Az ókori rómaiak figyelemre méltó határozottsággal törekedtek egy átlátható és ellenőrizhető közpénzügyi rendszer kialakítására. Az antik világ szerzőinek munkái, valamint a régészeti töredékek viszonylag nagyszámú adatot és információt őriztek meg a közjog e fontos területéről. Az áttekintés a köztársaság korabeli Róma középítkezési tevékenységére vonatkozik a várostervezéstől az építési munkák lebonyolításáig. E folyamat pontos bemutatásához olykor át kell nyúlni az etruszk királyok és a principátus korára is.
Az ókori Róma központja lenyűgöző épületekből állt, amelyek építését és használatát alapvetően befolyásolta a rómaiaknak az állam működéséről és feladatáról alkotott elképzelése. Ennek elvi alapját az képezte, hogy a közhasználatra rendelt intézményeket közpénzből létesítették és működtették a polgáraik számára ingyenesen. Ez a szerepvállalás azonban tartalmi szempontból lényegesen eltért a mai államok működésétől. A német Wagner már a XIX. században megfogalmazta, hogy az államok feladatai idővel bővülnek, új funkciókat vállalnak fel, így köz- és a felsőoktatás, szociális ellátás, gazdaságfejlesztés etc. Az antik Rómában - annak sokoldalú fejlettsége ellenére - a maihoz képest sokkal szűkebben értelmezték a közfeladat fogalmát.
A Kr. e. I. században a város már több mint egymillió lakossal, fejlett infrastruktúrával és közszolgáltatásokkal rendelkezett, a közélelmezés, a közbiztonság, a szórakozás és a vagyonbiztonság terén. Ugyanakkor nem volt polgármestere, városi tanácsa, várostervezési bizottsága, nem voltak közegészségügyi rendszerei, közoktatása, közkórháza, tömegközlekedése, börtöne, hajléktalanszállója.[1] Még az állami postaszolgálatot is csupán a Kr. u. II. században szervezte meg Hadrianus.[2] Ez a szűken értelmezett közfeladat-ellátási attitűd a középületek tömegén is nyomot hagyott. A nem szakrális funkciójú közfeladatot ellátó épületeket a következő csoportokba rendezhetjük: jóléti-szociális célúak (közfürdők, csatornák, vízvezetékek, állami bérlakások); védelmi célúak (várfalak, erődök, kaszárnyák); kereskedelmi-közforgalmi célúak (utak, hidak, raktárak, vásárcsarnokok); szórakoztató-kulturális célúak (cirkuszok, színházak, amfiteátrumok); és végül az államhatalmat szolgáló épületek (paloták, bíróságok, fórumok).
Még az előző jellegzetességnél is fontosabb azonban, hogy Róma szakrális állam volt. Működésének és közjogának minden elemét átszőtték a vallási funkciók és rituálék. Ez a kettős jelleg formálta a korabeli középületeket és ezen keresztül a város arculatát. Róma számos híres épülete, így a Forum Romanum, a Capitolium, a Pantheon és a Béke Temploma (Templum Pacis; Forum Vespasiani) vallási épületek voltak közösségi használatra és hivatali célból is működtek.[3] A középületek nagy része eredetileg templomként funkcionált, így a későbbiekben a senatus tanácskozásainak helyet adó Curia Hostilia, vagy a censorok hivatali helyisége, az Atrium Libertatis. A római államkincstár és levéltár évszázadokig, egészen Augustus koráig[4], a Saturnus templomban működött. Hasonló feladatot láttak el a Ceres-templom[5] papjai is, hiszen itt őrizték a senatusi határozatokat.[6] Szakrális és politikai feladatot töltött be egyszerre a Janus-templom is, amelynek kapuja jelezte a béke vagy a háború állapotát. A hadjáratba induló hadvezérnek ugyanis kötelessége volt azt kitárni, amellyel formálisan kihirdette a hadiállapotot.[7] Ugyanezt a jellegzetes működést mutatta a bazilikák használata. A bazilika eredetileg királyi lakóhely lehetett, emellett sokszor volt financiális ügyletek helyszíne, működhetett templomként, és az igazságszolgáltatás is használta, de helyt adhatott a nép gyűléseinek is.
- 69/70 -
Róma városának fejlődését vizsgálva ellentmondásos képet kapunk. Abban nem kételkedhetünk, hogy Róma történelmének több szakaszában az antik rómaiak rendelkeztek tudatos várostervezési stratégiával.[8] Arisztotelész "Politika" című művében megfogalmazott városépítési ideákat ismerték és gyakran követték is. Ezeknek az elveknek a nyomait régészek megtalálták a köztársaság korában létrejött és kiépült coloniákban.[9]
A rómaiak a városépítéshez szükséges fejlett mérnöki, földmérési szakértelemmel rendelkeztek. Képesek voltak akár nyolcemeletes lakóházak, 50 ezres stadionok több száz kilométeres vízvezetékrendszerek, bonyolult kikötők és hidak megépítésére. Ki tudták számítani a népesség ellátásához szükséges ivóvíz, csatornahálózat és a közúti közlekedés szükségleteit. Bár a modern városépítési elvek nagy részét, a rácsos településszerkezetet, a sugárutakat, a városi decentrumok fontosságát nem ismerték, de képesek voltak lecsapolni a mocsarakat, kikövezni az utakat, körbekeríteni a településeiket és hidakat emelni a folyók felett. Az építőmunkák során részletesen meghatározott tűzvédelmi, kiürítési, fényellátási szabályokat követtek. A közúthálózat kialakításakor figyelembe vették a helyszínt, a funkciót és a várható forgalmat, valamint a közlekedés biztonságát is. A fennmaradt töredékből tudjuk, hogy szabályozták az utcák karbantartását, tisztítását, a közterek használatát is.[10] A magánépítkezésekre hasonlóan szigorú szabályokat határoztak meg. Vitruvius a De architectura című művében írja, hogy az építészeknek figyelembe kellett venniük az egészséges környezet, a vízellátás, a csatornázás és a tűzvédelem feltételeit is.[11]
Ezeknek a közfeladatoknak az ellátására a városi adminisztráción belül hivatali posztokat hoztak létre. Így kiemelendők Kr. e. 367-től választott, magistratus minores körébe tartozó aediles curules, akik - egyebek mellett[12] - a közrendért és a középítkezések rendjéért feleltek.[13] Az Urbs igazgatásában feltehetően már a köztársaság korának végén, esetleg még korábban[14] megjelent a városi főhivatalnoknak tekinthető - a későbbiekben fokozatosan az aediles városrendészeti és igazgatási szerepét átvevő[15] - praefectus urbi[16], valamint a principátus kezdetén a tűzvédelmi feladatok ellátására hivatott praefectus vigilium tisztsége.[17] Mindezek ellenére a város kialakulására nem a szervezettség, hanem a szerves, egyenetlen fejlődés volt a jellemző. Ebben a folyamatban pedig sokszor véletlen eseményeknek is nagy szerepe lehetett. Az Urbs arculatát a tűzvészek, a háborús pusztítások, s egy-egy gazdag polgár ízlése legalább olyan mértékben alakította át, mint a tudatos tervezés: a város építészeti fejlődése tehát meglehetősen hektikus volt. A kutatók számos olyan időszakot meghatároztak, amikor Rómában valóságos építési láz tört ki, vagy éppen ellenkezőleg, minden beruházás leállt.
A középítkezések első nagy korszaka az etruszk királyokhoz köthető, akik nagy számban hoztak be Rómába idegeneket, közöttük iparosokat, építőmestereket, vállalkozókat és napszámosokat.[18] Ők lettek az etruszk királyok építőmunkásai, akik a Kr. e. VI. században a város első falait, csatornáit, útjait, templomait építették. Ezt követően a Kr. e. V. században általános elszegényedés következett be és megszűntek a nagy építkezések.[19] A közmunkák újabb felívelő korszaka a Kr. e. III. századhoz, a Római Birodalom kiépülésének korszakához köthető. A primer források építési "boom"-ról tanúskodnak a II. pun háború utáni időszakból, ahol Kr. e. 200 és 133 között 21 új templomot emeltek.[20] A sikeres hódításokból szerzett hadizsákmány, valamint az új coloniákból befolyó adóbevételek az említett korszakban forrásbőséget idéztek elő. Hatalmas méretű középítkezési munkák, közutak, hidak, vallási épületek felépítése indult el.[21] Ezt követően a Kr. e. I. században a Gracchusok fellépésének következtében folytatódtak az infrastrukturális fejlesztések, amelyek[22] a principátus korában vettek igazán új lendületet.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
