A rendszerváltozást követően született szövetkezetekre vonatkozó szabályozás, majd az egymást követő módosítások, új szabályozások nem érthetők meg a korábbi szövetkezeti mozgalom kiépülését és megszilárdítását megalapozó gazdasági agrár- és szövetkezetpolitikai döntések ismerete nélkül. Szokás mondani, hogy a szocialista rendszer építése megszakította a szerves polgári fejlődés lehetőségét, a társadalmi, jogintézményi szinten lerombolta a hagyományos nemzeti és egyben európai értékeket tükröző intézményeket. A magyar szövetkezeti modell kialakítása nem mosható össze a szovjet kolhozmozgalom kiépítésével.
Az állami beavatkozás fokozatos visszaszorulása, szövetkezeti gazdaságok közötti társulási szabadság kialakulása a szövetkezeti jogi szabályozás eredményeként jött létre.
A szövetkezeti mozgalom megreformálása megelőzte a szocialista állami intézményrendszer átalakítását, a mezőgazdasági ágazatban kikísérletezett gazdasági reform törvényekben is megjelent. (1967. évi III. törvény a mezőgazdasági termelőszövetkezetekről, valamint a 1967. évi IV. törvény a termőföldről). E törvényeket széleskörű társadalmi vitával készítették elő, figyelembe vették a nemzetközi szövetkezeti elveket, a magyar sajátosságokat.
A szövetkezeti törvényben biztosított garanciális jogokat a szövetkezeti döntőbizottsági, illetve bírósági eljárásban lehetett érvényesíteni. Így vált lehetővé, hogy tagok személyes és vagyoni kötelezettségeit (amelyek kezdetben munkajogi kötöttségeket hordoztak magukon) szabadabb, önkormányzati döntéseken alapuló belső szabályozások alakították. A szövetkezetekben kialakult kedvező tapasztalatokat a szövetkezeti jog továbbfejlesztése során figyelembe vették. A szabályozást kevésbé ideológiai, mint inkább gazdasági célok vezérelték.
A szövetkezeti jogi szabályozás továbbfejlesztésének fontos állomása volt, hogy a mezőgazdasági szövetkezetekre vonatkozó 1967. évi III. törvény bevált szabályait a szövetkezeti elveket kiterjesztette az ipari, fogyasztási, és takarékszövetkezeti, valamint a lakásszövetkezeti ágazatra is.
Az 1971. évi III. törvény a szövetkezetekről megszüntette a korábbi indokolatlan ágazati szabályozásokat, egységes keretet adott a szövetkezetek működésére, tisztázta, hogy az állam csak törvényességi felügyeletet és nem gazdasági célszerűségi vizsgálatot folytathat, nem avatkozhat be a szövetkezetek működésébe. Lehetővé tette az állammal szembeni érdekképviseletet, garanciális jogokat adott, amelyek mintául szolgáltak az ifjúsági törvény, majd a kamarai törvény számára is. Az egységes szövetkezeti törvény fontos jogalkotási garanciákat tartalmazott, amely a rendszerváltást megelőzően lehetővé tette, hogy a szövetkezeti érdekképviseleti szervek az ún. egyetértési, véleményezési, javaslattételi jogokat gyakoroljanak, kimondta, hogy a szövetkezetek szervezetére és működésére kormányrendeleti szint alatt ne születhessen jogforrás.
A szövetkezeti érdekképviselet a miniszteri jogalkotással szemben egyetértési, az ennél magasabb szintű jogszabályok kiadása előtt véleményezési jogot gyakorolhattak.
Már a rendszerváltozás előtt 1989-ben a szövetkezeti jogi szabályozás lehetővé tette a szövetkezeti vagyon 50%-ának felosztását vagyonjegy, illetve vagyonrész formájában. A vagyonfelosztási döntési lehetőséget nem merevítették jogszabályba, hanem a közgyűlés döntésére bízták, mind a mértékek, mind a formák meghatározását. Így mindenféle állami beavatkozás nélkül a szövetkezetek saját adottságaiknak megfelelően szabadon dönthettek, hogy a vagyon hány százalékát osszák személyes, illetve vagyoni közreműködés, vagy a munkában ledolgozott idő arányában.
A rendszerváltozás szellemében megalkotott 1992. évi I. törvény ugyan az érdekképviseletek egyetértésével, teljes konszenzussal született meg, mivel mind a nemzetközi szövetkezeti elveket, mind a korábbi magyar szabályozás vívmányait hasznosította. Ugyanakkor az e törvényt hatályba léptető 1992. évi II. törvény rövid távú pártpolitikai érdekeket szolgálva az ipari és a mezőgazdasági ágazatba a teljes vagyon felosztását tűzte zászlajára, amelynek eszköze a szövetkezeti üzletrész régi-új intézménye volt. A korábbi 1989-es szabályozással szemben a törvény nem biztosította a szövetkezeti önkormányzat döntési lehetőségét a felosztható mérték tekintetében, hanem a teljes vagyonfelosztást kötelezővé tette. Súlyos problémákat okozott, hogy a vagyonfelosztást nemcsak a tagok, de a volt tagok (legalább 5 éves tagsági viszony esetén), illetve az elhaltak hozzátartozói számára is lehető tette. A vagyonfelosztást fél éven belül végre kellett hajtani és menetközben politikai szempontok szerinti módosítások is további korlátokat szabtak a szövetkezeti önkormányzat számára, amikor meghatározták a vagyonfelosztás konkrét szempontjait (vagyoni és személyi közreműködés elismeréssel kötelező mértékét 20-40%). A szabályozás abban is korlátozta a döntési szabadságot, hogy az 50%-ban felosztott vagyon újrafelosztását is előírta, tehát az önkormányzati döntéseket kényszerpályára vitte.
A szabályozás nem adott lehetőséget arra, hogy a szövetkezet maga határozza meg a végrehajtás menetét, határidejét, hanem jogvesztő (fél év) határidőt adott a vagyonfelosztási igények benyújtására és határidőhöz kötötte a konkrét döntések meghozatalát is. Ez mind az igénylők, mind a szövetkezet számára hátrányos és felesleges költséget jelentő megoldás volt.
A törvényi szabályozás nyíltan felvállalt célja volt, hogy a szövetkezetek tagjai a felosztott vagyon birtokában hozhassanak döntést a szövetkezet megszüntetéséről, felszámolásáról, illetve a kiválásokkal egyéni családi gazdaságok tömeges létrehozására. A jogalkotó ki nem mondott, de politikailag folyamatosan hangoztatott elvárása volt, hogy a régi ún. szocialista típusú szövetkezetek tömegesen szűnjenek meg, vagy alakuljanak át társasággá, vagy vállalják az új kényszerszabályozás adta kereteket. Összességében a várakozások nem teljesültek, mert a vagyont ugyan felosztották, de a tagok többsége a meglévő és megmaradó szövetkezetet választotta, megújítva az alapszabályt, eleget tettek az új szabályozás követelményeinek, hogy mielőbb legitimálják magukat. A tagok kisebbsége főleg nyugdíjasok, vagy tőkeerővel rendelkező vállalkozó tagok éltek a törvény által lehetővé tett egyoldalú kiválás lehetőségével. Sajnos csak a kiválók kisebbsége volt képes családi gazdaságot, vagy társaságot létrehozni, a kiválók többsége a kivitt vagyont felélte, fogyasztásra használta.
A külső üzletrész-tulajdonosok tanácskozási javaslattételi jogokkal rendelkeztek a szövetkezet közgyűlésén, így ellenérdekeltségük (csak osztalék fizetésében érdekeltek), egyre nagyobb feszültséget okozott. Az üzletrészproblémák megoldását, megszüntetését, nemcsak a kívülálló üzletrészesek követelték, hanem paradox módon a tagok is igényelték saját üzletrészük megváltását.
Az üzletrészek felosztásával (szemben a korábbi klasszikus szövetkezeti modellel) a tagok között jelentős mértékű vagyoni helyzetüket illetően differenciálódás következett be. Míg korábban felső határai voltak a tag által jegyezhető részvényjegyeknek, az üzletrészvásárlások következtében egy tag, vagy kívülálló kezébe jelentős vagyon koncentrálódhatott.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
