Az állami szuverenitásra vonatkozó általános elméleti tételeket a 30/1998. AB határozat és az 5/2001. AB határozat körvonalazta. Az Alkotmánybíróság ezekhez nem sokat tett hozzá az elmúlt időkben. Egy kivétel mégis mutatkozik. Egy új doktrína alakult ki, melyet az Európai Unió hatáskörgyakorlásával szemben fogalmaztak meg: a szuverenitáskontroll és a fenntartott szuverenitás vélelme. Ez két irányt szab a vizsgálatnak. Az egyik az Alaptörvény hatálybalépése óta, az állami szuverenitással kapcsolatban kialakult - nem problémamentes - alkotmánybírósági gyakorlat áttekintése és jellemzése. A másik a szuverenitáskontroll és a szuverenitás fenntartására vonatkozó doktrína rövid kritikai vizsgálata.
A következőkben az állami szuverenitásról lesz szó. Ez a kulcskategória, melyen a mai nemzetközi jogrend felépül. A szuverenitás más fajtái (pl. népszuverenitás, nemzeti szuverenitás, a parlament vagy az uralkodó szuverenitása) a hatalom államon belüli forrásaira és gyakorlására vonatkozó elméletek részeként jönnek számításba. A nemzetközi jogrend működése szempontjából nincs különösebb szerepük.[1] Az állami szuverenitásra vonatkozó fő elméleti tételeket az Alkotmánybíróság már jó ideje megfogalmazta.[2] Ennek tükrében érdemes megnézni, az Alaptörvény hatálybalépése óta hogyan alakult a testület szuverenitásképe.
A szuverenitással kapcsolatos elméletek között vízválasztó, hogy a szuverenitást döntési-cselekvési képességként fogjuk-e fel (hatalmi elméletek), vagy jogi kategóriaként, ahol az államnak joga van valamit megtenni szuverenitásánál fogva (normatív elméletek). Az Alkotmánybíróság világosan a normatív szuverenitás talaján áll, amikor például "szuverén jogokról" beszél.[3] Ez nem meglepő, hiszen - az időnkénti keveredést és bizonyos kivételeket leszámítva - a közjogászok a szuverenitás normatív elméletével tudnak dolgozni, ahogy teszik ezt a nemzetközi jogászok is, Hugo Grotius óta.[4] A szuverenitás normatív elméleteinél kulcsszerepet kapnak a szuverén jogok, vagyis azon állami hatáskörök, melyekkel az állam a szuverenitásánál fogva rendelkezik. Ezek köre átláthatatlan, róluk kimerítő felsorolás aligha adható.[5]
A normatív elméletek között további fontos határvonal, hogy a szuverenitást oszthatónak vagy oszthatatlannak tekintik. Itt kulcskérdés, miképpen fogják fel a szuverenitás és szuverén állami hatáskörök viszonyát.[6] Az oszt-
- 469/470 -
ható szuverenitásra épülő megközelítések a szuverenitás részének tekintik a szuverén állami hatásköröket, melyek jellemzően átruházhatók lesznek más szereplőre. Az oszthatatlan szuverenitás ezt nem engedi meg, ott a szuverén állami hatáskörök csak folyományai vagy megnyilvánulásai a szuverenitásnak, de nem részei. Ez elméletieskedésnek tűnik, de figyelemre méltó, milyen eltérő fogalmi következményei lehetnek annak, hogy melyik felfogás mellé állunk. Ezért a témánk szempontjából innen érdemes az Alkotmánybíróság joggyakorlatát megközelíteni.
Az Alkotmánybíróságtól nem idegen egy olyan szuverenitáskép, melynél a szuverenitás osztható és egyben átruházható. Az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésével kapcsolatban, az Európai Unióhoz való viszonyban merült fel többször is a szuverenitástranszfer vagy szuverenitásátruházás fogalma. Ez már megjelent a 143/2010. AB határozatban, innen átvette a 22/2012. AB határozat, majd a 9/2018. AB határozat.[7] Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy a szuverenitás egészét ruházza át az állam, hanem annak csak egy részét. Amennyiben a szuverenitás egy része átruházható, akkor az egyben osztható is, és az átruházás eredményeként a szuverenitás átadott része valamilyen más entitáshoz kerül (itt az Európai Unióhoz).[8]
Ez a felfogás sajátosan hidalja át azt, hogy az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdése az Alaptörvényből eredő egyes hatáskörök közös gyakorlásáról szól (az Európai Unión belül). Hogy lesz ebből szuverenitástranszfer? Erre a 22/2012. AB határozat adja meg a választ. A hatáskörök gyakorlásának átengedését tulajdonképpen hatáskörátruházásnak tekinti, az alkotmányi hatásköröket pedig a szuverenitás részének vagy elemeinek.[9] Így ezen hatáskörök átruházása egyben a szuverenitás egy részének átruházása lesz. A szuverenitás fogalma itt mennyiségi jellegű. Egy állam szuverenitásának egy részét átruházza, ezzel az csökken, egy másik szereplő pedig szert tesz az átruházott szuverenitásra.[10]
E felfogás azonban nem igazán működőképes a mai nemzetközi jogrendben, mely az 1648-as vesztfáliai rendszer globalizált, modern formája. Ennek alapköve a szuverén állam. A vesztfáliai jogrendben a nemzetközi szervezetek nem lehetnek szuverenitás hordozói, kizárólag az államok.[11] A tagállamok ugyan gyakran ruháznak át hatásköröket a nemzetközi szervezetekre, és ezzel korlátozzák saját szuverenitásukat, de ettől a nemzetközi szervezet nem lesz szuverén entitás.[12] Hugo Grotius már megelőlegezte a vesztfáliai jogrend ezen jellegzetességét: amíg az államok nem olvadnak össze egy új állammá, hanem csak szövetséget ("szisztéma", azaz nemzetközi szervezet) alkotnak, bármilyen szoros is legyen, az azt alkotó államok maradnak a szuverének.[13] Ez a helyzet az Európai Uniónál is[14], mely szuverenitás nélküli nemzetközi szervezet marad mindaddig, míg meg nem szűnik vagy át nem alakul szövetségi állammá.[15]
A mai nemzetközi jogrendben a szuverenitástranszfer legfeljebb csak államok között értelmezhető, nemzetközi szervezetek irányában nem, mert azok nem vehetik át a szuverenitást, nem lehetnek annak alanyai. Éppen ezért ilyenkor nem a szuverenitás átruházásáról, hanem a szuverenitás nemzetközi szerződésekkel véghezvitt korlátozásáról érdemes beszélni.[16] Azonban miképpen lehet a szuverenitást korlátozni úgy, hogy annak egysége, osztat-
- 470/471 -
lansága megmaradjon. A korlátozható, de nem osztható szuverenitás felfogásának bizonyos jelei megtalálhatók egyes alkotmánybírósági határozatokban, tehát a kérdés nem kerülhető meg.
Hogy néz ki az oszthatatlan, de korlátozható szuverenitás? Az oszthatatlan szuverenitás elméletei feltételezik, hogy megkülönböztessük és elválasszuk magát a szuverenitást, és a szuverenitásból eredő állami hatásköröket (tkp. szuverén jogokat). Ez utóbbiak a szuverenitás folyományai vagy megnyilvánulásai. Az egyes hatáskörök (pl. pénzkibocsátás joga vagy joghatóság gyakorlása) nem a szuverenitás részeit vagy elemeit képezik, hanem a szuverenitás csak e hatáskörök forrása. E hatáskörök (vagy gyakorlásuk) átruházása vagy egyéb nemzetközi kötelezettség vállalása az államot nem fosztja meg a szuverenitásától vagy annak egy részétől, mindössze korlátozza azt. A szuverén államnak csökkennek a döntési-cselekvési jogai, de ettől még a szuverenitása érintetlen marad.[17] A szuverenitás itt minőségi fogalom - ha úgy tetszik, egy szabadon lebegő platóni abszolút eszme -, mely az államiság nélkülözhetetlen jegyét jelöli. Nem érinti az, ha ebből folyó állami hatásköröket az állam átad más nemzetközi szereplőknek. Csak a hatáskörök átruházása történik meg, mellyel a szuverenitást (annak érvényesülését vagy megnyilvánulásait) korlátozzák, de magát a szuverenitást vagy annak részeit nem ruházzák át. A szuverenitás korlátozása mint kifejezés, elsősorban az oszthatatlan szuverenitás elméletéhez illik.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
