A magyar magánjogban a múlt század elején kezdődtek azok a kísérletek a tudományban és a jogalkotás különböző területein egyaránt, amelyek szerint a nem vagyoni jellegű sérelemért pénzbeli elégtétel jár. A Magánjogi törvényjavaslat (Mtj.) már úgy rendelkezett, hogy a károkozó a nem vagyoni kárért is megfelelő kártérítéssel - elégtétellel - tartozott, amennyiben az eset körülményeire tekintettel ezt a méltányosság megkívánta. Ettől kezdődően a nem vagyoni kártérítés lényegében a személyiségvédelem talaján ténylegesen általánossá vált a gyakorlatban.
A Legfelsőbb Bíróság 1953-ban, nyilvánvalóan ideológiai indíttatásból meghozta a ÜI. számú Polgári Elvi Döntését és a nem vagyoni kártérítés intézményét megszüntette. Ennek az volt az indoka, hogy az összeférhetetlen az új társadalom értékrendjével, mert a személyi - nem vagyoni - érdekek áruvá minősülnek, a sérelem pedig pénzzel nem jóvátehető, miként erkölcsi hátrányok kiegyenlítésére sem lehet megítélni kártérítést.
A jogintézmény megszüntetésének egyébként végletes következményén az általános kártérítés jogintézménye "segített" a gyakorlatban úgy, hogy ennek keretében kerestek orvoslást, amikor annak hatókörét kiterjesztették a testi sérüléssel és egészségromlással járó hátrányok enyhítésére szolgáló költségek érvényesíthetőségére.
A nem vagyoni kártérítés jogintézményét a Polgári Törvénykönyvet módosító 1977. évi IV. törvény állította vissza, amikor annak 354. §-ában úgy rendelkezett: "A károkozó köteles megtéríteni a károsult nem vagyoni kárát, ha a károkozás a károsultnak a társadalmi életben való részvételét, vagy egyébként életét tartósan, vagy súlyosan megnehezíti, illetőleg a jogi személynek a gazdasági forgalomban való részvételét hátrányosan befolyásolja".
Az idézett anyagi jogi rendelkezés nem önálló felelősségi alakzat, hanem a korábbi kárfogalom kiterjesztését jelentette, ami azzal járt, hogy tényállástól függően - alkalmazni kellett az egyéb kárfelelősségi szabályokat, személyiségi jogok megsértése esetén pedig a vonatkozó rendelkezések (is) irányadók voltak. Látható, hogy a Ptk. meghatározott tényálláshoz kötötte és csak súlyos, jelentős hátrányok esetére engedte alkalmazni a nem vagyoni kártérítést.
Ehhez a szabályozáshoz kapcsolódott a Legfelsőbb Bíróság 16. számú irányelve, amely a bírói gyakorlat számára részletes és lényegében jogfejlesztő iránymutatást adott azzal azonban, hogy a rendelkezés alkalmazhatóságát tovább szűkítette, ugyanis a Ptk. 354. §-ában foglalt tényállás "tartós, vagy súlyos" hátrány vagylagos feltételét helytelenül, együttes feltételként fogalmazta meg.
Ez az irányelv nem a kompenzáció elvét fogadta el, hanem az elégtétel adása mellett foglalt állást, amikor kifejezetten erről szólt és úgy fogalmazott, hogy méltánytalan volna elzárni a károsultat a kárpótlástól, a kárért felelős személyt pedig ugyanakkor ez alól mentesíteni.
Az elégtétel-adás büntetőjogi természetű, s a pönális jelleg az adott időszak típusos tényállásainak megítélésénél a bírói gyakorlatban kifejezetten is megjelent, illetőleg megfogalmazásra került (kómás beteg, beszámíthatatlan elmebeteg számára megítélt kártérítés).
Az irányelv fennállása alatt betöltötte a szerepét és ma is értékelhető eredménye a hozzátartozó (önálló) kárigényének elismerése, valamint az általános kártérítés és a nem vagyoni kártérítés elhatárolása.
A nem vagyoni kártérítés nem elvi alapon ugyan, de a gyakorlatban nem játszott számottevő szerepet a személyiségi jogok védelmében. Emiatt és a gazdasági-társadalmi átalakulás folytán már felmerült a jogi szabályozás megváltoztatása, azonban annak késése miatt - bár a 354. § változatlanul megmaradt - a Legfelsőbb Bíróság 21. számú irányelvével hatályon kívül helyezte a 16. számú irányelvet. Megállapította, hogy a megszorító rendelkezések folytán kevésbé jutott jelentőséghez a személyiségi jogok védelme, de egyúttal lehetőséget kívánt nyújtani a személyiség minden oldalú védelmére és az erkölcsi értékeket szem előtt tartó bírói gyakorlat kialakulására.
E változáshoz képest gyorsan és váratlanul - vitatható módon a törvényszöveg egy részének megsemmisítésével keletkezett az Alkotmánybíróságnak a Ptk. 354. §-ának korlátozó rendelkezéseit megsemmisítő 34/1992. (VI. 1.) AB határozata. A részbeni megsemmisítés folytán a törvény 354. §-a a következő szöveggel maradt hatályban: "A károkozó köteles megtéríteni a károsult nem vagyoni kárát".
A határozat az indokolásában kifejtette, hogy a nem vagyoni kártérítés intézménye a személyiséget ért sérelmek esetére rendelt polgári jogi jogvédelmi eszköz, alkalmazásának feltétele, az erre vonatkozó igény jogalapja, valamely személyiségi jog megsértése. Kiemelte azt is, hogy a nem vagyoni kártérítés követelhetőségét a szabályozás a jogsértés következményei szerint differenciálta, vagyis a személyek személyhez fűződő jogait csak a jogsértés hatása szerint részesítette védelemben és a nem vagyoni kártérítést a súlyosabb esetekre korlátozta. Az alkalmazott feltételek önkényesen jelentettek megszorítást, következésképpen nem érvényesült a személyek egyenlő méltóságának elve, a jogintézmény pedig alkalmatlan kritériumokat és szükségtelen korlátokat tartalmazott. A határozat indokolása fontosnak tartotta kiemelni, hogy a kár nagysága és maga a személyi kár bekövetkezése is becslésen alapul, amelynek objektív mércéje nincs. A nem vagyoni kártérítés a kártérítési jogon belül nem értelmezhető, ugyanis itt nem merül fel vagyoni kár, következésképpen nem lehet szó sem teljes, sem részleges kártérítésről. Ennélfogva a jogellenesség alapja nem is a károkozás, hanem a személyhez fűződő jogsértés. Arra is utalt még az indokolás, hogy amikor szükségszerűen becslésről van szó, ebben egyedül a bíróságok józanságának, személyes elkötelezettségének és mértéktartásának lehet meghatározó szerepe.
A jogalkotó az Alkotmánybíróság állásfoglalását miként részben a jogalkalmazó - nem tette magáévá, hanem csupán áthelyezte a nem vagyoni kártérítést, pontosabban annak az Alkotmánybíróság által meg nem semmisített szövegmaradványát a felelősség egyes esetei közül a kártérítés módjára vonatkozó szabályok körébe. Így a Ptk. 355. §-ának bekezdése úgy szól: "A kárért felelős személy köteles ... a károsult vagyoni és nem vagyoni kárát megtéríteni". A (4) bekezdésben foglalt rendelkezés szerint : "Kártérítés címén ... azt a kárpótlást, vagy költséget kell megtéríteni, amely a károsultat ért vagyoni és nem vagyoni hátrány csökkentéséhez, vagy kiküszöböléséhez szükséges". A személyhez fűződő jogok védelme körében a Ptk. 84. §-a (1) bekezdésének e) pontjában foglalt utaló szabály változatlan maradt.
Ezzel 1993-ban befejeződött a nem vagyoni kártérítésre vonatkozó "jogalkotás".
Kérdésként vethető fel, hogy a polgári jog rendszerében a nem vagyoni kárért való felelősség szabályai hol helyezkedjenek el.
Az egyik megoldás szerint a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai között van a helye; ezt a megoldást választotta az 1977. évi Ptk. novella, és a változások után is ezen a helyén maradt a jogintézmény, immáron lakonikus tömörséggel való megfogalmazás formájában.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
