Elek Balázs[1] A jogerő a büntetőeljárásban című monográfiája 2012-ben jelent meg a Printart-Press Kft. kiadásában.
A jogerő a jogtudomány legősibb alapfogalmainak egyike; a joghallgatók egyetemi tanulmányaik legelején szembetalálják magukat a res iudicata és a ne bis in idem téziseivel, sőt, a szélesebb értelemben vett jogkövető társadalom is tisztában van vele, hogy a bíróság jogerős ítélete lényegében egyfajta véglegességet, az ügy megmásíthatatlan lezárását jelenti.
Ennek ellenére, ahogy arra a szerző is rámutat, a magyar jogirodalom túlnyomórészt tartózkodott e jogintézmény mélyreható vizsgálatától. A szakirodalom hiányosságaiból eredően a jogerő tételes jogi szabályozása, így a könyv megjelenésekor hatályban lévő 1998. évi XIX. törvény (régi Be.) vonatkozó rendelkezései, ahogy a kapcsolódó jogalkalmazói gyakorlat is bizonytalan és ellentmondásos volt. A dogmatikai tisztázatlanság következtében a hazai büntetőbíróságok között nem volt egységes gyakorlat többek között arra vonatkozóan, hogy például a nem ügydöntő határozatokat el kell-e látni jogerősítő záradékkal, ha igen, melyeket, vagy hogy lehet-e, kell-e különbséget tenni az egyes jogerőképes határozatok között a jogerőhatásuk tartalma alapján.
Mindez kihangsúlyozza Elek munkájának jelentőségét, mely a jogerőre vonatkozó nézetek átfogó feldolgozásán keresztül, a büntető ítélkezés tapasztalataira is figyelemmel lefekteti a téma elméleti kereteit és kitölti e dogmatikai űrt. Végső soron a szerző reményei szerint a kutatás eredményei révén egy új büntetőeljárási törvény (melynek megalkotására már a könyv megjelenésekor igény mutatkozott) a korábbiaknál következetesebb módon, kellő tudományos megalapozottság mellett rögzítheti a jogerőre vonatkozó szabályokat. Természetesen időközben hatályba lépett a 2017. évi XC. törvény (új Be.), mely immár jóval több figyelmet szentel a jogerő kérdésének;[2] ennek fényében különösen indokolt lehet újra elővenni e könyvet.
Módszertanát tekintve a monográfia alapjául szolgáló kutatás, felismerve a jogtudomány, a tételes jog és az ítélkezés hiányosságait, elsősorban a jogerőre vonatkozó teljes hazai szakirodalom, valamint az egyes külföldi nézetek történeti, elméleti, empirikus elemzésén és értékelésén keresztül törekszik átfogó képet adni a témáról. Ezen felül a szerző, aki maga is gyakorló bíró, személyes konzultációt folytatott bírákkal és ügyészekkel, valamint bírósági akták tanulmányozására támaszkodott.
Szerkezetileg a könyv Kardos Sándor[3] előszavával, illetve az irodalomjegyzékkel és a rövidítések jegyzékével együtt összesen 15 fejezetből épül fel, melyek további alfejezetekből állnak. A fejezeteken belül a szerző általában a fejezet témájával kapcsolatos egyes lényegi kérdéseken végighaladva ismerteti és értékeli az adott kérdés kapcsán kialakult jogirodalmi nézeteket, jogszabályi rendelkezéseket, jogalkalmazói gyakorlatot és mutat rá azok összefüggéseire, illetve ezek alapján vonja le saját következtetéseit. A könyv első fejezeteiben lefekteti a vizsgálódása elméleti alapvetéseit, majd rátér a jogerőt érintő egyes részkérdések vizsgálatára, hol dogmatikai szempontból, hol a büntető ítélkezés, a mindennapi bírói ügyvitel nézőpontjából megközelítve azokat, olykor szemléletes, a gyakorlat inspirálta példákra hagyatkozva.
Az előszó és a bevezetés után a könyv 3. fejezete az igazságnak a büntetőeljárásban való megjelenését, valamint a jogerővel való összefüggésének kérdéseit tárgyalja, elsősorban a bírói tévedések (justizmordok) kontextusában. A bíróság jogerős ítéletének sajátja, hogy azt a jogrend alapvetően az igazság erejével kívánja felruházni, ugyanakkor az eljáró hatóságok minden elővigyázatossága ellenére, az eljárási garanciák maradéktalan érvényesülése mellett is óhatatlanul előfordulhat, hogy egy helytelenül, a valóságnak nem megfelelően megállapított tényálláson alapuló ítélet emelkedik jogerőre. Fontos tehát tisztázni, hogy mit is értünk a "igazság" alatt a büntetőeljárásban, erre vonatkozóan ugyanis több értelmezésről is beszélhetünk. A szerző ennek fényében ismerteti az anyagi, illetve a processzuális igazság primátusát hirdető jogirodalmi álláspontokat, valamint a kettő megbékítésére törekvő "középutas" megközelítést; a magyar büntetőeljárás rendszerét is lényegében ez utóbbihoz sorolja.
Az új Be., bár nem közvetlenül a jogerő kérdéséhez kapcsolódóan, de a korábbi törvényhez képest részletesebben és következetesebben rögzíti a tényállás megállapításának alapvető szabályait. Míg a régi Be. rendelkezései szerint a bizonyítás során a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni[4], addig az új Be. ennél valamivel szigorúbban fogalmaz: a büntetőeljárásban a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság a döntését valósághű tényállásra alapozza.[5] Ezt értékelhetjük az anyagi igazság érvényre juttatása iránti igény előtérbe helyezé-
- 315/316 -
seként. Ennél talán nagyobb a gyakorlati jelentősége az új Be. újításainak a funkciómegosztás elve, a vádhoz kötöttség és a bizonyítás összefüggéseinek körében. A régi Be. fent idézett szakasza akként folytatódik ugyanis, hogy ha az ügyész nem indítványozza, a bíróság nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére, és megvizsgálására.[6] Ellentét mutatkozott ugyanakkor e kitétel és a régi Be. 376. § (1) bekezdése[7] között, mely a másodfokú eljárásban lehetővé tette az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését az ítélet megalapozatlansága esetén. Eszerint tehát adott esetben ügyészi indítvány hiányában is az elsőfokú bíróságra hárult a bizonyítékok beszerzése és megvizsgálása, ellenkező esetben a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezhette az ítéletét. Ezen ellentmondásos helyzetet oldotta fel az új Be. A bizonyítás általános szabályai közt a korábbiaknál élesebben határolja el a bíróság és a vád feladatait a bizonyítás során. A 163. § (2) bekezdés szerint a bíróság az ítélkezés során a tényállást a vád keretein belül tisztázza; a 164. § (1) bekezdése szerint a vád bizonyításához szükséges tények feltárása, az alátámasztásukra szolgáló bizonyítási eszközök rendelkezésre bocsátása, illetve beszerzésének indítványozása a vádlót terheli. Ugyanezen § (2) és (3) bekezdése szerint továbbá a bíróság a tényállás tisztázása során bizonyítékot indítvány alapján szerez be; indítvány hiányában a bíróság bizonyíték beszerzésére és megvizsgálására nem köteles. Ennél fontosabb azonban az 592. § (4) bekezdésében foglalt szabály, mely szerint, ha a megalapozatlanság nyilvánvalóan a 164. § (1) bekezdésében foglalt kötelezettség elmulasztására vezethető vissza, a megalapozatlanság következményei nem alkalmazhatók. Ezzel tehát az új Be. több felelősséget ruház a vádlóra a vád alátámasztása tekintetében, elősegítve a funkciómegosztás elvének érvényesülését. Mindezen változások azonban egyúttal kétségkívül a processzuális igazság primátusa felé történő elmozdulást is jelentenek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
