E tanulmány a prostitúcióra illetve annak kísérő jelenségeire vonatkozó szabályozást mutatja be a dualizmus-kori Magyarországon a mögöttes jogpolitikai célzat, az e tárgyban megnyilvánuló korabeli közösségi értékirányultság és a szabályozás társadalmi hatásának fényében. A kutatás során bebizonyosodott az intézmény rendkívül erős jelenléte hazánkban, különösen a 19. század második felében. A prostitúció a részleges szabályozást kihasználva, sőt hosszú ideig a szabályozás teljes hiányában, megélhetési bűnözésként virágzott, annak minden kísérő jelenségével együtt. Látni fogjuk, hogy a kapcsolódó bűncselekmények közül egyértelműen a leánykereskedelem bizonyult a legveszélyesebbnek a kiszolgáltatott helyzetben lévő, sokszor szegény sorsú nőkre nézve, amely a korlátozott hatékonyságú állami bűnüldözés következtében elképesztő méreteket öltött. Erre a problémára igyekezett megoldást találni mind az 1910. évi Párizsi Egyezmény, mind a nőmozgalmi aktivisták tevékenysége.
A prostitúció mai helyzetének, megítélésének alapjait a dualizmus-kori szabályozási modellben kereshetjük. E tárgykörben háromféle megoldás váltakozott a különböző korszakokban illetve van jelen ma is. A prohibicionista rendszer tiltja és bünteti a prostitúciót, amelynek következtében az illegalitásba kényszerült prostituált még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. A reglementációs rendszer a prostitúciót szükséges rossznak tekintve megpróbálja korlátok közé szorítani, ugyanakkor ezzel el is ismeri létezését. A prostituált tevékenységének speciális zónákban szorításával egy lépést tett a legalitás felé. A neo-reglementációs rendszer tiltja a bordélyházak létesítését és fenntartását, ugyanakkor engedélyezi a rendszeres orvosi ellenőrzés alatt tartott egyéni prostitúciót. Az abolicionista rendszer pedig teljes mértékben magánügynek tekintve a prostitúciót az arra vonatkozó szabályozás eltörlését tűzi ki célul, míg annak kihasználását büntetőjogi eszközökkel kívánja védeni.
Munkám során célom a hiányos jogi szabályozás bemutatásán túl a reglementációs rendszer működésének értékelése. Ennek érdekében elsősorban a büntetőjogi kodifikáció eredményeiben (az 1795. évi és az 1843. évi tervezetben, az 1803. évi és 1852. évi osztrák büntető törvénykönyvben, valamint az 1878. évi V. tc-ben, az ún. Csemegi-kódexben) vizsgálom a prostitúció intézményével összefüggő törvényi tényállásokat. Elemzem azokat a szabályrendeleteket is, amelyek Budapesten és azt alapul véve az egyes megyékben illetve városokban e tárgykörben megjelentek. Másodsorban a Somogy megyei helyzet áttekintésével a jogi normák gyakorlati érvényesülését mutatom be.[1]
Tanulmányomnak, bár a dualizmus korára koncentrál, kezdeti pontját a fejlődési vonal felvázolása érdekében a 18. század második fele jelenti, amikor a reglementációs rendszer megjelent. A felvilágosodás valamennyi addigi értéket, államot, vallást, erkölcsöt és jogot a Ratio ítélőszéke elé állított. Mivel modern értelemben vett büntetőjogi kódex Európa egyetlen államában sem létezett e század derekán, a "felvilágosítók" támadásának első célpontja hazánkban is e hiányosság felszámolása volt. Locke óta az emberi méltóságot alapul vevő joguralmi gondolat azt jelentette, hogy az egyén tevékenységének útjába csak a törvény állíthat gátakat, e törvénynek pedig egyenlőnek kell lennie minden ember számára.[2]
A prostitúció széles körű üldözése, bár a tradicionális keresztény értékekkel élesen szemben állt, csak a 16. században, az első nagy szifiliszjárvány dühöngése idején indult meg Európa-szerte. A 19. század elején ismét toleránsabb lett a megítélése, azonban korlátok közé szorítását közegészségügyi és közerkölcsi szempontból ekkor is elengedhetetlennek ítélték. Miután a reglementációs szabályok és a bordélyházak nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a nőmozgalmak tűzték zászlajukra a prostitúcióban érintett nők hathatós támogatását, majd a 20. században nemzetközi egyezmények sora számolta fel ezt a megengedő, de egyben korlátozó rendszert.[3]
Babilon minden honos nőjének kötelessége volt, hogy életében egyszer Melitta templomában egy idegen férfinak adja magát, megszabott összegért, tudjuk Hérodotosztól. Az üzletszerű kéjelgés Babilonból vándorolt Szíriába, majd onnan Föníciába, Egyiptomba és Karthágóba. A zsidó vallásjog bármiféle megnyilvánulását tűzhalállal és megkövezéssel üldözte, hiszen a mózesi Tízparancsolat halálos bűnnek tekintette a házasságon kívüli nemi kapcsolat bármely formáját.[4] A prostituáltakat először a görög Szolón arkhon (kb. i.e. 638-i.e. 559) nevezte ácsorgóknak (prosztatai), azaz oda- vagy kiállítottaknak. Később a prostitúció értelme a morális kiszolgáltatottság
- 15/16 -
lett. Jogi minősítését Ulpiánus adta meg, aki szerint a prostituált az a nő, aki nyilvánosan, válogatás nélkül és pénzért adja oda magát férfiaknak. Ulpiánus meghatározása nagyjából megfelel a prostitúció mai fogalmának: a nemi kapcsolatoknak az a módja, amelyet az üzletszerűség, az alkalmi jelleg és az érzelmi közömbösség jellemez.[5] Ezzel ellentétben a kánonjog, a régi germán joghoz hasonlóan, minden házasságon kívüli nemi érintkezést súlyos büntetéssel sújtandó prostitúciónak bélyegzett.[6]
Állami bordélyházat először Szolón arkhon létesített i.e. 600 körül, és állami költségen vásárolt rabszolganőkkel népesítette be azt. Az athéni férfiak törvényes gyermekeket kizárólag hitvesüknek nemzettek, ágyasokat (concubinák) otthoni kiszolgálásra tartottak, de prostituáltak szolgáltatásait is igénybe vették. Ezek elitjét a hetérák jelentették. A bordélyokban a rabszolganőkön kívül megjelentek a szabad elemek is, sőt az i. e. 5. századtól a házasságtörő asszonyokat is a kéjnők életére kényszeríthették. Rómában a prostituáltak létszáma Traianus császár uralkodása idején (98-117) érte el csúcspontját, szintúgy a nemi betegségeké.[7] A római törvények szerint a prostituált nő nem rendelkezett vagyonával, tehát a végrendelkezés és öröklés jogát is elvesztette. A női mellett a férfi prostitúció létezésére is találunk forrásokat az ókori Rómában, amely a császárság idején - az uralkodók érdeklődésének is köszönhetően - ijesztő méreteket öltött és az ellene hozott szigorú törvényeknek is eltörlés lett a sorsa 169-ben.
A prostitúciót diadalútjában, de csak átmenetileg, a keresztény világnézet előretörése akasztotta meg, amely a kéjelgés gyökeres kiirtására törekedett, sikertelenül. Hazánk is követte a kánonjogi befolyás alatt álló európai gyakorlatot: már Szent István korában szokássá vált a házasságon kívüli elhálás (szeplősítés) büntetése.[8] A szeplősítésnek, a bűnvádi eljáráson kívül, voltak magánjogi következményei is, úgy, mint a házassági ígéret alatt megejtett leány vagy özvegy elvevése, vagy illő jegyjutalom (dotatio) adása illetve a nemzett gyermek tartása és a sértett költségeinek megtérítése.[9] A valláserkölcsre épülő középkori jogalkotás a nemi bűncselekmények körét szélesen határozta meg, és büntetőjogi szankcióval fenyegetett bármilyen házasságon kívüli szexuális magatartást, sőt a házasságon belüli szexuális szokások szabályozójának szerepében is fel kívánt lépni.[10] A szigorú fellépés indoka a család, mint érték megóvása volt, melyre legveszélyesebbnek a nemi erkölcsök szabadon engedése látszott. Hogy ez mennyire igaz, bizonyítja a különbség, mely a házasságon kívüli és a házas paráznaság büntetése között mutatkozott: ha házasságban élők követtek el a paráznaságot (házasságtörés, adulterium bilaterale és unilaterale), a büntetés sokkal súlyosabb volt.
A 13. század első felétől ismét a toleráns felfogás került előtérbe, az üzletszerű kéjelgés problémáját sokkal inkább közegészségügyi, mint erkölcsi kérdésként értékelték. Az évszázados büntetőjogi szigor enyhülése leginkább a büntető praxisban nyilvánult meg: a közvélemény által el nem ítélt magatartásokat a bírák a törvénykezés során enyhébben büntették, elnéző ítélkezési gyakorlatuk pedig előkészítette a racionális polgári szabályozást.[11]
Mint említettük, a 16. században dühöngött az első szifiliszjárvány Európában. A felfedezés, hogy a betegség első számú terjesztője a prostitúció, hozzájárult nagyobb arányú üldözéséhez, azonban csak a 18. század második felében tudatosodott, először francia területen, hogy a hatóságok elsődleges feladata a szervezett egészségügyi ellenőrzés és gyógykezelés. Ezért vélik megoldásnak a bordélyházak kiépítését Európa szerte.[12]
A prostitúció 19. századi szabályozásának megértéséhez nem tekinthetünk el az e cselekményre vonatkozó előzmények ismeretétől. II. József 1787. január 13-án kihirdetett Santio Criminalis Josephina nevű kódexe már tartalmazta azt a tételt, hogy csak az olyan jogellenes cselekmény minősül bűntettnek, amelyet ez a kódex ennek nyilvánít és a perben a bíró csak az előírt törvényi büntetést szabhatja ki, bár a modern büntetőjog e két alapvető elve nem Beccariának, hanem sokkal inkább Joseph von Sonnenfelsnek volt köszönhető a Habsburg dinasztia uralmi területén.[13] Ebben a rendszerben a nemes már semmi privilégiumot nem élvez.[14] Más hatása is volt azonban II. József büntetőjogi kódexének: a korábbi jogfelfogás szerinti a legsúlyosabb deliktumok az isteni felség megsértéséhez kapcsolódtak. Ezzel ellentétben a Santio Criminalis Josephina, a kor szellemének megfelelően, egészen más módon ítélte meg a vallási törvényekkel összefüggő jogsértéseket, így a házasságtörést is.[15] Mint koraszülött jogszabály, e kódex életképtelennek bizonyult, 1804-ben Ausztriában hatályon kívül helyezték, Magyarországon pedig már II. Lipót uralkodása alatt visszatértünk a Praxis Criminalishoz.
A szabadságharc bukása után felállított császári bíróságok eleinte az 1803. évi osztrák büntetőtörvénykönyvet használták. 1852-ben pátens léptette hatályba nálunk is az új általános ausztriai büntető törvénykönyvet, amelynek érvényét a szorosabb
- 16/17 -
értelemben vett Magyarországon az Országbírói Értekezlet megszüntette és módosításokkal ugyan, de behozta ismét a régi törvényeket és gyakorlatot. Így ismét meghonosította azon állapotot, amelyben a bíró bölcs belátása szerint ítélt, tehát bizonyos tekintetben a bíró és törvényhozó szerepét egyesítette.[16]
Az európai törvényhozások kezdettől fogva büntették a kerítést, vagyis mások törvényellenes nemi közösülésének szándékos elősegítését. A római jogban egyes szerzők szerint csak az üzletszerű eseteit büntették,[17] a középkorban megkülönböztették az üzletként (lenocinium vulgare publ.) vagy csak egyes esetekben (lenocinium privatum), nyereményvágyból vagy más indokokból (lenocinium quaestuarium), illetve egyszerűen vagy minősítve (lenocinium simplex, qualificatum) elkövetett eseteit. A minősítést az érintettek személyes viszonyaiból, vagy a fajtalanság súlyából vonták le. A kor jogtudósai szerint a cselekmény súlyossága abból adódott, hogy általában a kerítő volt az elkövetés értelmi szerzője. A 18. században megjelent újabb törvényhozások, habár a házasságon kívüli nemi közösülésnek nem minden fajtáját büntették és ehhez képest a kerítés fogalmát hol tágabban, hol szűken értelmezték, nagyrészt mégis kriminalizálták e cselekményt. Természetesen, ha súlyosabb bűncselekmény is megvalósult, a cselekmény utóbbi tényállás szerint volt büntetendő.[18]
A kerítés bűntettéről a hazai törvényeink a Csemegi-féle Btk. hatálybalépése előtt nem intézkedtek, a gyakorlatban a büntetése a bíró belátására volt bízva. Ugyan a legtöbb európai törvényhozás szerint a cselekményt férfiak és nők egyaránt elkövethették, azt a Carolina után a mi gyakorlatunk is csak nőszemélyekre szorította. A bűncselekmény tárgyát csak "kiválólag nők" képezhették és az elkövetési magatartás - amely lehetett tett vagy mulasztás is -másoknak tilos nemi közösülésére alkalomszerzés, annak más nemű segélynyújtás által történő előmozdítása vagy könnyítése, akár történjen ez önhaszonlesésből, vagy más okból (barátság, bosszú). A Carolina és annak nyomán nyilvánvalóan a magyarországi ítélkezési gyakorlat is, az üzletszerű és minősített kerítést a bíró mérséklete szerint fenyítendőnek tartotta.[19]
A felvilágosodás korában legjelentősebben az erkölcsi bűntettek megítélése változott nagyon rövid idő alatt. Régebben, hazai törvényeink szerint a nemi ösztön tilos kielégítésének büntetése minden házasságon kívüli közösülés megbüntetését vonta maga után, és az ide tartozó bűntetteket összefoglaló néven delicta carnis (testi bűntett) nevezték. A carnalis delikutmok egy része a "filozófusok" szemében az emberi gyengeségből adódik, ezért ítélték meg másképp a házasságtörést is. Így a felvilágosítók már nem tartották büntetendő cselekménynek a paráználkodást (stuprumot), sokkal inkább elítélték azonban a kerítést két okból: egyrészt nem e menthető gyengeség, szenvedély ragadja az elkövetőt a tett elkövetésére, másrészt anyagi haszonszerzés célzata vezeti a tettest más becsületének megrontására.[20] Már ekkor felismerték a bűntett társadalmi okait, azt, hogy néhány társadalmi osztály nyomora, másrészt a krőzusi gazdagság mind oka ennek a deliktumnak, mint megélhetési bűnözés létének.
Az 1795. évi magyar törvénytervezet rendelkezett a nőrablás és a kerítés cselekményéről is. A nőrablás bűntette valamely nőnek, annak - vagy akiknek a nő a hatalma alatt állt - akarata és tudta ellenére, buja vágy kielégítése céljából való elhurcolása. A tervezet úgy rendelkezett, hogy a bűntett minőségét az elrabolt személy "rendi állapota és jelleme" szabja meg, sőt súlyosító körülményként értékelte, ha az elrabolt nő az elrablójától nagyon eltérő társadalmi helyzetben van. A korabeli jogfelfogást tükrözi azon enyhítő körülmény is, amely szerint enyhébb megítélés alá esik a tett, ha az elrabolt nőszemély "egyébként is tisztességtelen életet élt".[21]
A törvénytervezet szerint kerítés általában minden olyan cselekedet, amely által valaki szándékosan elősegíti más tisztaságának prostitúcióját. Utóbbi törvényi tényállás is tartalmazta, hogy a bírónak mérlegelnie kell többek között a megrontott személy erkölcsit és társadalmi helyzetét. A deliktum büntetése gondatlan elkövetés esetében egy naptól három hónapig terjedő börtön, szándékos esetben három hónaptól egy teljes évig terjedő börtön lett volna a tervezet szerint, a szégyenoszlopnál történő kipellengérezéssel és teljes kártalanítással együtt.[22]
A művelt Európa elismerését is kivívó magyar 1843. évi büntető törvénykönyvi javaslat 3 évig terjedő rabsággal fenyítette a férjet vagy szülőt, aki feleségét vagy gyermekét bujasági célokra bérért vagy haszonért másnak szándékosan átadja.[23]
Az 1867-es osztrák büntető törvénykönyv a kerítést rendszerint kihágásnak tekintette, illetve akkor tekintette bűntettnek, ha ártatlan személyt csábított el az elkövető, vagy ha a cselekményt felügyeleti jogkörét kihasználva (szülő-, gyám-, nevelő-, tanítóként) követte el. Utóbbi esetben büntetése 1-5 évig terjedő súlyos börtön volt. E törvénykönyv szerint a kerítés kihágását azok követik el, akik kéjnőknek helyt adnak tilalmas üzletük folytatására, ilyen személyek elszerzésével üzérkednek vagy más efféle tilos szövetkezésben közreműködnek. Büntetésük 3-6 hónapig terjedő szigorú fogság, amely súlyosbítandó, ha az üzlet hosszabb ideig folytatódott, visszaesés esetén pedig a bűnös kiutasítását is maga után vonja.
- 17/18 -
A hazafiakat tartózkodási helyüktől, az idegeneket az egész birodalomból kiutasították. Ezen túlmenően kihágást követtek el a vendégfogadósok és kocsmárosok is, akik a fajtalanságra alkalmat szolgáltattak, büntetésük 25-200 forintnyi bírság, ismétlés esetén foglalkozásukból is elmozdíthatták őket. De még cselédjeik is, akik tudtuk nélkül elkövetők, 8 naptól 3 hónapi fogságra számíthattak (!).
A polgári büntető törvényhozás átértelmezte a nemi bűncselekmény fogalmát. Ellenben a 17. századig folytatott törvényszéki gyakorlattal,[24] amelyben a tradicionális erkölcsfelfogásból fakadóan fontos helyet foglalt el a szexualitással kapcsolatos bűncselekmények szankcionálása, a Csemegi-féle törvényjavaslat nem fektetett nagy hangsúlyt a szemérem elleni cselekményekre. Az újszerű felfogás, amely az 1878. évi V. tc-ben megjelent, a büntetendő cselekmény objektumát helyezte a középpontba és az előbbi cselekményeket, mint a szemérem megtámadásait büntette. Így az eredetileg erkölcs elleni bűncselekmények közé sorolt tényállásokat a személy elleni cselekmények közé helyezve a szemérem elleni bűncselekmények közé sorolta az erőszakos nemi közösülést, az erőszakos fajtalanságra kényszerítést, a 14 évesnél fiatalabb lánnyal történő közösülést, a természet elleni fajtalanságot (hasonneműek és embernek állattal elkövetett testi érintkezését), a vérfertőztetést, a házasságtörést, a csábítást (saját gyermekének kerítését), a szeméremsértő iratok, képek terjesztését, a szeméremsértő cselekmény általi közbotrányokozást és végül a kerítést.[25]
Témánk szempontjából a fenti törvényi tényállások közül a csábítás majd kerítés szabályozása a legjelentősebb. A Csemegi-kódex a korábban a kerítés törvényi tényállásán belül szabályozott cselekményekre az 1908. évi büntető novella hatályba lépéséig a csábítás törvényi tényállását tartalmazta, amely annak valamennyi esetét nem helyezte büntetőjogi védelem alá, kizárólag nőnemű sértett sérelmére, és kizárólag a felügyeleti hatáskörben elkövetett eseteket bűntette, így az elkövető a szülő, gyám, gondok, nevelő, tanító vagy felügyelő lehetett. Ugyan külön nem nevesítve, de tartalmazta a Btk. a nőrablás tényállását is, mégpedig "a személyes szabadás megsértése magánszemélyek által" cím alatt szabályozott cselekmények között. Utóbbi tényállás szerint, aki fajtalanságra, vagy házasságkötésre irányzott célból valamely nőszemélyt annak akarata ellenére, erőszakkal, fenyegetéssel vagy ravaszsággal hatalmába kerít, elvisz vagy letartóztat, öt évig terjedő fegyházzal büntetendő (a sértett fél indítványára amennyiben súlyos testi sértés nem valósul meg).
Tehát a magyar büntető törvénykönyv egészen 1908-ig egyáltalán nem büntette a valós életben virágzó megélhetési bűnözést, a leánykereskedelmet. Egyedül egy 1869. évi miniszteri rendelet nyilvánította kihágásnak a fiatal nők külföldi bordélyba csábítását.[26] (Talán ez is közrejátszott abban, hogy a külföldi nyilvánosházak lakói között sok ún. hungara volt).[27] A kerítés büntetésének elmulasztását azzal indokolták, hogy magát a cselekményt nehéz bizonyítani, továbbá az áldozat is csak károsodik az ügy által. A kéjnő még az 1908-as módosítást követően is ki volt zárva a büntetőjogi védelemből, hiszen a kor felfogása szerint a kerítéssel előidézett erkölcsi bukás csak a tisztességes nőket sértheti, hiszen a kéjnők esetében hiányzik a védeni kívánt érték.
Az első büntető novella[28] a szemérem elleni bűncselekmények közül a csábítás bűntettének meghatározásán változtatott: a továbbiakban kerítésnek nevezendő bűncselekmény törvényi tényállását jelentősen - mai meghatározását megalapozva - kibővítette, a lehetséges elkövetők körét kiszélesítette, és a felelősségre vonást szigorította. Kerítést az követett el, aki valamely, a 20. életévét be nem töltött "tisztességes nőt házasságon kívüli nemi közösülés vagy fajtalanság céljára önérdekből más részére szándékosan" megszerzett vagy erre törekedett (43. §). Ekkor a kerítés vétségi alakzata valósult meg. Amennyiben az elkövető valamely tisztességes nőt annak életkorától függetlenül szándékosan rábírt, hogy az előbbiekben említett célból bordélyházban, vagy más, ahhoz hasonló intézményben folytasson tevékenységet, ha a sértett nem töltötte be a 20. életévét, az elkövető kerítés bűntettét, 20. életévét betöltött passzív alany esetében kerítés vétségét valósította meg. Ha a tettes "valamely nőt bordélyházban vagy hasonló üzletben akarata ellenére bármely okból" visszatartott, a kerítés bűntette valósult meg (44. §). A novella négy minősített esetet szabályozott, amelyek közül az erőszakos nemi deliktumok szempontjából azon eset fontos, amelynek értelmében a sértett korára és erkölcsiségére tekintet nélkül kerítés bűntettéért kellett felelősségre vonni azt, aki a kerítést erőszakkal, fenyegetéssel vagy csalárdsággal valósította meg. A büntetés a cselekmény minősítésétől függően fogházban, börtönben vagy fegyházban letöltendő, változó időtartamú szabadságvesztés volt.
A leánykereskedelem tényállásának törvényi hiánya számos sajnálatos következménnyel járt. Bár a magyarországi leányexport mint üzlet már a török hódoltság idején nagyszabású volt és ugyanakkor Ausztria sem marad el semmiben a "pogány" mögött, Pest 1815 után lett a leánykereskedelem központja. A "hungara" kifejezés a történelmi Magyarországról érkezőt jelentette. A magyarországi leányexportnak a cári Oroszország is fontos helyszíne volt. A kibontakozott lánckereskedelem útján Temesvár és
- 18/19 -
Brassó jelentették a hazai végállomást, ahonnan Szerbiába illetve Romániába vezetett az út, később még távolabb.[29]
A magyar kéjhölgyek keresettek voltak Világ-szerte, és Szuez neve sajnálatos módon már az 1870-es ún. "hungara-botrány" kapcsán is hazánkhoz kötődött. A csatorna megnyitási ünnepségére nagyobb kontingens "fehér rabszolga" (hungara), főleg magyarországi leány került önként (vagy kevésbé önként) Egyiptom bordélyaiba, háremeibe.[30] De a Közel- és Távol-Keleten, sőt Dél-Amerikában is nagy keletje volt a magyar nőknek. A belügyminisztérium számos alkalommal küldött figyelmeztető leiratot a törvényhatóságokhoz a kerítők működésének meggátolására.
Pestet az 1870-es évekre teljesen behálózta a leánykereskedők, felhajtók és kerítők serege. A rendőrségi archívumok hajmeresztő eseteket őriztek meg. A felhajtók előszeretettel álltak lesben a szülészeti klinikák előtt, hogy az elbocsátott leányanyák kiszolgáltatott helyzetét kihasználják. Hiszen őket 3-4 nappal a szülés után, legyengült állapotban az utcára tették. Ilyen helyzetben kezdeti tiltakozások ellenére legtöbbször elfogadták a külföldön felajánlott jól jövedelmező állást. Sőt, a szállítók sorában a rendőrség állt az első helyen.[31]
Még századunk elején is rendre utasította el a bíróság a ravasz csellel tőrbe csalt, megbecstelenített nők keresetét, a bukott nőnek hinni nem lehet szentenciával. A B-s Berta családnevét még a források sem említik, ugyanis egy tekintélyes egyházfejedelem unokahúga volt. A szép és művelt Bertát mint egyetlen gyermeküket, a birtokigazgató édesapa, a főpap testvére és édesanyja gondosan nevelték, éppen történetünk idején tért haza egy neves drezdai leánynevelő intézetből. Kiváló tanulmányi eredményeit jutalmazva, az 1870-es évek elején a család az egyik telet Pesten töltötte, hadd farsangolja ki magát eladósorba jutott gyermekük, akinek ez lett a veszte. A bájos teremtésre egy Pesten tartózkodó angol mérnök szemet vetett, azonban nem tudván a közelébe férkőzni, felkereste a város egy leghírhedtebb kerítőnőjét, H. Jucit. Az angol úr a kerítőnő szolgáltatásaiért 10.000 osztrák forintot fizetett és egyetlen kikötése az volt, hogy az akkori szokással ellentétben ne altassák el a kiszemelt lányt. Tíz nap sem telt el, és a mit sem sejtő hajadon már H. Juci lakásában tárgyalt, ördögi cseltől elcsábítottan. Hiába próbált volna menekülni a bezárt házból, ott senki sem tartózkodott. Mikor felismerte helyzetét, elájult és magához térvén nem voltak kétségei a történtek felől. Egy uszályról a Dunába ugrott, de egy rendőr kimentette. H. Jucinak természetesen semmi baja nem lett, hiszen ő tisztességesen fizette a rá kirótt sápot Thaisz főkapitány hitvesének és a rendőrbiztosnak, és különben is, ki tanúsítja, hogy a panaszos erőszak áldozata lett, és nem nyereségvágyból tette, amit tett, amire a kerítőnőnek tanúi voltak. Bertát tehát egy leánykereskedő kezére adták, aki rögtön értékesítette egy bordélyban. Amikor a szülők végre értesültek róla, mi történt gyermekükkel, már késő volt, és tekintettel az egyházfő presztízsére, egy minisztériumi főtisztviselő tanácsára, halottként siratták el a lányukat. A hivatalnok tanácsát szavatolta a korabeli joggyakorlat.[32]
Az 1795. évi büntetőjogi törvénytervezet szerint a fornicatio (bujálkodás) elkövetésének nem feltétele az anyagi ellenszolgáltatás, hiszen a cselekmény már önmagában is veszélyes az által, hogy csökkenti a házasságok számát, gátolja a népszaporulatot, magát a vágyat is inkább fokozza és súlyosabb bűntettek elkövetésére indít, továbbá "különböző undorító betegségekkel sietteti a polgár halálát".[33] A tervezet törvényi tényállása szerint a bujálkodás a "prostituált asszonyszeméllyel való közösülést jelenti", és büntetni az önmagát prostituáló nőt kell, míg a paráználkodásban a csábító felet, tehát a tervezet szerint a bujálkodás bűntettét csak nő követheti el. A nemi betegséggel való megfertőzés már ekkor is súlyosító körülmény. A cselekmény büntetése gondatlan esetben egy naptól két hónapig terjedő börtön, szándékos esetekben pedig három hónaptól hat hónapi terjedő börtön volt.[34]
A bujálkodás törvényi szabályozása azonban 19. századi törvényi jogunkból hiányzott. A helyi szabályrendeletek többnyire kiutasítással, közmunkára ítéléssel vagy testi fenyítéssel sújtották.[35] Tőlünk nyugatra ugyanekkor az osztrák 1867. évi büntető törvénykönyv a helyi rendőrségre bízta büntetésüket, kivéve akkor, ha a kéjnő, aki a nyilvánosság számára feltűnő botrányt okozott, ifjakat csábított, vagy buja kórban tudva fajtalan üzletét folytatta. Ebben az esetben egytől három hónapig terjedő szigorú fogsággal fenyítette.[36]
Városaink közül először Pesten és Budán alakult ki a prostitúció hagyományos értelemben vett intézménye a nagy középkori háborúkat követően. "Művelői" szinte kivétel nélkül idegen nyelvből érkezett jövevények voltak. Az üzletszerű kéjelgés tolerálásának a szifilisz 16. századi járványszerű megjelenése
- 19/20 -
vetett véget. A legszélsőségesebb intolerancia a prostitúcióval szemben Mária Terézia intézkedéseiben érhető tetten, aki 1765 után bezáratta az összes bordély Ausztriában, [37] és ezzel együtt a hivatásos kéjnőket egyszerűen magyar területre "hajóztatta". A Wasserschub évente kétszer 150-300 főnyi rakománnyal érkezett 1752 és 1769 között. Még II. József, de uralkodása kezdetén I. Ferenc is rendészeti kérdésként kezelte a prostitúciót.[38] Fontos megjegyezni, hogy az osztrák uralkodók a kéjnőkhöz hasonlóan büntették az erkölcstelen férfiakat is.[39] 1816-ban a helytartótanács elrendelte, hogy Pesten a prostituáltakat kötelezzék munkavállalásra, visszaesés estén pedig az idegeneket toloncolják ki, a helybelieket közmunkával büntessék. Az 1800-as évektől egyre több rendelet szólt egészségügyi ellenőrzésükről, majd 1848-ban a kereskedelmi minisztérium rendelt el ezt.[40]
A pest-budai prostitúció az 1848/49-es forradalom és szabadságharc vérbe fojtását követően több tényező hatására fellendült. Ezek közül kiemelkedő a főváros kapitalizálódása az 50-es években, hiszen a velejáró társadalmi, szociális következmények meghozták a prostitúció szociális bázisát, az elszegényedett, földönfutóvá vált proletár réteget. A rend helyreállítására országunkba telepített osztrák közbiztonsági szervek legfontosabb feladatuknak nem a bűnüldözést, főképp nem az erkölcsrendészetet tartották, hanem a forradalom résztvevőinek kézre kerítését. Mindez egybevágott rettegett főnökük, Protmann báró koncepciójával: ha az emberek jól szórakoznak, az ördög törődik a politikával. Az önkényuralom 12 éve alatt virágkorát érte a korrupció és kiépült a nemzetközi szintű leánykereskedelem, majd még érkezésénél is gyorsabban távozott az osztrák királyi rendőrség. Megfelelő szakértelem híján és sebtében kellett összehozni az új közbiztonsági szervezetet, amelyben dübörgött a korrupció és nemegyszer előfordult, hogy ártatlan lányokat a kerítők a rendőrséggel karöltve szereztek meg és tettek prostituálttá.[41]
Nem vonható kétségbe, hogy a prostituáltként megbélyegzett lányok és asszonyok jelentős része szegény volt és megélhetési problémával küzdött, amelyhez még hozzájárultak a lakásszerzés nehézségei is. A legtöbb prostituált az állástalan cselédek, munkanélküli munkáslányok és pincérnők közül került ki. A korabeli statisztikák is mutatják, hogy a szegénység sokkal inkább morális kérdésként merült fel, ha a nőkről volt szó, mint a nincstelen férfiak esetében. A fogházba zárt koldusok és csavargók csupán 20%-a volt nő, míg a prostitúció miatt bezárt nőket is számításba véve ez az arány már 30-40% körüli. Végzetessé akkor váltak a női és férfi szegénység közötti megítélés következményei, amikor felismervén, hogy a munkanélküliség nem minden esetben lustaság vagy bűnözői hajlam következménye, a szegényeknek támogatásokat nyújtottak, amelyből a nők kívül rekedtek, őket ugyanúgy erkölcsileg bukottnak tekintették, mint korábban.[42]
Az 1860-as évektől nagymértékű városiasodás indult, az addigi "céhes" prostitúció ipari méreteket öltött és részletesebb szabályozás vált szükségessé. Az első szabályozás a fővárosban jelent meg 1867-ben, amelyet sorra követtek a helyi rendeletek. A kor szelleme szerint a bordélyrendszer keretei közé kívánták szorítani a prostitúciót, azonban amint látni fogjuk, a "titkos prostitúciót" meggátolni nem tudták.
Mint az előzőekben láttuk, Magyarországon 1867 előtt a prostitúcióra vonatkozó törvényi szabályozás egyáltalán nem létezett, mint ahogy 1908-ig a leánykereskedelem bűncselekménnyé nyilvánítása sem történt meg. A szabályozás hiánya miatt a törvényhatóságok kénytelenek voltak saját területükön szabályrendeleteket alkotni.
Az első prostitúciót érintő törvény a bujakor kezeléséről rendelkező közegészségügyi törvény volt 1876-ból,[43] továbbá a kihágásokról szóló magyar büntető törvénykönyv kéjnőkre vonatkozó passzusa.[44] Ugyanakkor a korban megjelenő szabályozás sem hozott érdemi eredményeket. Ennek legfőbb oka az volt, hogy amíg a nő gazdasági önállósága nem volt biztosított, a szabályok csak tüneti kezelést jelenthettek.[45]
Pest város tanácsa 1867. október 30-án törvénybe iktatta a Bordélyházak és kéjhölgyek iránti szabályrendeletét (33.474/1867.).[46] A szabályozás azért lett egyre sürgetőbb, mert a század második felében már Budapesten is köztudott volt, hogy az egyre elterjedtebb bujakor közösülés útján terjed és legfőbb forrásai a kéjhölgyek. Az átfogó szabályozás szerint a prostitúció egyetlen engedélyezett színtere a bordély lett, amelynek fenntartására türelmi bárcát kizárólag 30 év feletti nő kaphatott. Egy bordélyban legfeljebb 15 nő dolgozhatott, de a magánprostitúciós tevékenység kizárása érdekében a rendelet az alkalmazott kéjnők minimális számát (5 fő) is meghatározta, továbbá azt is előírta, hogy a házban az engedélyezett létszámon felül csak olyan cselédek dolgozhattak "kikről koruk és külsejüknél fogva feltehető, hogy testükkel keresetet nem űznek". A bordélyok számának növekedését azzal igyekeztek gátolni, hogy a kávéházakban és mulatókban tiltott volt az alkohol tartalmú italok árusítása, sőt a hangos zene és mulatság is. Ugyan az 1867-es rendelet szerint szigorú büntetés várt a 17. életévét be nem töltött leány alkalmazójára, 1909. évi módosítása már e szabály alól is kibúvót szolgáltatott azzal, hogy a fejlett és erkölcsileg már nem menthető leányok esetében kivételt tett.
- 20/21 -
Mivel 1867-re ismertek voltak a nemi úton terjedő betegségek veszélyei, a prostituált minden negyedik napban köteles volt orvosi vizsgálatra jelentkezni és csak az egészségügyi feltételeknek való megfelelés esetében kapott türelmi bárcát. Ezzel párhuzamosan az orvos ellenőrző jogosítványát erősítették. 1877-ben az is előfordult, hogy az orvos túlterheltsége miatt halottkémek végezték az orvos-rendőri tevékenységet, majd 1881-től létrehozták a rendőrorvos státuszát, aki a felügyelő mellett dolgozott, a rendőrség kötelékében. A bárcát a bordély tulajdonosának kellett leadni, kivéve, ha a kéjnő a tevékenységét külön lakásban folytatta, azonban utóbbira 1884 előtt nem igazán volt lehetősége. A rendelet alapján a szabályszegőt egyszerű, 50-100 Ft-ig terjedő bírsággal, dologházba zárással, idegen eltoloncolásával, a bordély megszüntetésével sújthatta a kerületi kapitány, főkapitány vagy tanács, közvétségek esetében pedig bűnvádi eljárásnak volt helye.
Az 1867-es rendelet alapján összesen 40 nyilvánosház nyert működési engedélyt Budapesten, mégis nem egészen egy évtized múltán csak a VI., VII. és VIII. kerületben már jóval több volt a számuk ennél, és talán Európában nem volt egyetlen város sem, ahol a sokszor 12 év alatti prostituáltak száma nagyobb lett volna.[47] A rendelet hibája volt, hogy a magánkéjnőkkel és az egészségügyi szempontból legnagyobb kockázatot jelentő "titkos prostitúcióval" nem foglalkozott és természetesen nem tudott mit kezdeni az alkalmi prostitúcióval sem. Ennek is köszönhető, hogy 1877-re, tehát három év alatt (!) 100% mértékben nőtt a szifiliszes megbetegedések nyilvántartott száma, amely nyilvánvalóan az orvosi ellenőrzéssel nem érintett titkos prostitúció eredménye volt.[48]
1884-ben a prostitúcióra vonatkozó új rendelet jelent meg Szabályrendelet a bordélyügyről (837/1884) címen. Ez lezárta a prostitúció ún. "céhes", kezdeti korszakát és már szabályozta a magánkéjnők működését is, engedélyezve e tevékenységet. Az engedő hozzáállás oka a "titkos prostitúció" veszélyének felismerése volt, amely ellen ezennel harcot hirdettek. A magánkéjnői státusz adta nagyobb szabadságot sokan kihasználták, ezért a bordélyok száma fokozatosan csökkent, amely sok esetben a kiszolgáltatottság megszűnését jelentette. A megengedett kéjelgés új helyszínei a garniszállók, szállodák, mulatok, kávéházak és varieték lettek.
A századfordulón, a liberális reglementáció jegyében megjelent az egészségi lap és a magánlakásban lévő találkahely intézménye, megjelentek az ún. "diszkrét kéjnők" és megmaradtak a hivatásosak és bordélyok lakói is. A súlypont a szabályozásban a rendőri ellenőrzés helyett áthelyeződött a betegek szűrésére, kezelésére és a megelőzésre. A felismerés, hogy nem csak a prostituáltak terjesztenek nemi betegségeket, hanem azok nagyobb számban történő előfordulása részben a megváltozott szexuális szokások következménye, nehezen ment végbe és csak a századfordulón tudatosodott. Ekkor honosodtak meg a Párizsból érkezett perverzitások a pesti prostitúció gyakorlatában, aminek következtében egy idő után csak a fiatal és csinosabb nők tudtak ideig-óréig megélni ilyen módon.[49]
A dualizmus második felében a bordélyházak száma országszerte csökkent, amelynek fő oka az volt, hogy a társadalom erre igényt tartó rétege anyagilag nem engedhette meg magának ezt a biztonságosabb, de drágább szolgáltatást. A bordélyházak 19. századi létrejötte előtt kocsmákban, fogadókban, kávémérésekben "melléküzletágként" alkalmaztak kéjnőket is. Az ilyen vendéglátóhelyeknek a prostitúcióban betöltött szerepe a bordélyházak elfogadottabbá válásával az 1870-es, 1880-as években némileg csökkent, azonban egy 1893-as belügyminiszteri rendelet ismét felhívta a törvényhatóságok figyelmét a nem legalizált kéjelgés figyelemmel tartására. Ugyan az 1884-ben megjelent szabályrendelet a magánkéjnők működését kizárólag magánlakáson engedélyezte, az 1893-as rendelet meg sem kísérelte betiltani előbbi prostitúciós formát, a miniszter e helyett csak arra szorítja a helyi hatóságokat, hogy a szállodák, fogadók női alkalmazottait, amennyiben alapos a gyanú, rendszeres orvosi ellenőrzés alá vonják.[50]
1909-ben újabb rendelet látott napvilágot, melynek fő célja a "titkos prostituáltak" elleni védekezés és a kéjnők kizsákmányolás elleni védelme. Ezek az intézkedések mind a nőegyesületek tevékenységének voltak köszönhetők. A nőmozgalmak legfőbb eredménye az volt, hogy hivatalosan is lehetővé tették a nőket védő közösségek és a rendőrség együttműködését, és 1912-ben asszonyok pár fős csoportja kezdte meg munkáját a budapesti főkapitányság erkölcsrendészeti osztályán annak érdekében, hogy a regisztrációra jelentkezőket lebeszéljék szándékukról. Még munkát és szállást is próbáltak szerezni nekik.
A Magyar Nőegyesületek Szövetsége 1912-ben azt javasolta, hogy a regisztráció alsó korhatárát egységesen 18 évben határozzák meg. A szakirodalomban némelyek a 20. életévhez kötötték volna, de az életkor emelésére nem került sor.[51]
Párizsban, 1910. május 10-én tizennégy tagállam vállalt kötelezettséget a leánykereskedelem bűncselekményként való büntetésére. A magyar országgyűlés a párizsi egyezmény rendelkezéseit az 1912. évi LXII. törvénycikkben emelte a törvény rangjára
- 21/22 -
és a "fehér rabszolgaság" ellen társadalmi téren is felvette a harcot. Ekkor alakult meg a Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen is, melynek elnöke Prohászka Ottokár püspök és Tisza István miniszterelnök lett. Radikális változás e téren azonban csak az első világháborút követően történt.[52] Úgy tűnik, hogy a hatalom egészen eddig nem törekedett a prostitúció visszaszorítására, és ez a vizsgált korszak végéig így is maradt.
A fővárosi szabályrendelet megjelenése előtt Somogy vármegyének sem volt önálló, a prostitúcióra vonatkozó rendelete. Tehát a kéjnőkkel szemben alkalmazott büntetőjogi eszközök a bíró belátásán múlottak. A hírhedt somogyi betyárvilág történetének egyik nevezetes epizódja volt a Gelencsér-banda elfogása az 1860-as években, amely témánk szempontjából azért érdekes, mert az elítéltek között kéjhölgyek is találhatók. Az ítélet alapján, amelyről a jelentést felvevő is feljegyezte, hogy aránytalanul súlyos büntetéseket szabott ki, 12 személyt kivégeztek, köztük két kéjhölgyet is.[53] Források hiányában nem tudjuk, hogy ebben az esetben a kéjnőket a bujálkodásért vagy másért büntették ilyen szigorúan. Mindenesetre az első törvény a témában, az 1879. évi XL. tc. (Büntető törvénykönyv a kihágásokról) jóval enyhébben, egy hónapig terjedő elzárással sújtotta azt a kéjnőt (hogy ki számít annak, azt nem definiálta), aki a hatósági szabályokat nem tartotta meg. Az 1880. évi XXXVII. tc. 41. § 1. pontja pedig az ilyen kihágási ügyeket a közigazgatási hatóság hatáskörébe utalta.[54] A levéltári forrásaink jól mutatják, a szabályozás hiányosságából szinte mindig a kéjelgésből élők húztak hasznot.
A dualizmus korának átlagemberét Magyarországon három szempontból irritálta a bordélyházak léte. Egyrészt erkölcsi okokra hivatkoztak, másrészt rendészeti okokra, mondván a bordélyok a bűnözés melegágya. Harmadrészt és döntően egészségügyi szempontból ítélték el a bordélyházakat, hiszen a nemi betegségek, különösen a közönségesen "bujakór"[55]-nak nevezett tünetegyüttes ez idő tájt rohamosan terjedt és veszélyeztette nem csak a katonaság, de a civil lakosság életét is. 1878 júniusában dr. Szigeti János, a kaposvári kórház igazgató-főorvosa levelet fogalmazott az alispánnak a kórház és lakóhelye környékén működő bordélyházak zavaró tevékenysége miatt - nem sok sikerrel.
Egy M. István nevű Kaposváron szolgálatot teljesítő szakaszvezető is elkapta a "vénuszi kórt". Az eljárás alatt bizonyítást nyert, hogy W. Johannánál dolgozó H. Annától kapta a betegséget, de az már nem, hogy nevezett fő foglalkozása valóban kéjelgés lett volna, és nem cselédként dolgozott a bordélyházban. A közvélemény nyomására mégis végleg elvették a hatósági engedélyt W. Johannától. Mindez 1877-ben történt. Tény, hogy a következő évben indult, majd 1882-ben lezárult dr. Sz. János-féle ügyben mindvégig háborítatlanul vitte az üzletet W. Johanna, és Kaposvár város vezetése a többi bordélyossal együtt védelmébe vette az asszonyt.[56] Annak ellenére, hogy sem a bordélyházak vezetői, sem a hivatal emberei nem tudták felmutatni az üzletek írásbeli működési engedélyeit, a kéjházak az egész eljárás alatt és utána is zavartalanul működtek tovább. [57] A bordélyok ügye a fenti incidens után, főleg mivel időközben Németh Ignác polgármestert meg is buktatták, elfelejtődött volna, ám éppen ekkor Tallián, a nagyatádi járás szolgabírája 50 Ft pénzbírságra ítélte - első fokon - B. Gábor nagyatádi kocsmárost iparkihágásért. A kihágás indoka az iratok szerint, hogy a kocsmáros engedély nélkül alkalmazott üzletében egy kéjleányt, O. Linát. A másodfokon eljáró alispán a büntetés összegét helyben hagyta, de a cselekmény minősítését megváltoztatta, az nem iparkihágás, mivel a prostitúció nem szabadon gyakorolható iparág, hanem engedélyköteles és hatósági felügyeletet igényel. Az eljárás alanya a Belügyminisztériumhoz fordult jogorvoslatért. Miután Somogy vármegye nem tudott a kéjelgésügyet szabályozó jogszabályt bemutatni, a "derék kocsmárosnak" adtak igazat, de azért megbüntették 25 Ft-ra a cselédkönyv nélküli alkalmazás miatt, hogy az alsóbb fokú hatóságok tekintélye ne csorbuljon. Az államtitkár ezen kívül felszólította Somogy vármegyét szabályrendelet alkotására.[58]
A fővárosi szabályrendelet megjelenését követően a vármegyék sorában Somogy az elsők között, 1882-ben megjelentette szabályrendeletét, amely természetesen - hasonlóan a többi vármegyéhez - jórészt a fővárosi rendelet adaptációja volt. Dr. Szigeti János, a végül elfogadott tervezet benyújtója, a megyei kórház igazgató-főorvosa volt. Szerinte a "feslett nők" könyörtelen üldözése a protestantizmus szüleménye volt, a korban megnyilvánuló új vallásos szigor miatt.[59] Szigeti 11 éves kórházi működésére alapozta azon véleményét, miszerint a demoralitás formáinak megjelenése és a bujakor terjedése a titkos prostitúció következménye, ezért tartotta szükségesnek a bordélyok felállítását. A tervezetben már kitért a magánlakásokon kéjelgő nők tevékenységére is, amely egyre jobban terjedt a nagyvárosokban, de nem tudta elérni ennek érvényesítését a szabály-rendeletben.[60] A szabályrendelet tervezetét Somogy Vármegye Törvényhatósági Bizottsága az 1882.
- 22/23 -
február 6-i ülésén módosítás nélkül elfogadta, a Belügyminisztérium pedig 1882. május 28-i dátummal megerősítette.[61]
A legszembetűnőbb és társadalmi hatását tekintve is legjelentősebb különbség a fővárosi rendelethez képest, hogy a fővárosban 1884-től legálisan működhettek magánkéjnők, míg Somogyban nem. Sőt, mint láttuk, az 1909-es fővárosi szabályozás már ismerte előbbieken kívül a futóbárcás és az egészségügyi lappal bíró nők kategóriáit is. Ezen kívül a somogyi szabályok nagyrészt megegyeztek a budapesti előírásokkal, bár lazábban kezelte a bordélyok számát: míg a budapesti rendelet max. 40 bordélyház működését engedélyezte egyenként 5-15 kéjhölggyel, addig a Somogy megyei ezeket a kérdéseket egyáltalán nem rendezte.[62]
Nyilvánvaló, hogy az 1882-es Somogy vármegyei rendelkezés a legsúlyosabb erkölcsrendészeti kérdést nem oldotta meg: nem sikerült gyógyírt hoznia a nemi betegségek terjedéséből fakadó társadalmi elégedetlenségre. A rendelet szerint a bordélyokat újból engedélyeztetni kell, vagy bezárni, azonban a forrásokban nincs nyoma ilyen intézkedésnek: a megye az 1882-ben elkészített koránt sem eredeti szabályozásával letudottnak vélte a kéjelgésügy rendezését.[63]
Forrásaink szerint Somogyban a 19. század második felében szó szerint toborozták a kéjnőket a pályaudvarokon, kávéházak, szülészetek környékén. A kerítésből elég jól meg lehetett élni, a prostitúcióból kevésbé. Az 1881-es népszámlálás kereső tevékenységként regisztrálta a prostituáltakat, akik maradéktalanul a "szegénységi prostitúcióba' tartoztak.[64] A korszakban a férfi prostitúció nincs említve Somogy vonatkozásában. A népszámlálás adatai szerint ugyanitt mindösszesen 10 kéjnő működött 1881-ben, míg egész Magyarországon 2459. Ezzel a társadalom lelkiismerete megnyugtatást nyert, azonban nyilvánvalóan nem tartalmazta az eredmény a "titkos kéjnők" megbecsülhetetlen számát. Hiszen Somogyban is csupán három bordélyház-tulajdonos volt, 2 nő és 1 férfi. Egyéb megfelelő jogi eszköz hiányában az éjszakai "kujtorgás" szankcionálása a "szigorú megintés" volt, kizárólag a nem somogyi illetőségűeket utasították ki, őket is csak ismételt esetben.[65]
Hiába szólt az 1882. évi 220. számú vármegyei szabályrendelet 19. és 20. paragrafusa a kéjnőknek a tulajdonukhoz és személyes szabadságukhoz való jogáról, ha ezt a gyakorlatban vajmi kevéssé tudták betartani, főleg akkor, ha nem is ismerték a rendelkezést. A bordélyházi kéjnők kiszolgáltatottságát mutatja a következő jogeset.
Egy marcali kórházgondnok sem tudhatott a kéjnőket védő paragrafusokról, mikor az alispántól kért 1892-ben felvilágosítást. A helybeli bordélyosok azzal is saját üzletükbe próbálják rendszeresen visszaterelni a kórházba került kéjnőket, hogy ruháikat és egyéb személyes holmijukat nem adták ki. Ha nem sikerült a kórházban elhalt illetőségét megállapítani, akkor az intézménynek kellett a temetési költségeket állnia. A derék gondnok a kórházban elhalt kéjnőknek a bordélyosnál maradt ingóságait akarta volna legalább a végtisztesség megadásához áruba bocsátani. Az alispán felhívta a kórházgondnok figyelmét a statútumra és leszögezte: "Nem engedhető meg hogy a bordélytulajdonos a kórház belterületén a felgyógyult és kimenő leányra várakozzék, hogy ottan a visszamenetel végett erőszakoskodjék"'.[66]
Mivel a "bujakórosok" feltűnően magas arányát megvilágító statisztikák nagy publicitást kaptak, Kaposvár vezetése kénytelen volt egyre többet foglalkozni a problémával. Dr. Szaplonczay Manó vármegyei tiszti főorvos számolt be a nemi betegségek elterjedtségéről és kifejtette, hogy nem a felügyelet alatt álló kéjnők és bordélyházak a fertőzések forrásai, hanem a nőcselédek, akik alkalmi kapcsolataikat, - amelyek anyagi ellenszolgáltatásoktól sem mentesek - gyakran váltogatják. Kimutatása szerint egyébként a betegek számában apadás mutatkozott.[67] Az alispán utasította a polgármestert, hogy a városi rendőrkapitány ne csak a bordélyházi kéjnőket vizsgáltassa orvos-rendőrileg, hanem azokat is, "kik köztudomás szerint kéjelgést űznek". De facto ekkor már létezett Kaposváron a kvázi legális bordélyházon kívüli kéjelgés, amit pedig az érvényben lévő megyei 1882. évi 220. szabályrendelet egyértelműen tiltott.[68]
Az országos hírnév miatt 1898 elején fokozták az ellenőrzést és az első két hónapban megvizsgáltak 66 cselédnőt, akik közül 16-ot (negyedüket!) vittek kényszergyógykezelésre a kórházba. A polgármester védelmébe vette a bordélyházak tulajdonosait és személyzetét, mivel a helybeli katonai vezetők ezeket az intézményeket vádolták a sok nemi betegséggel kínlódó katona miatt. Sőt, a város vezetője azt a kijelentést tette, hogy "legtöbbször az állapítható meg, hogy a betegséget a katona a bordélyházban nem szerezte, hanem megfordítva, terjesztette".[69]
Kaposváron 1898-ban összesen 193 kéjelgéssel gyanúsítható nőt tartóztattak le éjjeli razziák eredményeképpen. Közülük 61-nél (31,6%) állapítottak meg nemi betegséget. A nemi betegségekben szenvedők a kaposvári kórház ápoltjainak jelentős részét tették ki az egész vizsgált korszak alatt. Az 1891-es évben 178 férfit és 158 nőt kezeltek ilyen kórokkal a megyeszékhely kórházában. Ez a 336 fő összesen 10.074 napot töltött az intézményben, ami 30 napos
- 23/24 -
fekvőbeteg kezelést jelentett betegenként. Az 1904-es évről részletes kimutatást áll rendelkezésünkre. Ebben az évben 606 személyt kezeltek bujakór, kankó és lágyfekély tüneteivel. A nemek aránya meglehetősen kiegyenlítettnek mondható. A leggyakoribb szexuális úton terjedő betegség ekkor a kankó volt. A három, külön tünet-együttesként kezelt nemi betegség közül csak a bujakór követelt ekkor halálos áldozatokat: 3 férfi és 1 nő hunyt el a kórházban miatta. Az ápolási napok rendkívül nagy száma következtében jelentős költségek merültek fel.[70]
Hosszú idő után, 1910-ben látott napvilágot Kaposvár első, és eddig egyetlen kéjelgésügyi szabályrendelet-együttese.[71] Szemben az 1882. évi vármegyei szabályrendelettel világosan megfogalmazta, hogy "minden nő, aki a kéjelgést keresetszerűen űzi, kéjnőnek tekintendő". Kaposváron, ellenben a megye többi részére vonatkozó szabályrendelettel, már a bárcás kéjnők is legálisan működhettek. Ez azt eredményezte, hogy ugyanazon megyében két ellentétes szabály érvényesült, hiszen a megye többi településén továbbra is csak bordélyházban alkalmazottak "űzhették az ipart". Aki nem regisztráltatta magát, titkos kéjnőnek tekintették és állandó rendőri zaklatásnak tette ki magát.
Tehát kéjelgést legalizáltan háromféleképpen lehetett ez idő tájt űzni: bordélyházban, bejelentett magánlakáson, magánkéjnőként, bárcával, egészségügyi lappal, nem főfoglalkozásként ("igazolványos kéjnők", pl. pincérnők stb.). Kaposvár az ország azon kevés - mindössze 19 - városi jogú települése közé tartozott ekkor, melyben a legális prostitúciós formák mindegyike megtalálható volt.
A statútum a szabályrendelet előírásait be nem tartó kéjnőket a Büntető törvénykönyv 81. §-a alapján egy hónapig terjedhető elzárással fenyegette. Három napig terjedhető elzárást és negyven koronáig terjedő pénzbüntetést kockáztatott, aki olyan egyéb kihágást követett el, amely az előbbi törvényhely alapján nem volt büntethető, de a szabályrendeletet megsértette.
Ha a titkos kéjelgéssel alaposan gyanúsítható nő nem tudott tisztességes keresetet igazolni, akkor "jegyzőkönyvileg megintendő" volt.
A rendelet már tartalmaz a kéjnőket védő szociális rendelkezést is azzal, hogy amennyiben a regisztráció érdekében a rendőrség előtt megjelent nő úgy nyilatkozott, hogy kizárólag anyagi okok miatt lépett erre a pályára, akkor a hivatalnak jótékony egyletek támogatásával, vagy - ki nem fejtett - egyéb módon segítséget kellett nyújtania a kéjnő "tisztességes módon való megélhetéséhez". A gyermekprostitúciót volt hivatva megnehezíteni az a kitétel, hogy a magánkéjnők gyermekeket sem a munkahelyükre nem vihették be, sem utcán velük nem sétálhattak, a bordélyban pedig két évesnél idősebb gyermeket nem lehetett tartani. Talán az esetleges férfi-prostitúciót akarta kiszűrni az a tiltás, amely nem engedett 24 évesnél fiatalabb férfit cselédnek alkalmazni a bordélyházaknál.
A kerítők és kitartott kísérők működését ez a szabályrendelet sem tűrte. Idegen illetőségű kitartott kísérők már gyanú esetén is kitilthatók voltak a városból, míg a helybelieknek fokozottabb rendőri felügyelettel kellett számolniuk.[72] A bordélyházak működésében lényeges változást nem hozott az új statútum. A bordélyházi kéjnő kiszolgáltatott helyzete ellen hatott a rendelkezés, amely előírta, hogy a bevétel legalább negyede a kéjnőt illette, a szobában esetlegesen a kuncsaft által adott pluszjuttatás, az ún. harisnyapénz viszont teljes mértékben az övé volt.[73] A prostituáltak bevételeinek arányaira enged következtetni, hogy a bordélyházi kéjnők megvizsgálásáért 2, míg a magánkéj nőkéért 1 korona illette a vizsgáló orvost.[74]
A statútum nem határozta meg, hogy hány magánkéj-nő dolgozhat a városban, de számuk nem lehetett jelentős. 1915-ben hivatalosan 7 magánkéjnőt és 5 mellékkeresetként kéjelgőt tartottak nyilván Kaposváron. A kicsit is vagyonosabb közönség az évtizedek óta fennálló két bordély látogatta, melyekben 1915-ben összesen 18-an álltak a betérők rendelkezésére.[75] A legális bordélyok üzemeltetőinek érdekeit érthetően sértették a titkos kéjelgők és a nekik helyet biztosító vendéglátósok. Egy rendelkezés szerint két kéjnőt lehetett alkalmazni szállodánként7[6] Ugyan maga a rendelet nem maradt fenn, de arra a következő esetből vélünk következtetni.
Az első világháború kitörését megelőző évben S. Jenőné, kaposvári bordélyosnő közvetlenül az alispánhoz fordult, mert "a helybeli Ferenc József szállodában mindenkor 6-8 kéjnő van alkalmazva s ezáltal a szállodának teljesen bordélyház jellege lévén, megfoszt minket bordélyház-tulajdonosokat még annak a lehetőségétől is, hogy terhes kötelezettségeinknek eleget tehessünk. Mióta fenti szálloda teljesen jogtalanul bordélyszerűleg működik, nekünk bordélyház-tulajdonosoknak teljes lehetetlen a megélhetés,...". Kaposváron ekkor két bordély működött legálisan. A feljelentés után dr. Stecz László városi rendőrkapitány személyesen háromszor is ellenőrzést végzett a helyszínen. Megállapította, hogy csak két, "nyilvános kéjnőként is bejegyzett szobaleányt tart a szobaasszony".
A kaposvári kéjelgésügyi szabályrendelet megengedi a magánkéjnők működését, ám csak magánlakásokon. Azt, hogy a városi rendőrkapitány ezt teljesen figyelmen kívül hagyta, és a szállodai kéjelgést bevett gyakorlatként tárgyalta, úgy értékelhetjük, hogy a prostitúciós szolgáltatásokra igényt tartók kielégítését jóval fontosabbnak tartották, mint a városi statútum rendelkezéseinek betartását. Dr. Stecz szerint két szobalány alkalmazását, akik egyben bejegyzett magánkéjnők,
- 24/25 -
"kell tűrni a kényesebb igényű férfi közönségre tekintettel annyival inkább, mert az intelligensebb közönség a jelenleg fennálló 2 bordélyházat nem látogatja". A szállodában űzött prostitúció fenntartását javasolja, mivel "a kérdést tehát addig míg valami pénzes vállalkozó tisztességesebb, a kor igényeinek megfelelő bordélyházat nem létesít, másként megoldani nem tudom".[77]
1914-ben sor került a megyei prostitúciós statútum megújítására, azonban az tartalmában az 1882. évi kéjelgési szabályrendelettől alig tért el. A fő eltérés az volt, hogy az új rendelkezés hatálya Kaposvár területére nem terjedt ki, mivel ennek ekkor már önálló szabályozása volt.[78] Miután az időközben megjelent jogszabályok jobban védték a fiatalabb nőket, így 17-ről 20-ra emelték fel a bordélyházban alkalmazható kéjnők életkorának alsó határát. A prostitúciót azonban továbbra is csak bordélyházban tűrték el a hatóságok Somogyban.
A háborús viszonyok között a nemi betegségek eddig is magas aránya tovább nőtt. Az első világháború következtében a hadipotenciál növelése céljából számos rendelkezést bocsátottak ki a minisztériumok és a nemi betegséget elkapott katonák parancsnokainak kötelességévé tették a fertőzés forrásának kipuhatolását. Egy 1915-ben kiadott körrendelet alapján a kéjnők szobájában kötelezően kifüggesztendő listán, mely az árakat is tartalmazza, a vendégeket tájékoztatni kellett az óvószerekről, amelyeket a kéjnőnél megvásárolhatóvá kellett tenni. És persze továbbra is feladat volt a tikos prostitúció elleni küzdelem.[79]
A leánykereskedelem a 20. század elején is virágzott és Somogy vármegye, melynek déli határa egyben országhatár is volt, kedvelt terepet szolgáltatott a kereskedőknek. Ennek következtében a külföldi bordélyokat továbbra is javarészt magyar származású prostituáltak népesítették be. A fokozatosan növekvő országos kivándorlási hullám is nehezítette a somogyi hatóságok dolgát a határon túlra irányuló leánykereskedés meggátolásában.
Ilyen esetre derült fény egy 1909-es kaposvári ügyben is. A főszolgabírónak tudomására jutott, hogy két magyar leány a verőcei bordélyba került. Az egyikük a 15 éves kaposvári R. Gizella előzőleg már Pécsett dolgozott szolgálóként. Igaz, a fiatal kaposvári munkavállaló nem a leánykereskedés gyanúja miatt került a horvát rendőri hatóságok figyelmének előterébe, hanem mert a Verőcei járás területén sem lehetett 17 évesnél fiatalabb nőt bordélyházban kéjnőként alkalmazni. A bordélyosnőnek el kellett bocsátania R. Gizellát üzletéből. Az ügyről a Somogy vármegye című napilap másként számolt be. Cikkéből az derül ki, hogy B. János pécsi nőkereskedő nemrég három cselédet közvetített ki Verőcére, hogy majd ott úri házaknál cselédek lehetnek. Pécsről egy megbízott minden akadály nélkül vasúton Verőcére szállította a leányokat, és rögtön átadta a megrendelőnek, egy éjjeli mulatóhely tulajdonosának. A mindössze nyolcvan koronáért eladott leányok közül a 20 éves G. Marinak megtetszett a munkahely, de R. Gizellát és a 17 éves bonyhádi K. Magdolnát csak erőszakkal és lerészegítéssel tudták kéjelgésre bírni a bordélyban. Utóbbinak rövidesen kevés ruhában sikerült a novemberi hidegben megszöknie és elvergődnie Barcsra, ahol kihallgatása után a magyar hatóságok megkezdték az ügy felgöngyölítését. A cikkíró szerint R. Gizellát csak karhatalom igénybevételével tudták a bordélyos üzletéből kimenekíteni.[80] A Belügyminisztérium véleményét jól tükrözi a következő feljegyzés: "A szerbiai bordélyházak majdnem kizárólag magyar országi származású nőkkel vannak benépesítve, mi az által, hogy ezen nők részére a hazai hatóságok által igazolványok és útlevelek állíttatnak ki, közvetve előmozdíttatik. Nem szükséges a törvényhatóságot figyelmeztetnem, hogy ezen körülmény mennyire alkalmas a külföldön az ország hírnevét rontani, 's ha már egészen meg nem akadályozható, legalább minden látszatát elkeli venni annak, mintha a hazai hatóságok beleegyezésével, sőt elősegítése mellett történnék."[81]
Visontai Soma a képviselőházban 1902. november 17-én interpellált a belügyminiszterhez, mert szerinte 40 fiatal somogyi nőt toboroztak leánykereskedők "azzal a hitegetéssel, hogy Hamburgban jól jövedelmező, tisztességes foglalkozást nyernek" és közben persze "erkölcstelen életre viszik" ki őket. A leányokat a felszólaló szerint a megyehatáron, Nagykanizsán gyűjtötték egybe és Sopronon, valamint Bécsen át juttatták el Németországba. Széll Kálmán miniszterelnök válaszában leszögezte, hogy a leánykereskedés problémájával kormányzati szinten fognak foglalkozni. "Ami a konkrét esetet illeti, mihelyt az esetről tudomást szereztem, azonnal kiadtam a rendeletet, hogy a legszigorúbb vizsgálatot indítsák meg."[82] A csoportos leánygyűjtést, ha egyáltalán megtörtént, nem sikerült adatokkal alátámasztaniuk a főszolgabíráknak.[83]
A tovább virágzó leánykereskedelem hatóságok előtt ismertté vált esetei a határrendőrség jóvoltából növekedtek, és a hatóságok, ha késve is, felismerték a helyzet súlyosságát. A büntető törvénykönyv 1908. évi kiegészítése a kerítést vétségként és bűntettként is megha-
- 25/26 -
tározva, az elkövetőt két, illetve három évig terjedhető fogházzal, valamint két-, illetve négyezer koronáig is terjedő pénzbüntetessél fenyegette. Sőt, ha valaki külföldre szállította az ott prostitúciót folytató nőt, akkor öt évig terjedhető fegyházzal és ötezer korona mellékbüntetéssel kellett számolnia, míg visszaesőként ugyanezért tíz év fegyház és nyolcezer korona pénzbüntetést kockáztatott. A nő korára és erkölcsiségére tekintet nélkül bűntettet követett el a tettes, ha a kerítést csalárdsággal, erőszakkal vagy fenyegetéssel valósította meg, vagy a cselekményt hozzátartozója, nevelés, tanítás vagy felügyelet végett rábízott vagy neki alárendelt nő ellen követte el, illetve ha nőt külföldre szállította vagy szállíttatta. Ugyanilyen súlyosan büntették azt, aki a kerítéssel üzletszerűen foglalkozott, vagy kerítés miatt már egyszer tíz éven belül büntetve volt. A kerítés vétségnek számított, ha "valaki valamely tisztességes nőt házasságon kívüli nemi közösülés vagy fajtalanság céljára önérdekből más részére megszerzett vagy erre törekedett, ha a nő életének huszadik évét még nem töltötte be, vagy valamely tisztességes nőt szándékosan reábírt, hogy bordélyházba vagy hasonló üzletbe lépjen. A kísérlet is büntetendő volt. Utóbbi cselekmény bűntettnek minősült, ha a sértett életének huszadik évét még nem töltötte be.[84]
A politikai akarat 1908-ban is gyenge volt ahhoz, hogy a legalizált prostitúciót megszűntesse. A törvényhozó véleménye szerint "az erkölcs követelményeihez a maguk egészében büntetőjogi szankciót fűzni nem lehet, mert a nemi szenvedélyek erejével és a társadalmi szokásokkal a törvényhozónak számolnia kell."[85] Hiába írtuk alá 1910-ben Párizsban a nemzetközi leánykereskedelem üldözéséről szóló egyezményt, 1914 nyarától a prostitúció ostorozása lekerült a lapok hasábjairól, egyrészt, mert a határ őrizetét jobban megszigorították, másrészt mert a legális és illegális prostitúció a "megtűrt" kategóriába került, ugyanis a hatalmasra duzzadt katonai létszám ezen intézmények fenntartását indokolttá tette.[86] Ezen kívül a háborúban a prostitúció hatósági ellenőrzése is lehetetlenné vált.
Az 1890-1918 közötti korszak alatt Somogyban a prostitúciós kínálat szerkezete az országos változásokkal szinkronban volt. A járási székhelyeken fennálló bordélyokat a kis közösség kevésbé fogadta el, mint a nagyvárosban, de miután viszonylag diszkréten működtek és a vármegyei kéjelgési statútum is védte őket, a vizsgált időszakban hozzá tartoztak a somogyi települések miliőjéhez. Kaposvár városának sokkal nagyobb mérvű prostitúcióval kellett megbirkóznia. A magánkéjnők működésének legalizálásával a megyeszékhely jelentős lépést tett a nemi betegségek ijesztő méretű terjedésének csökkentésére, azonban az eredményeket az első világháború csaknem teljesen megsemmisítette.[87]
Annak ellenére, vagy éppen annak köszönhetően, hogy a 19. század elején a prostitúció szabályozása terén a tiltásé volt a főszerep, a század végére teljes "iparág" épült a bujálkodásra. Az 1860-as évektől indult nagyarányú városiasodás társadalmi következményei elengedhetetlenné tették a szabályozást. Ezek a következmények vezettek az 1867. évi fővárosi szabályrendelet kiadásához, amely részben legalizálta és így ellenőrzése alá vonta a jelenséget. A reglementációs rendszer azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az ellenőrzés nehézségei miatt a prostitúció titkos formái ugyanúgy működtek, a tevékenység annak mindkét oldalán továbbra is megélhetési bűnözésként volt jelen. Nyilván kerítőként sokkal jövedelmezőbb volt, mint kéjnőként, nem beszélve arról, hogy a bordélyházak látogatóinak társadalmi megítélése korántsem volt olyan negatív, mint maguké a prostituáltaké.
A kéjelgéssel foglalkozó botránykrónikák, újságcikkek, tanulmányok, rendőrségi és szabályrendeletek hozzájárultak a női nemiséggel, a női tisztességgel kapcsolatos új szemléletmód elterjedéséhez. Azokról a női viselkedésformákról volt szó, különösen a kéjelgés "titkos" megnyilvánulási formáiban, amelyek ellentétben álltak a korabeli elképzelésekkel arról, hogy miként kell a női nem tisztességes és erkölcsös képviselőjének a nyilvánosság előtt viselkednie. Ezzel éles ellentétben, a nőmozgalmi oldalt leszámítva egyetlen szemlélő sem foglalkozott azokkal a férfiúi magatartásformákkal, melyek nélkül az üzletszerű prostitúció elképzelhetetlen lett volna. A legjobb esetben mellékesen megemlítették, hogy egyfajta természetes, éppen ezért semmiféle további magyarázatot nem igénylő szükségletről van szó.
Máig eldöntetlen kérdés, hogy a prostitúció körüli morális-társadalmi törekvések, valamint a kormányzati jogpolitikai célzat mennyiben irányultak ténylegesen a probléma hathatós, gyakorlati megoldására?[88] Míg Magyarországon az előírásokat áthágó "titkos" prostituáltakra közbotrányokozás címén kirótt szankciók egy hónapnyi fogházbüntetésig terjedtek, addig Ausztriában 1885 után akár három hónapnyi fogházbüntetésre és bizonyos esetekben akár kényszermunkára is ítélhették őket. Az enyhe büntetési tételeken túl nem feledhető az sem, hogy a hatóságok a "társadalom szükségleteire" és a bordély tulajdonosoktól származó jelentős adóbevételekre hivatkozva gyakorta a szabálykövetés kikényszerítésétől is eltekintettek. ■
- 26/27 -
JEGYZETEK
[1] A levéltári forrásközlést megköszönöm Récsei Balázs főlevéltárosnak. Lásd: Récsei Balázs: A kéjelgésügy szabályozása Somogy vármegyében a dualizmus első felében. In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 30., Kaposvár 1999. = Levéltári évkönyv 30., valamint Récsei Balázs: A kéjelgésügy szabályozása Somogy vármegyében a dualizmus második felében. In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 32. Kaposvár 2001. = Levéltári évkönyv 32.
[2] Lásd hozzá: Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet. Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1971. 24. o. = Hajdu
[3] A tanulmány időkeretein túlmutató szabályozás-történethez lásd: Miklóssy János: A budapesti prostitúció története. Népszava Kiadó Vállalat, Budapest 1989. 6-8. o. = Miklóssy
[4] Mózes II. 20.
[5] A római jog tehát nem tekintette prostituáltnak az egy vagy csak kevés számú férfival viszonyt folytató nőket, akik a nemi érintkezést nem nyilvánosan és nem válogatás nélkül űzték, még akkor sem, ha tettüket esetleg pénzszerzési szándék is motiválta.
[6] Miklóssy János: A budapesti prostitúció története. Népszava Kiadó Vállalat, Budapest 1989. 5-6. o. = Miklóssy
[7] Miklóssy i.m. 9-12. o.
[8] Szent István a közösülést szolgálóval fornicatio cum ancilla), akár szabad ember akár más szolga részéről, szigorúan büntette (II.26.), Szent Lászlónál harmad ízben történt elkövetés esetén a szabad szolgává lett, Kálmánnál egyházi fenyítéknek vagy pénzbírságnak, test fenyítéknek vagy kiutasításnak volt helye, a "személyek különbségéhez képest".
[9] Pauler Tivadar: Büntetőjogtan. Pfeifer Ferdinánd, Pest 1869. NEGYEDIK TAG. Csábítás fajtalanságra. Kerítés. 399. § 124-126. o. = Pauler
[10] Különösen fenyíték alá vették azelőtt a testi közösülést keresztény és nem keresztény, nevezetesen zsidó között, sőt ezt némely régebbi írók (Damhouder) természet elleni fajtalansághoz hasonlították, de ezt a nagy többség visszautasította (így Carpzov). Bodo e körülményt minden fajtalansági bűntettnél súlyosító körülményként értékelte. Lásd bővebben: Pauler i.m. 125.o.
[11] Mezey Barna: Büntetőjog és szexualitás Magyarországon. A nemi bűncselekmények megítélésének változásai (16-19. század). Rubicon folyóirat 1998/7. 1. o. = Mezey
[12] Miklóssy i.m. 9-14. o.
[13] Lásd bővebben: Werner Ogris: Joseph von Sonnenfels és az osztrák büntetőjog fejlődése. In: Európai jogtörténészportrék I., közreadja: Herger Csabáné - Kajtár István. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2007. 143-180. o.
[14] Hajdu Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódex-tervezet. Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1971. 29-38. o. = Hajdu
[15] Hajdu i.m. 39. o.
[16] Lőw Tóbiás i.m. 7-12. o.
[17] A római jog még arra az esetre is kiterjesztette a kerítés tényállását, amikor utólagos pártolás esete merült fel (a férj a házasságtörésen tetten ért feleségét megtartja, vagy ilyen nőt feleségül vesz, ilyen cselekmény eltitkolásából nyereményt húz).
[18] Pauler i.m. NEGYEDIK TAG. Csábítás fajtalanságra. Kerítés. 401. § 127-128.o.
[19] Pauler i.m. NEGYEDIK TAG. Csábítás fajtalanságra. Kerítés. 402. § 128-129.o.
[20] Hajdu i.m. 346-348. o.
[21] Az első (1795-ös) büntetőkódex a bűntettekről és azok büntetéséről, XXXVI. szakasz 1-8. §.
[22] Az első (1795-ös) büntetőkódex a bűntettekről és azok büntetéséről, XLIX. szakasz 1-4. §.
[23] Pauler i.m. NEGYEDIK TAG. Csábítás fajtalanságra. Kerítés. 403. § 129-130. o.
[24] Lásd bővebben: Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Osiris Kiadó, Budapest 1996. 246-247. o.
[25] Mezey i.m. 4. o.
[26] Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Politzer-féle Könyvkiadó Vállalat, Budapest 1902. 646. o.
[27] Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Osiris Kiadó, Budapest 1996. 287-288. o.
[28] 1908. évi XXXVI. tc.
[29] Miklóssy i.m. 69-73. o.
[30] Forrai Judit: Részletek a magyar leánykereskedelem és prostitúció történetéből. Egészségnevelés. 1991/2. sz. 83. o. = Forrai
[31] Miklóssy i.m. 77-81. o.
[32] Lásd bővebben: Miklóssy i.m. 116-118. o.
[33] Hajdu i.m. 352. o.
[34] Az első (1795-ös) büntetőkódex a bűntettekről és azok büntetéséről, L. szakasz 1-7. §.
[35] Pauler i.m. NEGYEDIK TAG. Csábítás fajtalanságra. Kerítés. 399. §, 125. o.
[36] Pauler i.m. NEGYEDIK TAG. Csábítás fajtalanságra. Kerítés. 400. §, 126-127. o.
[37] Bíró Béla: A prostitúció. A M. Kir. Rendőrség Országos szaktanfolyamainak Kiadványa, Budapest 1933. 46-47. o.
[38] Miklóssy i.m. 17-21. o.
[39] Schreibel Emil: A prostitúció. Rendőrségi szaktanfolyamok Kiadmányai, Budapest 1917. 39. o.
[40] Doros Gábor: A prostitúció ellenőrzésének reformjáról. Az országos közegészségi egyesület antivenerális bizottságának ünnepi kötete (1925-1935). 66. o.
[41] Miklóssy i.m. 28-37. o.
[42] Schreibel i.m. 106. o.
[43] A közegészségügy rendezéséről szóló 1876: XIV. t-c. 89. §.
[44] Az 1879: XL. t.-c. 81. §- a szerint a kéjnők, akik a reájuk vonatkozó szabályokat nem tartják be, egy hónapig terjedő elzárással büntetendők.
[45] Susan Zimmermann: A magyar nőmozgalom és a "szexuális kérdés" a XX. század elején. Eszmélet/42. 1999. 32. o.
[46] Miklóssy i.m. 37. o.
[47] Miklóssy i.m. 52. o.
[48] Miklóssy i.m. 54. o.
[49] Miklóssy i.m. 65. o.
[50] 36.152/1893. sz. belügyminiszteri (a továbbiakban: bm.) körrendelet. A szállodák és vendégfogadók egészségügyi ellenőrzése tárgyában. Magyarországi Rendeletek Tára (a továbbiakban: MRT) 1893, 1937-1938. o.
[51] Schreibel i.m. 72. o.
[52] Miklóssy i.m. 89. o.
[53] Somogy Megyei Levéltár, Somogy megye főispánjának iratai 2657/1865. In: Levéltári évkönyv 30. 313. o.
[54] Levéltári évkönyv 30. 313. o.
[55] A lábfekély, a kankó (gonorrhoea vagy tripper) és a szifilisz orvosi elkülönítése évszázadok alatt ment végbe. Lásd bővebben Forrai Judit: A bujakór története. Rubicon 1998. 6. sz. 21-23. o.
[56] Levéltári évkönyv 30. 326-327. o.
[57] SML, alispáni i. 1529/1882. sz. (In: Levéltári évkönyv 30. 315-316. o.).
[58] SML, alispáni i. 25.150/1921. sz. In: Levéltári évkönyv 30. 317-318. o.
[59] A kettős morált mi sem bizonyítja jobban, minthogy a kéjnőknek Berlinből való kiűzését követen hamarosan ismét vissza kellett állítani működésüket a kitudódott házasságtörések elszaporodása miatt.
[60] A kéjnőkkel kapcsolatban Szigeti álláspontja mindvégig ambivalens volt, hol áldozatként kezelte őket, hol azt a megállapítást tette, miszerint "ha a nőt megfosztjuk szeméremérzetétől, aljasabb lesz az oktalan állatnál és végleg elvesz
- 27/28 -
az emberi társadalomra nézve". Lásd: Levéltári évkönyv 30. 320-322. o.
[61] Levéltári évkönyv 30. 323. o.
[62] Miklóssy i.m. 35. o.
[63] Levéltári évkönyv 30. 331-332. o.
[64] Levéltári évkönyv 30. 324-325. o.
[65] 1881-ben Somogyban a 162 utcán lefogott ismert kéjhölgy közül 65 találtatott kórházi ápolásra szoruló betegnek. Arról még nem kerültek elő adatok, hogy ha csak az "éjjeli csavargó nők" között 68 volt szifiliszes, és ez majdnem "zerus", akkor mi számított jelentősnek. Lásd bővebben: Pollák Lajos a megyeszékhely orvosa: Közegészségügyi viszonyok. Somogy, 1883. január 16. ill. február 6. In: Levéltári évkönyv 32. 178. o.
[66] SML alispáni i. 5367/1892. In: Levéltári évkönyv 32. 181. o.
[67] SML alispáni i. 1013/1898. In: Levéltári évkönyv 32. 185. o.
[68] Még nem tisztázott, hogy a csak Kaposvár város területére alkotott 20. század eleji kéjelgésügyi szabályrendelet által megengedett magánkéjnők valóban magánházaknál fogadták a vendégeket, vagy ahogy 1898-ban is szállodákban, fogadókban működhettek "melléküzemágként". Hajlunk arra, hogy az utóbbi jelenséggel állunk szemben. In: Levéltári évkönyv 32. 184.
[69] SML alispáni i. 1013/1898. In: Levéltári évkönyv 32.185. o.
[70] Levéltári évkönyv 32. 184. o.
[71] Levéltári évkönyv 32. 188. o.
[72] Levéltári évkönyv 32. 189. o.
[73] Kaposvár Rendezett Tanácsú Város Szabályrendelete a kéjelgési ügyről 35. §.
[74] Uo. 48. §.
[75] Schreiber i.m. 100. o.
[76] Levéltári évkönyv 32.180. o.
[77] SML alispáni i. 21.989/1913. Lásd bővebben: Levéltári évkönyv 32. 180-181. o.
[78] 265/3466-1914. KH számú rendelet 42. §.
[79] A kórházak valószínűleg nem fogadták tárt karokkal a venereás betegeket, mert azok kötelező felvételére szólították fel őket. A városokban a civilek a helyhiány miatt otthon is kezelhetők nemi betegséggel, a szegények továbbra is ingyenesen. Ha a kórház nem rendelkezett nemi betegeket ápoló részleggel, akkor létesíteni kellett. Kaposváron utóbbi már évtizedek óta működött. 1917-ben a venereás beteglétszám 467 fő volt Somogy vármegye közkórházában, ehhez a női osztályon 34, a férfi osztályon 26 ágy állt rendelkezésre. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a nőket gyakran kettesével fektették egy ágyba. A férfiakat gyakran a padlóra helyezett szalmazsákokra fektették.
[80] SML alispán i. 2916/1910., Barcson leleplezett lélekkufár. Somogy vármegye, 1909. november 13. 3-4. In: Levéltári évkönyv 32. 194. o.
[81] SML alispáni i. 5696/1892. In: Levéltári évkönyv 32.191. o.
[82] Az 1901. október 24-i Országgyűlés Képviselőházának Naplója. Nyolcadik kötet. Budapest 1902, 451-453. o. In: Levéltári évkönyv 32. 191-192. o.
[83] SML alispáni i. 2122/1901. In: Levéltári évkönyv 32. 192. o.
[84] Magyar törvénytár 1908. 878-882. Az 1908. évi XXXVI. tc. a büntetőtörvénykönyv kiegészítéséről. In: Levéltári évkönyv 32. 192.
[85] Levéltári évkönyv 32. 193. o.
[86] Levéltári évkönyv 32. 194. o.
[87] Levéltári évkönyv 32. 198. o.
[88] Susan Zimmermann: Nemiség, tisztesség és szegénység. A nőkkel és a prostitúcióval kapcsolatos vita és politika Bécsben és Budapesten a századfordulón. Rubicon 1998/7. 3. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
