Legelőször is, rögzítenünk kell, hogy a szakmai társaságokról szóló, alább említett 1967-es törvény megjelenéséig egy közjegyzői hivatalban csak egy közjegyző működhetett.
Franciaországban igen régóta létezik a közjegyzőség, hiszen már egy 804. évi karoling capitulaire[1] előírta a püspökök és grófok számára, hogy közjegyzőket nevezzenek ki.
A középkorban, Itáliából kiindulva, az intézmény elterjedt egész dél-Franciaországban. Északon más módon - királyi akarat és intézkedések hatására - erősödött meg a közjegyzőség. Párizsban, Szép Fülöp (1268-1314) pátensekkel rögzíti a közjegyzők számát 60 főben. Ettől a korszaktól kezdve, a monarchia gyors megerősödésével a királyság területén az uraságok igazságszolgáltató hatalommal is bírtak (feudalizmus). Ahogy azonban az államhatalom modern fogalma fejlődésnek indult, a monarchia folyamatosan - bár kevés sikerrel - arra törekedett, hogy a közjegyzői kinevezéseket saját kézben tartsa.
XIV. Lajos 1691-ben eltörli a püspöki kinevezéssel bíró ún. apostoli közjegyzőséget, és beolvasztja őket a királyi közjegyzőségbe. Ettől kezdve tehát, a királyi közjegyzőkön kívül csak az urasági közjegyzők működhettek.
Néhány, a Német-Római Szent Birodalomból Franciaországhoz csatolt megyében (pl. Franche Comté) azonban ún. császári közjegyzők is működhettek, korábbi kinevezésükre tekintettel.
A Nagy Francia Forradalom előtt minden típust beszámítva, összesen körülbelül 16.000-18.000 közjegyző működött (bár ennél nagyobb, túlzó számok is napvilágot láttak), ami a lakosság szükségleteihez képest túl sok volt. A közjegyzők idézetten "nagy és féktelen sokaságát" királyi rendeletek próbálták megfékezni, azonban csak az 1789-es Forradalmat követően rendeződik a helyzet.
A közjegyzőséget megreformáló 1791. október 6. napi törvény a következőket mondta ki:
• a 8. cikk szerint a közjegyzők számát és működési területüket a megyei direktóriumok javaslata alapján a törvényhozás határozza meg;
• a 9. cikk szerint a városokban a lakosság száma, vidéken pedig a városoktól való távolság és a terület nagysága, továbbá a lakosság számának függvényében nevezik ki a közjegyzőket.
E törvény alkalmazása azonban - a politikai és társadalmi események, valamint saját hiányosságainak hatására - megbukott, ami az aktuális politikai hatalmat, vagyis Napóleon Bonaparte első konzult új törvény megalkotására sarkallta.
A XI. évi Ventőse hónap 25. napi (1803. március 16.) törvény, a modern idők első francia közjegyzői törvénye minden kontinensen, több mint tíz ország törvényalkotóját megihlette. A 31. cikk szerint "A közjegyzők számát, elhelyezkedésüket és székhelyüket minden megye vonatkozásában a kormány határozza meg oly módon, hogy
1. a százezer fős és ennél nagyobb városokban hatezer lakosonként egy közjegyzővel több legyen;
2. más városokban, kisvárosokban vagy falvakban békebírói körzetenként legalább kettő, de legfeljebb öt közjegyző legyen."
A törvény 32. cikke, tekintettel a hatálybalépése előtt életük hosszára kinevezett közjegyzőkre (a 2., még mindig hatályos cikknek megfelelően, a bírókéval megegyezően biztosítva a közjegyzői döntések függetlenségét) előírja, hogy létszámcsökkentésre vagy székhelymegszüntetésre csak halál, lemondás vagy elbocsátás esetén kerülhet sor.
A fenti rendelkezések egészen az 1971. november 26-i rendelettel történt hatályon kívül helyezésükig hatottak, fenntartva a közjegyzők száma, az irodák és kinevezések tekintetében a többéves előretervezés rendszerét.
1803 és 1971 között azonban a közjegyzők létszáma mégis fejlődött. A XIX. században a vidéki elvándorlás és a túl nagy közjegyzőség miatt még gyorsan csökkent a létszám. 1896-ban Franciaországban 8910 közjegyző volt. Ez a létszám 1967-re jelentősen lecsökkent (kevesebb, mint 5000-re), amikor is a Szakmai Magánjogi Társaságok megalakításával a létszám a jelenlegi szintre, 8900 főre emelkedett. Ez a rendszer tette lehetővé az országos, területi igazságszolgáltatási háló fenntartását, mivel a közjegyzői irodákhoz kapcsolható ún. másodlagos iroda területi szinten is működhet, míg önálló közjegyzői irodaként az adott területen gazdaságilag életképtelen lenne.
A közjegyzői irodák megnyitásakor és fenntartásakor a közszolgálat érdekében figyelembe veendő kritériumok:
• az irodák és közjegyzők számának alkalmazkodása a lakosság számához, a gazdaság színvonalához, és ahhoz, hogy az ügyfeleknek a közjegyzői irodák között választási lehetőséget kell biztosítani; ugyancsak
• kötelezően előírt követelmény minden közjegyzői iroda számára a saját gazdasági egyensúlyának fenntartása annak érdekében, hogy az államnak ne legyen terhére; továbbá
• minden közjegyző számára olyan megfelelő életszínvonal biztosítása, amely a szakmai döntések függetlenségét és megalapozottságát szolgálja.
A folyóirat további cikkeinek rövid ismertetője:
Line Skorka "Közjegyzőnek lenni a Salm-i Fejedelemségben (1753-1793)" című írásában a Strasbourg közelében található Senones város székhellyel jelzett, és a fenti dátumok között létező autonóm fejedelemség történetét foglalja össze, és bemutatja a korszakban működő hét közjegyző (illetve tabellion) életét, családjaikat és munkásságukat.
Michel Jonquet a tavaly elhunyt François Ceyrac (1912-2010) francia üzletember életrajzát ismerteti, aki közjegyző apja[2] vidéki házából indulva jelentős szakmai karriert épített, majd a "patrónusok patrónusa", vagyis a Francia Munkaadók Nemzeti Tanácsának elnöke (Conseil national du patronat français - CNPF) lett 1972 és 1981 között. François Ceyrac a francia gazdaságért és az európai közösségért végezett munkája elismeréséül számos magas rangú kitüntetést kapott.
C.M. Cappon az Amszterdami Egyetem jogi professzora a holland közjegyzőség válságát elemzi írásában, európai történeti szemszögből vizsgálva a történéseket. Kiemeli, hogy a holland gazdaságra, társadalomra és jogra erős hatást gyakorló amerikai és angol minták, valamint az "európaizálódás" az utóbbi évtizedekben nemcsak az ország teljes társadalmi-gazdasági szerkezetét, de magát a holland jogi szakmát is átalakította. Amerikai mintára nemcsak nagy, nemzetközi ügyvédi irodák, de hasonló közjegyzői irodák is alakultak. További kihívásokat támasztanak az új információs és kommunikációs technológiák, valamint az informatika felgyorsult fejlődése is. A közjegyzővé válás és a közjegyzői díjak teljes liberalizációja, valamint a gazdasági válság jelentős létbizonytalanságot okoztak, ezt tanúsítja többek között az is, hogy az ötven legnagyobb közjegyzői irodában működő közjegyzők száma 601-ről 564-re csökkent 2009-ben.
A folyóirat magyar közjegyzők számára legfontosabb, megemlítendő írása végül dr. Bartha Attila Viktor közjegyzőhelyettes munkája, aki a nemzetközi közjegyzői közösséggel részletes tanulmányban, számos mű feldolgozásával ismerteti meg az immár 702 éves magyar közjegyzőség történetét, a kezdetektől a hiteles helyeken és poroszlókon túl, az 1874-es első magyar közjegyzői törvényen át, a napjainkig. Ez az alapos és érdekes ösz-szefoglaló megérdemelte volna, hogy a francia szerkesztő gondosabban kezelje a magyar szavakat, hivatkozásokat, a magyar ékezetes betűket.
V.K.
2010. április 27-28.-án az Európai Bíróság szóban tárgyalta az Európai Bizottság által, a közjegyzők állampolgársági kikötését megtámadó pereit, melyről most a német közjegyzői szaklap is beszámolt. (Április 27.-én Belgium, Franciaország, Luxemburg, Ausztria, Németország és Görögország, április 28.-án pedig a Portugália elleni eljárás tárgyalta).
A bíróság 250 férőhelyes nagyterme teljesen megtelt, amikor 9 órakor a per képviselőjét felkérték a beszéde megtartására. Ezt követően megkezdődött az eljárás a bizottság képviselőinek félórás perbeszédével, a Bizottság 10-10 percet, a tagországok pedig 20-20 percet kaptak. Röviddel az ebédszünet előtt tartotta Bulgária képviselője az első perbeszédet a hétből, délután pedig Magyarország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Románia, Szlovénia és Szlovákia képviselői következtek.
A perbeszédeket követően folytatódott a kérdések feltevése a bíróság tagjai, valamint az elnök, a tudósítók és a főügyészek által. A kérdés címzettjei maga a Bizottság, valamint az egyes tagállamok voltak, egy kérdés pedig kifejezetten a német képviselőnek szólt. A kérdéseket részben rögtön megválaszolták, részben pedig az ülést lezáró beszédek keretében válaszolták meg, amivel a bírósági tárgyalás be is fejeződött. Többek között a bíróság és a főügyész a következő kérdéseket tették fel:
1. Az új uniós polgárság kihat-e az állampolgársági kikötésre?
2. A közokiratokat regisztrálják majd, ha igen, hogyan?
3. A közjegyzők díjazása törvényileg szabályozott-e és a polgár maga választhatja-e meg az eljáró közjegyzőt?
4. A határozatok azonnal végrehajthatóak lesznek? Ha nem: hogyan lehet elérni a végrehathatóságot?
E kérdésekre adott válaszok ismeretében hoz majd döntést az állampolgárság fenntarthatósága kérdésében az Európai Bíróság.
2010. március 25.-én és 26.-án Szentpéterváron szemináriumot tartottak "Jogi problémák a házassági szerződés megkötésekor: gyakorlati tapasztalatcsere" témában. A német nemzetközi jogi együttműködési alapítványon kívül részt vett Szentpétervár közjegyzői kamarája, az orosz föderáció Igazságügy minisztériuma, valamint más jogászok és közjegyzők Oroszországból és Németországból.
Az első nap a köszöntőbeszédek után hat előadást tartottak. Délelőtt orosz közjegyző kollégák számoltak be a következő témakörökben: "A házastársak vagyoni helyzetének történelmi fejlődése Oroszországban", "Házassági szerződés az orosz törvényhozásban", "Jogi problémák a házassági szerződés megkötésekor Oroszországban". Délután Christian Rupp berlini közjegyző beszélt "a német vagyonjog alapjairól", valamint "az ellátás kiegyenlítésének és a tartásjog alapvető jellemvonásairól Németországban".
Az Orosz Családjogi Törvénykönyv a mostani formáját tekintve 1997. március 1.-jén lépett hatályba, aminek az a következménye, hogy eddig csak kevés bírói gyakorlatot és irodalmat találunk a házassági szerződésre vonatkozóan. Ennek megfelelően az orosz közjegyzők külön érdeklődést mutattak a német vagyonjogi, ellátás-kiegyenlítési, tartásjogi és házassági szerződésjogi előadásaink iránt.
Oroszországban a törvényes házassági vagyonjogi rend szerzeményi közösség. A vagyon, amit a házastársak a házasság alatt szereznek, közösen jár nekik. A közös vagyonnal csakis közösen rendelkezhetnek. A birtok és a használat mindkét felet megilleti. A vagyon, amit a házastársak a házasságkötés előtt szereztek, vagy a házasság alatt ajándékba kaptak, illetve örököltek, a saját vagyonuk.
Az orosz családjogi törvény 40. cikke értelmében a házastársaknak lehetőségük van házassági szerződésen keresztül a vagyonjogi helyzetük rendezésére. A házassági szerződést Oroszországban is közjegyzői hitelesítéssel kell ellátni. Különlegességnek számíthat, hogy "a házastársak vagyoni jogai és kötelezettségei a házasságban és/vagy a váláskor megállapíthatók. Így lehet, ahogy azt az orosz kollégák közölték, hogy a közjegyzői gyakorlatban gyakran kívánatos a szabályozás arra nézve, hogy a házastársak egymás között a vagyoni- illetve ellátási kapcsolataikat a házasság alatt megállapítsák. Így fordulhat elő pl. az orosz gyakorlatban az is, hogy egy házassági szerződés határidős, pl. a hitelesítést követő öt évre, anélkül, hogy bármilyen házasság utáni kapcsolatot szabályozna. A házassági szerződés regisztrációját az orosz jog nem ismeri. Az orosz családjogi törvény 44. cikke ezt is kimondja: "a bíróság egy házassági szerződést részben vagy egészben semmisnek nyilváníthat valamelyik házastárs kérelmére, amennyiben az a szerződési feltételek által különösen kedvezőtlen helyzetbe kerül".
H.Gy. ■
JEGYZETEK
* összeállította: dr. Varga Krisztina, dr. Horváth Gyöngyi
1 fejezetekből, azaz capitula-kból álló törvényszöveg
2 Paul Ceyrac, Meyssac-i közjegyző, aki Jacques Chirac francia elnök szüleinek házassági szerződését foglalta közokiratba 1921-ben
Visszaugrás
