Res sacrae - vagyis szent dolgok - talán első pillantásra anakronisztikusnak tűnhet egy hatályos magyar magánjogi tanulmány témájául egy ilyen, ókorban gyökerező, ráadásul szakrális tartalmat hordozó jogi fogalmat választani. Ki fog derülni azonban az alábbiakban, hogy az állami egyházjognak ez a területe nagyon is gyakorlati, a magánjogi vagyoni viszonyokat érintő, világi vonatkozásokkal rendelkezik
Római jogi, esetleg jogtörténeti tanulmányainkból emlékezhetünk rá, hogy a res sacra (többes számban sacrae), a dolgok osztályozása szerint a forgalomképtelen vagy korlátozottan forgalomképes dolgok egy csoportja. Ide tartoznak a vallási célt szolgáló dolgok, ingatlanok: templomok, temetők, ingóságok közül a templomi felszerelési és berendezési tárgyak, liturgikus eszközök.
Felekezettől függően nagyon sokféle tárgyról lehet szó, a legjellemzőbbek a mise, más liturgikus esemény vagy istentisztelet végzésének eszközei (pl. szentségtartó, kehely, feszületek), papi öltözetek, misekönyvek, imakönyvek, énekeskönyvek, ereklyék, szentképek, ikonok, harang, hangszerek. Ha az ingóságokat tekintjük, álláspontom szerint nemcsak a vallási közösségek tulajdonában, használatában álló tárgyak lehetnek ezek, hanem a magánszemélyek személyes vallásgyakorlására szolgáló dolgok (pl. könyvek, ikonok, szentképek, szentolvasó). Az ingatlanokat nézve egyértelműen ide sorolandók a szerzetesek rendházai és álláspontom szerint általában a szolgálatukat ellátó egyházi személyek lakóingatlanai (plébánia, parókia, paplak, püspöki palota) is. Egyrészt azért, mert a történelmi egyházak lelkészei jellemzően ott élnek, abban a közösségben, ahol a hivatásukat ellátják, nem saját lakásban. Másrészt mivel ezek az ingatlanok részben szolgálnak csak lakásként, részben az egyházi igazgatás helyei is (pl. ott vezetik az egyházi anyakönyveket, ott van az egyházközségi, egyházmegyei hivatal). Önálló ingatlanokon és a temetőkön kívül ide kell sorolni azokat a felépítményeket, amelyek szintén vallási célt szolgálnak (útmenti feszületek, köztéri vallásos jellegű szobrok, kálváriák).
A régebbi korokban, de akár ma is kérdések merülhetnek fel, ha a dolgoknak e csoportja magánjogi jogviszonyok tárgyává válik. Nyilvánvalónak tűnik, hogy használatuk egy speciális célhoz kötött, amely cél ráadásul kiemelt alapjogi védelmet élvez, ezért használatuk biztos korlátokhoz kötött. Vajon forgalomképesek-e? Ahogy arról majd szó lesz, a régi jogban csak korlátozottan voltak azok. Korlátlanul átruházhatók, megterhelhetők-e?
- 21/22 -
Vezethető-e rájuk végrehajtás? Talán a napi gyakorlatban nem túl gyakoriak ezek az esetek, de nagyon is léteznek. Nyugat-Európában egyre gyakrabban merül fel, hogy kihasználatlan templomaikat az egyházak értékesítik, vagy más célra használják. Előfordul, hogy ebből társadalmi viták fakadnak. Az egyházi jogi személyek hasonlóképpen alanyai magánjogi jogviszonyoknak, mint bármilyen más jogi személy, lehetnek tartozásaik, nagyon nem mindegy hogy ezekért melyik vagyontárgyaikkal kell helytállniuk. Első látásra is biztosnak tűnik, hogy állami kényszerrel nem vonható el minden vallási célt szolgáló dolog. Hiszen több vallásfelekezet esetében a vallásgyakorláshoz elengedhetetlenül szükségesek bizonyos tárgyak, ingó és ingatlan dolgok egyaránt.
A hatályos magyar tételes magánjogot nézve, gyorsan rövidre zárhatnánk e dolgozatot: nincsenek benne különös szabályok a dolgok fenti csoportjára nézve. A vallási tisztelet tárgyainak fokozott védelme a szabálysértési és a büntetőjogban létezik - ezzel a továbbiakban itt nem is foglalkozunk.[1] Az, hogy a Ptk. nem szabályozza ezeket, még nem is lenne olyan meglepő. Nem szabályozta már az 1928-as Magánjogi törvényjavaslat sem, és nem rendelkezik róluk például a német BGB sem. A modern polgári kódexek alkotói számára már bizonyára az állam és egyház elválasztása határának átlépését jelentené a téma bevonása a törvénykönyv szabályozási körbe. Nem is lenne ez olyan nagy baj, hiszen hadd rendezzék elsősorban maguk a jogalanyok a jogviszonyukat, ha egy res sacra a magánjogi jogviszonyuk tárgya. Igen ám, viszont a magánjogban is van olyan helyzet, amikor az állami kényszer működésbe lép, és akkor bizony problémát okozhat, hogy van a dolgoknak egy olyan csoportja, amiket azért mégiscsak magasabb szintű védelemben kellene részesíteni, mint egy másikat. És nem azért, mert például értékesebbek, ritkábbak, régibbek, veszélyesebbek, egészségtelenebbek lennének, mint más dolgok, hanem azért, mert hordoznak egy sajátos többletértéket, a vallási célt.
Attól függetlenül, hogy a Magánjogi törvényjavaslat nem rendelkezett róla, modern magánjogtudományunk is ismerte a res sacrae fogalmát. Kolosváry Bálint a Magyar Magánjog dologi jogi kötetében a "forgalmonkívüliség" körében tárgyalta, hogy a katolikus egyház ingatlan javai a holtkézi törvények értelmében elidegeníthetetlenek és nem terhelhetők A Tripartitum alapján tulajdonosuk a király volt, megkötött rendelkezési joggal. Elidegenítési és terhelési tilalom alatt nem álltak, de átruházásukat és megterhelésüket az egyházi jog korlátozza.[2]
Res religiosae alá tartoznak a temetők, melyek korlátozottan használhatók és a felhagyott temetők használata is az. Az 1908.: XLI tc. 2. § (1) szerint végrehajtás alól mentesek voltak "a sírok, sírboltok, az végrehajtást szenvedő vagy háza népe temetkezéséhez közvetlenül szükséges tárgyak".[3]
Res sacrae az "isteni tiszteletre és a házi ájtatosságra közvetlenül használatos dolgok, imakönyvek, olvasók, oltári és általában templomi szerelvények, kelyhek, vallási ereklyék és családi arcképek". Utóbbiak keret nélkül. Forgalomképességük annyiban korlátozott,
- 22/23 -
hogy mentesek a végrehajtás alól 1908: XLI. tc. 3. § Mivel utóbbi csak az ingókról szól, a contrario a templomokra nem vonatkozna, de egyrészt a holtkéz igen, másrészt ha a rendeltetésüknek már átadattak (felszentelés), a szokásjog szerint vannak kivéve a végrehajtás alól.[4]
Fenti jogforrásokat nézve, a feudális jog ma természetesen nem jön számításba. Nagyon is fontos viszont a végrehajtás alól mentesség, ez egy mai is aktuális és a modern jogrendszerekben létező szabály. A hatályos magyar végrehajtási eljárásból azonban hiányzik. A közjogi jellegű korlátozások, mint a temetők szabályozása, hatályos jogunkban is megjelennek. Sőt valójában ma kizárólag hatályos közjogunk területén találunk a res sacrae jellegű szabályokat.
A hazai történelmi tapasztalatoknak, az egyházak vagyonának 20. századi államosításának fényében hiányérzetet kelt, hogy sem az újrafogalmazott alkotmány, sem a magyar alaptörvény nem nevesíti külön az egyházak, vallásközösségek vagyonának védelmét. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy az alaptörvény megfogalmazása során hangsúlyos cél volt a magyar alkotmányos történelmi hagyományok és múlttal való szembenézés nevesítése. Természetesen tudjuk, hogy a magántulajdon védelmét biztosítják például a kisajátítás szabályai. Ugyanakkor a védendő jogok, javak alaptörvényben történő nevesítésének egyrészt szimbolikus jelentősége van, másrészt az alkotmányos értelmezés útján le lehet belőlük vezetni alacsonyabb szintű szabályokat.
Ahogy ezt például a német jogban remekül látjuk. A német alaptörvény kimondja az egyházi és vallási célú vagyon védelmét. Egész pontosan garantálja "a vallásközösségek és vallási egyesületek kultikus, oktatási és jótékonysági célú intézményeinek, alapítványainak és egyéb vagyonának tulajdoni és egyéb jogait". (Grundgesetz, 138. cikk (2)). Vagyis a védelem kiterjed egyrészt a vallási közösségek valamennyi jogi formájára. Másrészt nem csak az egyházi jogi személyekre, hanem intézményeikre, alapítványaikra és egyéb vagyonukra, vagyonösszességeikre ("sonstigen Vermögen") is. Harmadrészt figyelemreméltó, hogy a vallási közösségeknek nemcsak a szoros értelemben vett vallási ("kultikus") célú, hanem az oktatási és jótékonysági célokat szolgáló vagyona is alkotmányos védelmet élvez.
A német jog a res sacrae védelmét a fenti alkotmányos szabályból vezeti le. A közjogi jogállású egyházak egy jogi aktussal közjogi jelleget adhatnak a tulajdonukban álló dolgoknak ("Widmung").[5] Katolikus megközelítésben ez az aktus a szentelés. A jogirodalom szerint azonban nem minden res sacrae szükségszerűen ilyen megszentelt dolog, és a közjogi jogállással nem rendelkező közösségeknek is lehetnek ilyen dolgai. Nem közjogi res sacrae a nem közvetlenül vallásgyakorlási célt szolgáló egyházi vagyon, amely ettől még részesülhet a fokozott alkotmányos védelemben. A res sacrae viszont az, ami a bírósági végrehajtás alól mentes (§ 882a Abs. 2, 3 ZPO): ugyanis az adós azon dolgai, amelyek a közfeladatok ellátásához elengedhetetlenül szükségesek vagy amelyek elidegenítése a közérdekkel ellentétes, nem végrehajthatók. Vitás esetben a dolog jogi jellegéről a közjogi jogalany törvényes képviselője nyilatkozik.
- 23/24 -
A hatályos magyar Vht. nem ismer ilyen mentességet. Véleményem szerint azonban mindenképpen aggályos lenne, ha a bírósági végrehajtó vallási célú használatban lévő ingatlanra, ingóságra foganatosítana végrehajtást. Az adós a lelkiismereti- és vallásszabadsághoz való alapvető jogát ilyen esetben csak per és alkotmányjogi panasz útján tudná azonban érvényesíteni. Esetleg még a Vht. 90. § (1) értelmezésébe férhetnek bele a pap, lelkész hivatásának gyakorlásához szükséges liturgikus eszközök, könyvek, templomi felszerelés. [90. § (1) "Mentesek a végrehajtás alól a következő ingóságok: a) az olyan eszköz, amely nélkül az adós foglalkozásának (hivatásának) gyakorlása lehetetlenné válik, így különösen a nélkülözhetetlen szerszám, műszer, technikai, katonai és egyéb felszerelési tárgy, egyenruha, önvédelmi fegyver, szállítóeszköz, ide nem értve a gépjárművet).]" Mindenesetre igen nehéz helyzetbe kerülne például az a vidéki pap, aki féltucat falu lelkipásztora egyszemélyben, és végrehajtás alá kerülne a személygépkocsi, amivel a falvak között utazik. És a fenti szabály nem ad választ az olyan kérdésekre, hogy pl. lehet-e végrehajtást folytatni, és ha igen, hogyan vallási célú ingatlanra, jogi személy vagyonára vagy a magánvallásosság tárgyaira. Ugyanis a mentesség azokra a dolgokra vonatkozik, amelyek az adós használatában van, vagyis a szabály akkor alkalmazható, ha az adós az a magánszemély, akinek a hivatása érintett. A lelkészek birtokában lévő ilyen dolgok ráadásul rendszerint nem a lelkészek tulajdonát képezik, hanem az egyházi jogi személyét. Vagyis ha az egyházi jogi személy az adós, akkor a Vht. szerinti mentesség már a nyelvtani értelmezés alapján nem lenne alkalmazható.
A magántulajdon legsúlyosabb korlátozása annak elvonása állami kényszer útján. A kisajátításról 2007. évi CXXIII. törvény nem ad mentességet a kisajátítás alól dolgok semmilyen csoportjára nézve. Ha annak - egyébként természetesen igen szigorú - feltételei fennállnak, bármelyik jogalany tulajdonában álló bármilyen típusú ingatlan kisajátítható.
Ha további olyan magánjogi szabályokat keresünk hatályos jogunkban, amelyek a res sacrae-nak tekinthető dolgokra vonatkoznak, az eredmények itt nagyjából be is fejeződnek. Nincsenek olyan jogszabályok, amelyek korlátoznák e dolgok használatát, forgalomképességét, megterhelését. Ilyen jellegű előírások csupán a belső egyházi szabályban, egyházjogban, kánonjogban vannak. Az hogy ezek hogyan érvényesíthetők az állami jogban, minimum kérdéses, hazai ítélkezési gyakorlata a kérdéskörnek nincs.
Az ingatlanjogunk nem ismeri a templom, imaház, kápolna, plébánia, rendház, kolostor stb fogalmait. Ami elég meglepő, ha azt vesszük, hogy ismeri az ökológiai folyosó (1997. évi CXLI. törvény az ingatlan-nyilvántartásról 109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény végrehajtásáról 39/A. § 1) pont), a barlang felszíni védőövezete (uo. m) pont); a védett mesterséges üreg felszíni védőövezete (uo. n) pont) jogi jelleget. Valamint rendelkezik arról, hogy hogyan kell besorolni pl. a rizstelepek, spárgatelepek és szamócaültetvények területét, a lágy szárú energianövényekkel hasznosított területet, a komló ültetvényeket, a csemetekertet, tisztást, az állati hulladéktemetőt, a készenléti dögtereket. Érdeklődéssel várjuk az ingatlan-nyilvántartásról szóló új 2021. évi C. törvény még eddig meg nem jelent végrehajtási rendeletét, itt lenne a ragyogó alkalom, hogy legalább néhány szakaszt szenteljen a vallási, egyházi rendeltetésű ingatlanoknak.
- 24/25 -
Amit ezen felül találunk, azok közigazgatási jellegű szabályok. A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló 2011. évi CCVI. törvény szerint az egyházi jogi személy vonatkozásában nem minősül gazdasági-vállalkozási tevékenységnek a hitéleti és a 9. § (1) bekezdésében foglalt tevékenységet szolgáló intézmény működtetése, a hitélethez szükséges kiadvány, kegytárgy előállítása, értékesítése, a kizárólag hitéleti tevékenységet szolgáló immateriális jószág, tárgyi eszköz és készlet értékesítése, ideértve a liturgikus öltözet megtérítését is. [23/A. § (3) a)-c) pont] Ez a szabály annyiban is érdekes viszont, hogy hatályos jogunkban egyedül itt találunk egy olyan felsorolást, amely támpontul szolgálhat ahhoz, hogy mely dolgok tekinthetők ma res sacrae-nak.
Az ingatlanok birtoklásához, használatához, a felettük való rendelkezéshez fűződő közjogi korlátozások igen jelentős része érint vallási jellegű ingatlanokat. A temetőkről és a temetkezésről szóló 1999. évi XLIII. törvény 4. § (1) szerint a temető tulajdonosa az állam, a települési önkormányzat, a jogi személyiséggel rendelkező vallási közösség, a helyi és országos nemzetiségi önkormányzat, gazdálkodó szervezet és közhasznú szervezet lehet. A temető tulajdonosának igen széleskörű feladatai vannak, a temető fenntartását a jogszabályok részletesen szabályozzák, meghatározott temetői létesítmények biztosítását előírva. Még az utolsó temetkezéstől számítva több mint 50 év eltelte után lezárt temetőkre is vannak használati korlátozások és tulajdonosi kötelezettségek.
A kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény nem tesz különbséget aszerint, hogy a védett örökség vallási vagy nem vallási célú. Természetesen a nemzeti kulturális örökség meghatározó részét képezi a történelmi egyházak tulajdonában álló műemlék vagyon és az egyéb védett kulturális örökség, ezeket a dolgokat nagyon komoly használati korlátozások, fenntartási kötelezettségek, átruházási korlátozások terhelik. Az e szabályoknak való megfelelés az egyházak számára régóta nagy kihívás, hiszen az egyházak vagyona az államosítás óta nem biztosítja az egyházak önfenntartását. A védett örökség megőrzésében ezért a meghatározó állami szerepvállalás elkerülhetetlen. Az örökségvédelem kötelezettje azonban elsősorban a tulajdonos. A védett kulturális örökség tulajdonosa, vagyonkezelője, használója például tűrni köteles a hatóság által elrendelt, engedélyezett vagy tudomásul vett munkálatokat és a mentő feltárást (69. § (1)). A kulturális örökség állapotának megőrzése érdekében az állagvédelemhez szükséges átlagos mértéket meg nem haladó jogszerűen előírt korlátozás, tilalom vagy kötelezés kártalanítási igényt nem keletkeztet (70. §). A használat, tűrési korlátozások megszegőivel szemben örökségvédelmi bírság szabható ki (82. §).
Zárásképpen és kitekintésként álljon itt egy igen érdekes példája annak, hogy hogyan válhat egy vallási célú ingatlan mint res sacra aktuális jogi problémává. Az antikvitás óta létezik annak tradíciója, hogy a templom (esetleg a temető, katakomba) mint szent hely, szakrális hely menedékhely vagyis asylum lehet az üldöztetést szenvedők részére. Németországban ezt a hagyományt felelevenítette az eset, amikor Erich Honecker 1990-ben
- 25/26 -
Uwe Holmer evangélikus lelkész otthonában kért és kapott feleségével együtt néhány hónapig menedéket. Ez esetről "Honecker és a lelkész" címmel készült film is[6].
Az utóbbi években migránsok százas nagyságrendű esetszámban kérnek menedékjogot németországi templomokban, egyházi intézményekben. Együttérző hívő emberek, a keresztény asylum tradíció tudatában pedig be is fogadják őket, nem kis fejtörést okozva ezzel a menekültügyi hatóságoknak. A megoldást ezekben az esetekben az egyházak és a hatóságok fokozottabb együttműködése jelentette Az egyház jelzi az összes esetet a hatóságnak, amely pedig bevonja az egyházakat a menekültügyi eljárásba. A templom mint szent hely azonban az állami hatóság, rendőrség, idegenrendészet számára természetesen nem élvez területen kívüliséget.[7] ■
JEGYZETEK
[1] Lásd részletesen: Schanda Balázs, A vallási tisztelet tárgyai a magyar jogban. In.: Kánonjog. 2021/XXIII. 115-122. o.
[2] Magyar Magánjog 5. kötet Dologi jog. Szerk.: Szladits Károly. Budapest, Grill, 1942. 51. o.
[3] Uo. 52. o.
[4] Uo. 52. o.
[5] BVerfGE 102, 370/388 (Widmungsbefugnis).
[6] https://www.faz.net/aktuell/politik/portraets-personalien/obdach-fuer-ehemaliges-staatsoberhaupt-honecker-ante-portas-12039536.html (Letöltve: 2022. november 23.)
[7] https://www.bamf.de/SharedDocs/Anlagen/DE/AsylFluechtlingsschutz/merkblatt-kirchenasyl.pdf?___blob=publicationFile&v=7 (Letöltve: 2022. november 23.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyző, Esztergom.
Visszaugrás
