Az emberi méltóság és a tulajdonvédelem szempontjai változó intenzitással és eredménnyel befolyásolták a cselekvőképesség (korlátozásának) magánjogi szabályozását az elmúlt közel másfél évszázadban. A történetileg kialakult szabályozási modell közel 125 éven át "status quo" módjaként őrizte a tulajdonvédelmi szempontok fölényét, azonban az elsődlegesen emberi jogi szempontok alapján fejlődő nemzetközi szabályozás (mindenekelőtt az UNCRPD) az ezredfordulótól kezdve kimozdította eddigi nyugvó pontjáról a hazai polgári jogi szabályozást. Változott a cselekvőképesség korlátozásának szabályozása, új jogintézményként bekerült a Ptk.-ba a támogatott döntéshozatal, majd a bizalmi vagyonkezelés jogintézménye, s legutóbb az új nemzetközi magánjogi kódexben is helyt kapott az érdekvédelemben akadályozott személyek személyi jogi védelme.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959. évi Ptk.) cselekvőképesség korlátozására vonatkozó szabályai - a nagykorú személyek tekintetében - hatálybalépésétől számított negyven éven át változatlanok voltak. Ezek alapján a bíróság akkor helyezte a nagykorú személyt cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá, ha ügyei viteléhez szükséges belátási képessége tartósan vagy időszakonként visszatérően nagymértékben csökkent. A cselekvőképességet korlátozó gondnokság hatálya alatt álló nagykorú személyek jognyilatkozatainak érvényességéhez pedig a törvényes képviselő beleegyezését vagy utólagos jóváhagyását követelte meg, csupán négy esetkört - így a személyes jellegű, a mindennapi élet szokásos szükségleteinek fedezésére irányuló, a saját keresményéről rendelkező és a kizárólag előnnyel járó jognyilatkozatok megtételét - kivéve, amely jognyilatkozatokat önállóan is megtehetett a cselekvőképességében részlegesen korlátozott személy.[1]
Az 1959. évi Ptk. fenti szabályai valójában már hét évvel korábban, 1953. január 1-től kezdve érvényesültek, ugyanis azokat - szinte szó szerinti megfogalmazásban - már tartalmazta a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) hatálybalépése és végrehajtása, valamint a személyi jog egyes kérdéseinek szabályozása tárgyában kihirdetett 1952. évi 23. tvr.[2] Ez a végrehajtási tvr. ráadásul úgy tar-
- 85/86 -
talmazta a cselekvőképességre vonatkozó rendelkezéseket, hogy az annak alapjául szolgáló Csjt. rendelkezései nem terjedtek ki a cselekvőképesség szabályozására.
Ugyanakkor a szocialista családjog indulásának (a későbbi, 1959. évi Ptk.-hoz hasonlóan!) sajátossága, hogy az a "szocialista máz" alatt sok tekintetben folytatja, sőt megerősíti a polgári jogalkotás előzményeit. Így az 1952. évi 23. tvr. "Átmeneti rendelkezései" körében kétszer is meghivatkozza a gyámsági és gondnoksági ügyek rendezéséről szóló 1877. évi XX. tövénycikket. Ennek részeként bár az 1952. évi 23. tvr. hatályon kívül helyezi az 1877. évi XX. törvénycikk rendelkezéseit, azonban ezt megelőzően a 68. §-ában jogfolytonos, átmeneti rendelkezésekkel felelteti meg a két jogszabály cselekvőképességet érintő rendelkezéseit.[3] Az 1877. évi és az 1959. évi szabályozás érdemi különbsége voltaképpen csak a munka jogviszony létesítésére és megszüntetésére irányuló nyilatkozattételi lehetőség eltűnése volt, ami ugyanakkor kizárólag kiskorúakra vonatkoztatható.[4] Azaz a nagykorúak tekintetében az 1959. évi Ptk. cselekvőképességet korlátozó és egészen 2001. október 31-ig hatályban lévő, alapvetően vagyonvédelmi szemléletű szabályozása voltaképpen közel 125 évre nyúlt vissza.
Visszatekintve ezen 125 év jogalkotására, az egyetlen, nem kizárólagosan vagyonvédelmi szemléletű, hanem inkább az emberi méltóságra és jogegyenlőségre tekintettel meghozott és ezért kiemelendő, sőt a maga korában valóban "forradalmi" jogalkotás a házasságon kívül született gyermekek jogállásáról szóló 1946. évi XXIX. törvénycikk volt. Ez a jogszabály részben a háborús bűncselekményeket (tömeges nemi erőszakot) elszenvedő nők, részben a háború utáni élet újra indításában kiemelkedő szerepre kényszerült, eltűnt vagy hadifogságba került férfiak után hátramaradt feleségek és gyermekeik helyzetét rendezte. Ezt igazolja a törvény legelső szakasza is:
"A jelen törvény célja az, hogy az emberi egyenlőség eszméjének szolgálatában a családi jogállás egyenlőségét is a származástól függetlenül az élet minden vonatkozásában minél teljesebben érvényesítse. Ehhez képest a jelen törvény erejénél fogva a törvényes és törvénytelen származás megkülönböztetése megszűnik."[5]
Minden más tekintetben, az akár személyes körülményük, akár fogyatékosságuk okán cselekvőképességükben korlátozott személyek jogi helyzete valóban változatlan maradt ezen 125 év alatt: e területen sem a magánjog tudománya, sem a történelmi hatások (két világháború, melyek nyomán tömegesen merült fel a társadalmi igény a személyek cselekvőképességével és képviseletével kapcsolatban), sem az orvostudomány fejlődése nem hozott változásokat a kezdetek óta vagyonvédelmi szempontokat érvényre juttató szabályozás vonatkozásában.
A cselekvőképességet a nagykorúak tekintetében általános jelleggel és elsődlegesen vagyonvédelmi célzattal korlátozó 1959. évi Ptk., tartalmában közel 125 évre visszanyúló szabályozásával kapcsolatban már a kilencvenes évek második felétől megjelentek a kritikai észrevételek. Részben változott a nemzetközi szabályozás szemlélete, részben egyre inkább megmutatkoztak a hazai szabályozás gyakorlatának elégtelenségei.
Elsőként említendő a Mental Disability Rights International[6] által 1996-ban kiadott és nagy visszhangot kiváltott Rosenthal-jelentés, ami ugyan elsődlegesen a pszichiátriai otthonok, kórházi osztályok intézményi állapotáról fest lesújtó képet, megállapítva azok alapvetően elhibázott alapkoncepcióját, ugyanakkor a kétszáz oldalas jelentés 64-70. oldala között elemezte a hazai gondnoksági ügyek jogi hátterét is. Ezzel a vizsgálattal közel egyidőben Gönczöl Katalin, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa is vizsgálta a pszichiátriai otthonok helyzetét.[7] Az állampolgári jogok biztosa jelentésében javaslatot tett - többek között - a pszichiátriai otthonok finanszírozási problémáinak megoldására, a gondnoksági, gyámhatósági rendszer felülvizsgálatára, módosítására, a
- 86/87 -
foglalkozási rehabilitációs rendszer átdolgozására, a civil kontroll erősítésére.
A Rosenthal-jelentés és a Göncz-jelentés közel 125 évnyi joggyakorlatot megtörő jelentőségét csak tovább fokozta két másik meghatározó esemény: az egyik az alig egy éve hatályba lépett Bokros-csomag körül kialakult össztársadalmi vita, amely - egyebek mellett - jelentősen érintette a pszichiátriai ellátást, a másik, hogy akkor zajlott le az 1972. évi egészségügyi törvényt (1972. évi II. törvény az egészségügyről) leváltó, s már az európai uniós jogharmonizáció jegyében előkészített új, 1997. évi egészségügyi törvény (1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről) vitája is.[8] Bár többen is radikális változásokat sürgettek, az 1959. évi Ptk. által lehetővé tett és közel 125 éve változatlanul túlzott, szükségtelen mértékű beavatkozás megszüntetése érdekében,[9] az állampolgári jogok biztosa négy évvel az első vizsgálat után, 2000-ben publikált beszámolójában[10] mégis arra a következtetésre jutott, hogy radikális változásokra a közeljövőben nem lehet számítani.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
