A törvényesség vagy más elnevezéssel az anyagi jogi legalitás elve a jogállamiság formai követelményének, a jogbiztonságnak a megtestesülése. Ennek a princípiumnak a másik megfogalmazásaként a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elveket szokás említeni.[1]
Az elv teljes tartalmában, máig ható alakjában csak a felvilágosodás korában fejlődött ki, vagyis az elv története a felvilágosodással és az államhatalom, illetve a bírói hatalom önkénye elleni küzdelemmel veszi igazából kezdetét. A feudális korszak jogbizonytalansága a kései XVII. és XVIII. század gondolkodóinál készítette elő a fordulatot, amely lehetővé tette a törvényi kodifikációt.[2]
Az elv gyökerei a minden embert összekötő értelem eszméjében rejlenek, ez a törvényben kapott mérvadó kifejeződést, amely az állami önkényt, mint értelemellenes "zavart" kizárja. A princípium lényegi forrásai továbbá a mindenki számára szóló természetes, alapvető szabadságjogok posztulátumában; az állam feladatának jogvédelemre korlátozásában; a biztonságnak és a jog kiszámíthatóságának követelményeiben rejtőznek a befolyásossá vált polgárság számára.[3]
A kriminálpolitikára vonatkozó jelenkori fogalmak, megközelítések gazdagságával találkozhatunk mind a külhoni, mind a hazai szakirodalomban. E téma alaposabb vizsgálódásának mellőzésével is jelen sorok szerzője az alábbi
- 233/234 -
megközelítést tekinti irányadónak. Így a kriminálpolitikát illetően Kaiser különbséget tett egyrészt a tudományos értelemben vett, másrészt a gyakorlati kriminálpolitika között. Szerinte a kriminálpolitika tudományos értelemben a társadalmi stratégiák, taktikák és szankcióeszközök szisztematikusan rendezett bemutatása/kifejtése révén az optimális bűncselekménykontrollra, a bűnmegelőzésre irányul (ismeretrendszer). A gyakorlati kriminálpolitika ellenben azon állami tevékenységre korlátozódik, amely a büntetőjog eszköztára segítségével a bűncselekménykontrollt/-megelőzést célozza, és amit túlnyomórészt jogászok gyakorolnak.[4]
A kriminálpolitikák értékválasztáson alapulnak, értékeket határoznak meg és valósítanak meg.[5] A tágabb értelemben felfogott büntetőjog területén az értékválasztás a humanitás-represszió értékpárra szűkül le. Ez az, ami bármilyen kodifikációs vagy akár jogalkalmazási lépés mögött meghúzódik.[6]
A törvényességi elv és a kriminálpolitika kapcsolatát behatóbban ritkán vizsgálják. Feltehetően a kapcsolatot magától értetődőnek tartják, és nem foglalkoznak részletesen e viszony meghatározásával. A kétkedő kérdésekre azután általában egy pontos forrás megjelölése nélküli Liszt-idézet a válasz: "A büntetőjog a kriminálpolitika áthághatatlan korlátja." Ez persze a törvényes kriminálpolitika mindennapjaira is vonatkozik. Azonban épp ezen mindennapok mutatják a törvényesség elve és a kriminálpolitika viszonyában a problémákat, a nyilvánvaló feszültségeket.[7] A büntetőjog a kriminálpolitikával a törvény keretei között, azaz értelmezési határokon belül foglalkozik. A hatályos jog értelmezésénél így kettős korlátba ütközik. Egyrészt nem szabad a törvény kriminálpolitikai célelképzeléseit sajáttal helyettesíteni, másrészről ahol az általános részben a törvényességi elv szó szerinti korlátja kell, hogy érvényesüljön, ott szintén nem lehet a törvényi céllal ellentétes értelmezést adni. Tehát a büntetőjog a törvényhozó kriminálpolitikai célelképzeléseihez kötött.[8] Jelen írás szerzője a három történeti modell fő képviselői (Beccaria, Feuerbach, Liszt) nézeteinek a kapcsolatra vonatkozó lényegi bemutatását célozza.
Beccaria a XVIII. századi felvilágosodás szellemi pezsgése időszakában, barátai tanácsára 1793-ban kezdi el írni a Dei delitti e delle pene-t (A bűnökről és a
- 234/235 -
büntetésükről), amelyet egy évvel később, 1764-ben először anonim nyomtattatott ki. A mintegy 100 oldalnyi terjedelmű írás a büntetőjog-történet legjelentősebb és legnagyobb hatású művei közé sorolható, s a szerző már 26 éves korában nemzetközi hírnévre tett szert.
Beccaria kötetének gondolatmenete az utilitarizmus alapelvére épül: a kormányzati intézkedéseknek az emberek javát kell szolgálniuk: "[...] a legnagyobb jó a legtöbb ember közt szétosztva [...]".[9]
A nullum crimen/nulla poena sine elvnek megfelelően, csak a törvényhozók alkothatnak törvényeket:
"Csakis a törvények mondhatnak ki büntetéseket a bűnökért, s ez a hatalom csakis a törvényhozót illeti meg, aki egy társadalmi szerződéssel egyesített társadalmat képvisel."[10]
A bírák csak a törvénnyel összhangban szabhatnak ki büntetést:
"Semelyik bíró (aki a társadalom tagja) nem szabhat ki igazságosan olyan büntetést ugyanazon társadalomnak egy másik tagjára," amit nem a törvények írnak elő.[11]
A bírák nem értelmezhetik a törvényeket:
"Még törvények értelmezésének joga sem illeti meg a büntetőbírákat, ugyanazon okból kifolyólag, amiért nem törvényhozók[ ...]"
"Nincs veszélyesebb dolog azon általános axiómánál, miszerint meg kell vizsgálnunk a törvény szellemét. Ez annyi, mint egy átszakított gát a vélemények áradata előtt [...]"
"Minden embernek megvan a maga nézőpontjai minden embernek más-más időben másmilyen az. A törvény szelleme tehát egy bíró jó vagy rossz logikájának könnyű vagy rossz emésztésének eredménye lenne."[12]
Hogy a büntetőjogot csak a társadalomirányítás eszközeként szabad felfogni, ez Beccaria felvilágosult jogi meggyőződése. Ebből következően nézete szerint csak a kiegyensúlyozott, a humánus és nem önkényes büntetőjog az, amely hatékony és ennél fogva legitimálható, hiszen csak egy ilyen büntetőjog akceptálható. Ez egyvonalú kriminálpolitikai érvelésnek tekinthető. A büntetőjog törvényessége később jön figyelembe, amely törvényesség a kriminálpolitikával szemben nem önálló jogi kérdés. Beccaria a büntetőjog törvényességének követelését a kriminálpolitikai érvelésbe vonta be. A törvénynek kiegyensúlyozottságot, humanitást és önkényesség-mentességet kell kifejeznie, különben a büntetőjog nem tud hatékony lenni. Beccarának a büntetőjog törvényességére a hatékonyság növelése érdekében van szüksége. A törvényesség teszi a kriminálpolitikát láthatóvá és lehetségessé. Így a törvényesség nála a büntetőjog hatékonyságának része. Bizonyára Beccaránál a kiegyensúlyozott, humánus büntetőjog és a törvényes büntetőjog szorosan egymás mellett állnak, azonban jogi vagy
- 235/236 -
jogelméleti szükségesség nélkül.[13] A törvényt úgy kell előkészíteni, hogy célszerűségi megfontolásokra támaszkodó büntetőjog készülhessen. A törvénynek meg kell akadályoznia a bírói enyhítési lehetőségeket, így a bűnüldözéstől védő menedékhelyeket és a kegyelmezést lehetetlenné kell tenni.
Beccaria szavaival: "Egy ország határain belül nem szabad lennie egyetlen olyan helynek sem, amely független a törvényektől. Azok hatalmának úgy kell követni az állampolgárokat, mint ahogy az árnyék követi a testet. A büntetlenség és a menedékhely nem sokban különböznek, s minthogy a büntetés hatása inkább bizonyosságában, mint szigorában rejlik, a menedékhelyek jobban csábítanak a bűnökre, mint amennyire a büntetések eltávolítanak attól."[14]
Természetesen a törvényes büntetőjog is éles fegyvernek tekinthető. Beccariánál a büntetőjog törvényessége úgy érhető el, ha az kriminálpolitikailag megalapozott. A fény, amely Beccariánál a törvényre, a törvényességre vetül, az inkább a változó és változtatható kriminálpolitika visszfénye.
Feuerbach a büntetőtörvény garanciális funkcióját a nullum crimen/nulla poena sine lege elv formulájával fejezte ki. Ez a kifejezés, közismertté vált elvi követelmény nem csupán a tankönyvében, hanem már korábban, az 1799. évi kiadású "Revision" első kötetében megfogalmazást kapott.[15] "Nincs bűncselekmény törvényi büntetés nélkül; a büntetési rossznak a bűncselekmény a feltétele (nullum crimen sine poena legali). Törvényi büntetés bűncselekmény nélkül nincs, vagyis a büntetés feltétele (szükséges alap/indok) egyedül a bűncselekmény (nulla poena legalis sine crimine)."[16]
A törvényességi elvet a németeknél nemcsak Feuerbach fejlesztette ki, hanem az már előtte a nyugat-európai felvilágosodás hatására az elméletbe és a törvényhozásba egyaránt utat talált. Feuerbach nevével természetesen az elv további fejlődése és érvényre jutása döntően összekapcsolódott. Ez nem csupán azért állapítható meg, mert a ma mindenütt használatos latin formula ("nullum crimen/nulla poena sine lege") Feuerbachtól származik, hanem mert senki más nem képviselte, nem valósította meg ilyen energiával az elvet. A szakirodalomban Feuerbach fő érdemének mindenekelőtt a princípium "büntetőjogi" megalapozását/megindokolását tekintik.[17] Míg Angliában, Észak-Amerikában és
- 236/237 -
Franciaországban a törvényességi elv az állami hatalom korlátozásának, megosztásának büntetőjogi princípiumaként jutott érvényre, addig a németeknél Feuerbach a pszichológiai kényszerelmélet teóriájában a büntetőjogi rendszer alapkövévé tette. Ezen megállapítás helyénvalósága mellett azonban elhibázott lenne Feuerbachnál a törvényességi elvet egyoldalúan a pszichológiai kényszerelmélet szempontjából megítélni.[18]
Már a XVII. és a XVIII. századi természetjogi irodalomban a polgárral szembeni büntetés alkalmazásával, illetve fenyegetésével történő elrettentésnek a felfogása elterjedt volt. Feuerbach ezt a gondolatot először az Anti-Hobbes-ba vette át, és fejlesztette tovább a későbbiekben a törvényességi elvet.[19]
Az elv kialakításával kapcsolatos másik alapvető szempont Feuerbachnál az államra vonatkozó nézetével kapcsolatos. Feuerbach az állam célját - miként a felvilágosodás jogi felfogása általánosan - a polgárok jogai és szabadsága kölcsönös védelmében látta. Az állami célkitűzés elérése érdekében a törvénnyel szembeni minden ellenszegülést, kivétel nélkül büntetni kell a törvényi fenyegetés komolyságának biztosítása végett. Különben a realizálása nélkül üres ígérgetés és hatástalan lenne, amely senkiben félelmet nem keltene.[20] A rossz okozására megnevezett esetekben feltételként minden büntetőtörvényben tehát büntetést kell elrendelni: "nincs bűncselekmény törvényi büntetés nélkül (nullum crimen sine poena legali)'.[21]
Másfelől a fenyegetést tartalmazó büntetőtörvény megléte a megbüntetés előfeltétele. Mivel a büntetés-okozás végcélja a fenyegetés komolyságának megerősítése, tehát annak elrettentés általi hatékonysága. Vagyis az előzetesen kibocsátott törvényi fenyegetés nélküli büntetés képtelenség lenne. Ezáltal a büntetési célt állítja a törvény a középpontba: minden büntetés büntetőtörvényt feltételez. "Nincs törvényi büntetés bűncselekmény nélkül, vagy: a büntetés feltétele (szükséges oka/alapja) egyedül a bűncselekmény (nulla poena legalis sine crimine)."[22] Mivel minden büntetés büntetőtörvényt feltételez, amelyet annak alkalmazási szükségessége indokol, úgy ebből következik, hogy arra az esetre, amelyre egyáltalán nem vonatkozhat büntetőtörvény, így semmilyen büntetés nem lehetséges.[23] "Polgári büntetést csak büntetőtörvényből és aszerint lehet elrendelni."[24]
Feuerbach tankönyvében az alapelvvel kapcsolatos alábbi kitételek szerepelnek:
"19. § Dedukciónkból a büntetőjognak a következő legfőbb princípiuma adódik:
Az államban minden jogi büntetés a külső jogok szükségessége révén megalapozott és érzékelhető (érzéki) rosszal fenyegetett törvény jogsértésének a jogi következménye.
20. § A 20. §-ban ebből folyó, kivételnek nem alávetett, alárendelt alapelvek: I. Büntetés mindenfajta okozása büntető törvényt feltételez (Nulla poena sine lege).
- 237/238 -
Hiszen csak a törvény általi rosszal fenyegetés alapozza meg/indokoja a büntetés fogalmát és jogi lehetőségét. II. A büntetés okozása a fenyegetett cselekmény meglétét feltételezi (Nulla poena sine crimine). A törvény révén/által kapcsolódik a fenyegetett büntetés a tetthez mint jogilag szükséges előfeltételhez. III. A törvényileg fenyegetett tett (a törvényi előfeltétel) feltételezi a törvényi büntetést (Nullum crimen sine poena legali)."[25]
A büntetőtörvénynek Feuerbach szerint a következő jellemzőkkel kell rendelkeznie, amelyek nélkül büntetés nem rendelhető el.
a) A törvényt a büntetendő cselekmény elkövetése előtt kell megalkotni, a visszaható hatályú rendelkezés kibocsátása nem lehetséges. Bár Feuerbach a visszaható hatály tilalmáról direkt sehol sem tesz említést, azonban az közvetlenül a felfogásából következik. Ha a büntetőtörvénynek pszichológiai kényszert kell a potenciális tettesre gyakorolnia, úgy léteznie kell azelőtt, még mielőtt a cselekményt elkövették. Csak az előzetes fenyegetés képes elrettentően hatni. "Minden meglévő büntetőtörvény csak arra az esetre vonatkozhat, ahol mint büntetőtörvény hatásos lehet, ahol a cselekmény megakadályozására a hatékonyságának fizikai ehetőségét megalapozza/megindokolja."[26] Azonos értelemben definiálja Feuerbach a polgári büntetést, mint - "az elkövetett jogsértés miatt - a büntetőtörvény által az előzőleg fenyegetett érzékelhető rosszat."[27]
b) A büntetőtörvény célja és jogalapja továbbá megköveteli, hogy a bűncselekményi előfeltételek és következmények pontosan meghatározottak legyenek.[28] A törvényhozónak e tekintetben egyértelműen meghatározott általános fogalmakat kell alkalmaznia és minden egyes bűncselekmény ismérveit pontosan, világosan kell megfogalmaznia. A törvényi nyelvnek "egyszerűnek, de meggyőzőnek, világosnak, de értelmesnek is kell lenni", amit a bíró és a nép ért.[29] Az abszolút önkényes büntetésekkel nem szabad fenyegetni, mivel azok hatástalanok maradnak, nem megfelelő elrettentéssel hatnak és a bíró számára önkényes hatalmat adnak az alattvalók felett. A büntetés következményeit a törvényben oly módon kell megállapítani, hogy az "minden egyes esetben tökéletes bizonyossággal és határozottsággal legyen kideríthető."[30]
Feuerbach pszichológiai kényszerelmélete a bűncselekményi tényállások és a büntetéssel fenyegetések kielégítő és megfelelő törvényi meghatározottságát feltételezte. Feuerbach ezirányú posztulátumát a polgároknak az önkénytől való védelme indokolta.[31]
- 238/239 -
Ezáltal a törvényi meghatározottság elvét kettős céliránnyal fejlesztette ki:
- a potenciális tettesek elrettentése annak legpontosabb leírása révén, ami tilalmazott;
- az állami büntetőhatalom korlátozása, amelyben csak azt szabad büntetni, ami tilalmazott.[32]
c) Végül a bíró szigorúan a törvényhez kötött, hivatalát egyedül a cselekményre vonatkozó fennálló törvény alkalmazásával gyakorolhatja. A bíró "csupán a törvény alatt áll, annak szolgálója és értelmezője".[33]
A feuerbachi törvényességi tant illetően az államjogi, politikai szempontok állnak az előtérben. A törvény határozza meg egyedül, mi és miként büntetendő. A bíró szabad mérlegelését kikapcsolja, hasonlóképp az abszolutista államhatalom hatalmi, politikai befolyását is. A törvény az önkényeskedésre hajlamos büntető jogalkalmazás addigi ingadozása helyébe teljes jogállami állandóságot, biztonságot és kiszámíthatóságot hoz be. Ebben nyilvánul meg a feuerbachi teória politikai értelme és egyúttal tartós hatásának mérvadó oka. Feuerbach törvényességi tana a kezdődő XIX. századi német liberalizmus politikai vágyának tökéletes beteljesítője volt.[34]
A pontos törvény Feumbachnál az állami kriminálpolitika fontos része, erősíti a célszerű büntetést. A törvény megbüntetésre kényszerít és ez a tulajdonképpeni feladata. Emellett a büntetőtörvény liberális, azaz szabadságvédő feladata háttérbe lép. A törvényesség követelése a bírói önkény ellen fordul, természetesen kriminálpolitikai okokból. Beccariához hasonlóan Feuerbach szerint is a bírói önkény, mindenekelőtt az enyhébb irányú önkény szintén gyengíti a törvény elrettentő erejét.[35] A szabadság biztosítása a politikailag fontos törvényességnek csak mellékproduktuma.
Feuerbach kezdetben nagyon szűk bűncselekmény-fogalomból indul ki. Így csak azokat a jogsértéseket lehet szerinte bűncselekményként törvénybe foglalni, amelyek az elementáris emberi jogi sértések lényegét jelentik. Hamarosan ezt követően azonban ez a helyzet Feuerbachnál megváltozik, és a szűk fogalom helyett és helyébe egy tágabb/szélesebb bűncselekmény-felfogás lép, amely a törvénnyel védett javak, jogtárgyak védelmére terjed ki.[36]
Értékelésként megállapítható, hogy Feuerbach a pontos törvényi meghatározottság elvével lényegében garanciális funkciót is kialakított az érintett jogalanyok számára, egy olyan jogi helyzetet teremtett, amely még ma is a büntetőjog alapelveihez számítandó. Ugyancsak Feuerbach hatására alakult ki a szigorúan a törvény szó szerinti szövegéhez, mint jogforráshoz kötött érvelésű értelmezés.
Feuerbach büntetőjogi rendszerének alapjaként is tekintett büntetési felfogása,
- 239/240 -
a pszichológiai kényszerelmélete pedig inkább az abszolút büntetési teória továbbfejlesztésének tekinthető.[37]
A büntetőjog feladatai és működése körében Liszt a marburgi programjában, az 1882. évi híres előadásában és művében a büntetőjog-tudomány egészének ("die gesamte Strafrechtswissenschaft") koncepcióját vetette fel. Eszerint a büntetőjog tudományának ki kell bővülnie a bűncselekmény, a bűntettes, a büntetés empirikus összefüggéseivel, és így ennek kell lennie a célszerű kriminálpolitika alapjának. Megítélése szerint csak a nevezett empirikus "diszciplínáknak a büntetőjog tudományával való együttműködése révén adott a bűnözés elleni sikeres harc tehetőségé".[38]
A marburgi program gondolatmenete a kriminálpolitikailag orientált büntetőjogi modern iskola megalapítása is, amely a büntetés hatásából indul ki. A (cél)büntetés a társadalmi irányítás racionális, célszerű eszköze, hiszen a célgondolat az, amely az akarati cselekményt az ösztöncselekménytől megkülönbözteti.[39] Megjegyzi továbbá, hogy "A helyes, azaz az igazságos büntetés a szükséges büntetés."[40]
A kriminálpolitikát Liszt a szociálpolitika részének, azaz a nyugalom, a biztonság és a rend fenntartása politikájának tekinti. A dolgozó osztályok helyzetének nyugodt, de biztos javítását célzó szociálpolitika egyúttal a legjobb és a leghatékonyabb kriminálpolitika.[41]
Liszt a kriminálpolitika alatt a bűnözés tudományos vizsgálatának és a büntetés hatásával alátámasztott alapelveknek olyan összességét érti, amelyek alapján az állam a büntetőjogi büntetéssel és az ezzel rokon intézmények segítségével a bűnözés elleni harcot vezeti.[42]
A bűnügyi diszciplínák együttműködésében Liszt ekkor a kriminálpolitikának kiemelkedő helyet és rangot biztosított. Később más helyütt, nevezetesen "A szociológiai és antropológiai kutatásoknak a büntetőjog alapfogalmaira gyakorolt hatásáról" c. 1893. évben először közzétett tanulmányában már határt szabott. Nézete szerint "a büntető törvénykönyv a bűntettes magna chartája" ("das Strafgesetzbuch die magna charta des Verbrechers").[43]
- 240/241 -
Ennek megfelelően a büntetőtörvény elsősorban nem a jogrendet, nem a teljes közösséget védi, hanem az ez ellen ellenszegülő egyes személyt. A büntető törvénykönyv paragrafusokba foglalja számára a jogot, hogy csak a törvényi előfeltételek és csak a törvényi határokon belül büntetendő. A kettős elv: nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege - az állampolgár védőbástyája az állami erőhatalommal szemben, a többség kíméletlen hatalmával szemben: a "Leviathan"-nal, vagyis a félelmet keltő, hatalmas állammal szemben. Liszt hosszú idő óta a büntetőjogot mint az államnak jogilag behatárolt büntető hatalmát jelölte. Így fogalmaz(ott): "én most ss azt mondhatom: a büntetőjog a kriminálpolitika áthághatatlan korlátja" ("das Strafrecht ist die unübersteigbare Schranke der /Kriminalpolitik"). "És így kell maradnia."[44]
Liszt idézett kijelentése máig ható. Vagyis jelenleg is aktuális és ma sincs kisebb jelentősége, mint a liszti időszakban: egyrészt a hatékony bűncselekmény-kontroll, a preventív bűnüldözés, másrészt a liberális-jogállami szabadságvédelem közötti feszültség problematikájának. Továbbá a kriminálpolitikai szándék és a büntetőbírói akarat a (büntető)törvényben találja meg a határait. A törvény az érintettek számára nem csupán az elítélés(ük) alapja, hanem az állami túlhatalomtól való védelem, az egyenlő mérce és kontroll garanciája is.
A büntetőjog és a kriminálpolitika viszonyára vonatkozó Liszt-felfogás határozott kritikájával is találkozhatunk. Ennek értelmében a törvényhozó mint kriminálpolitikus maga határozza meg, milyen magas legyen a kriminálpolitika számára a büntetőjogi korlát. Egy ilyen korlátot áthághatatlannak nevezni, nos, ez a jogi irónia érdekes formájának is tekinthető.
Lisztnél a büntetőjogi törvényesség a bűntettes védelme az állammal szemben. Ez a felfogás a törvényességet szinte nevetségessé teszi. Továbbá a kriminálpolitika áthághatatlan korlátjaként a büntetőjog a XIX. század végén sem tudott már igazából lenni.[45]
Liszt írásaiban látható, hogy a kriminálpolitikát a büntetés témaköre uralja. A törvényesség, a nullum crimen-elv számára valójában egy olyan dogma, olyan kötelező erejű tantétel, ami a célszerű kriminálpolitikát akadályozza. Ez a felfogás azonban a büntetőjogi törvényességet döntően kell, hogy gyengítse.[46] Erre vonatkozó bizonyíték az aktuális büntetőjogokból könnyen meríthető.
Liszt kriminálpolitikai története a marburgi programmal kezdődik. Keresi a speciálpreventív irányt Kant és Hegel büntetési teóriájával szemben.[47] A bűncselekményt és a büntetést a kriminológia, azaz az egész büntetőjog-tudomány részdiszciplinája segítségével kívánja magyarázni. Büntetést szerinte csak a szükséges keretek között szabad alkalmazni. Amennyiben a társadalmi körülmények büntetést nem követelnek, úgy a büntetés elveszíti az értelmét.[48]
- 241/242 -
A büntetőjogi törvényességnek az utóbbi időszakban két feladata van. Egyrészt a törvényességnek a kriminálpolitika elképzeléseit kell kifejeznie. Másrészt a törvényességnek a kriminálpolitika abszolút határait kellene, hogy tartalmazza. Tehát a törvényességnek van egy kritika nélküli és egy kritikai feladata a büntetőjogban. Mindkét feladat egyszerre persze aligha teljesíthető. Ehhez figyelembe veendő, hogy a kriminálpolitika az abszolút határait nem keresi. Így már az elmúlt évtizedekben ahhoz lehetett hozzászokni, hogy először is azt a politikai többséget kell keresni, amely többség jogigazoló korlátként / határként szolgál és működik a kriminálpolitika számára.
Ezen többség felfogásai aztán később a törvényességhez, a törvényességbe vezetnek át. Ezzel pedig eljuthatunk és eljutunk a törvényesség rutinjához, majd a törvényesség kriminálpolitika általi gyengüléséhez.[49]
Korábbi és ma is aktuális/érvényes megállapítás szerint a büntetőjog tudományos rendszere hazánkban (talán túlzottan is) (át)kriminalizálódott lett, vagyis a kriminálpolitika a hatókörét egyértelműen kiterjesztette, a büntetőjogi rendszerre is rátelepedett; a büntetőjog tudománya, a büntetőjogi dogmatika lényegében a (kriminál)politika eszközévé, szolgájává silányodott és süllyedt. Folyamatosan és fokozatosan erodálódnak a büntetőjog klasszikus jogállami elvei és szabályai.[50] Megítélésünk szerint a praktikus, nemritkán aktuálpolitikai célokat követő gyakorlati kriminálpolitika uralja a jelenlegi hazai helyzetet. Ilyen szituációban már az a felvetés, kérdés fogalmazható meg, hogy hagyományos jogállami büntetőjogról lehet-e még beszélni a jelzett körülmények közepette.
A hazai büntetőjog-tudomány és a kriminálpolitika, a törvényhozás képviselői között lényegében hiányzik a kommunikáció és a honi törvényhozás is jobbára az egyes esetek szerint jár el és alkot büntető normákat.[51]
Kiemelt probléma a joggyakorlat és a jogdogmatika egymástól való elidegenedése is. A joggyakorlat egyre inkább maga határozza meg a döntéseivel szemben támasztott követelményeket, maga dönt a dogmatika szabályainak sajátos alkalmazásáról.[52]
Éppen az ilyen kritikus időkben a kritikai hozzáállás mellett nem, illetve nemigen köthető kompromisszum a világos és koherens jogállami garanciális elvek és az ezeket lépten-nyomon felülírni kívánó kriminálpolitika és joggyakorlat igényei között. A részleges, a relatív/relativizálódó büntetőjogi dogmatika nem követendő, hiszen ha megbontjuk az alapokat, már nem épülhet rá kiszámítható, biztonságos, koherens rendszer.[53] ■
JEGYZETEK
[1] Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. HVG-Orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2010. 46-47.; Nagy Ferenc: Anyagi Büntetőjog Általános rész I. Iurisperitus, Szeged, 2014. 69-78. Az elv hazai első átfogó bemutatása keretében lásd Nagy Ferenc: Nullum crimen / nulla poena sine lege alapelvről. Magyar Jog, 1995/5. 257-259.
[2] Jescheck, Hans-Heinrich: Lehrbuch des Strafrechts. Allgemeiner Teil. 4. Aufl. Berlin, Duncker & Humblot, 1988. 118.; Roxin, Claus: Strafrecht. Allgemeiner Teil. Band I. 4. Aufl. Verlag C. H. Beck, München, 2006. 145-147.
[3] Jescheck: i.m. 118. o., Hilgendorf, Eric: Gesetzlichkeit als Instrument der Fneiheilssichenung. In: Kudlich, Hans - Montiel, Juan Pablo - Schuhr, Jan C. (Hrsg.): Gesetzlichkeit und Strafrecht. Duncker & Humblot, Berlin, 2012. 17-22.
[4] Kaiser, Günther: Kriminologie UTB 10. Aufl. C.F. Müller Verlag, Heidelberg, 1997. 469-471.
[5] Zipf, Heinz: Kriminalpolitik. C.F. Müller Juristischer Verlag, Heidelberg, Karlsruhe, 1980. 15.
[6] Vö.: Farkas Ákos: A falra akasztott nádpálca avagy a büntető igazságszolgáltatás hatékonyságának korlátai. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. 53.
[7] Vö. Naucke, Wolfgang: Gesetzlichkeit und Kriminalpolitik. Juristische Schulung (JuS) 1989/1 sz. 862.
[8] Roxin: i.m. 229.
[9] Beccaria Cesare: A bűnökről és a büntetésekről (ford.: Madarász Imre). Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1998. Bevezetés 14.
[10] Beccaria: i.m. 16. (III. §)
[11] Beccaria: i.m. 16. (III. §)
[12] Beccaria: i.m. 17-18. (IV. §)
[13] Naucke: i.m. 863.
[14] Beccaria: i.m. 56-57. (XXXV. §)
[15] Feuerbach, P. J. Anselm: Revision der Grundsätze und Grundbegriffe des positiven peinlichen Rechts in 2 Teilen. Teil 1. (Neudruck der Ausgabe Erfurt 1799.) Scientia Verlag, Aalen, 1966. (A továbbiakban: Revision) 148., Feuerbach, P. J. Anselm: Lehrbuch des gemeinen in Deutschland gültigen peinlichen Rechts. (1. Aufl., 1801. 10. verb. Aufl. 1828, 14. Aufl. 1847. C. J. A. Mittermaier megjegyzéseivel). In: Vormbaum, Th. (Hrsg.): Strafrechsdenker der Neuzeit. Nomos, Baden-Baden, 1998. (A továbbiakban: Lehrbuch) 20. §
[16] Revision, 148., Lehrbuch 20. §; Vö.: Nagy Ferenc: Feuerbach büntetési és törvényességi teóriája. Acta Jutidica et Politica Tomus LXXI. Fasc. 12. Szeged, 2008. 347-386.
[17] Vö. Schreiber, Hans-Ludwig: Gesetz und Richter. Metzner, Frankfurt/aM., 1976. 102.
[18] Vö. Schreiber: i.m. 102-105.
[19] Vö. Schreiber: i.m. 102-105.
[20] Lehrbuch, 16. §; Revision, 50.
[21] Revision, 148.
[22] Revision, 148.
[23] Revision II., 41.
[24] Revision, 63.
[25] Lehrbuch 19., 20. §§, 334.
[26] Revision II. 40.
[27] Revision 56.
[28] Feuerbach, P. J. Anselm: Kritik des Kleinschrodischen Entwurfs zu einem peinlichen Gesetzbuche für die Chr-Pfalz-Bayrischen Staaten. Gießen, 1804. Az új hasonmás kiadása: Keip Verlag, Frankfurt/a.M., 1988. (A továbbiakban: Entwurf) I. 5., 10-11., III. 117.
[29] Entwurf I. 20.
[30] Entwurf III. 117-119., 125-126.
[31] Krey, Volker: Keine Strafe ohne Gesetz. W. de Gruyter, Berlin, New York, 1983. 88-90.
[32] Vö.: Gropp, Walter: Strafrecht Allgemeiner Teil. 4. Aufl. Springer, Berlin, Heidelberg, 2015. 45-46
[33] Revision 243.
[34] Schmidt, Eberhard: Einführung in die Geschichte der deutschen Sttafrechtspflege. 3. Aufl. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1965. 239.
[35] Revision, XIV. és 140.
[36] Naucke: i.m. 864.
[37] Vö.: Gropp: i.m. 46.
[38] Liszt von Franz: Der Zweckgedanke im Strafrecht (1882/83) in: Liszt von Franz: Strafrechtliche Vorträge und Aufsätze l. 1905. J. Guttentag Verlagsbuchhandlung, Berlin, 1905. 177-179.
[39] Liszt: i.m. 146.; Vormbaum Thomas: Einführung in die moderne Strafrechtsgeschichte. Springer, Berlin, Heidelberg, 2009. 123-127.
[40] Liszt: i.m. 161.
[41] Liszt von Franz: Das Verbrechen als sozial-pathologische Erscheinung In: Strafrechtliche Vorträge und Aufsätze II. 246.
[42] Liszt von Franz: Kriminalpolitsche Aufgaben. In: Strafrechtliche Vorträge und Aufsätze I. 291-292.
[43] Liszt von Franz: Ueber den Einfluss der soziologischen und anthropologischen Forschungen auf die Grundbegriffe des Strafrechts. In: Strafrechtliche Aufsätze und Vorträge. II. 80.
[44] Liszt i.m. 80.; Vö. Nagy Ferenc: Régi és új tendenciák a büntetőjogban és a büntetőjogtudományban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2013. 122-123.
[45] Naucke: i.m. 864.
[46] Naucke: i.m. 864.
[47] Naucke Wolfgang: Strafrecht. Eine Einführung. 10. Aufl. Luchterhand, Neuwied, Kriftel, 2002. 35-36.
[48] Vö.: Gropp: i.m. 47.
[49] Vö.: Naucke: i.m. 864.
[50] Nagy: i.m. 2013. 124-125.
[51] Nagy Ferenc: A jogállami büntetőjogról és a fejlődési irányairól. FORVM Acta Juridica et Politica. (VIII. évf. 2. szám) Szeged, 2018. 238-239.
[52] Farkas: i.m. 61.
[53] Nagy: i.m. 2013. 125.; Vö. Tóth Mihály: Adalékok a büntetőjogi dogmatika válságához. In: Karsai Krisztina et al. (szerk.) Nagy Ferenc Ünnepi Kötet, Acta Juridica et Politica Tomus LXXXI. Szeged, 2018. 945-954.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus, Szegedi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Bűnügyi Tudományok Intézete.
Visszaugrás
