A magyar kriminológia történetében kiemelkedő és egyedülálló vállalkozásnak tekinthető Korinek László akadémikus, egyetemi tanár közel ezerötszáz oldalas, kétkötetes műve, amely "egyszerzős" munkaként átfogó, alapos és lényegre törő betekintést ad a kriminológia tudományának fejlődésébe, és sikeres kísérletet tesz e tárgykör eddigi ismeretanyagának szintetizálására, illetve tömör összefoglalására. Az első kötet tartalmazza a kriminológia fogalmának, feladatának, a társadalomban és a bűnügyi tudományokban elfoglalt helyének meghatározását, és részletes áttekintést ad a kriminológiai elméletek fejlődéséről - beleértve a magyar kriminológia történeti összefoglalását is - továbbá röviden taglalja e tudományág kutatási módszereit, a gyakorlat és az elmélet viszonyát, valamint a kriminológiai kutatás folyamatát. E kötet tárgyalja a latens bűnözés, a viktimológia, a pönológia, a bűncselekmények megelőzésének kérdéseit, és a büntető igazságszolgáltatás rendszerét. Ez utóbbi felöleli a rendőrség, az ügyészség és a bíróságok kriminológiai szempontú vizsgálatát, továbbá a büntetés-végrehajtás szervezeti és működési kérdéseit, valamint a pártfogó felügyelet szerepét boncolgatja. A második kötetben kapott helyet az egyes bűncselekményfajták kriminológiai sajátosságainak elemzése, így a fiatalkorú és gyermekkorú bűnözés, az erőszakos és a vagyon elleni bűnözés, a hatalom kriminológiája, a szervezeti, a szervezett és a nemzetközi kriminalitás, a terrorizmus, a közrend elleni bűncselekmények, továbbá a közlekedési és a gondatlan bűncselekmények kriminológiai problémái, valamint a katonai bűncselekmények kérdései. A kötetet befejezésként a kriminológia jövőjével foglalkozó rész zárja. A mű alaposságát a több mint száz oldalon felsorolt - és a könyvben feldolgozott, hivatkozott - szakirodalom is bizonyítja, és kézikönyvként történő használatát a közel hetvenoldalas tárgy- és névmutató könnyíti meg.
Külön kiemelendő, hogy Korinek László e munkájában mindvégig mellőzhetetlen szempontnak tekinti a kriminológia és az alkotmányjog, illetőleg az alkotmányosság összefüggéseinek beható vizsgálatát, és ennek érdekében - többek között - következetesen törekszik a vonatkozó magyar alkotmánybírósági gyakorlat feldolgozására. A kötetben szinte egyetlen olyan szűkebb témakör sincs, ahol ne történne említés - vagy minimum utalás - a kriminológia alkotmányos sajátosságaira. Ez akár természetesnek is mondható, mivel a kriminológia által vizsgált kérdések szinte minden esetben alkotmányos megfontolásokat vetnek fel, vagy legalábbis alkotmányjogi szempontból szintén értékelhetők. Hogy ez mégsem magától értetendő, az visszavezethető arra is, hogy a kriminológia "örökké többfrontos harcban áll a tömegtájékoztatás szenzációkeresésével, a meghaladott kriminál-politikai elveket valló és gyakran előítéletes lakossággal és a demagóg politikusokkal, akiknek a bűnözés még valahol kapóra is jön a választások megnyeréséhez." (I. 13. o.) Az itt említett negatív megfontolások gyakran az alkotmányos szempontokat is háttérbe szoríthatják, és így könnyen vezethetnek az alkotmányi értékek csorbításához, sőt akár negligálásához.
A kriminológiában az alkotmányjogi megfontolások már e tudományág kezdeteihez, az első nagy iskolához visszavezethető olyan alkotmányi értékeket - különösen alapelveket és alapvető jogokat - vettek figyelembe, amelyek máig az alkotmányos demokrácia, a demokratikus jogállam meghatározó és mellőzhetetlen értéktartalmú elemei. Cesare Beccaria - az ún. klasszikus iskola megalapítója és kiemelkedő képviselője - a tettazonosság elvének megfogalmazásával a jogegyenlőség elvét kapcsolta össze a bűn elleni fellépés eredményességével: "a tett egyenlősít, nincs tekintettel az elkövető társadalmi állására, nemesi vagy bármilyen származására" (I. 37. o.), és a büntetésnek a lehető legteljesebb mértékben a tetthez kell igazodnia. Szerinte a nullum crimen és a nulla poena sine lege elvei nem csupán az egyének számára garantálnak jogbiztonságot, hanem a közhatalom gyakorlása korlátjának kijelölésével az egész alkotmányos rend szempontjából is kiemelkedő fontosságú követelmények. (uo.) Napjainkban különös jelentősége van annak, amit Beccaria a kínvallatásról mondott: ennek alkalmazása ellentétben áll az ártatlanság vélelmével; a kínzás korlátozza a szabad akaratot, a tortúrának alávetett terheltnek lényegében a szenvedéstől való megszabaduláshoz vezető legrövidebb út választása marad nyitva, ráadásul a fizikai gyötrelem az érzékeny lelkületű embereket fogja először megtörni, tehát nem feltétlenül a bűnösöket, az erős gazembereket. (I. 38. o.) Alkotmányjogi szempontból szintén fontos konklúzió, hogy "a terheltet tehát semmilyen módon nem szabad védekezésében akadályozni, ellenkezőleg: lehetővé kell tenni neki a váddal szembeni érvek kidolgozásához szükséges időt és eszközöket." (uo.)
- 272/273 -
A Korinek professzor által tárgyalt kriminológiai elméletek és irányzatok közül több olyan is említhető, amely szintén érint alkotmányos kérdéseket. Ezek közül az új társadalomvédelem irányzata azt a lényeges megállapítást tette, hogy "amennyiben az emberi jogok nem kapnak feltétlen védelmet a büntető jogalkalmazásban és nem születik meg egy humanista büntetőpolitika, egyetlen lehetséges válaszként a bűnözés kihívására, akkor a büntetőhatalom torzulásának veszélyei nem háríthatók el, a politika kriminalizálása és büntetőjog átpolitizálása állandó veszély marad." (I. 206. o.) A béketeremtő kriminológia kapcsán pedig az a dilemma fogalmazható meg, ami ma különösen a terrorizmus elleni harccal összefüggésben kerül erőteljesen a középpontba: "a közhatalom a legsúlyosabb jogsértések elleni fellépés céljából megszerzett hatásköröket a csekélyebb deliktumok visszaszorítására is felhasználja. Az egyes személyekre összpontosító, alapjogi garanciákkal alátámasztott büntetőeljárás helyett a társadalom háborús helyzetbe sodrása az alkotmányos rend lényegét rendíti meg." (I. 224. o.) Az intézményes anómia elméletének egyik képviselője (Ch. Ch. Logan) azt tartja kiemelendőnek, hogy a közhatalomnak szigorúan korlátozottnak kell lennie: az állam csak azt teheti meg, amit a polgárok törvények által kifejezetten a feladatkörébe, illetve az egyes szervek hatáskörébe utalnak. A civil társadalom ezzel szemben - a közhatalomra átruházott jogokat leszámítva - fő szabályként az "amit nem tilt törvény, azt szabad" elven működik. (I. 163. o.) A morális pánik elmélete szerint e pánikot "úgy lehet meghatározni, mint olyan veszélytudatot, amelyet egy csoport vagy egy csoporthoz tartozó jelenség vált ki azzal, hogy megkérdőjelezi a társadalom idealizált rendjét (hagyományos életmódját, alapvető értékeit). A média szenzációhajhászó és leegyszerűsítő közvetítése miatt a fenyegetést hordozó csoport könnyen azonosíthatóvá válik. A kialakult közvélekedés hatalmi megoldásokat sürget, a jogalkotó tipikusan törvényi szigorításokkal válaszol a kihívásokra. A fokozott intézményes figyelem hatására növekszik a jelenség statisztikailag rögzített eseteinek a száma, ezzel az említett hatalmi reagálás legitimációt kap." (I. 185. o.)
Talán e rövid áttekintésből is érzékelhető, hogy az egyes kriminológiai megközelítések elsősorban alapvető jogok garanciális szerepére, illetőleg a közhatalom alkotmányos korlátozására vannak tekintettel. A bűnözés okainak kutatása és magyarázata, de főként a bűnözés elleni küzdelem tehát nem hagyhatja figyelmen kívül az alkotmányossági követelményeket. Így az is kézenfekvő, hogy az ún. alkotmányos büntetőjog kidolgozásában és összetevőinek meghatározásában a magyar Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata szintén meghatározó szerepet játszott. A testület az értelmező tevékenységével kijelölte a büntetőjogi jogalkotás és jogalkalmazás legfontosabb alkotmányos kereteit, meghatározta a széles értelemben felfogott büntető igazságszolgáltatás szervezeti és működési szabályainak tartalmát. Már a 30/1992. (V. 26.) AB határozatában kimondta, hogy "[a] büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének szankciós záróköve legyen. A büntetőjogi szankció, a büntetés szerepe és rendeltetése a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása akkor, amikor már más jogágak szankciói nem segítenek." Messzemenően egyet lehet érteni Korinek professzor megállapításával, amely szerint "fontos küldetést teljesített az Alkotmánybíróság abban, hogy döntéseivel hozzájárult a jogállami büntetőjog elveinek kimunkálásához. Az igazságosság és a jogbiztonság kettős követelménye, a büntetőjog zárókő funkciója, a visszaható hatály tilalma, valamint annak kimondása, hogy a jogsértésekkel szemben sem lehet jogsértő módon fellépni, a büntetőjogról való gondolkodásunk egészének átformálását jelentette, ezúttal a civilizált demokratikus társadalmak szellemiségének megfelelően." (I. 280. o.) Ugyanakkor nem hagyható az sem figyelmen kívül, hogy a kriminalitás elleni fellépés normarendszere, a bűnüldözés, valamint a büntető igazságszolgáltatás joga a kockázatokról és a biztonságról való gondoskodás jegyében az ultima ratio elvet is egyre inkább újraértelmezi. "Egyre kevésbé lehet úgy felfogni a végső eszköz követelményét, hogy az csak akkor vehető igénybe, ha az egyénre már semmilyen más módon nem lehet hatni. Ennek a hagyományos felfogásnak a feladását jelzi például a jogi személyek felelősségének intézményesítése." (II. 491. o.)
Az alkotmányos garanciák hangsúlyozása azonban nem korlátozódik pusztán a kriminológiai irányzatok bemutatásánál és értékelésénél alkalmazott megközelítésre. Szerző az egyes kriminológiai részterületek feldolgozásánál is következetes abban, hogy az alkotmányos értékek hangsúlyos és orientáló szerepet töltsenek be. A viktimológiával összefüggő kérdés - többek között - például az, hogy a sértett igényei elérik-e az alapjogi védettség szintjét. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem, mert egyrészt a bűncselekmény sértettjének az elkövető megbüntetésével kapcsolatos kívánsága a büntetőigény érvényesítésében csak korlátozott mértékben játszik szerepet, mivel büntetőigénye az államnak és nem az egyéneknek van - lévén a bűncselekmények a jogrend sérelmét jelentik és a büntetés jogát az állam gyakorolja -, az Alkotmányból nem következik olyan szabályozás szükségessége, amely a sértettnek feltétlen jogot adna a büntetőigény bíróság előtt
- 273/274 -
való érvényesítésének követelésére. Másrészt az áldozatok részére biztosított állami segítségnyújtás - ezen belül az állami kárenyhítés - nem valamely alapjogból származtatható, ennélfogva lényegében az állam jóindulatán múlik, hogy működtet-e valamilyen kompenzációs rendszert. Korinek László joggal fogalmazza meg: "Elvi - de nem direkt módon viktimológiai - kérdésként vetődik fel, hogy az Alkotmánybíróságnak joga van-e elvitatni a törvényhozás azon elhatározását, hogy valamely döntését akár közvetve, akár közvetlenül az alapjogokból származtassa." (I. 374. o.) E felvetéssel kapcsolatosan megjegyzendő, hogy az Alkotmánybíróság - autentikus és erga omnes értelmezést végző testületként - interpretációjával juthat erre a következtetésre. Korinek professzor szerint az igazságszolgáltatásnak is lehetnek áldozatai - mert mindenki, így az igazságszolgáltatásban dolgozók is tévedhetnek -, ezért az egyik fontos tanulság, hogy "az eljárásokat az ártatlanság vélelmének maximális érvényesítése mellett, a kétséget kizáró bizonyítás követelményét tiszteletben tartva kell lefolytatni. A másik viszont az, hogy ha már bekövetkezik egy-egy ilyen eset, akkor elvárható, hogy a közhatalom azonnal intézkedjen a jogsértés orvoslására." (I. 391. o.) Ebből az következik - fogalmaz egyértelműen a szerző - hogy "az államnak mindent meg kell tennie a büntető igazságszolgáltatási rendszer közvetlenül és közvetve viktimizáló hatásának megelőzésére, és a bekövetkezett tévedések leghatározottabb orvoslására." (uo.)
A pönológia szempontjából az egyik legjelentősebb alkotmányossági kérdés a halálbüntetés megítélése. Korinek professzor véleménye szerint a magyar Alkotmány által kifejezett értékek hierarchiájából - amelyben legmagasabb szinten az élet és attól elválaszthatatlanul az emberi méltóság áll - az következik, hogy az Alkotmánybíróság alappal vezette le a halálbüntetés tilalmát: "Fontos tétel, hogy az emberi életek egyenrangúak. A gyilkosnak az élethez való joga tehát ebben a rendszerben nem értékelődik le azáltal, hogy mást megölt, hiszen az emberi életet -beleértve a gyilkosét is - nem lehet értékesnek vagy kevésbé értékesnek minősíteni. Ennek az ellenkezője beláthatatlan következményekre vezetne." (I. 436. o.) Szerfelett aktuális problémát jelent az ún. "tényleges" életfogytig tartó szabadságelvonás, vagyis az a büntetés, amikor a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége kizárt. Korinek László egyértelművé teszi, hogy a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés kriminológiai-pönológiai értelemben nem sokban különbözik a halálbüntetéstől, mert az elkövető megjavítása, reszocializálása - mint cél - intézményesen kiesik, noha elvileg nem zárható ki az elítélt személyiségének pozitív változása. (I. 438. o.) Szerző karakterisztikus - és a pönológiával kapcsolatban összegzésként is kiemelhető - megállapítása, hogy az alkotmányos demokráciákban a hatalom elsődleges kötelezettsége az emberi jogok tiszteletben tartása és védelme, ami egyben az erkölcsi elveknek a jogi szabályozás számára való alkalmazásához is kereteket ad. "A szankciók kiszabásának és végrehajtásának rendjét tehát csak az alaptörvényi értékek érvényesítése mellett lehet a célszerűség és a hasznosság követelményeihez igazítani. Természetes, hogy a sértett és a közösség tagjainak az emberi jogai is az állam általi védelem körébe tartoznak, ezért a legszigorúbb szabadságelvonás (de nem a szabadulás tényleges esélye nélküli életfogytig tartó elzárás) szükséges egyes elkövetői kategóriák esetén. Mindazonáltal az e körbe nem tartozó elítéltek esetében indokolt a börtönbüntetés visszaszorítása, a közösségi és egyéb szankciókkal való kiváltása." (I. 456. o.)
A bűncselekmények megelőzésének kriminológiai vizsgálata kapcsán lényeges megállapításnak minősíthető, hogy a megelőzés mindenekelőtt az elfogadott rend erősítését és a társadalmi célok elérését segíti elő. Korinek László szerint a prevenció esetében is figyelmet kell azonban fordítani arra, hogy "a polgári alkotmányosság követelményei jelentős akadályokat emelnek az egyébként kívánatosnak tekintett megoldások elé", mert "a törvények uralmának elve és a jogbiztonság iránti elismert igény a politikai állam és a civil társadalom szigorú elválasztása mellett kevéssé teszi lehetővé, hogy a közhatalom akkor is fellépjen valaki ellen, ha az illető nem követett el semmiféle jogszegést." (I. 461. o.) Az ártatlanság vélelmét nyilvánvalóan minden olyan közhatalmi megnyilvánulás érinti, amely azon alapul, hogy meghatározott személyek bűncselekményt fognak elkövetni. Ilyen feltételezés hiányában ugyanis értelemszerűen prevencióról sem lehetne beszélni. (uo.) A polgári alkotmányosság és a prevenció gyakorlati szükségletei közötti ellentmondást a valóságban kompromisszumokkal oldották és oldják fel, (mint pl. a jogerős ítélet hiányában ártatlannak tekintendő terhelt előzetes letartóztatása). (I. 462. o.) Kiváltképpen egyet lehet érteni szerzőnek azzal a megállapításával, hogy a klasszikus alkotmányossági elvek keretében nincs lehetőség a puszta gondolat, a szándék szankcionálására. "Aki megsértette a jogot, azzal szemben a közhatalom eljárhat, aki pedig nem lépte át a szigorúan és formálisan rögzített határokat, azt békén kell hagyni. Ez a követelmény azonban soha nem valósul meg maradéktalanul. A fegyelmező, illetőleg kockázati társadalomban már meglehetősen irreális a törvények uralmának ez a merev értelmezése. Ezzel együtt, részben az alkotmányjognak az új helyzetre való alkalmazásával, például korábban nem ismert alapjogok (például információs önrendelkezés, a közérdekű adatok nyilvánossága) létrehozásával to-
- 274/275 -
vábbra is sikerült korlátokat szabni a prevenciós célú beavatkozásoknak." (I. 475. o.) Általánosítható megállapításként fogadható el, hogy az idők változásával a bűnmegelőzés, valamint a bűnüldözés eszköztára is változik, azonban az alapjogok korlátozásának megengedhetőségét eldöntő szükségesség-arányosság mérce azt is megköveteli, hogy ha bármely okból eljut a közhatalom a megszorítások indokoltságának elismeréséig, akkor körültekintően meg kell vizsgálni az ellensúlyozás lehetőségeit. (I. 482. o.) Szerző hivatkozik arra, hogy a magyar Alkotmánybíróság - korábbi döntéseivel összhangban - a bűnmegelőzési érdeket a jogállamiságból következő olyan alkotmányos célként ismeri el, amelynek garantálása érdekében még egyes alapjogok korlátozása sem zárható ki. A testület azonban rámutatott arra is, hogy "ezen alkotmányos cél megvalósítása érdekében sem adható fel a jogállamiság, a jogbiztonság követelményrendszere, és az állam szervei nem kaphatnak túl széles, bizonytalan tartalmú felhatalmazásokat az általános, elvont értelemben vett bűnmegelőzés érdekében." (I. 486. ) Maximálisan egyet kell érteni a következő megállapítással is: "A demokrácia intézményeinek megfelelő működése és az emberi jogok intézményes garanciáinak érvényesülése szükséges ahhoz, hogy az emberi biztonság követelményeinek is megfelelő, valóban hatékony bűnmegelőzési rendszer alakuljon ki és maradjon fenn." (I. 492. o.)
Izgalmas problémát vet fel napjaink ún. "kockázati" társadalmában az emberi biztonság új felfogása, amely nem egyszerűen a közösséget fenyegető különféle veszélyeket hangsúlyozza, hanem ezeket - illetőleg a rájuk adott válaszok kialakítását - magának a társadalomnak a szervező elveként fogja fel. Korábban a társadalom alapvetően a külső veszélyekkel szemben lépett fel, míg ma egyre inkább a saját maga által teremtett kockázatokkal kell megküzdenie. A rizikótársadalom egyik sajátos következménye - mutat rá Korinek László - hogy a közhatalom "a fenyegetések komplex természetére hivatkozva a biztonság korábban eltérő területein, eltérő eszközökkel dolgozó szervezeteket, de legfőképpen a számukra lényeges adatokat is valamiféle egységes veszélyelhárító rendszerben kívánja kezelni, így óriási hatalmat koncentrálhat, az emberek pedig egyre kiszolgáltatottabbá válhatnak a rájuk vigyázó szervezeteknek." (I. 531. o.) A közhatalom jogosítványainak bővítése, a különleges felhatalmazások alkalmat adhatnak a közhatalom, illetve az abban tevékenykedő személyek visszaéléseire. Az alapjogokba való súlyos beavatkozások ugyanis kellő ellenőrzés, valamint garanciák hiányában politikai célokra is felhasználhatók. (II. 380-381. o.) A "biztonság vagy szabadság" dilemmájának megoldása korszakunk egyik legfontosabb kérdése: hogyan lehet úgy garantálni a biztonságot - mint alkotmányi értéket - hogy az alapvető jogok ne sérüljenek, illetőleg védelmi területük ne csökkenjen. Nyilvánvaló, hogy e dilemma megoldásánál - különösen a terrorizmus elleni harc esetében - a kriminológia elsődleges célja lesz annak elősegítése, hogy "a büntetőjog mind hatékonyabb eszközként szolgáljon a terror leküzdésében, az előkészületi magatartások tilalmazásával képes legyen a lehető legkorábban felismerni és megszakítani a terroristák terveit, és eközben ne kelljen feladni a büntetőfelelősség érvényesítésének alkotmányos értékeit, a törvényességet és a humánumot." (II. 429. o.) Ezért az ún. "ellenség-büntetőjog" koncepcióját - vagyis lényegében az emberi jogokat bizonyos személyekkel szemben figyelmen kívül hagyó bűnüldözés lehetőségét és szükségességét - nem szabad támogatni, még annak ellenére sem, hogy ez a büntetőjog az Egyesült Államokban már valóság. "A 2006-ban elfogadott Military Commissions Act (a katonai bizottságokról szóló törvény) az idegen, törvénytelen ellenséges hadviselőket megfosztotta az amerikai polgárokat és a külföldieket is megillető alapvető eljárási jogoktól, egyben rájuk nézve kizárta a humanitárius nemzetközi jogot rögzítő genfi egyezmények alkalmazását is." (I. 536. o.) Az alkotmányos demokráciákban a kínvallatás még a terrorizmus elleni harc eszköztárának bővítése érdekében sem engedhető meg. (II. 292-297. o.) Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a büntetőjogi szabályozás fontos szempontja és követelménye az emberi jogok tiszteletben tartása. Az alkotmányos demokrácia nem ismeri el az alapjogok "eljátszásának" tételét, vagyis azt, hogy a törvényszegők korlátozás nélkül megfoszthatók e jogaiktól: az emberi jogok és a hozzájuk kapcsolódó általános jogképesség független a büntetőjogi bűnösségtől. A bűnözőket megilletik a törvény - és azon alapulva a hatóságok döntései - által (értelemszerűen a szükségesség-arányosság elvét betartva) korlátozott alapjogokon kívül mindazok a szabadságok és lehetőségek, amelyek a többi embert. (I. 539. o.) Korinek László szembeszáll azzal a felfogással is, hogy valamiféle fordított viszony lenne a formális eljárásjogi rendelkezések és az anyagi igazság feltárása között. E nézőpont szerint ugyanis a jog megköti a bűnüldözők kezét, a processzuális előírások - de különösen a terhelteket védő garanciák - csak hátráltatják a gyors és hatékony bűnüldözést, továbbá a túlzott jogvédelem hozzájárulhat a cselekmények elszaporodásához, és így bűnözést gerjesztő hatással járhat. (I. 539. o.) Ezzel szemben sokkal inkább arról van szó, hogy "az alapvető jogok garantálása nem vezet szükségszerűen és tartósan a kriminalitás növekedéséhez. Egyet lehet érteni azzal a vélekedéssel is, amely szerint az emberek jogkövető magatartását előmozdítja a szabályok megfelelősé-
- 275/276 -
gének (a célok elérésére való alkalmasságának) elfogadása, az anyagi jog erkölcsi igazolása és - nem utolsósorban - a tisztességes eljárás megtapasztalása, illetőleg az arról szerzett tudomás." Az a tétel látszik igazolhatónak, hogy az eljárási szabályok szigorú betartása inkább jogszerű magatartásra ösztönzi az embereket, tehát a bűnözés ellen hat. (I. 540. o.)
A közvéleményben, a politikusi érvelésekben, de gyakran még szakemberek között is elterjedt az a téves, félrevezető, vagy félreértett felfogás, amely szerint az alkotmányos értékek - különösen az alapvető jogok - és az eredményes, hatékony bűnüldözés egymást kizáró ellentétek. Ezzel szemben sokkal inkább azt szükséges megállapítani, hogy az alkotmányos jogállamban az egész közhatalom - ezen belül a büntető igazságszolgáltatási rendszer működése is - a különleges garanciák mellett elfogadott alapvető normákhoz igazodik. Az alkotmányos demokrácia alapvető ismérvei között kell megemlíteni a büntető igazságszolgáltatás rendszerével - elsősorban a bíróságokkal, az ügyészséggel, de a rendőrséggel és a büntetés-végrehajtással - összefüggő alkotmányos követelményeket, mint pl. a bírói függetlenség elvének következetes érvényesítését, a fegyveregyenlőség elvének megvalósulását, a védelemhez való jog garantálását. "Az alkotmány nem csupán a deliktumok felderítésének, valamint az elkövetők megbüntetésének korlátait jelöli ki, hanem maga határozza meg az e körbe tartozó célokat is." (I. 541. o.) Az alkotmányos büntetőjog követelményeit a magyar Alkotmánybíróság is több határozatában kifejtette és magyarázta. Kimondta például, hogy az állam büntetőhatalmának korlátait még akkor sem lehet áttörni - bármely, önmagában egyébként méltánylandó cél érdekében -, amikor más jogok bizonyos esetekben megszoríthatók, esetleg felfüggeszthetők. Az Alkotmánybíróság kiemelkedő jelentőséget tulajdonít a jogbiztonság alkotmányos értékének is, ami kriminológiai szempontból azért lényeges, "mert a jogkövető magatartás formálása - nem csupán a normák megfogalmazása révén, hanem a jogalkalmazási gyakorlat és más közvetítők (például tömegtájékoztatás) segítségével is csak akkor lehet eredményes, ha kellő idő áll rendelkezésre az elvárt minták elsajátítására és a hozzájuk való alkalmazkodásra. Nyilvánvaló, hogy a visszamenőleges jogalkotás ilyen hatást nem tud kiváltani, illetőleg elősegíteni. De a gyakori módosítások sem igazán teszik lehetővé a következetes prevenció rendjének kialakítását és működtetését." (I. 546. o.)
Alkotmányjogi szempontból az egyik kiemelten jelentős probléma a szólásszabadság és a szabad véleménynyilvánítás büntetőjogi megítélése. Ezzel összefüggésben - hivatkozva az Alkotmánybíróság döntéseire - Korinek László arra hívta fel a figyelmet, hogy a büntető jogszabályoknak elvileg egységes, ellentmondásmentes rendszert kell alkotniuk. "Ha a köznyugalmat a jogalkotó védendőnek tekinti egy durva verekedés hatásaitól - akkor is, ha ez a konfliktus egyébként önmagában tényleg csak két személy között áll fenn -, akkor kérdés, hogy miért kell egyes társadalmi csoportoknak a legdurvább, adott esetben a kiirtásuk módozatait taglaló megnyilatkozásokat zokszó, de legalábbis a büntetőjogi oltalom esélye nélkül eltűrniük." (II. 444. o.) Szerinte a köznyugalmat oltalmazni kívánó büntetőjogi normák jövőbeni alakítása során a tartalmi koherencia szempontjait is figyelembe kellene venni.
Feltehetően e rövid ismertetésből is kirajzolódik, hogy a bűnözés okainak magyarázata, egyúttal a bűnözés elleni harc eszköztárának meghatározása során nem lehet eltekinteni az alkotmányos értékek védelmétől, illetőleg érvényesülésük garantálásától sem. Korinek professzor világossá teszi, hogy a kriminológia tudománya által vizsgált problématerületekre mellőzhetetlen hatást gyakorolnak az emberi jogok egyetemes tiszteletben tartásának követelményei, továbbá a közhatalom alkotmányi korlátok közé szorításának elve. Az alkotmányos jogállam kriminálpolitikájának ezekkel minden körülmények között számolnia kell. ■
JEGYZETEK
* Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest 2010. 1487 o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár.
Visszaugrás
