrációt szül, ami aztán természetesen öngeneratív folyamatként halad tovább. Amikor a kapcsolat megszakad, a frusztrált fél (ilyen vagy olyan okból többnyire mindketten azok) a fenti törvényszerűség mentén keresi az agresszió lehetőségét a másik féllel szemben. Agresszió alatt természetesen nem csupán, sőt nem is elsősorban a fizikai agresszió értendő, bár sajnos persze ez sem ritka.[2] Ugyanígy agresszív megnyilvánulás, ha valaki valós ok nélkül minden létező helyen feljelenti a másikat, szidalmazza, a végletekig lejáratja a gyermek és valamennyi közös ismerős előtt, nem fizet tartásdíjat - vagy éppen nem hagyja a másik felet a gyermekkel a kapcsolatot tartani. Az agresszió értelemszerűen frusztrációt kelt a másik félben, aki erre a fenti okból - igen ritka kivételeket leszámítva - szintén agresszióval fog reagálni, frusztrálva a másikat, vagyis láthatólag belekerülnek egy nehezen megváltoztatható spirálba. A másik fél frusztrálására egy kapcsolat felbomlása esetén persze számos lehetőség kínálkozik (például a másik fél kiforgatása a közös vagyonból stb.), de a "legkézenfekvőbbnek" általában a legfájóbb pont, a közös gyermekkel kapcsolatos támadás mutatkozik. Természetesen e körben is több módszer adott, azonban ezek jó részére a hazai jogalkotás több-kevesebb sikerrel kialakította a lehetséges "ellenjátszmákat".
Így például ha valaki megpróbálja eltitkolni a jövedelmét, hogy kevesebb gyermektartásdíjat kelljen fizetnie az olyannyira gyűlölt másik félnek, a bírák igen kreatív módon nem a hivatalosan igazolt (a NAV-nál bevallott) jövedelemből indulnak ki, hanem az illető valós életkörülményeiből, az életközösség megszakadása előtti jövedelméből, a végzettsége alapján elvárhatóan megszerezhető munkabérből stb. (Még olyan törvényszéki tanácselnököt is ismerek, aki nem átall a tárgyalás előtt felmenni az internetre, és kicsit utánakeresgélni az "éhező" kötelezettnek, aki állítólag kisnyugdíjas szülei alkalmi kölcsöneiből tartja fenn magát, és nem ritkán meg is találja a Bora-Borán, Kis-Lagondán vagy az új Teslában, Bentleyben készült fotókat - persze ennek összes másnapi következményével.) Persze rosszhiszeműségben igen gyakran a túloldalon sincs hiány, gyakorta tapasztalom, hogy a gondozó szülő a tartásdíjba még a meg sem vásárolt új autó vagy új lakás havi törlesztőrészleteit is be szeretné számítani stb., sokszor gyermekenként havi több százezer forintos tartásdíjakat követelve. A bírói gyakorlat azonban e téren is gátat szokott vetni a szárnyaló fantáziának, és a tartásdíjat a gyermek indokolt, valós szükségleteihez igazítja.[3]
Hasonló a helyzet a kapcsolattartás vonatkozásában, ahol a felek igen gyakran éreznek olthatatlan késztetést a másik félnek a gyermek életéből történő kirekesztésére, a gyermek ellene nevelésére.[4] Tökéletes megoldás ugyan ezekre a problémákra természetesen nem létezik, mindazonáltal a bírói gyakorlat a kapcsolattartás akadályozását és az ellennevelést igen komoly súllyal szokta az ilyen magatartást tanúsító szülő terhére értékelni,[5]
- 22/23 -
ami valamelyest gátat szab az ilyen magatartásoknak. Az pedig, hogy extrém esetben ilyenkor a gyermek szülői felügyeleti jogának gyakorlására mind köztudottabban a másik szülő jogosítható fel, mégiscsak bír némi visszatartó erővel.
Természetesen a felek ettől még igen erős késztetést éreznek a kapcsolattartás szabályait "kreatívan" kezelni. Rendszeresen találkozhatunk olyan esetekkel, amikor a felek nehezebben kimutatható/tetten érhető módon nevelik a gyermeket a másik szülő ellen vagy éppen alaptalanul vádolják meg a másik szülőt szexuális abúzussal stb. Amennyiben azonban ezek a felróható magatartások valamilyen szinten mégiscsak bizonyíthatóvá válnak, az illető ezekért egyértelmű felelősséggel tartozik. Egy jó igazságügyi pszichológus szakértő például a legfondorlatosabb ellennevelést is képes lehet kimutatni a szakvéleményében, a szexuális abúzussal dobálózás következménye pedig akár hamis vád miatti büntetőjogi elmarasztalás is lehet stb. Mindazonáltal létezik a másik féllel szembeni agresszió kiélésének, a kapcsolattartás akadályozásának egy olyan módszere, amellyel szemben a másik fél lényegében védtelen, a hazai igazságszolgáltatás és annak szereplői pedig teljes mértékben eszköztelenek. Hiába nyilvánvaló az adott esetben mindenki számára, hogy a gondozó szülő egyetlen célja a kapcsolattartás akadályozása volt, létezik egy olyan eszköz a kezében, amely ez idő szerint eleve nem teszi lehetővé semmiféle szankció alkalmazását vele szemben, ez pedig a lakóhely megváltoztatása. Erről a problémáról szól a jelen írás.
A bíróság ítélete vagy a felek egyezsége alapján a gyermeknek rendelkeznie kell egy kijelölt lakóhellyel. Ugyan semmiféle elvi akadálya nem lenne annak, hogy a gyermeknek két lakóhelye legyen (miként lehet például két vezetékneve, két állampolgársága, két útlevele stb. is mindkét szülője után), és az ehhez szükséges jogszabályi környezet néhány kisebb jogszabály-módosítás árán elég könnyen megteremthető is lenne,[6] egyelőre azonban a jogalkotás ezzel láthatólag nem foglalkozik. Ennek hiányában maradna a lakóhely és tartózkodási hely amúgy semmiféle jogszabály által nem tiltott évenkénti váltása, ám a hazai ítélkezési gyakorlat sajnos egyelőre nem érett még meg annak felismerésére, hogy célszerűbb ilyen tartalmú egyezségeket jóváhagyni, mint összeveszni hagyni a feleket azon, hogy melyikük lakhelye szolgál majd kizárólagosan a gyermek lakhelyéül.
A fentiek következtében előáll az a - visszaélésekre igen erősen hajlamosító - helyzet, hogy a gyermek lakóhelyének még közös szülői felügyelet esetén is valamelyik szülő lakóhelye minősül, a valamelyik fél által egyedül gyakorolt szülői felügyelet esetén pedig ez a helyzet még egy esetleges fenti jogszabálymódosítás esetén is ekként állna fent. A szülők a házassági/élettársi kapcsolat fennállása idején - értelemszerű kivételeket leszámítva, mint például a külföldi munkavállalás - egy fedél alatt laktak, magától értetődő volt tehát számukra, hogy mindketten lényegében folyamatos kapcsolatban élnek a gyermekeikkel. A kapcsolat felbomlásával ez a helyzet a legtöbb esetben automatikusan megváltozik, valamelyik vagy - főleg bérelt lakás esetében - mindkét fél elköltözik. Azokban a ritka esetekben, amikor a felek közös lakásban maradnak, ennek oka általában a különköltözés lehetőségének hiánya, például az anyagi nehézségeik miatt. Minthogy azonban ez a helyzet minden érintett számára pszichésen igen megterhelő (vagyis stresszes, emlékezzünk a már hivatkozott frusztráció-agresszió spirálra!), ezek a kényszerű együttlakások tipikusan maximum pár hónapig szoktak fenntarthatónak bizonyulni, utána minimum az egyik fél inkább bármi áron elmenekül a "tűzfészekké vált" családi fészekből.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
