Több indítványozó is kezdeményezte a gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. törvény (Grtv.) reklámtevékenységet korlátozó szabályainak alkotmányossági vizsgálatát. A jogállamiság elvének [alkotmány 2. § (1) bekezdés], a véleménynyilvánítás [alkotmány 61. §] és a vállalkozás jogának [alkotmány 9. § (2) bekezdés] sérelmére hivatkozással indítványozták a dohányreklámok és a "szexuális ingerkeltésre irányuló áruk" reklámjának tilalmára vonatkozó törvényi rendelkezések megsemmisítését. A sérelmezett rendelkezések alkalmazása miatt több dohánygyár alkotmányjogi panaszt is benyújtott. Az egyik indítványozó szerint cenzúrát valósít meg és ezért a szabad véleménynyilvánítás jogát sérti, hogy a Grtv. előírja az eljáró hatóság számára a reklámszabályokat sértő, nyilvánosságra még nem hozott reklám közzétételét. Az Alkotmánybíróság eljárása során észlelte, hogy a gazdasági reklámtevékenység szabályozására az Országgyűlés időközben új törvényt alkotott. Erre figyelemmel az Alkotmánybíróság a gazdasági reklámtevékenységről és egyes korlátairól szóló 2008. évi XLVIII. törvény (Grtv2.) azon rendelkezései tekintetében végezte el az utólagos normakontroll eljárást, amelyek tartalmilag azonosak a Grtv. támadott szakaszaival. Az ügy előadó bírája Holló András volt.
Az indítványok érdemi elbírálásának első lépéseként az Alkotmánybíróság áttekintette a gazdasági reklámtevékenység megítéléséről kialakított precedensjogát. A bírák már az 1270/B/1997. AB határozatban arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a gazdasági reklámtevékenység a véleménynyilvánítás szabadságának körébe esik, és így kiterjed rá az Alkotmány 61. §-ának védelme. Ugyanebben a határozatában ugyanakkor arra is rámutatott, hogy a kereskedelmi jellegű információk közzététele esetében szélesebb körű állami beavatkozás lehet alkotmányosan elfogadható. A véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett alkotmányossági védelme azért indokolt, mert az az egyén önkifejezésének, személyisége szabad kibontakoztatásának és a demokratikus társadalomban való részvételének elengedhetetlen eszköze. A gazdasági reklám azonban nem áll közvetlen kapcsolatban a véleményszabadság ezen értékeivel, így a korlátozás lehetősége szélesebb körben minősülhet alkotmányosnak.
Az Alkotmánybíróság ezt követően a Grtv2. 27. §-át vette górcső alá, amely a reklámszabályokba ütköző, még nyilvánosságra nem hozott reklámok közzétételének előzetes megtiltását írja elő. E jogszabályhelyet formai és tartalmi szempontból egyaránt kifogásolta az indítványozó. Véleménye szerint e tárgykört az Országgyűlés a jelen lévő képviselők kétharmadának támogató szavazatával szabályozhatja, tekintettel arra, hogy az Alkotmány 61. § (3) bekezdése a sajtószabadságról szóló törvény elfogadásához kétharmados többséget követel meg. Emellett azt is állította, hogy a szabályozás sérti az Alkotmány 61. § (1) bekezdése által védett véleménynyilvánítás szabadságát.
Az Alkotmánybíróság először a formai alkotmányellenesség kérdésében foglalt állást. Ehhez a testületnek először azt kellett megvizsgálnia, hogy a támadott szabály milyen összefüggésben áll a sajtószabadsággal és a cenzúra tilalmával. E vizsgálat eredményeként az alkotmánybírák megállapították, hogy a támadott jogszabályhely nem minősíthető a sajtószabadságra vonatkozó törvény koncepciója lényeges elemének, így az nem kétharmados tárgykör. Ebből következően az Alkotmánybíróság az indítványozó formai alkotmányellenességre alapított indítványát elutasította.
A tartalmi alkotmányellenességre vonatkozó érvelés azonban megalapozottnak bizonyult. Az Alkotmánybíróság szerint konkrét közérdekű cél kivételesen szükségessé teheti a közlés előzetes korlátozását. Ehhez azonban a törvényalkotónak pontosan meg kell jelölnie a korlátozás okait és a korlátozás alá tartozó közlések körét, valamint megfelelően
- 78/79 -
szabályoznia kell a hatósági eljárást. Ezzel szemben a Grtv2. 27. §-a rendkívül általános megfogalmazású, és bármilyen szabályszegés esetén, annak súlya mérlegelése nélkül, automatikusan kötelezővé teszi a közlés megtiltását. Ráadásul a tiltás közvetve olyan közlések nyilvános megjelenését is hátráltathatja, amelyek nem reklámok, hanem az Alkotmány 61. §-ának kiemelt védelmében részesülő szólásnak, véleménynyilvánításnak minősülnek. Így e törvényi rendelkezés a véleménynyilvánítás szabadsága, azon belül a sajtószabadság aránytalan korlátozására ad módot, ezért az Alkotmánybíróság megsemmisítette.
Ezt követően a Grtv2. 9. § (3) bekezdésének normakontrollját végezték el az alkotmánybírák. E jogszabályhely megtiltja a "rendeltetése szerint szexuális ingerkeltésre irányuló áruk" reklámját. Az indítványozó szerint e megfogalmazás bizonytalan, nem értelmezhető megfelelően, ezért sérti a jogbiztonság elvét, így az Alkotmány 2. § (1) bekezdését. Az Alkotmánybíróság nem osztotta az indítványozó véleményét. Álláspontja szerint ez a rendelkezés nem hordoz a normák általános megfogalmazásából szükségszerűen következő jogértelmezésen túlmenő, a jogalkalmazói gyakorlat által orvosolható megértési problémákat.
Megalapozatlannak bizonyult az az indítványozói érv is, amely a támadott rendelkezés alkotmányellenességét a vállalkozáshoz való jog [Alkotmány 9. § (2) bekezdés] sérelmére alapította. Az alkotmánybírósági gyakorlat a vállalkozás jogát a foglalkozás szabad megválasztása jogának [Alkotmány 70/B. § (1) bekezdés] egyik aspektusaként kezeli. A vállalkozás joga alapján senkinek sincs alanyi joga meghatározott foglalkozással kapcsolatos vállalkozás gyakorlásához. Ez az alapjog csupán azt a kötelezettséget rója az államra, hogy ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást, annak gyakorlása elé ne állítson aránytalan korlátokat. A Grtv2. vizsgált rendelkezése a vállalkozás gyakorlásának lényegére nincs kihatással, csupán bizonyos termékek reklámozását korlátozza, de az ezeket előállító vállalkozások piacra lépését nem akadályozza. Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság a Grtv2. 9. § (3) bekezdését támadó indítványt elutasította.
Ugyanerre a sorsra jutottak a dohányreklámok tilalmát kifogásoló alkotmányjogi panaszok és konkrét bírói normakontroll-kezdeményezések is. Az indítványozók szerint a Grtv2. 13. §-a által előírt szinte teljes reklámozási tilalom ellentétes a véleménynyilvánítás szabadságával. Az Alkotmánybíróság az indítványok elbírálásánál a 37/2000. (X. 31.) AB határozatot tekintette precedensnek. Ez a határozat rögzíti, hogy a dohánytermékek reklámjának esetében szélesebb körű állami beavatkozásra van lehetőség, tekintettel a dohánytermékeknek az egészségre gyakorolt rendkívül káros hatására. Emellett az alkotmánybírák vizsgálatuk kiindulópontjaként azt is figyelembe vették, hogy mind az uniós jogrend, mind a nemzetközi jog fejlődése a dohánytermékek reklámozásának teljes tilalma felé halad. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy bár a Grtv2. megtiltja a dohánytermékek reklámját, azonban lehetővé teszi, hogy a tényleges fogyasztók a termékekről az árusítóhelyeken hozzájussanak a szükséges információkhoz. Így a szabályozás nem lehetetleníti el a kereskedelmi kommunikációt, és így nem éri el a vállalkozáshoz való jog alkotmányosan védett tartományát. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Grtv2. 13. §-a alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványokat elutasította.
E határozatában bírálta el az Alkotmánybíróság azt az egyik dohánygyár által benyújtott alkotmányjogi panaszt is, amely a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 233. § (3) bekezdés b) pontjának alkotmányossági vizsgálatát kezdeményezte. A panaszos azt sérelmezte, hogy e rendelkezés alapján a bíróság indokolási kötelezettség és fellebbezési lehetőség nélkül utasította el az eljárás felfüggesztésére és az alkotmányossági vizsgálat kezdeményezésére irányuló kérelmét. Véleménye szerint ez sérti a bíróság előtti egyenlőség alkotmányos elvét [Alkotmány 57. § (1) bekezdés], mert ellenkező esetben, a tárgyalás felfüggesztése ellen biztosított a jogorvoslat. Az Alkotmánybíróság ezzel szemben úgy ítélte meg, hogy a fellebbezési jog tekintetében megnyilvánuló különbségtétel nincs összefüggésben a felek személyével, a konkrét esetben a szabályozás nem diszkriminálta a felperes dohánygyárat.
Az indítványozó emellett a jogorvoslathoz való jog [Alkotmány 57. § (5) bekezdés] sérelmére hivatkozott. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor rámutatott, hogy a jogorvoslati jog az érdemi határozatokkal szemben biztosítja a magasabb fórumhoz fordulás lehetőségét. Az eljárás menetének irányítását célzó végzések elleni fellebbezés kizárása, mint ahogy arról a panaszos által támadott jogszabályhely rendelkezik, nem alkotmányellenes. Ezért az Alkotmánybíróság ezt az alkotmányjogi panaszt is elutasította.
Bragyova András alkotmánybíró a többségi indokolástól eltérően úgy látja, hogy a tisztán gazdasági reklám korlátozásának alkotmányos mércéje elsődlegesen a foglalkozás és a vállalkozás szabadsága, és csak másodlagosan a sajtó-, illetve a kommunikációs szabadság. Mindezt a határozathoz fűzött párhuzamos indoklásában fejtette ki. Véleménye szerint a reklámozás szabadságát nem a véleménynyilvánítás
- 79/80 -
szabadságának gyengébben védett eseteként kellene kezelni, hanem célszerűbb volna kombinált alapjognak tekinteni, amely a vállalkozás (foglalkozás) szabadságából és a sajtószabadságból áll, az előbbi szabadságjog meghatározó szerepe mellett.
Lenkovics Barnabás és Balogh Elemér alkotmánybírák nem értettek egyet a Grtv2.-nek a reklámszabályozásba ütköző reklámok közzététele megtiltását előíró rendelkezésének megsemmisítésével. Véleményük szerint e szabály teszi teljessé a megelőzés és elővigyázatosság elvének érvényesülését. A dohányreklámra vonatkozó törvényi tilalom megsértése más módon egyébként sem lenne orvosolható, tekintettel arra, hogy az utólagos bírság nem alkalmas a reklám által elérni kívánt hatás megállítására, illetve visszafordítására. Valójában tudatosan vállal üzleti kockázatot, aki dohányreklámot hordozó sajtóterméket állít elő, ezért a közzététel megtiltásával szemben nem lehet azzal érvelni, hogy a sajtótermék más közléseket is tartalmaz.
Az Alkotmánybírósághoz számos indítvány érkezett, amelyek különböző indokok alapján a bejegyzett élettársi kapcsolatról, az ezzel összefüggő, valamint az élettársi viszony igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról szóló 2009. évi XXIX. törvény alkotmányossági vizsgálatát kezdeményezték. Az indítványozók között civilszervezetek, országgyűlési képviselő és országgyűlési képviselőcsoport is volt.
Jelen ügy előzménye a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló 2007. évi CLXXXIV. törvény elfogadása volt, amely azonos és különnemű párok számára egyaránt lehetővé tette volna bejegyzett élettársi kapcsolat létesítését. Ezt a törvényt azonban a 154/2008. (XII. 17.) AB határozat még a hatálybalépése előtt megsemmisítette, mivel a különnemű párok esetében a bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésének lehetősége a házasság alkotmányosan védett intézményének megkettőzését eredményezte volna. Az Országgyűlés az ebben az AB határozatban foglaltakra tekintettel szabályozta újra a bejegyzett élettársi kapcsolatot és fogadta el a 2009. évi XXIX. törvényt. Bejegyzett élettársi kapcsolat e szerint csak azonos nemű személyek között jöhet létre. Bár a most előterjesztett indítványok tartalmilag részben megegyeztek a korábbi eljárás alapjául szolgáló indítványokkal, az Alkotmánybíróság jelen esetben is érdemben folytatta le az eljárást, tekintettel arra, hogy más jogszabály felülvizsgálatára irányulnak, így a res iudicata nem állapítható meg. Az ügy előadó bírája Lenkovics Barnabás volt.
Az indítványok elsősorban az Alkotmánynak a házasság és a család intézménye védelmét deklaráló 15. §-ára alapozták érvelésüket. Az Alkotmánybíróság már több határozatában értelmezte a házasság fogalmát és elemezte szerepét a többi párkapcsolati formára tekintettel is. A testület a házasságot következetesen egy férfi és egy nő életközösségeként értelmezi, így a különneműség a házasság fogalmi eleme, az Alkotmány 15. §-ának védelme is csak erre terjed ki. Korábbi AB határozatok azonban arra is rámutatnak, hogy az alkotmányból nem a házassági kötelék mint együttélési forma egyedüli (kizárólagos), hanem a különös (kiemelt) védelme vezethető le. Az alkotmány nemhogy kizárja más párkapcsolati formák törvényi oltalmát, hanem az emberi méltósághoz való jogból következik az azonos neműek tartós párkapcsolatának elismerése és védelme, mivel ők nem léphetnek házasságra. Az Alkotmánybíróság már korábban is többször leszögezte, hogy a házasságkötési joggal rendelkező különböző nemű párok helyzetét az azonos neműek regisztrált élettársi kapcsolata nem befolyásolja, különösen nem sérti vagy veszélyezteti. Mivel az azonos neműek házasságot nem köthetnek, így élettársi kapcsolatuk törvényes elismerése nem hordozza magában a házasságot megillető alkotmányos védelmi kötelezettség kiüresítésének veszélyét. Az alkotmány, az indítványozók állításával szemben, nem tiltja azt a jogtechnikai megoldást sem, hogy a házassághoz fűződő jogokat egyedileg vagy a támadott törvény által is alkalmazott általános utaló szabály révén kiterjesszék az azonos nemű párokra is. Alkotmányjogi szempontból ez a jogkiterjesztés csak akkor aggályos, ha mechanikusan azonosítja a házasságot és a bejegyzett élettársi kapcsolatot. Az intézményvédelmi kötelesség egy nyitott és demokratikus társadalomban nem lehet akadálya jogok kiterjesztésének, az ezzel ellentétes értelmezés ellentmondásban állna az alkotmány szellemiségével. Mindez nem jelenti azt, hogy a jogalkotónak a házasságban és a bejegy-
- 80/81 -
zett élettársi kapcsolatban élőkre azonos szabályokat kell megállapítania. Arra is lehetősége van, hogy a házasság és a család intézményének védelmi szintjét előnyök nyújtásával tovább növelje. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Alkotmány 15. §-ára alapított indítványokat elutasította.
A bírák nem találták megalapozottnak az alkotmánynak a diszkrimináció tilalmát rögzítő 70/A. § (1) bekezdésére alapított indítványokat sem. Több indítványozó szerint a 70/A. § (1) bekezdése azáltal sérül, hogy a jogalkotó a házasság szabályait egy generális utaló szabállyal rendeli alkalmazni a bejegyzett élettársi kapcsolatra, és ezáltal ugyanolyan módon kezel különböző társadalmi, közösségi hatású és jelentőségű kapcsolatokat. Az alkotmánybírák ezzel az érveléssel szemben emlékeztettek arra, hogy a támadott törvény kifejezetten meghatározza azokat a házasságból eredő jogokat és kötelezettségeket, amelyek a bejegyzett élettársi kapcsolatra nem alkalmazhatók. Így az utaló szabály ellenére látható, hogy a jogalkotó az új jogintézményt egyértelműen el kívánta határolni a házasságtól. A törvényhozó tehát nem kezeli és természetüknél fogva nem is kezelheti azonos módon a házasságban és a bejegyzett élettársi kapcsolatban élőket.
A generális utaló szabályt több indítványozó támadta az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből következő jogbiztonság sérelmére hivatkozással is. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a támadott jogszabály nem tekinthető eleve értelmezhetetlennek vagy alkalmazhatatlannak. A korábbi gyakorlatát követve a testület megállapította, hogy önmagában nem sérti a jogbiztonságot az, ha a jogszabály a jogalkalmazás során értelmezésre szorul.
Egy indítványozó szerint az önrendelkezési jogot, ezáltal az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerinti emberi méltósághoz való jogot sérti, hogy a támadott törvény a házasság felbontásának szabályait rendeli alkalmazni a bejegyzett élettársi kapcsolatra is. Szerinte az élettársi kapcsolat megszüntetése elé csak a közös gyermek védelme érdekében lenne indokolt akadályokat gördíteni. Az Alkotmánybíróság ezzel szemben arra hívja fel a figyelmet, hogy a családjogi törvény a házasság megszüntetését sem csupán a közös kiskorú gyermek védelme érdekében köti bírósági peres eljáráshoz. A házasság és a bejegyzett élettársi kapcsolat is az egymás támogatását, az egymásról való gondoskodást, a tartós együttélést magában foglaló, a véglegesség szándékával létrehozott párkapcsolat, egy új személyállapot kerete, amelynek esetleges felbontását indokolt törvényben meghatározott eljáráshoz kötni. Így az önrendelkezési jog sérelmét sem állapította meg az Alkotmánybíróság.
A bejegyzett élettársi kapcsolattal szembeni további alkotmányossági aggályként fogalmazták meg az indítványozók, hogy az azonos nemű párok kapcsolatának ilyen formában történő elismerése veszélyezteti a gyermekek egészséges nemi beállítottságának kialakulását. Ezzel az állam megsérti az ifjúság érdekei és a gyermekek személyiségfejlődése védelmének alkotmányos követelményét (Alkotmány 16. §, 67. §). Ezzel szemben az alkotmánybírák arra az álláspontra helyezkedtek, hogy semmiképpen nem minősíthető a gyermek egész személyiségét, testi, szellemi vagy erkölcsi fejlődését negatívan érintő kárnak vagy veszélynek, ha szocializációja során a homoszexualitás elfogadását tükröző szabályozással, illetve ennek megfelelő társadalmi magatartással találkozik. Így a bírák ezt az indítványozói érvelést is elutasították.
Az egyik indítványozó az anyakönyvezető lelkiismereti és vallásszabadságának szemszögéből is támadta a szabályozást. Lényegében mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását kezdeményezte, mert a törvény nem biztosítja az anyakönyvvezető számára a bejegyzett élettársi kapcsolat létrehozásában való közreműködés megtagadását. Ezzel összefüggésben az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatot az anyakönyvezető előtt megjelent két személy egybehangzó nyilatkozata, és nem az anyakönyvvezető tevékenysége hozza létre. Bár a köztisztviselői esküről szóló döntésre nem hivatkozott kifejezetten a testület, de a bírák hangsúlyozták: ez a tevékenység pusztán regisztratív jellegű, amelynek gyakorlása során az anyakönyvvezetőnek világnézetileg semlegesnek kell lennie. Ezért nem állapítható meg az Alkotmány 60. § (1) bekezdésében biztosított lelkiismereti és vallásszabadság jogának sérelme.
Összességében az Alkotmánybíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatnak a 2009. évi XXIX. törvényben lefektetett szabályai alkotmányellenessége az indítványozók által bemutatott érvek alapján nem állapítható meg, ezért az indítványokat elutasította.
Bragyova András alkotmánybíró egyetértett az indítványokat elutasító döntéssel, azonban nem mindenben értett egyet a többségi indokolásban foglaltakkal. Párhuzamos indokolásában kifejtette, hogy a házasság védelmének a többség által kifejtett igazolása nem szükséges a bejegyzett élettársi kapcsolat alkotmányosságának megítéléséhez. Bragyova András nem ért egyet azzal a paternalista szemlélettel, hogy az alkotmányjogilag helyes életforma a különneműek házasságán alapuló család. Így az alkotmánybírák többségével szemben nem osztja azt a megközelítést, hogy a nem házasságban élő pá-
- 81/82 -
rok viszonylagos hátrányosabb jogi helyzetbe hozása a házasság intézményének védelme érdekében elfogadható. Ez ugyanis szerinte csak akkor lenne igazolható, ha az állam (megsértve a semlegesség követelményét) jogosult lenne meghatározni, mi a jó vagy helyes élet az állampolgárok számára.
Balogh Elemér alkotmánybíró nem értett egyet az indítványok elutasításával, szerinte a támadott törvényt az Alkotmány 15. §-ának sérelme miatt meg kellett volna semmisíteni. Különvéleményében kifejtette, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat törvényi szintű szabályozása önmagában nem alkotmányellenes. Azonban a házasság intézményének alkotmányos védelméből az következik, hogy az azonos nemű személyek bejegyzett élettársi kapcsolata nem biztosíthat teljesen vagy lényegileg azonos státuszt a házastársakéval. A támadott szabályozás azonban a bejegyzett élettársi kapcsolatot családjogi jogintézményként kezeli, és kevés kivétellel a házasság jogkövetkezményeit rendeli alkalmazni. Ezért megállapítható, hogy a törvény a házasság intézményének alkotmányos védelmi szintjét csökkenti.
Kovács Péter alkotmánybíró szerint is alkotmányellenes a bejegyzett élettársi kapcsolat támadott törvény szerinti szabályozása, ezért a határozathoz ő is különvéleményt csatolt. Úgy véli, hogy a jogalkotó a törvény kidolgozásakor nem volt tekintettel az előző szabályozást alkotmányellenessé nyilvánító 154/2008. (XII. 17.) AB határozat indokolásában foglaltakra. Az Alkotmánybíróság akkor kifejtette, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat jogi kereteinek kialakításakor a házastársakra vonatkozó szabályokat részleteiben át kell tekinteni, és a szexuális irányultságból adódó különbségeket figyelembe véve kell azokat megfelelően alkalmazni az azonos nemű párokra. Kovács Péter szerint erre az áttekintésre a jelen határozattal elbírált törvény megalkotásakor sem került sor. A házasságra vonatkozó rendelkezések alkalmazására vonatkozó generális utaló szabály álláspontja szerint nem elfogadható. Ez a kodifikációs technika olyan komoly jogalkalmazási nehézségeket is felvet, amelyek tételes vizsgálat és elemzés alapján elkerülhetők lennének. Kovács Péter különvéleményében konkrét példával is igazolta, hogy a generális utaló szabály alkalmazása a jogbiztonság, ezáltal az Alkotmány 2. § (1) bekezdése sérelmére vezethet.
Kiss László alkotmánybíró különvéleményt és párhuzamos indokolást is csatolt a határozathoz. Az alkotmánybíró véleménye szerint is meg kellett volna állapítani a vizsgált törvény alkotmányellenességét. Kiss László sem tartja alkotmányosan megengedhetőnek, hogy a törvényalkotó a bejegyzett élettársi kapcsolat intézményét lényegében azonossá tegye a házassággal. Bár az azonos nemű személyek életközössége valóban megvalósíthat olyan értéket, amely igényt tarthat elismerésre, ez az elismerés azonban semmiképpen nem mehet el odáig, hogy veszélyeztesse az Alkotmány 15. §-a által megkövetelt házasság intézményének védelmét. A generális utaló szabály alkalmazását Kiss László is a jogbiztonságot sértőnek tartja. Különvéleményében arra is rámutat, hogy az Alkotmánybíróság döntése meghozatalakor nem hagyhatja figyelmen kívül a homoszexuális párkapcsolatokat érintő tudományos kutatási eredményeket. Ezek, bár kisebbségi nézetek a tudomány jelenlegi állása szerint, de sok esetben alátámasztják a házasság eszményének fontosságát, amely különösen a kamaszok lelki, testi és pszichológiai fejlődése szempontjából fontos.
Kiss László párhuzamos indokolást fűzött a határozathoz, mert a többségtől eltérően ítéli meg az anyakönyvvezetőnek a bejegyzett élettársi kapcsolat létrehozására irányuló eljárásban való közreműködését. A többségi indokolással szemben ugyanis úgy látja, hogy az anyakönyvvezető tevékenysége nem csupán regisztratív jellegű, mivel csak az ő közreműködése révén fűződnek joghatások a bejegyzett élettársi kapcsolathoz. Véleménye szerint az eljárás megtagadása lehetőségének hiányára hivatkozó, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt nem azért kellett volna elutasítani, mert az anyakönyvvezetőnek lelkiismereti meggyőződésétől függetlenül kötelező az eljárásban részt vennie. A közigazgatási eljárásról szóló törvény ugyanis jelenleg is kizárási okként kezeli azt az esetet, amikor az ügyintézőtől nem várható el az ügy tárgyilagos megítélése. Ez a rendelkezés lehetőséget ad a lelkiismereti konfliktusba kerülő anyakönyvezető eljárásból történő kizárására.
Egy indítványozó a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 402. § (2) és (3) bekezdésének normakontrollját kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál. A támadott rendelkezéseket a 2007. évi LXXVIII. törvény építette be a Ptk.-ba az építőiparban jelentkező nagyarányú körbetartozások mérséklése céljából. E szerint építési szerződés
- 82/83 -
esetén a vállalkozót a megrendelő tulajdonát képező, a szerződés szerinti munkák végzésére szolgáló ingatlanon - díjkövetelése erejéig - jelzálogjog illeti meg, amely a szerződéskötés ténye és a vállalkozó kérelme alapján az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzéssel jön létre. Az ezzel ellentétes szerződési kikötést a Ptk. semmissé nyilvánítja. Az indítványozó szerint a felek erre vonatkozó akarategysége és a megrendelő hozzájárulása nélkül, a Ptk. kógens rendelkezése alapján alapított jelzálogjog sérti az Alkotmány 13. § (1) bekezdése szerinti tulajdonhoz való jogot. Az indítványozó emellett a támadott rendelkezés alkalmazhatóságával kapcsolatban is számos aggályt vetett fel. Az ügy előadó bírája Lenkovics Barnabás volt.
Az Alkotmánybíróságnak először abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a támadott rendelkezés alkotmányossága egyáltalán vizsgálható-e az alkotmánynak a tulajdonjog védelmét deklaráló 13. § (1) bekezdése alapján. A testület több határozatában is kiemelte, hogy az alkotmány a tulajdonhoz való jogot az állammal szemben biztosítja. A 3/2006. (II. 8.) AB határozatban azt is rögzítette, hogy a tulajdonnal való szabad rendelkezést érintő kógens törvényi szabályok alkotmányossága tulajdonvédelmi szempontból vizsgálható. Erre tekintettel a támadott rendelkezés jelen esetben is elbírálható volt az Alkotmány 13. § (1) bekezdése alapján.
A bírák abban is állást foglaltak már korábban, hogy a jelzálogjog biztosítéki célú törvényi előírása önmagában nem sérti a tulajdonhoz való jogot, tekintettel arra, hogy a zálogtárgy a zálogkötelezett birtokában marad, aki jogosult annak rendeltetésszerű használatára, hasznosítására, sőt a jelzálog fennállását nem érintő elidegenítésére is (308/B/2004. AB határozat).
Ezt követően az alkotmánybírák megvizsgálták, hogy a támadott új jogszabályi megoldás közérdekűnek és arányosnak tekinthető-e. A 2007-es törvénymódosítás célja az volt, hogy a vállalkozó szerződésből eredő követelése kielégítésére hatékony eszközt biztosítson a megrendelő ingatlanát terhelő jelzálogjog alapításával. Ez a korlátozás közvetlenül az egyes vállalkozók magánérdekét, közvetve azonban a megrendelők teljesítési hajlandóságának növelését mint a vállalkozói körbetartozások megszüntetését eredményező közérdeket, összességében pedig a nemzetgazdaság érdekét is szolgálja. Tehát megállapítható, hogy a tulajdoni korlátozás közérdekből történt.
Az arányosság próbáját azonban már nem állta ki az új szabályozás. A francia Code civil és a német polgári törvénykönyv (BGB) hasonló szabályával szemben a Ptk. 402. §-a nem tartalmaz garanciákat a jelzálogjog bejegyzése kapcsán. Sem az építési beruházás jellege, sem értékhatára tekintetében nem tartalmaz megszorító feltételeket. Ezzel megbontja a felek közötti egyensúlyt, és a vállalkozókat kiemelten előnyös helyzetbe hozza. A vállalkozót még kisebb volumenű munka esetén is (például csekély értékű lakásfelújítás) megilleti az ingatlanra alapítható jelzálogjog. A jogszabály nincs tekintettel a megrendelő oldalán felmerülő esetleg jogos fizetésmegtagadási indokokra sem. Így a vállalkozót aránytalan szerződési biztosíték illetheti meg a megrendelővel szemben.
Az Alkotmánybíróság osztotta az indítványozónak a jogalkalmazás kapcsán felvetett aggályait is, bár a bírák elismerték, hogy az indítványozó nem hivatkozott kifejezetten az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére. Többek között nem egyértelmű a rendelkezés tárgyi hatálya, a "díjkövetelés" fogalma, az, hogy az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéshez szükséges szerződést okirat formájába kell-e önteni, szükséges-e a megrendelő bejegyzési engedélye stb. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint e jogalkalmazási nehézségek összességében a jogbiztonság, ezáltal az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság elvének sérelméhez vezetnek.
A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt megalapozottnak találta, és a Ptk. 402. § (2) és (3) bekezdését megsemmisítette.
Bragyova András nem értett egyet a jogszabályhely megsemmisítésével, és a határozathoz különvéleményt csatolt. Szerinte a vizsgált szabályozás nem alkotmányellenes, csak célszerűsége vitatható, ami azonban nem alkotmányjogi, hanem jogpolitikai kérdés. A bemutatott gyakorlati-jogalkalmazási nehézségekre pedig a bírói gyakorlat és jogfejlesztés képes megtalálni az ésszerű megoldásokat.
Egy országgyűlési képviselő és egy magánszemély kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál a 2009 őszén elfogadott új Polgári Törvénykönyv hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 2010. évi XV. törvény (Ptké.) alkotmányosságának vizsgálatát.
A Polgári Törvénykönyvről szóló 2009. évi CXX. törvényt (új Ptk.) az Országgyűlés 2009. november 9-i ülésnapján fogadta el. A 2010. február 15-én elfogadott Ptké. az új Ptk. első és második könyvét
- 83/84 -
2010. május 1-jén, a kódex többi részét pedig lépcsőzetesen, többek között 2011. január 1-jén léptetné hatályba. Az új Ptk. Első Könyve a törvény hatályát és alapelveit határozza meg, míg a Második Könyv a személyek jogának alapvető szabályait állapítja meg. Az indítványozók szerint e nagy horderejű kódex hatályba léptetésének ilyen megoldása sérti az Alkotmánynak a jogállamiság elvét deklaráló 2. § (1) bekezdését. A 2010. május 1. és december 31. közötti időben ugyanis a sok tekintetben új koncepcióra épülő új Ptk.-t egyszerre kellene alkalmazni a régi, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény rendelkezéseivel, ami számos értelmezési és alkalmazási problémát eredményez. Ezt a problémát a Ptké. úgy próbálja megoldani, hogy e nyolc hónapos periódusra számos átmeneti rendelkezést állapít meg. így a jogkereső állampolgároknak és a jogalkalmazóknak egyszerre kell tekintettel lenniük a teljesen új, a még hatályában fenntartott és az átmeneti törvényi rendelkezésekre is. Az indítványozók szerint az új Ptk. első két könyvének hatálybalépésére meghatározott 2010. május 1-jei időpont nem ad lehetőséget a megfelelő felkészülésre sem. A magánszemély indítványozó az új Ptk. Második Könyvéhez kapcsolódó szabályozást tartalmazó, a nagykorú személy döntéshozatalának és jognyilatkozata megtételének segítéséhez kapcsolódó polgári nemperes eljárásokról szóló 2010. évi XVII. törvény hatályba léptető rendelkezésének alkotmányossági vizsgálatát is kezdeményezte. Az ügy előadó bírája Paczolay Péter, az Alkotmánybíróság elnöke volt.
Az Alkotmánybíróság már több határozatában értelmezte az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe foglalt jogállamiság részét képező kellő felkészülési idő követelményét. A 69/2006. (XII. 6.) AB határozatban kifejtette, hogy a felkészülési idő hiánya akkor vezethet alkotmányellenesség megállapításához, ha az együtt jár a jogbiztonság súlyos sérelmével, illetőleg veszélyeztetésével. A felkészülési idő megítélésének kérdése azonban most először vetődött fel egy jogterületet átfogóan, reformszerűen szabályozó törvénykönyv kapcsán. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a "kellő felkészülési idő" megítélése egy ilyen nagy horderejű, általános és alapvető életviszonyokat szabályozó törvénykönyv esetében eltér az átlagos törvényekétől. A testület már az érettségi rendszert megreformáló törvény elbírálásakor arra hívta fel a figyelmet a 28/2005. (VII. 14.) AB határozatban, hogy megsemmisíti egy új rendszer bevezetésére irányuló olyan jogszabályokat, amelyek az átállást, illetve az új rendszer tényleges megismerését és megértését nem biztosítják megfelelően. A felkészülési idő megítélésénél nem kizárólag a jogalkalmazó hatóságok, hanem a jogi szabályozással érintett valamennyi természetes és jogi személy reális időszükségletét figyelembe kell venni. Az alkotmánybírák azt is leszögezték, hogy a felkészülési időt önmagában nem nyitja meg az, ha a jogszabály szövege ugyan megismerhető, de a hatálybalépés még kétséges vagy annak időpontja még ismeretlen.
Az Alkotmánybíróság az új Ptk. 2010. május 1-jén hatályba lépő rendelkezéseinek tartalmi áttekintését is elvégezte, mivel a kellő felkészülési idő hiánya miatti alkotmányellenesség akkor megállapítható, ha a jogszabály szerzett jogot korlátoz, illetve hátrányosabb rendelkezést állapít meg, vagy fokozott kockázatot hárít a címzettre. E tartalmi vizsgálat eredményeként a testület megállapította, hogy az új Ptk. cselekvőképességre vonatkozó, alapvetően új megközelítést tükröző szabályai a címzettekre fokozott kockázatot hárítanak. Különösen igaz ez a belátási képességükben korlátozott nagykorú személyek esetében, tekintettel arra, hogy jognyilatkozataikra vonatkozóan az új Ptk. a jelenleg hatályos rendelkezésektől lényegesen eltérő szabályokat állapít meg.
Az Alkotmánybíróság arra is rámutatott, hogy az új Ptk. a személyiségi jogok hazai védelmi rendszerében is mélyreható, előzményeket nem ismerő változásokat eredményez. így például személyiségi jogok sérelmére hivatkozva a sajtóval szemben semmilyen igényt nem lehet érvényesíteni, ha nyilvános rendezvényről tudósít szöveghűen vagy neki átadott nyilatkozatokat tesz közzé. Mivel az új Ptké. nem tartalmaz általános szabályt a régi Ptk. szabályai szerint keletkezett igények elbírálásának mikéntjére, a személyhez fűződő jogok egyes alanyai számára az új Ptk. hatálybalépése a korábbihoz képest hátrányosabb rendelkezést állapít meg visszaható hatállyal.
Összességében az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az új szabályok teljes körű megismerésére, megértésükre és alkalmazásuk elsajátítására a Ptké. által biztosított hatvan napos időtartam olyan kirívóan rövid, hogy az a jogbiztonságot súlyosan veszélyezteti. Ezért a testület megsemmisítette a Ptké. 1. § (1) bekezdését és szoros tárgyi összefüggés okán a 208. § (3) bekezdését, valamint a 2010. évi XVII. törvény hatályba léptető rendelkezését (15. §). így az új Ptk. első két könyve 2010. május 1-jén nem lép hatályba.
Kiss László alkotmánybíró, bár egyetértett a támadott rendelkezések megsemmisítésével, nem osztotta mindenben az alkotmánybírák többsége által a határozat indokolásában kifejtett gondolatokat. Véleménye szerint a megsemmisítést elegendő lett volna a jogbiztonságot sértő kétlépcsős hatályba lép-
- 84/85 -
tetésre alapozni. Az alkotmánybíró hangsúlyozza, hogy nem önmagában a többlépcsős hatályba léptetést tartja alkotmányellenesnek, hanem azokat az eseteket, amelyeknél nyilvánvalóan kimutatható a különböző időpontokban hatályba léptetett rendelkezések közötti szoros összefüggés. A felkészülési idő kapcsán a többségi állásponttal szemben Kiss László úgy véli, hogy annak megítélése szempontjából nem a Ptké., hanem az új Ptk. kihirdetésének időpontját kell alapul venni, vagyis ez esetben 2009. november 20-a az irányadó dátum.
Párhuzamos indokolásában arra is felhívja a figyelmet, hogy nem minden visszaható hatályú szabályozás alkotmányellenes, csupán az, amelyik a jogalanyokra hátrányos szabályozást tartalmaz (in maiam partem visszaható hatály). Jelen esetben azonban az új Ptk. szabályainak vizsgálata alapján az Alkotmánybíróságnak arra a következtetésre kellett volna jutnia, hogy korlátozott belátási képességgel rendelkező személyekre nézve jogkiterjesztő hatású, és az új személyiségi jogi szabályok is a véleménynyilvánítás (valamint a sajtó) szabadságát erősítik, és elősegítik az emberi méltósághoz való jog érvényesülését (például a sérelemdíj bevezetésével).
Bragyova András az alkotmánybírák többségétől eltérően nem találta alkotmányellenesnek a Ptké.-t, így érveit különvéleményben foglalta össze. Kifejtette, hogy a kellő felkészülési idő követelménye a jogrendszer változásával szemben támasztott alkotmányos követelmények leggyengébbike. A kellő felkészülési idő megállapítása elsősorban jogpolitikai természetű döntés, amely a társadalmi tények értékelésén és egyes szervezetek erőforrásainak felmérésén alapul, és mint ilyen, a törvényhozó hatáskörébe és felelősségi körébe tartozik.
E döntés alkotmányellenessége csak akkor állapítható meg, ha a törvényhozó mérlegelése nyilvánvalóan téves. Tekintettel az új Ptk. majd egy évtizedes kodifikációs munkálataira, annak 2009. november 20-án történő kihirdetésére, valamint arra, hogy tényleges tartalmi újdonság viszonylag kevés található az új kódexben, nem jelenthető ki, hogy a törvényhozó nyilvánvalóan helytelenül mérlegelte az új Ptk. első két könyvének hatályba léptetéséhez szükséges kellő időt. ■
Visszaugrás
