A nemzetközi migráció és globalizáció olyan tényezők, amelyek az állampolgárság megszerzésével kapcsolatos jogi gyakorlatot az egész világon befolyásolják. A kettős állampolgárság egyre növekvő népszerűsége többek között a migráció egyik eredménye.[1] Tanulmányomban a török állampolgársági jogszabályok változásait vizsgálom abból a szempontból, hogy az évtizedek alatt véghezvitt legfontosabb módosításokat az emigránsok mely szükségleteinek és kívánságainak megfelelően alakították ki, akik - akár a harmadik generációig is - továbbra is élénk kapcsolatot tartanak fenn az anyaországukkal.[2] A tanulmány a török állampolgárság fogalmának történetével kezdődik, majd a jelenlegi állampolgársági törvény módosításait, valamint a török állampolgárság megszerzésének és elvesztésének fő formáit elemzem.
A török állampolgárság történetének elemzését célszerű az Oszmán Birodalom utolsó időszakával kezdeni.[3] Amíg az Oszmán Állampolgársági Törvény (Tabiyet-i Osmaniye Kanunu, 1869) megalkotása előtt az Oszmán Birodalom lakossága vallási hovatartozás szerint oszlott meg, az új törvény a Birodalom területének minden lakóját a Birodalom alattvalójának tekintette.[4] A fogalom megalkotásának és bevezetésének az volt a célja, hogy a rendkívül soknemzetiségű és színes vallási összképet mutató Birodalmat megmentsék az összeomlástól.[5] Ennek érdekében az oszmán alattvaló fogalmának bevezetésével megalkották a Birodalom egységes identitását.[6]
A törvény alkotói alapelvnek tekintették az ius sanguinis elvét (1. cikk). Ennek értelmében az állampolgárságot az kaphatta meg, akinek legalább az egyik szülője a Birodalom alattvalója volt. Az oszmán földön külföldi szülőktől született gyermek esetében a szülők a gyermek 3. életévének betöltése után, vagy a gyermek saját jogán nagykorúsága elérése után kérvényezhették az oszmán állampolgárságot (2. cikk).[7] Az állampolgárság megszerzéséhez legalább 5 év folyamatos birodalmi tartózkodás volt szükséges (3. cikk), vagy egyéni érdemek alapján volt megszerezhető (4. cikk). A zárórendelkezések értelmében az oszmán dominium lakói automatikusan oszmán állampolgárnak számítottak, egészen addig, amíg más állampolgárságuk megállapításra nem került (9. cikk).
Az állampolgárság megszerzésének feltételei körében az iszlám vallásra való áttérés nem szerepelt feltételként. Ez a korábbi hagyományokkal történő radikális szakítást, a világi polgár megteremtését jelentette. A törvény végrehajtása során azonban mind az Államtanács, mind a Minisztertanács az iszlám vallásra történő áttérést elegendő oknak tartotta a kivételesen adományozható állampolgárság megítéléséhez (4. cikk). A jelentős előrelépés ennek ellenére abban volt, hogy bár az állampolgárság megszerzéséhez ajánlatos volt az iszlám vallásra történő áttérés, mégsem írták azt elő kötelező jelleggel.
Az 1869. évi törvény rendelkezései értelmében az oszmán muszlimok és az oszmán nem muszlimok ugyanahhoz az egyenlő jogi alapokon létrehozott politikai közösséghez tartoztak (akkor is, ha a millet rendszer még érvényben volt), az iszlám egységen alapuló nemzet (ummah) elvét pedig a jogszabályból mellőzték. A jogszabály végrehajtása során azonban az oszmán dominiumon élő perzsák vonatkozásában a perzsa és oszmán hatóságok megegyeztek abban, hogy a birodalom perzsa lakosai csak akkor számítanak oszmán állampolgárnak, ha iszlám vallásúak.[8]
- 528/529 -
A Török Köztársaság első alkotmánya (1924) török állampolgárságot biztosított a Köztársaság valamennyi lakosának, faji vagy vallási tekintet nélkül. Az alkotmány 88. cikkét gyakorlatilag teljesen az 1876. évi török alkotmányból vették át. Az 1876-os alkotmány 8. cikke a következők szerint foglalja össze az állampolgárságot: "Az Oszmán Birodalom népe, tekintet nélkül vallási és faji hovatartozására, oszmán tebaa (alattvaló)."[9] Az 1924. évi alkotmány 88. cikke szerint "Törökország népe vallási és faji hovatartozására tekintet nélkül, állampolgársági szempontból töröknek minősül." A török állampolgárság tehát az alkotmány szerint területi, nemzeti-identitási alapon kifejezhető fogalom volt.[10]
A két alkotmány közti különbség nyilvánvaló: az állampolgárság fogalma és annak feltételei nem léteztek az 1876-os alkotmányban.[11] Az e mögött rejlő ok az volt, hogy a 8. cikk megfogalmazása kapcsán, az identitás definiálásakor óriási parlamenti viták alakultak ki, melyhez hasonló összetűzések voltak az 1924. évi alkotmány állampolgárság megfogalmazásakor is. A párt tagsága különböző véleményen volt abban a tekintetben, ki minősül töröknek. A CHP képviselők először a következő szövegezéssel fogadták el a 88. cikket: "Törökország népe tekintet nélkül vallási, faji hovatartozására török." Ahmet Hamdi, a CHP egyik tagjának javaslata szerint: "Törökország népe - aki magáénak érzi a török kultúrát - török." Vele szemben egy másik párttag, Celal Nuri elutasította a török kultúra hangsúlyozását, mert véleménye szerint a török kultúra alapját képezi az iszlám vallás, és ezen az alapon a meghatározás sérti a lausanne-i békeszerződés[12] 39. cikkét, amely kimondja: "A nem muszlim török nemzetiségűek ugyanazokat a polgári és politikai jogokat kapják meg, mint a muszlimok. Törökország minden lakosa vallására tekintet nélkül a törvény előtt egyenlő."[13]
Ennek az alkotmányjogi definíciónak a megértéséhez tehát tisztázni kell, mit jelent a törvény előtti egyenlőség, és mit jelent a tényleges egyenlőség, hiszen az állampolgárság nem csak egy jogi státusz, hanem magában foglalja a gyakorlatot is.
A törvény előtti egyenlőség - véleményem szerint - állampolgársági kérdésben egy eljárási kritérium, melynek során a törvény előtt a kisebbségek számára is egyenlő jogvédelmet biztosítanak. Ez az eljárási jogegyenlőség a sine qua nonja az állampolgársági státusznak,[14] de semmi esetre sem elegendő feltétele a teljes egyenlőségnek. Az államnak a társadalmi élet minden területén, különböző intézményi és pénzügyi rendelkezésekkel tényleges egyenlőséget kell biztosítania a kisebbségi kultúráknak, ideértve az oktatást, a médiát és a kormányzást is. Az egyenlőség tehát nem azt jelenti, hogy mindenkivel egyenlően kell bánni minden ügyben, hanem hogy minden egyénnel másképp kell bánni, lehetséges, hogy másoknál kedvezőbben, éppen a különbözőség okán. Az egyenlőség elve és a kisebbségeket megerősítő intézkedések nem egymást kizáróak. Éppen ellenkezőleg az előbbi igazolja az utóbbit és az utóbbi gyakran előfeltétele az előbbi elérésének.[15]
Az 1924. évi alkotmány a törvény előtti egyenlőséget a következők szerint biztosította: "A török állampolgárt vallási, felekezeti és hitbeli különbségek alapján nem lehet előnyére, hátrányára megkülönböztetni sem a polgári vagy politikai jogokkal kapcsolatos ügyekben, így a közhivatalok betöltésénél, funkciók és kitüntetések kiosztásánál, sem szakmák, ágazatok gyakorlásánál. (69. cikk)" A török kifejezésnek speciális helye volt az 1924-es alkotmányban. Az egyén, vagy polgár szavak használata helyett az alkotmány előnyben részesítette a török kifejezést. Például "Minden török szabadnak született." (68. cikk) "Minden török férfinak jogában áll képviselőt választani." (10. cikk) "Minden török férfi képviselőnek választható." (11. cikk)[16]
1928-ig az 1924-es alkotmány 2. cikke azt állította, hogy "A Török Köztársaság vallása az iszlám vallás (Din-i Islam), a Török Köztársaság hivatalos nyelve a török." Ez egyet jelentett azzal, hogy a török nyelvet nem beszélő, nem muszlim lakosság másodrendű állampolgárnak számított. Igaz ugyan, hogy ezt
- 529/530 -
a cikket 1928-ban eltávolították az alkotmányból, de nem változtatott azon a tényen, hogy a Köztársaság alapelve szerint a török egyet jelent a törökül beszélő muszlimmal.[17]
Mesut Yegen az állampolgárság és a törökség közötti kapcsolatot vizsgáló szociológus szerint a törökség két kategóriára osztható: "török, mint állampolgár" és "török, mint nemzetiség". E megállapítás igazolása körében visszanyúlik az 1924. évi alkotmány 88. cikkéhez, mely azt jelzi, hogy az állampolgári értelemben vett törökségen túl is létezik törökség fogalom. A hivatalos Törökország tehát megkülönböztetett alkotmányjogi értelemben vett törököket, és törököket, mint nemzetiséget. A török, mint nemzetiség választásának lehetősége nyitva állt a nem török nemzetiségűek, de csak a muszlimok előtt. Amíg tehát a muszlim állampolgárok, pl.: kurdok beleestek a török, mint nemzetiség kategóriába, addig a nem muszlimok a török, mint állampolgár kategóriába tartoztak.[18] Ahogy Ergun Özbudun a neves török alkotmányjogi professzor állítja, a nem muszlim kisebbségeknek az 1924-es alkotmány rendelkezései szerint egyenlő polgárjogokat biztosítottak, bár társadalmilag nem tartották őket töröknek, ennél fogva nem lettek a Köztársaság valódi állampolgárai. Csak a török nemzetiségi gyökerekkel rendelkező embereket tartották igazi töröknek és igazi török polgárnak.[19]
A Köztársaság 1312. sz. Állampolgárságról szóló törvényét 1928-ban[20] fogadták el, és az oszmán elődjéhez hasonlóan az ius sanguinisra épült. Bizonyos szabályok esetében ez kiegészült a ius soli elvvel, azaz a Köztársaság területén született személy is megkapja az állampolgárságot.[21] Turkológus szakértők szerint e döntés mögött az a vágy szerepelt, hogy a török állampolgárságot a lehető legtöbb emberre kiterjesszék.[22]
Icduygu szerint az állampolgárság fogalmát az új Török Köztársaságban nem csak etnikai szempontok szerint határozták meg, hiszen az új török vezetés nyitott volt a nem török etnikumú, de muzulmán csoportok számára mindaddig, amíg hajlandóak voltak kulturálisan és nyelvi szempontból a török kultúrába integrálódni.[23] A Török Köztársaságban letelepedő csoportok elemzésekor megállapíthatjuk, hogy az állampolgársághoz való jog etnikai és vallási hovatartozáshoz kapcsolódott.[24]
Az 1934. évi Letelepedésről szóló törvény menekült és bevándorló státuszt biztosított olyan csoportok számára, mint a muszlim bolgárok, albánok, cserkeszek, tatárok, de nem fogadta el az olyan csoportok letelepedési igényét, mint a keresztény ortodox gagauzok, törökök és azerbajdzsániak. A törvény végrehajtása során tehát alaposan és előzetesen megvizsgálták az állampolgárságot kérő személyeket, és tulajdonképpen segítettek a szunnitáknak abban, hogy Törökországban telepedjenek le, annak ellenére, hogy a hivatalos álláspont szerint csak a török származásúak és a török kultúrával szimpatizálóak részesülhettek előnyben a török állampolgárság megszerzésekor.[25]
A huszadik század elején Anatólia (Kis-Ázsia) egy heterogén földrész: a rum (ortodox keresztény görög népcsoport), örmény, kurd, zsidó, cserkesz, láz és más etnikai csoportok otthona volt. Amikor azonban a nacionalizmus Nyugat-Európából az oszmán földekre terjedt az örmények első világháború idején történő erőszakos migrációjával és a Görögországgal 1923-ban végrehajtott lakosságcserével a heterogenitás eltűnt.[26]
A függetlenségi háború egyértelműen utalás volt Anatólia multikulturális természetének elismerésére vonatkozóan. Azonban az 1925-ös Said sejk vezette felkelés után Törökország minden polgárával szemben elvárás lett a kizárólagos török identitás elfogadása.[27] Ez egy "színes esernyő identitás" volt, melyet oktatási és kulturális reformok útján vezettek be, és amely akció fedőneve az egyik etnikai csoport neve: a török volt. Az egyetlen csoport, mely nem volt hajlandó magát ezzel a névvel azonosítani a kurdok voltak. Az ő folytonos autonómiáért, néha elszakadásért vívott küzdelmük vezetett a Kurd Munkáspárt és a hadsereg csatáihoz. A fegyveres konfliktus csúcspontján Mustafa Kemal Atatürk Suleyman Demirellel kezdett eszmecserét folytatni egy olyan új alkotmányos állampolgárságról,
- 530/531 -
amelynek célja egy új közös identitás megteremtése volt. Azonban ezek a megbeszélések rövid időn belül elmaradtak, és nem vezettek semmilyen politikai változáshoz.[28]
A török állampolgárságról szóló jelenlegi törvényt 1964-ben hozták meg. Ez az időszak a török vendégmunkások nyugat-európai migrációjának kezdetét is jelentette. A migráció következtében 2005-től 3,1 millió török állampolgár élt Európában. A világ más részein élő további 530 ezer török állampolgárral együtt Törökország emigráns lakossága hozzávetőleg 3,6 millió fő.[29]
Sayari szerint[30] a migráció fő okai között szerepelt a növekvő munkanélküliség elleni küzdelem és a kereskedelmi hiányok leküzdése érdekében a devizatartalékok megerősítése. Emellett a török kormány közvetett célja az volt, hogy növeljék a munkavállalók képzettségi szintjét, akik a külföldről történő pénzátutalásokon keresztül hazájukban képesek lennének növelni a kis - és középvállalkozásokba való beruházások mértékét. A hazautalások nagyon fontos tényezők voltak Törökország gazdasági életében, az 1980-as években a pénzforgalom 24 %-át tették ki.[31]
A török vendégmunkások fő célországa Németország volt. A németországi munkavállalókat a meghirdetett kormányzati politikák arra ösztönözték, hogy kinntartózkodásuk alatt is tartsák a kapcsolatot Törökországgal, és ne hajtsák végre a "germánizációt". A migránsokat továbbá arra ösztönözték, hogy a megtakarításaikat a törökországi devizatőkeelszámolásokhoz biztosított különleges kamatlábakkal növeljék, az utóbbi időben ugyanis a pénzátutalások mellett a török emigránsok második generációjának - különösen a textiliparban lévő - közvetlen befektetései egyre nagyobb jelentőséggel bírtak. A Nyugat-Európában élő migránsok gazdasági beruházásai mellett Törökország a helyzet politikai előnyeit is élvezni szerette volna. Az európai országokban élő migránsok lobbizási lehetőségeivel ugyanis a törökországi kormányok folyamatosan éltek. Az a felismerés pedig, hogy a török munkavállalók nem ideiglenes vendégek a fogadó országokban, jelentős módosításokat eredményezett a törökországi állampolgársági törvényben is.[32] A politikusok és a bürokraták indítékait az emigránsok igényei alakították. A bevándorlási országokban ugyanis a török emigránsok a következő problémákkal szembesültek: a katonai szolgálat, az ingatlan tulajdonjoggal történő rendelkezés és a politikai jogok hiánya. [33]
Az állampolgárságról szóló törvény első módosítása 1981-ben[34] történt, és legalizálta a kettős állampolgárságot. A második állampolgárság legalizációjának feltétele a török kormányzati szerveknek történő bejelentés volt, ellenkező esetben a hatóságok visszavonhatták a török állampolgárságot.[35] Ezen kívül a módosítás a nemek közötti egyenlőség kérdésében is előrelépést eredményezett, hiszen biztosította a nők számára az állampolgárság (ius sanguinis elvén keresztül) átadását. Az állampolgársági törvény III/23. cikke pedig lehetővé tette a török állampolgárság megszüntetését azzal az okkal, ha a személy más ország állampolgárságát kívánta megszerezni.[36] A következő években sok új állampolgárságú egyén azonnal lemondott a török állampolgárságáról. Ezt a török hatóságok és nagykövetségek is támogatták és ösztönözték. A módszer a német állampolgársági törvény megkerülésére - amely tiltotta a kettős állampolgárságot - csak 2000-ig volt jogilag lehetséges. Az új törvény azonban lehetővé tette a német tisztviselők számára, hogy visszavonják a német állampolgárságot azoktól, akik a honosításukat követően nem mondtak le török állampolgárságukról, azaz akik illegálisan kettős állampolgárok lettek. Azon személyek, akik német állampolgárságát visszavonták, de állandó lakóhellyel Németországban maradtak, újra kérelmezhették a honosítást, feltéve, hogy hajlandóak voltak lemondani a török állampolgárságról.[37]
A török alkotmány módosításáról szóló, április közepén (2016) tartott népszavazáson ugyanis több mint százezer Németországban élő török szavazhatott. A Die Presse májusban[38] azt közölte, a referendumnál derült ki,
- 531/532 -
hogy több török származású osztrák rendelkezik török állampolgársággal is. A török hatóságok együttműködésének hiánya miatt igen nehéz volt a helyzet átfogó felderítése. A német politikusok egy átfogó rendszer létrehozását szorgalmazták, hogy kiszűrhetők legyenek a törvénysértők. A legutóbbi javaslatok szerint átmeneti időt biztosítanának az érintetteknek, hogy egyik állampolgárságukról lemondjanak, valamint eltekintenének a szankcióktól az önként jelentkező illegális kettős állampolgárok esetében. Egyelőre azonban nem született konszenzusos politikai megoldás.[39]
A külföldön tartózkodó török állampolgárok állampolgárságával kapcsolatos parlamenti viták azonban nem korlátozódtak kizárólag az állampolgárságra vonatkozó jogszabályok módosítására. A török parlamentben az 1993. június 8-án Solingenben végrehajtott gyújtogatásos merénylet[40] kapcsán a Haza Pártja (törökül: ANAP, jobboldali párt) csoport szóvivője hangsúlyozta annak a fontosságát, hogy az állampolgárság megszerzésével együtt járjon a német szavazati jog megszerzése is. Azt állította, hogy vannak olyan személyek, akik annak ellenére, hogy az elmúlt 30 évben Németországban éltek, továbbra sem rendelkeznek szavazati joggal. A szavazáshoz való jog pedig kulcsfontosságú a németországi török lakosság problémáinak hosszú távú megoldása érdekében. Azt állította, hogy ebben a helyzetben a kettős állampolgárság még nagyobb jelentőséggel bírna. A Török Szociáldemokrata Párt (törökül: SHP, Toplumcu Demokratik Parti) csoport szóvivője azt állította, hogy a Solingen-események kapcsán a biztonságpolitikai vonatkozások mellett a politikai és jogi kérdéseket is meg kell vitatni. Megállapította, hogy a német állampolgárság megszerzése mellett a politikai, gazdasági és társadalmi jogok megszerzése nem fogja automatikusan megakadályozni ezeket a támadásokat, de talán a szélsőjobboldali pártok óvatosabbak lennének a bevándorlókkal kapcsolatban, hiszen azok a választók részévé válnának.[41] Arra hivatkozott, hogy mindaddig, amíg Németország tiltja a kettős állampolgárságot, a török állam célja, hogy ösztönözze a kivándorlókat a németországi honosításra, a Törökországban fennálló jogaik fenntartása mellett.[42]
A 2000 januárjában életbe lépett új német törvény ma már megengedi a kettős állampolgárság felvételét a török emigránsok Németországban született gyermekeinek 23 éves korukig.[43] A hatálybalépése óta azonban mégsem nőtt, hanem inkább csökkent a második állampolgárságot kérők száma. A török állam ezért arra ösztönzi kivándorolt polgárait, hogy kérjenek német állampolgárságot, és mondjanak le a törökről. "Kárpótlásul" bizonyos kulturális és szociális (nem politikai) jogokat biztosít számukra és gyerekeik számára a magyar kedvezménytörvényhez némileg hasonlító "rózsaszín kártyával" (pembe kart)[44]. Ennek birtokában örökölhetnek, munkát vállalhatnak, szabadon mozoghatnak stb. A török állampolgárságról szóló törvény 1995. évi módosítása[45] alkotta meg ezt az úgynevezett "rózsaszín kártyát", azaz a kiváltságos, kedvezményezett nem állampolgári státuszt. Azon személyek, akik nem születés útján szerezték a török állampolgárságot ilyen kártya igénylésére nem lettek jogosultak. A módosításra vonatkozó javaslatot Rona Aybay állampolgársággal foglalkozó jogász professzor dolgozta ki. Ez az állapot lehetővé tette a rózsaszín kártya tulajdonosainak a tulajdonszerzéshez, örökléshez, üzleti tevékenység végzéséhez való jogosultság megszerzését, valamint a Törökországban való munkavégzést. Szavazati jogot azonban mindez nem biztosított.[46]
A jószándék ellenére a különleges nem állampolgári státuszt kritizálták azok a csoportok, akik elégedetlenek voltak annak végrehajtásával. A TGD (Török Közösség Szervezet[47]) 2000 júliusában csúcstalálkozót szervezett, és nyilatkozott a németországi török állampolgárok problémáiról és elvárásairól. A nyilatkozat szerint a rózsaszín kártya gyakorlati használata során különösen a törökországi bürokráciával való kölcsönhatásban. Ugyanezen csúcstalálkozón felhívták a török kormányt arra, hogy tegye lehetővé a török állampolgárok számára, hogy lemondjanak állampolgárságukról. Ez lehetővé tenné ugyanis a Németországban tartózkodó török állam-
- 532/533 -
polgárok számára a német állampolgárság megszerzését.[48]
De nem kizárólag az emigránsok voltak az egyetlen csoport, amely igényei befolyásolták a törökországi állampolgársági törvény módosításait. A Szovjetunió szétesése és a megszorított házasságkötések mind befolyást gyakoroltak a török hatóságokra, melynek eredménye a jogszabály 2003-as módosítása lett, melynek értelmében a külföldi házastársaknak 3 évet kell várniuk az állampolgárság megszerzésére.[49] Ugyanezen módosítás lehetővé tette, hogy Észak-Ciprus állampolgárai könnyedén megszerezhessék a török állampolgárságot. 2003-ban összesen 2.403 ciprusi szerzett török állampolgárságot.[50]
A legutóbbi módosítás 2004-ben született, és a rózsaszín kártyára vonatkozó kisebb operatív kérdésekre vonatkozott.[51]
Az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) a "Nemzeti Biztonsági Csomag" keretében tizenkilenc pontos törvénytervezetet nyújtott be, amely leginkább a nemzetbiztonságról és az állampolgárság igényléséről szólt.[52] Habár a legtöbb ponttal és szigorítással még az ellenzék is egyetértett, hatalmas vitát váltott ki a "házastársak honosítása" nevű rész. Ez ugyanis rendkívül körülményessé tette, hogy a külföldiek török állampolgárságot kapjanak, még akkor is, ha már több éve éltek az országban. Törökországban "vérség és származás" alapján járt az állampolgárság: ha az egyik szülő török, akkor az utódok is felvehették a török állampolgárságot. Ezen felül Ankara biztosította azoknak az embereknek is az állampolgárságot, akik Törökországban születettek, de hontalannak számítottak. 2003-ig a külföldi nőket automatikusan "honosították", de később ezt válaszhatóvá tették, és kikötötték, hogy a házasság évétől számítva legalább három évet kell eltölteni Törökországban ahhoz, hogy a házastárs választhatóan török állampolgárságot szerezzen. A csomagot azért támogatta az AKP, hogy a "külföldiek ne jelentsenek veszélyt a török biztonságra, közrendre és a közerkölcsre".[53] Ezért "alapos vizsgálatnak" vetnének alá minden külföldi házasságot, habár azt a képviselők nem magyarázták meg, hogy ez pontosan mit is jelent.
Az új törvények megakadályoznának sok ál-házasságot, amit csak a török állampolgárság megszerzése érdekében kötöttek, de a kormány ezzel megint átesett a ló túlsó oldalára. Mostantól kivizsgálnak szinte minden olyan házasságot, ahol az egyik fél nem török származású, jelentette ki az egyik török újságíró, aki szerint a legrosszabb az, hogy senki nem tudja, ez a "vizsgálat" mit is jelent: vajon nem egy "házasságrendőrség" létrehozását? Ezen felül azt sem tudják, hogy mi lenne azok sorsa, akiket esetleg "bűnösnek" találnának ebben az ügyben: kötelező válás, börtön, vagy kitoloncolás?[54]
A török állampolgárság megszerzését és elvesztését szabályozó Állampolgárságról szóló törvény 1964-ben lépett életbe és a fentiek szerinti módosításokon esett át. A hatályos jogszabály alapján a török állampolgárság három féle módon szerezhető meg, vagy veszíthető el: ex lege, hatósági döntés, vagy választási lehetőség alapján.[55]
A török anyák vagy apák gyermekei állampolgárságának megszerzése automatikus, függetlenül, hogy a gyermek Törökországban, vagy külföldön született-e. Ez a szabály egyértelműen az ius sanguinis elvére épül. A Törökországban született nem török állampolgárok gyermekei automatikusan török állampolgárokká válnak, ha nem tudják megszerezni szüleik állampolgárságát (ius soli). A török állampolgárok házasságkötése automatikusan nem ruházza át az állampolgárságot. Három év várakozási idő után a házastárs választhatóan megszerezheti a török állampolgárságot. Azok azonban, akik házasságuk miatt elveszítik eredeti állampolgárságukat és hontalanok lennének, automatikusan török állampolgárokká válnak. A török állampolgárságot kiterjesztik olyan nők gyermekeire is, akik török állampolgárral házasodnak meg, de gyermekük apja halott, ismeretlen vagy hontalan, vagy ha az anya őrizetben van.
- 533/534 -
Törökország állampolgársággal kapcsolatos jogszabályainak kronológiai listája
| Dátum | Dokumentum | Tartalom | Forrás |
| 1869 | Oszmán Ál- lampolgársági Törvény | A Birodalom minden lakosa oszmán alattva- lónak számított | Richard W. Flournoy and Manley O. Hud- son, eds, A Collection of Nationality Laws of Various Countries, as Contained in Constitutions, Statutes and Treaties (New York: Oxford University Press, 1929); Uni- ted Nations, Laws Concerning Nationality, United Nations Legislative Series 4 (New York: United Nations, 1954). |
| 1924 | Török Köztár- saság Alkot- mánya 88. cikkely | Török állampolgár a Köztársaság minden lakosa tekintet nélkül etnikai és vallási hova- tartozásra | Az 1924-es alkotmány angol nyelvű szöve- gét lásd Earle, 1925, 73-100. http://links.jstor.org/sici?sici=0032- 3195%28192503%2940%3A1%3C73%3ATN COT%3E2.0.CO%3B2-6; http://genckaya.bilkent.edu.tr/1924constit ution.pdf. |
| 1928 | Law No. 1312/1928 Török állam- polgárságról szóló törvény | ius sanguinis elvének ius soli elvével történő kiegészítése | http://legal.un.org/legislativeseries/docu ments/untlegs0004.pdf 459. |
| 1934 | Law No. 2510/1934 Bevándorlási és menekültügyi törvény | Bevándorló és menekültügyi státusz biztosí- tása muszlim bosnyákok, albánok, cserke- szek, tatárok számára | https://www.tplondon.com/gocdergisi// kaynak/1934_2510_settlement_law.pdf |
| 1961 | Török Köztár- saság Alkot- mánya | A török anyától, v. apától származó gyere- kek automatikusan török állampolgárok. A török anyától és külföldi apától származó gyerekek pedig igényelhetik a török állampolgűrságot | www.legislationline.org; www.hri.org |
| 1964 | Law No. 403/1964 Turkish Citizenship Act | A török állampolgárság alapja a területi hovatartozás | www.coe.int |
| 1981 | Law No. 2383/1981 az Law No. 403/1964 tör- vény módosítá- sa | Kettős állampolgárság megszerzése jogilag lehetségessé vált, ha az igényló a török kor- mányzati szervekhez fordult | www.legislationline.org |
| 1982 | Török Köztár- saság Alkot- mánya | Megerősítette az 1964. évi Török Alkotmány rendelkezéseit (módosítások éve: 1987, 1995,2001) | www.tbmm.gov.tr |
| 1989 | Law No. 3540/1989 törvény módo- sítása | Módosította a török állampolgárság meg- szerzésének folyamatát szabályozó két cik- ket, különös tekintettel a feltételes honosítási eljárásra. Ha a honosítás során teljesítendő követelményeknek az igénylő a honosítás után két éven belül nem tesz eleget, elveszít- heti állampolgárságát. | www.legislationline.org |
| 1992 | 1992 Law No. 3808/1992 | Törölte azt a törvénybe foglalt záradékot, melynek értelmében azok, akik Törökország határain kívül vannak, és akik az ország belső vagy külső biztonságát veszélyeztetik, elvesztik a török állampolgárságukat, hacsak nem térnek vissza rendszeres időközönként három hónapon, súlyosabb esetben egy hónapon belül. | www.legislationline.org |
- 534/535 -
Törökország állampolgársággal kapcsolatos jogszabályainak kronológiai listája (folytatás az előző oldalról)
| Dátum | Dokumentum | Tartalom | Forrás |
| 1995 | Law No. 4112/1995 Law No. 403/ 1964 módosítása | Intézményesítette a privilegizált nem- állampolgár státuszt (rózsaszín-kártya) | www.legislationline.org |
| 1999 | Law No. 4465/1999 | Ratifikálta Észak-Ciprus és Törökország közötti egyezményt a Törökországban élő ciprusiak honosításával kapcsolatban | www.legislationline.org |
| 2003 | Law No. 4866/2003 a Law No. 403/ 1964 módosítá- sa | 3 éves várakozási idő az állampolgárság megszerzésére | www.legislationline.org |
| 2003 | Law No. 4862/2003 Law No. 403/1964 mó- dosítása | Ratifikálta Észak-Ciprus és Törökország közötti egyezményt a Törökországban élő ciprusiak honosításával kapcsolatban | www.legislationline.org |
| 2004 | Law No. 5203 módosította Law No. 403/1964 | A kedvezményes nem állampolgári statusszal kapcsolatos jogok tisztázása: 1) a megszerzett társadalombiztosítási jogok megtartása; 2.) a szavazati jog elvesztése, valamint a köztisztviselői választásra és munkavállalásra való képesség | www.legislationline.org |
Ebben a kategóriában háromféle módon szerezhető meg az állampolgárság. A hagyományos honosítást a törvény 6. cikkelye szabályozza. Az állampolgárság megszerzésének feltételei ez esetben a következők: nagykorúság (betöltött 18. életév), minimum 5 év törökországi tartózkodás, törökországi letelepedési szándék, jó erkölcsi magatartás, nincs fertőző betegsége, kellőképpen beszél törökül, van munkája, illetve olyan mértékű bevétele, melyből magát illetve hozzátartozóit el tudja tartani.
A második az állampolgárság kivételes megszerzésének esete a következő személyek csoportjaira alkalmazható: azon személyek nagykorú gyermeke, akik elvesztették a török állampolgárságot; azon személyek, akik török állampolgárral kötöttek házasságot és ezek gyermekei; azon személyek akik török felmenőkkel rendelkeznek, a házastársaik és azok nagykorú gyermekei; azon személyek akik azért tartózkodnak Törökországban, hogy házasságot kössenek egy török állampolgárral és azon személyek, akik Törökország érdekeit ipari, tudományos, művészeti tevékenységük által kívánják szolgálni.
A harmadik az állampolgárság újra történő megszerzése, amely mindenkire vonatkozik, aki különböző okok miatt korábban lemondott török állampolgárságáról.
Mindhárom beszerzési típus esetében a honosítási eljárás hosszadalmas, és a Belügyminisztériumon és a miniszterelnökön keresztül történik. Az állampolgárság megadására vonatkozó döntést a Miniszterek Tanácsa adja.
Ez a lehetőség azok számára áll fenn, akik elvesztették török állampolgárságukat azzal, hogy szüleik lemondtak állampolgárságukról. Ők választhatják, hogy újra fel fogják venni állampolgárságukat a felnőttkor elérésekor. Mint már említettem, a külföldi házastársak a házasságkötés után három évvel a házaspár török állampolgárságát is igényelhetik és megszerezhetik. Amíg a házastársak házasok maradnak a honosításkor nincs törökországi tartózkodási követelmény.
- 535/536 -
Az állampolgárság ex lege elvesztése csak azon nők válása esetében lehetséges, akik házasságkötésük alkalmával automatikusan megkapták férjük külföldi állampolgárságát.
Ez a lehetőség az állampolgárságról történő lemondással következik be. A lemondás ezen útját többnyire olyan állampolgárok használják, akik olyan államokban kívánnak honosítani, ahol nem fogadják el a kettős állampolgárságot. Az állampolgárságról történő lemondást a Belügyminisztérium bizonyos feltételek teljesülése esetén adja meg. Az eljárások nem engedélyezik a lemondást, ha az hontalansághoz vezetne. Ez az eset olyan gyermekekre vonatkozik, akik török állampolgárságot szereztek, amikor az anyát Törökországban honosították, de az elválik. A felnőttkortól számított egy éven belül azonban lemondhatnak török állampolgárságukról, amennyiben ez nem vezet hontalansághoz. Ráadásul azok a nők, akik a házasságkötéskor török állampolgárságot szereztek, válásukkor szintén lemondhatnak róla.
A török állampolgárság megszüntetése azokban az esetekben lehetséges, ahol az igénylő az állampolgárságot az elmúlt öt évben szerezte meg és kérelmében hamis információkat nyújtott be.
Végezetül idetartozik az állampolgárság hatóság általi visszavonása egyedi hatósági intézkedésekkel. Ilyen eset például, ha az adott személy külföldi munkavégzése sérti Törökország érdekeit és erre külön figyelmeztették, vagy más állam állampolgárságát szerezte meg és erről nem értesítette a török hatóságokat, vagy olyan külföldi állam számára dolgozik, amely háborúban van Törökországgal, vagy 3 hónapig nem reagál a kötelező katonai szolgálat teljesítésére irányuló behívásra, több mint 7 évig külföldön tartózkodik és semmilyen érdeklődést nem mutat a török gyökerei iránt és kapcsolatai megőrzése érdekében.[56] ■
JEGYZETEK
[1] Annemarie Profanter-Francis Owtram: Citizenship in Transition: New Perspectives on Transnational Migration from the Middle East to Europe. Cambridge Scholars Publishing, Cambridge 2013. 109-137. o.
[2] Sener Aktürk: Regimes of Ethnicity and Nationhood in Germany, Russia, and Turkey. Cambridge University Press, Cambridge 2012.3-9. o.
[3] A Reformkor (Tanzimat) időszakában (1839-1876) az egységes identitás megerősítése érdekében egy sor jogi rendelkezést léptettek érvénybe. Ezek a reformok törekedtek a minden oszmán polgár számára biztosított jogi egyenlőség megfogalmazására. Ezek közé tartozott a II. Mahmut (1839-1861) által 1839-ben szultáni edictummal kihirdetett, a Rózsaházban felolvasott Gülhane Hatti Hümayunu,[3] szultáni levél, a török alkotmánytörténet egyik legfontosabb dokumentuma, mely az alapjogok első deklarációja, a szabadságjogok első kartája volt. Biztosította az oszmán alattvaló (tebaa) számára (ideértve a nem muszlim lakosokat is) az élet, a becsület és a tulajdon védelmét. 1844-ben bevezették az első hivatalos oszmán személyazonosító okmányokat (hivatalos nevén mecidiye, azaz személyazonosító okmány, nem hivatalos nevén kafa kagidi, azaz fejpapír). 1856-ban az Islahat[3] Hatt-I Hümajunu[3] néven kiadott rendelkezés (Islahat fermani) még határozottabban továbbvitte a reformkor addigi eredményeit az Oszmán Birodalom nem muszlim lakosainak muszlimokkal egyenlő bánásmódját illetően: megerősítve az 1839-es edictumban foglaltakat, a birodalom minden alattvalója részére vallási - és felekezeti hovatartozástól függetlenül teljes jogegyenlőséget biztosított. A reformkort követő első, 1876-os Alaptörvény (Kanuni Esasi) 8. cikke gyakorlatilag megerősítette az Állampolgársági törvény állampolgárság fogalmát a következők szerint: "Az Oszmán Birodalom népe, tekintet nélkül vallási és faji hovatartozására oszmán tebaa (alattvaló).
[4] Will Hanley: What Ottoman Nationality Was and Was Not. Journal of the Ottoman and Turkish Studies Association, Vol. 3, No. 2 (November 2016), 277-298. o.
https://www.jstor.org/stable/10.2979/jottturstuass.3.2.05?seq=1#page_scan_tab_contents
[5] Karen Kern: Imperial Citizen: Marriage and Citizenship in the Ottoman Frontier Provinces of Iraq (Gender and Globalization). Syracuse University Press, New York 2011. 8991. o.
[6] A reformok bevezetését kísérő reakciók nem voltak teljesen pozitívak. A Balkánon élő keresztények nem voltak hajlandóak támogatni a reformokat, mert azt akarták, hogy a centralizált hatalom ismerje el autonómiájukat. Csak erős angol támogatással lehetett fenntartani az Oszmán Birodalom területi egységét és elérni a reformok betartását.
[7] Ahmet Icduygu-YIlmaz Colak-Nolan Soyarik: What is the Matter with Citizenship? A Turkish Debate. Middle Eastern Studies 1999. 35(4):187-208 • October.
[8] Oszmán-perzsa egyezmény, 1973. december 14. 6. cikkely.
[9] Nihal Uluocak török történész szerint a vatandaslik (állampolgár) és a tabiiyet (nemzetiség) az alattvaló (tebaa) szóból származik. In: Basak Ince: Citizenship and Identity in Turkey: From Atatürk's Republic to the Present Day. I.B.Tauris, London 2012. 223. o.
[10] Soner Cagaptay: Citizenship policies in interwar Turkey, Nations and Nationalism, Routledge, New York 2003. 601-619. o.
[11] Ergun Özbudun-Ömer Faruk Gençkaya: Democratization and the Politics of Constitution-Making in
- 536/537 -
Turkey. Central European University Press, Budapest 2009. 1315. o.
[12] A békeszerződés angol nyelvű szövegét lásd: http://wwi.lib.byu.edu/index.php/Treaty_of_Lausanne, (2016.01.06.)
[13] Ergun Özbudun - Ömer Faruk Genckaya: Democratization and the Politics of Constitution-Making in Turkey. CEU Press, Budapest 2009. 45. o.
[14] Will Kymlicka: Multicultural Citizenship. Oxford University Press, Oxford 1995. 23. o.
[15] Dilek Kurban: Confronting equality: The need for constitutional protection of minorities on Turkey's path to the European Union, Columbia Human Rights Law Review 2003. 35 (1):151-214. o.
[16] 1924. évi Török Alkotmány szövege angolul elérhető: www.worldstatesmen.org/Turkeyconstitution1924.pdf
[17] A timeline of Turkish Constitutional History 2017.04.12. https://www.trtworld.com/referendum/turkeys-constitutional-history-a-timeline-334848
[18] Sherif Mardin: Religion and Social Change in Modern Turkey: The Case of Bediuzzaman Said Nursi (SUNY series in Near Eastern Studies). State University of New York Press. New York 1989. 307-316. o.
[19] Ergun Özbudun: Social Change and Political Participation in Turkey, Center for International Affairs, Harvard University, Princeton University Press, New York 2015. 34-45. o.
[20] 1928. május 28. http://legal.un.org/legislativeseries/documents/untlegs0004.pdf 459. o.
[21] Ahmet Icduygu-YIlmaz Colak-Nolan Soyarik i.m. 193. o.
[22] Annemarie Profanter, Francis Owtram: Citizenship in Transition: New Perspectives on Transnational Migration from the Middle East to Europe. Cambridge Scholars Publishing, Cambridge 2013. 110-112. o.
[23] Kemal Kirisci: Disaggregating Turkish citizenship and immigration practices. Middle Eastern Studies 36/2000/3.
[24] Ahmet Icduygu-YIlmaz Colak-Nolan Soyarik i.m. 195. o.
[25] Kirisci i.m. 34. o.
[26] Cengiz Aktar: Heterogeneous Memory vs. Homogeneous Nation. 2014.05.04. https://armenianweekly.com/2014/05/07/heterogeneous-memory-vs-homogeneous-nation-memory-revisited-turkey/
[27] Dogu Ergil: The Kurdish Question in Turkey. Journal of Democracy 2000/7. 125. o. https://www.journalofdemocracy.org/authoreditor/dogu-ergil
[28] Ahmet Icduygu-YIlmaz Colak-Nolan Soyarik i.m.192. o.
[29] Turkish Statistical Institute 2005. http://www.turkstat.gov.tr/Kitap.do?metod=KitapDetay&KT_ID=0&KITAP_ID=5
[30] Sabri Sayari: Migration Policies of Sending Countries: Perspectives on the Turkish Experience. The ANNALS of the American Academy of Political and Social Science http://journals.sagepub.com/doi/abs/10.1177/0002716286 485001008
[31] Erdogan Kumcu: Research in Marketing: Marketing and Development - Toward Broader Dimensions Elsevier Technology and Science, Ankara 1989, 56. o.
[32] Fuat Keyman-Ahmet Icduygu: Citizenship in a Global World: European Questions and Turkish Experiences. Taylor & Francis Ltd, London 2005. 123. o.
[33] Thomas Faist: Dual Citizenship in Europe: From Nationhood to Societal Integration. From Nationhood to Societal Integration. Bielefeld University Germany, Routledge, London 2016. 77-103. o.
[34] A módosítás szövege elérhető: http://www.refworld.org/docid/3ae6b4d210.html
[35] Fuat Keyman-Ahmet Icduygu i.m. 45-48. o.
[36] Bilgin Tiryakioglu: Multiple Citizenship and its Consequences in Turkish Law. Ankara Law Review. Vol.3 No.1 Summer 2006, 1-16. o.
[37] A német jogban alapvetően kizárt a kettős állampolgárság, aki német állampolgárságot kap, annak le kell mondania eredeti állampolgárságáról, és fordítva. A kettős állampolgárság csak kivételes esetben megengedett, például ha valakinek állampolgárságot adományoznak. A tilalom betartását azonban eddig nem nagyon ellenőrizték, és a kettős állampolgársággal rendelkezők kiszűrésére nincsen érvényes szabályozás.
Aki német állampolgárságot igényel, annak ki kell jelentenie, hogy más állampolgárságot nem birtokol, azonban kijelentésének igazságtartalmát a hatóságok nem ellenőrzik. Továbbá Németországban nincs országos lista arról, hány Németországban élő török lenne jogosult részvételre törökországi szavazáson, illetve hány embertől vonták meg már német állampolgárságát. Horst Seehofer német belügyminiszter korábban arról beszélt, hogy 5000 euróig (mintegy 1,5 millió forintig) terjedő pénzbírsággal büntetnék Németországban a német jogba ütköző török-német kettős állampolgárságot és javaslatot tettek olyan intézkedéscsomagra, miszerint akit kettős állampolgárságon kapnak, attól megvonják a szociális juttatást és a családi támogatást, illetve ezek visszafizetésére is kötelezik.
[38] Thomas Faist i.m. 83. o.
[39] Stefan Lázár: Veszélyben a kettős állampolgárság Németországban? Az erős török identitás miatt a CDU megszüntetné a kettős állampolgárságot. 2016.08.05. https://mno.hu/kulfold/erdogan-nemetorszagi-hadoszlopa-1355228
[40] Dorogman László: Törökök Németországban. 2012.07.31. www.origo.hu, http://www.origo.hu/tudomany/tarsadalom/20011105torokok.html
[41] Parliamentary Minutes, 8 June 1993, Period 19, Legislative Year 2, Volume 36, 189-192. o. http://www.academia.edu/7281427/Changing_Conceptions_of_Citizenship_in_Turkey._In_Citizenship_Policies_in_the_New_Europe._Edited_by_R._Baub%C3%B6ck_B._Perchinig_and_W._Sievers_Amsterdam_University_Press_2007_
[42] Turkish, German leaders condemn xenophobia at Solingen commemoration http://www.hurriyetdailynews.com/turkish-german-leaders-condemn-xenophobia-at-solingen-commemoration-132510
[43] Naomi Conrad: Dual citizenship law takes effect in Germany. 2014.12.19. https://www.dw.com/en/dual-citizenship-law-takes-effect-in-germany/a-18143002
[44] Rainer Bauböck-Bernhard Perchinig-Wiebke Sievers: Citizenship Policies in the New Europe. Imiscoe Research, Amsterdam University Press, Amsterdam 2009. 452. o.
[45] Law No. 4112/1995, amely a Law No. 403/1964 Állampolgárságról szóló Törvényt módosította.
[46] Dirk Halm-Zeynep Sezgin: Migration and Organized Civil Society: Rethinking National Policy Routledge, New York 2013. 160. o.
[47] TGD, online communication channel of the Turkish community in Germany. http://www.lmi.ub.es/bridge-it/tgd-online-communication-channel-turkish-community-germany.html
[48] Doga Elcin-Güven Seker: Politics and Law in Turkish MigrationTransnational Press, London 2015.Chapter 2. https://www.tplondon.com/politicsandlaw
- 537/538 -
[49] Xavier Guillaume-Jef Huysmans: Citizenship ans Security: The Constitution of Political Being. Routledge, New York 2013.46-67. o.
[50] Nicolas Erdem: The New Turkish Citizenship Act. 2009.06.07. http://www.erdem-erdem.av.tr/publications/law-post/the-new-turkish-citizenship-act/
[51] Law No. 5203/2004, a Law No. 403/1964 módosítása
[52] John Gaventa-Rosemary McGee: Citizen Action and National Policy Reform: Making Change Happen. Zedbooks, New York 2013. 89-93. o.
[53] Karem Shaseen: Turkish marriage law a blow to women's rights, say activists.2017.11.14. https://www.theguardian.com/world/2017/nov/14/turkish-marriage-law-a-blow-to-womens-rights-say-activists
[54] Ibrahim Sirkeci-Barbara Pusch: Turkish Migration Policy Transnational Press, London 2016. 34-38. o.
[55] Law No. 5901, 9/05/2009 http://www.refworld.org/docid/4496b0604.html
[56] Amal de Chickera: Turkish despair: The Stripping of Turkish itizenship by the State. 2017.08.03. https://www.statelessness.eu/blog/turkish-despair-stripping-turkish-citizenship-state
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, DE-ÁJK Európa- jogi és Nemzetközi Jogi Tanszék.
Visszaugrás
