A szerző - jelen recenzióval - érintett művének előzménye egy korábbi, szintén általa írt értekezés[1]. E 2003-ban publikált műben már egyértelműsíti, hogy a joggal való visszaélés szabályainak segítségével, sokszor ugyanazon megoldáshoz juthatunk, mint amikor egy másik konkrét tényállásra vonatkozó jogszabályt alkalmazunk.[2] Felfogásában "a különbözőség nemcsak a joggal való visszaélés tilalmának elismerése, hanem konkrét tartalma tekintetében is fennáll[3]". Üdvözlendő, hogy a szerző a korábbi munkáját folytatva, a joggal való visszaélés - legújabb - gyakorlatának elemzésével kíván jelenkori "mankót" nyújtani a jogalkalmazó, illetve elméleti jogtudós kollégái számára.
A joggal való visszaélés újabb bírói gyakorlatáról szóló művel a szerző bevallott célja az, hogy az elmúlt másfél évtized joggal való visszaéléssel kapcsolatos bírói gyakorlatát bemutassa. Az áttekintést a szerző döntően a Kúria - korábban Legfelsőbb Bíróság - gyakorlatát elemezve végezte el. Ez a szűkítés a vizsgálni kívánt jogintézménynél ugyan hasznos is, de azért kockázatos, mert az "élő" jogot nem kizárólag a Kúria gyakorlata által lehet megragadni. Szükséges az Ítélőtáblák, illetve a Törvényszékek gyakorlatát is górcső alá vonni, mert így teljesebb képet tudunk kapni a joggal való visszaéléssel kapcsolatos judikatúra elmúlt másfél évtizedben követett irányairól.
A szerző a művében ugyan kitér arra, hogy a későbbiekben az alsóbb fokú bíróságok joggyakorlatát is elemezni kívánja, azonban álláspontja szerint "a magyar ítélkezési gyakorlat tendenciáira vonatkozóan csak a Kúria ítéleteiből lehet általános következtetéseket levonni". Látni kell azonban, hogy a Kúria előtt nincs annyi jogvita, mint például egy ítélőtábla vagy törvényszék előtt, így a szerző állításával akár vitába is szállhatunk, mert ha általános következtetéseket szeretnénk megfogalmazni, úgy nem csupán a legmagasabb fokú bírói fórumot, "csúcsszervet" és annak gyakorlatát kell figyelembe venni, hanem a különböző fokú bíróságok praxisának vizsgálata is mellőzhetetlen.
A mű alapján megállapítható, hogy a korábbi gyakorlathoz képest a joggal való visszaélésre történő hivatkozások száma a perekben nem csökkent, inkább nőtt. Az esetek megoszlása tekintetében tapasztalható, hogy az ügyek háromnegyede az ingatlanokkal kapcsolatos jogviszonyok körében született. Ezen ingatlanokhoz kapcsolódó jogviszonyokkal kapcsolatban annyit érdemes megjegyeznünk, hogy szinte eltűntek a bérleti jogviszonnyal kapcsolatos ítéletek, ugyanakkor a közös tulajdonnal és a haszonélvezeti joggal kapcsolatos döntések száma nem csökkent. Ezen jogviták, illetve azokban hozott ítéletek közös jellemzője, hogy a jogkérdések általánosságban az építkezés, valamint az építmény fennmaradásának engedélyezéséhez kapcsolódik.
Az üzleti forgalomhoz köthető ítélkezés aránya csökkent, míg a magánjogi szervezetekkel kapcsolatos döntések szinte megszűntek a joggal való visszaélésre történő hivatkozás tárgykörében. Fontos kiemelnünk, hogy az eljárási jogokkal való visszaélésre hivatkozással megindult ügyek, valamint abban született határozatok száma nőtt, míg teljes újdonságot jelent, hogy az adatvédelmi jogokkal kapcsolatosan is felmerült a joggal való visszaélésre történő hivatkozás. A szerző röviden foglalkozik a Kúria és az alsóbb bíróságok közötti ügyekkel kapcsolatos gyakorlat viszonyával, főként azzal, hogy a Kúria osztotta-e az alsóbb bíróságok véleményét vagy attól miért és mennyiben tért el.
A könyv általánosnak mondható téziseit követően a joggal való visszaélés egyes esetcsoportjainak vizsgálata következik.
Az első vizsgált esetcsoportba tartozik az a kör, amelyben az a kérdés merül fel, hogy jognyilatkozatot megkívánó jogszabály hiányában lehet-e a jognyilatkozatot pótolni a joggal való visszaélésre hivatkozva. Az irányadó bírói gyakorlat - amelyet a szerző részletesen feltár - kimondja, miszerint nincs arra mód, hogy jogszabály hiányában a joggal való visszaélésre hivatkozva a jognyilatkozatot megtagadó személy nyilatkozatát pótolja a bíróság.
Az eljárási jogokkal kapcsolatos visszaélés lehetőségét a felsőbírósági gyakorlat egészen az 1980-as évektől kezdve elfogadta.[4] Az eljárási jogokkal kapcsolatban két csoportot kell létrehoznunk. Az egyik csoportba azon eljárások tartoznak, ahol az eljárás kezdeményezésével kapcsolatban merül fel a visszaélés, míg a másik csoportba az eljárási jogok gyakorlásával kapcsolatos visszaélések tartoznak. Új jelenség ez utóbbiak tekintetében, hogy az eljárásjogi jogokkal való visszaélésre hivatkozásban, hogy szinte minden esetben az alperesi magatartással okozott károk megtérítésére irányultak a keresetek, tehát nem az alapeljárásban próbálták meg a felek a jogsérelmüket rendezni, hanem egy azt követő eljárásban próbáltak reparációt szerezni. Az egyik - véleményem szerint - iránymutató (érdeklődésre számot tartó) jogesetben[5] a felperessel szemben az alperesek 26 különböző eljárást indí-
- 666/667 -
tottak négy év alatt. Ezt követően a felperes nem vagyoni kártérítést követelt, amely eljárásban a bíróság megállapította azt, hogy a felperes személyhez fűződő jogait az alperesek megsértették, továbbá jogaikat rendeltetésellenesen, jogellenesen gyakorolták. Ezt a rendellenességet az alapozta meg, hogy minden egyes eljárásban azonos okokra hivatkoztak, azokban nem volt semmifajta újszerűség, így valójában csak a felperes "zaklatására" használták fel eljárási jogaikat. A szerző által bemutatott további két jogesetnek is ugyanaz a konklúziója, mint az első jogesetnek, hogy a joggal való visszaélésre történő hivatkozás mellett, vagy azt megelőzően a felperesek személyiségi jogsértésre hivatkoztak. Álláspontom szerint a bíróságok a joggal való visszaélésre történő hivatkozást azért alkalmazták, mert így az ítéleteket erősebb jogi indokolással tudták ellátni.
Az eljárási jogokkal összefüggő joggal való visszaéléssel kapcsolatban kijelenthető, hogy azt a Ptk. 1:5. §-ban foglalt joggal való visszaélésre nem lehet alapozni. Véleményem szerint a peres eljárásokban a jóhiszeműség elve alá lehet bevonni a joggal való visszaélést, hiszen az, aki eljárási jogait nem a rendeltetésének megfelelően használja, illetve kötelezettségeit megszegi, úgy a jóhiszeműség elvével össze nem egyeztethető magatartást tanúsít. Ez alapján nem jelenthetjük azt ki, hogy a Ptk. alapján kialakított joggal való visszaélés, illetve annak dogmatikája alkalmazható lenne a 2016. évi CXXX. törvény hatálya alá tartozó eljárásokban - az eljárási kérdésekkel kapcsolatban - hiszen saját alapelvei vannak, amelyek kiterjednek a rendeltetésellenes joggyakorlásra is. Azonban az mindenképpen megemlíthető, hogy azon jogágakban, ahol nincs a joggal való visszaélés esetköre megfelelően kimunkálva, ott a bíróság a Ptk. alapján kimunkált joggal való visszaélés dogmatikai tartamára hagyatkozik.
A szerző műve alapján kijelenthető, hogy a bíróságok nagyon óvatosak azzal kapcsolatban, hogy az eljárásjogi joggyakorlattal kapcsolatban a joggal való visszaélést megállapítsák, hiszen nem áll szándékukban az Alaptörvényben lefektetett bírósághoz fordulás jogát szűkíteni. További megállapítás, miszerint a felek célja nem az volt a joggal való visszaélésre történő hivatkozással, hogy eljárásjogi helyzetüket javítsák, hanem hogy utólagosan anyagi kompenzációt realizáljanak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
