Magyarországon is időről-időre felmerül a kollektív keresetindítás elősegítésének, szabályozásának kérdése. A magyar jogtudományi irodalomban is jónéhány cikk foglalkozott már vele.[2] A magyar Országgyűlés 2010-ben el is fogadott egy törvényt, amely a problémát - nem feltétlenül a legszerencsésebb módon - kezelni próbálta,
- 163/164 -
de azt a köztársasági elnök visszaküldte,[3] az Országgyűlés pedig azóta sem vette újra napirendre. Ugyanakkor a polgári perrendtartás most folyó reformmunkái során is hangsúlyos kérdésként szerepel a probléma - külön témabizottság foglalkozik vele. Szintén jelzi a probléma fontosságát az is, hogy 2013. június 11-én napvilágot látott az Európai Bizottság 2013/396/EU számú az uniós jog által biztosított jogok megsértése tekintetében a jogsértés megszüntetésére és kártérítésre irányuló tagállami kollektív jogorvoslati mechanizmusok közös elveiről szóló ajánlása (továbbiakban Ajánlás).
Jelen cikk ennek a problémának a joggazdaságtani kérdéseit tekinti át: miért lehet erre a megoldásra szükség, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy például a közérdekű kereset kapcsán komoly "helyettesítője" van ma is a rendszerben; milyen problémákat hozna magával, amelyeket a szabályozásakor kezelni kellene, hogyan lennének kezelhetőek ezek?
A kollektív kereset fogalmát, sok más, több országban használatos jogi fogalomhoz hasonlóan, nehéz pontosan meghatározni, hiszen számos közös vonásuk ellenére a különböző jogrendszerek más-más cél érdekében használják. Sok olyan probléma, amire az egyik jogrendszer a kollektív keresetek létrehozásával, kiterjesztésével reagál (például az ítélkezés inkonzisztenciája), más jogrendszerben kevésbé releváns - ott más okok (például a magas perköltségek) miatt kerül a rendszerbe ez az elem. Az Ajánlás meghatározása szerint a kollektív jogorvoslat:
i. olyan jogi mechanizmus, amely lehetőséget biztosít arra, hogy kettő vagy több természetes vagy jogi személy vagy egy képviseleti kereset indítására jogosult szerv közösen követelje valamely jogellenes magatartás megszüntetését (jogsértés megszüntetésére irányuló kollektív jogorvoslat);
ii. olyan jogi mechanizmus, amely lehetőséget biztosít arra, hogy kettő vagy több, tömeges károkozással járó helyzetben állításuk szerint kárt szenvedett természetes vagy jogi személy vagy egy képviseleti kereset indítására jogosult szerv közösen érvényesítsen kártérítési igényt (kártérítésre irányuló kollektív jogorvoslat) (3.a pont - kiemelés a szerzőé)
Ezen belül a "tömeges károkozással járó helyzet":
olyan helyzet, amelyben kettő vagy több természetes vagy jogi személy azt állítja, hogy egy vagy több természetes vagy jogi személy ugyanazon jogellenes tevékenysége miatt kárt szenvedett (3. b. pont - kiemelés a szerzőé)
Ez azonban nem fogja át az összes lehetséges jogi formát - az Ajánlás elkötelezi magát bizonyos szabályozási megoldás mellett, tudatosan kizárva olyan formákat, amelyek egyes országokban már léteznek. jól látszik az Ajánlás ezen szűkítő törekvése, ha csak a fogyasztóvédelem területén működő megoldásokat vesszük szemügyre. A Consumer Law Enforcement Forum (CLEF)[4] például négy formát különít el:
- 164/165 -
(i) a képviselt keresetet, amikor egy arra felhatalmazott képviselő (sok országban a törvény által kijelölt szervezet) az egész csoport nevében perel,
(ii) a szűk értelemben vett csoportos keresetet, amikor a csoporttagok a csoportba belépve "pertársaságot" hoznak létre,
(iii) az amerikai típusú class actiont, amelynek lényegét abban látja, hogy a csoport automatikusan létrejön azokból, akiknek a keresetben megfogalmazottal hasonló érdekük van (az ítélet az ő esetüket is res iudicata-t eredményez), de kiléphetnek a csoportból, ha az ítélet, vagy a felek közötti megegyezés nekik nem tetszik, és vagy más csoportot szervezve, vagy egyénileg perelhetnek; és
(iv) a próbapereket, amikor ugyan a felperes a saját nevében perel, de a per eredményére más perekben hivatkozni lehet.
Ugyanakkor még ez sem a teljes lista - például az utóbbi időszakban nagy figyelmet keltő ún. 'holland megegyezés érdekében létrehozott csoport' [settlement class action] ebbe sem illik.
Már a fentiek is jól mutatják, hogy a kollektív kereset meglehetősen sokféle formában létezik. Ráadásul az igazán lényeges problémák nem is azok, amelyekben ezek a formák eltérnek egymástól. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy bármelyik fenti megoldás működőképes lehet, ha ezeket a részletszabályokat megfelelően alakítjuk ki - és ugyanígy bármelyik csődöt is mondhat, ha rossz válaszokat adunk ezekre a kérdésekre. (A legtöbb európai rendszer épp azért nem él,[5] mert nem jó válaszokat találtak ezekre a kérdésekre. Ezzel szemben az amerikai, vagy éppen a holland rendszert épp azért éri kritika, hogy túl sok ilyen kereset indul.) Mitől függ, hogy életképes rendszert hozunk-e létre? Elsősorban attól, hogy két kérdésre megfelelő választ találunk-e: a kollektív cselekvés problémájára és az ügynök-problémára. A mostani elemzés ezek megértésére, megértetésére törekszik.
Mielőtt azonban ezek elemzéséhez hozzáfogunk egy fontos fénytörésre érdemes felhívni a figyelmet. A kollektív keresetek szabályozása elsősorban azzal foglalkozik, hogy hogyan folyjon le egy ilyen per, kinek milyen döntési jogai legyenek benne: (i) a csoportból a kilépés lehetséges-e (milyen megszorításokkal lehetséges)[6], (ii) mi lehet a per tárgya,[7] (iii) hogyan ellenőrzik és finanszírozzák a csoportok képvise-
- 165/166 -
lőit, a csoportok érdekében eljáró ügyvédet; (iv) mi a bíróság szerepe a felek közötti megállapodások felülvizsgálatában; (v) mi kell ahhoz, hogy a bíróság eljárásjogi értelemben csoportnak tekintse a közös érdekkel bíró emberek körét. Ezek megválaszolásakor a cél nem az, hogy minél több perrel szembesüljön a bíróság. Épp ellenkezőleg: ezek révén érhetjük el, hogy ezek a perek ne jussanak a bíróság elé. Az irodalom megállapításai szerint a működő rendszerekben a kollektív keresetek döntő többsége nem bírósági döntéssel, hanem a felek közötti megegyezéssel zárul. Az amerikai irodalomban bevett állítás szerint az ilyen esetek 90%-a így zárul. (Az amerikai class actionnal szembeni egyik legfontosabb kritika épp az, hogy túl erős a késztetés e megegyezésre, a felperes "kizsarolhatja" azt az alperesből.) Hasonló, a megegyezés elterjedtségével kapcsolatos megállapítást tesz az európai jogrendszer kapcsán Fabrizio Cafaggi és Hans-W. Micklitz.[8] Napjaink egyik legtöbbet hivatkozott rendszere, a holland, eleve a megegyezésekre jött létre: pert kollektív kereset alapján nem is lehet indítani. Az egész rendszert arra találták ki, hogy amennyiben sok érintett, sok károsult összeáll és megegyezésre jut a károkozóval, akkor ezt a megállapodást fogadja el, "emeli jogerőre" a bíróság. Maga az Ajánlás is a megegyezések fontosságának felismerésére épül: megköveteli a tagállamoktól, hogy tömeges károkozással járó helyzetben ösztönözzék a feleket a megegyezéses, a problémák bíróságon kívüli rendezésére (25. bekezdés).
Mielőtt rátérünk a problémák elemzésére, érdemes felvillantani és tisztázni még egy ellentétet. Richard A. Nagerda megfogalmazása szerint a kollektív keresetek mellett más érvek terjednek el az európai jogászok között és az amerikaiak, illetve a joggazdászok között.[9] A klasszikus európai megközelítés szerint a kollektív kereset intézménye melletti fő érv, hogy a hasonló eseteket minél gyorsabban és legegyszerűbben oldja meg a bírósági rendszer. Ha tetszik, ez a könnyű lezárás érve. A kollektív kereset szükségessége mellett az Európában egyik leggyakrabban elhangzó érv a párhuzamos perek megszüntetése, ezzel az adminisztrációs költségek csökkentése.[10] A joggazdaságtanban és az amerikai jogelméletben a fő szempont az optimális perlési ösztönző megteremtése - a perlés útjában álló gátak elhárítása, a perindítás optimális (vagyis nem korlátlan) könnyítése. Ez a felosztás persze némileg idejétmúlttá vált, hiszen az utóbbi évtizedekben Európában is egyre hangsúlyosabb szerepet kapnak a "bementi érvek". Ez a hangsúlyeltolódás figyelhető meg az Ajánlás preambulumában is: a célok meghatározásakor ez sem a költségmegtakarításra helyezi a hangsúlyt, hanem az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférésből vezeti le a kollektív keresetek szükségességét - ez a megoldás segít leküzdeni azt a problémát,
-166/167 -
hogy "az egyéni keresetek költsége visszatartaná a károsultakat attól, hogy a bírósághoz forduljanak" (9. preambulum-bekezdés). Az alábbi elemzés is elsősorban erre koncentrál majd - a költségcsökkentés érve (kritikai éllel) csak viszonylag röviden jelenik majd meg benne.
A joggazdasági irodalom számára a kollektív keresetek egyik legfontosabb problémája éppen az, hogy ezekben a csoportnak együtt kellene fellépnie, cselekednie. A kollektív cselekvés az egyik legfontosabb szociológia, közgazdaságtani probléma: abból, hogy jó néhány embernek közösek az érdekei, nem következik, hogy ezért tenni is fognak. Sőt, ha sokaknak van közös érdekük, akkor kisebb az esélye annak, hogy ezért a közös célért bármelyikük is lépéseket tenne, mintha csak egy ember érdekében állna az adott lépés. Ha valaminek - például egy ítéletnek vagy megállapodásnak - az összes csoporttagot érintő kollektív jellege van, az nem enyhíti, hanem fokozza a problémát.
Ezen látszólagos paradoxon megértéséhez lássuk először, hogy mit értünk kollektív jelleg alatt. Ha ezt megértettük, akkor válaszolhatjuk meg azt, hogy miért kisebb annak esélye, hogy ezért a kollektív haszonért tennénk, mintha csak egyéni, személyes hasznunkról lenne szó.
Kollektív hatás. Egy ítéletnek, amelyet több felperes keresete nyomán hoz a bíróság, vagy az ő alperessel kötött megállapodásuknak elméletileg háromféle hatása van: magán-, klub- és közjószág jellegű hatása.[11]
1. Létezik a döntés, a megállapodás személyes hatása - olyan hatás, amely mindig az adott személyt érinti, az ő kompenzációját, az általa teendő lépéseket tartalmazza. Ilyen a megállapodás- ha személyre szabott kártérítésről szól a döntés. A közgazdaságtan fogalmaival ez magánjószág, ez a döntés, a megállapodás magánjószág-jellegű eredménye.
2. Létezik a döntés azon hatása, ami az összes felperest ugyanúgy érinti. A lényeg, ha egyikük többet, vagy kevesebbet kap, akkor a többiek is ugyanúgy többet, vagy kevesebbet kapnak. Ezt a klubjószágnak nevezi a közgazdaságtan, a pernek ez a klubjószág-hatása.
A két hatás közötti különbség jól érzékelhető, ha egy kártérítésért indított perre gondolunk. Tegyük fel, hogy egy ilyen per olyan ítélettel, vagy megállapodással zárul, amelyben ugyanazon számítás alapján (például környezetszennyezésnél az ingatlanérték, vagy az ingatlan nagysága arányában; társasági jogi jogsértéseknél a részvények, befektetések arányában; fogyasztói
- 167/168 -
jogsértések esetén a fogyasztás nagysága arányában) kalkulált kártérítésre lesz jogosult minden felperes. Nevezzük ezt átlagkártérítésnek![12] Ha ennek összegét csökkentjük, mindenki kevesebbet kap, ha növeljük, mindenki többet kap - vagyis ez klubjószág. Ugyanakkor, ha a jogrendszer az ilyen átlagkártérítést nem hajlandó elfogadni, az ítéletben mindenki számára a valós kárát akarja megállapítani,[13] akkor a kártérítés már magánjószág lesz.
3. Végezetül, minden ítéletnek van az adott eseten túlterjedő hatása: az adott ítélet a továbbiakban hivatkozásul szolgálhat más perekben, vagy kifejezetten eldönti a perhez nem csatlakozott felperesek hasonló ügyeit is. Ezt a felpereseken túlterjeszkedő (res iudicata) hatást közjószág-jellegű hatásnak nevezi a közgazdaságtan.
Lássuk az Ajánlásban szereplő két különböző kollektív kereset esetét. Amennyiben jogsértés megszüntetésére irányuló kollektív jogorvoslatról van szó, akkor ez a közjószág-hatás nyilvánvaló. Ha a per sikeres, akkor akár részt vett valaki a perben, akár nem, azt tapasztalhatja, hogy megszűnik a jogsértés. Ő is ugyanazt kapja, amit a perben részt vevő felek. Egy kártérítésre irányuló kollektív jogorvoslat esetén két elemet kell szétválasztani: (i) a felelősség és (ii) a kártérítés megállapítását. Az utóbbi (általában) magán, vagy klubjószág: a perben részt nem vevők kártérítését az a per, amelyben nem vesznek részt, nem rendezi. Ha kártérítést akarnak, akkor nekik is pert kell indítani. Lehet, hogy az adott jogrendszerben a felelősségről szóló döntés a többi esetre nézve is ítélt dologot (res iudicatat) eredményez. Ha így van, akkor a közjószág-hatás egyértelmű: a felelősségről szóló döntés azokra is érvényes, akik az adott perben nem vettek részt. Azonban azokban a jogrendszerekben is, ahol a felelősséget az új perben újra vizsgálják, az első per olyan tapasztalatokat, olyan hivatkozási alapot jelent a későbbi felperesek számára, amely miatt az ő pernyerési esélyük nő. Tudhatják, hogy mit tett az első perben a sikeres (vagy éppen mit tett a sikertelen) felperes, lemásolhatják (vagy éppen elkerülhetik) az általa tett lépéseket; hivatkozási alap lehet, hogy az első perben milyen döntés született.
Kollektív cselekvés. A közgazdaságtan állítása szerint ezekért a közjószág-jellegű hatásokért a felek viszonylag keveset lesznek hajlandóak tenni: potyázni fognak. Míg egy magánjószágnál tudhatjuk, hogy ha nem teszünk érte, akkor nem kapjuk meg (ha kártérítésért nem perelünk, akkor nem kapunk kártérítést), addig ezeknél a hatásoknál az összefüggés nem ez. Ezeket elképzelhető, hogy akkor is megkapjuk, ha nem teszünk érte semmit. Bőven elég, ha valaki más pert indít a jogsértés meg-
- 168/169 -
szüntetése, vagy a felelősség megállapítása érdekében. Ezt a stratégiát, amikor arra várunk, hogy valaki majdcsak 'kikaparja a gesztenyét' nekünk is, nevezi a közgazdaságtan potyázásnak. Ha pedig mindenki másra vár, ha mindenki potyázni akar, akkor a közjószágot nem állítjuk elő - a közös jó (a jogsértés felszámolása, a felelősség megállapítása) érdekében senki nem fog lépéseket tenni.
Az irodalomban (és az Ajánlásban is) központi szerepet kap a perlési ösztönzés emelése. Általában a kisértékű perek problémája kerül a középpontba:[14] kollektív keresetek nélkül bizonyos esetekben a potenciális felperesek a relatíve magas perköltség, vagy egyéb okok miatt nem indítanak pert akkor sem, ha az társadalmi szempontból indokolt lenne. A klasszikus probléma: ha minden károsult 1000 forintos kárt szenved, akkor bármennyire is leszorítjuk a perek (pénzbeli) költségét, ezért a kárért nem fog senki perelni. (Persze a perköltségek áthárítása esetén esetén a pénzbeli költséget egészen nullára szorítjuk le - de a nem pénzbeli költségek ekkor is visszatarthatnak.)
De a kulcskérdés nem a perérték, hanem a per közjószág-hatása: ha kimondja a bíróság az alperes felelősségét, vagy megtiltja számára egy adott tevékenység folytatását, akkor ez minden érintett számára hasznos. Hiába jó ez minden potenciális felperesnek, mindegyikük a kivárásban lesz érdekelt: megpróbálják elérni, hogy a per költségeit valaki más vállalja fel, és ők csak a hasznokból részesüljenek. Ez a probléma nagyobb értékű perek esetén is előkerülhet. A (relatíve) nagy-értékű, vagy csoportos, összevont pereket és a (relatíve) alacsony értékű, vagy képviselői perek[15] közötti fő eltérés azonban nem abból származik, hogy mekkora a pertárgyérték, hanem, hogy egy embernek megéri-e perelni, ha senki nem csatlakozik hozzá, egyedül kell végigvinnie azt. Ezt a legegyszerűbben Mancur Olson csoportmodelljének[16] segítségével érthetjük meg.
A (relatíve) nagy-értékű, vagy csoportos, összevont perek esetén minden tagnak külön-külön is megérné elindítani a pert, megharcolni azért, hogy a bíróság a döntést - a többiek számára is hasznot hozó döntését - meghozza. Ugyanakkor mindegyikük tudja azt is, hogy a többiek is ugyanígy gondolkodnak, tehát ha kivárnak, akkor lehet, hogy valaki más megindítja a pert. A közgazdaságtan, a játékelmélet egyik alapproblémája ez - nevet is kapott ez az ún. gyáva nyúl játék. olyan helyzet ez, amikor
(i) egyénileg mindenki számára a legjobb, ha "potyázhat", vagyis a másik enged: a bíróság meghozza a számára kedvező döntést, úgy, hogy ezért neki semmilyen áldozatot nem kell hozni;
(ii) egyénileg a második legjobb lehetőség az, ha mindenki (egyszerre) lép (a pert egyszerre, együtt indítják meg) - az egyéni haszon ugyanakkora, mint az előbb, míg az egyéni költség megoszlik;
(iii) egyénileg a második legrosszabb az, ha ő enged, a másik nem tesz semmit a perért - ő viseli a perköltséget, de legalább a bíróság meghozta az
- 169/170 -
ítéletet;
(iv) egyénileg minden résztvevő (potenciális felperes) számára a legrosszabb, ha egyikük sem enged: a per, ami pedig mindenkinek jobb lenne, nem indul el.
Ezzel szemben a (relatíve) alacsony értékű, vagy képviselői perek esetén az ún. fogolydilemma áll elő. Miközben itt is igaz, hogy egyénileg az (lenne)
(i) a legjobb, ha valaki potyázhat(na) a többieken, és
(ii) a második legjobb, ha közösen lépnek,
(iii) aközben a másik két eset viszonya megfordul
. egyénileg a legrosszabb itt az, ha valaki egymaga indítja el a pert - a per megnyerése akkora költséggel jár, hogy ez már magasabb, mint amennyit neki a bírósági határozat neki ér;
. egyénileg a második legrosszabb, ha senki nem indít pert.
| Többiek | ||||||
| Gyáva nyúl -magas értékű per | Fogolydilemma -alacsony értékű per | |||||
| Perel | Kivár | Perel | Kivár | |||
| ÉN | Perel | 3 | 2 | 3 | 1 | |
| Kivár | 4 | 1 | 4 | 2 | ||
| 1. táblázat: Keresetindítási ösztönzők relatíve alacsony és magas értékű perek | ||||||
A két helyzetet áttekinthetjük az 1. táblázatban: a beírt értékek azt mutatják, hogy az ÉN mennyit nyer, ha azt teszi, amit a sor mutat, míg a Többiek közül van valaki, aki perel, vagy mindenki kivár. Az egyes értékek közötti kisebb-nagyobb viszony a fontos, nem a pontos értékek - ezért szerepelnek ilyen roppant egyszerű értékek a táblázatban. (A nagyobb érték jelenti az egyénileg jobb helyzetet.)
Látszik, hogy mindkét helyzetben igaz: ha biztosak vagyunk abban, hogy a másik pert indít, akkor egyénileg nem éri meg csatlakozni hozzá - a potyázás a perköltségek, kockázatok megspórolása miatt jobb választás, ha a másik indítja el a pert. A két szituáció azonban ezzel együtt is más-más ösztönzőt teremt.
A relatíve nagy értékű perek esetén azt várhatjuk, hogy az esetek többségében valaki beadja a derekát. Hiszen ha megbizonyosodunk arról, hogy a másik nem perel, akkor jobban járunk, ha egyedül pert indítunk, mintha a per elmaradna. A relatíve kisértékű perek esetén azonban ez az együttműködés kizárt. Ilyenkor külső beavatkozás nélkül a per nem indulna el. Ilyen külső beavatkozást jelent a képviselő megjelenése, aki megszervezi a csoportot, a csoport érdekében perel.
A kérdés azonban mindkét esetben fennmarad: hogyan érjük el, hogy azok a tagok, akik eddig a kivárásban voltak érdekeltek, csatlakozzanak a csoporthoz -hogyan vegyük rá őket, hogy kivegyék a részüket a perköltségekből is, ne csak a hasznokat várják. Erre kaphatunk választ akkor, ha a perek klubjószág-hatásaival is foglalkozunk.
- 170/171 -
Eddig implicit módon úgy tekintettük, hogy a per hozama vagy magánjószág-, vagy közjószág-jellegű. (Ilyen a tevékenység folytatását - és nem a kártérítés nagyságát - meghatározó per.) Más a helyzet, ha megjelenik a klubjószág-elem is - például a perben, a megállapodásban a kártérítés, a kompenzáció kérdését is rendezik; de értelemszerűen csak az adott perben felperesként résztvevőkre vonatkozóan.
Olson modellje szerint az ilyen elem elengedhetetlen feltétele annak, hogy csoport valóban kollektiven lépjen fel, a tagok valóban bevállalják azokat a költségeket, amiket csoporton kívül maradva megúszhatnának. Ezt nevezi ő szelektív ösztönzőnek: ez a csak a csoport tagjaként élvezhető haszon veszi rá a csoporttagokat a csatlakozásra, a hozzájárulásra. A csoportszervező, a képviselő legfontosabb feladata mindig az, hogy találjon ilyen, csak a csatlakozók számára elérhető előnyt.
Az átlagkártérítés ilyen szelektív ösztönzőt jelent. De csak akkor, ha az magasabb, mint ami egyéni perekben - akár a kollektív keresetet követő, annak döntésére már hivatkozó egyéni perekben - elérhető. Azzal, hogy ez mikor és miért érhető el a következő pontban foglalkozunk.
Érdemes kitérni itt arra, hogy a perköltségek csökkentése jelent-e ilyen szelektív ösztönzőt. Ez önmagában nem vesz rá a csatlakozásra. A perköltséget ugyan csökkenthetjük (mint mindjárt látjuk: nem evidens, hogy a perköltség kisebb lenne csoportos kereset esetén, mint egyéni perben), de soha nem fogjuk tudni annyira leszorítani, mint amennyi kivárás esetén lenne. Kivárás esetén ugyanis kimaradunk a közjószág előállításából, egy fillért nem fizetünk érte. Éppen ezért nem alkalmas a kollektív cselekvési probléma kezelésére a kisértékű perekre kitalált perjogi megoldás sem: az ugyan leszoríthatja a perköltséget, de nem csökkenti nullára, amennyi a perköltség kivárás esetén lenne.
A perek különböző - magán-, klub- és közjószág jellegű - hatásainak áttekintése után rátérhetünk arra, hogy mit is tart a joggazdaságtani irodalom a kollektív keresetek legfontosabb kérdésének: a működőképes rendszerek azok, amelyek elérik, hogy a felek tegyenek a közjószág-jellegű hatások érdekében is.[17]
Láttuk a bevezető végén, hogy különbséget tehetünk a költségcsökkentésre koncentráló, a lezárást megkönnyítő, valamint az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést elősegítő, a perlést ösztönző érvek között.
A lezárás megkönnyítése - költségmegtakarítás. A párhuzamosságok megszüntetése elég gyakran - nem csak a kollektív keresetek esetén - felmerülő, tévesen a hatékony működés valamiféle alapkövetelményének tekintett, érv. Minden esetben, így a kollektív keresetek esetén sem árt az óvatosság ezzel szemben. Egyrészt, mint arra Udvary is utal, ez csak azokban az esetekben fontos szempont, amikor egyébként is tömegesen indulnának perek, vagyis, amikor a kollektív cselekvés problémái
- 171/172 -
nem merülnek fel.[18] Másrészt, a korábbi párhuzamosságok megszüntetése nem csak csökkenti a költségeket (ez viszonylag nyilvánvaló[19]), de új (például a csoport nagyságából adódó, a csoporton belüli konfliktusok kapcsán felbukkanó, a megváltozó ügyfél-képviselő kapcsolatból fakadó) problémákat is okoz. Ezek a költségek egyes esetekben, mint nemsokára látjuk, meg is haladhatják azokat, amik a párhuzamosság miatt jelentkeznének. Másrészt, a párhuzamosságot nem csak a perek összevonásával lehet kezelni - vagyis a kollektív keresetek költségcsökkentő hatását, ha a párhuzamos perekhez képest (esetleg) bizonyítható is lenne, ezen egyéb megoldásokkal még össze kellene vetni.
Lássuk a költségnövelő elemeket! Először is érdemes utalni arra is, hogy ez is mint minden, az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést javító megoldás - ha sikeres -egyben a perek számát is növeli, vagyis emiatt nő a bíróságok leterheltsége is.[20] De ez persze olyan költség, amit eleve is számításba veszünk minden ilyen programnál, változásnál. Éppen ezért szorítkozzunk csak a kevésbé nyilvánvaló problémákra. Csoportos keresetek esetén mind a bíróságoknak, mind a felpereseknek olyan problémákkal kell szembenézniük, amellyel egyéni keresetek esetében nem. Ebben az esetben a jogrendszernek - tipikusan a bíróságok segítségével - valamiféle választ kell találnia például arra, hogy (i) kik tekinthetőek egy csoportnak; hogy (ii) mekkora, milyen formában megállapított képviselői, ügyvédi díjazás a megengedhető, és hogy (iii) mikor tekinthető a csoport, pontosabban annak képviselője és az alperes közötti megállapodás megfelelőnek. A második és a harmadik kérdés egyértelműen arra vezethető vissza, amit a következő pontban képviseleti problémaként mutatunk be: itt nem egy felperes és annak egy ügyvédje között lehet érdekellentét, hanem sok felperes és egy képviselő, illetve egy ügyvéd között, így a jogosultakat jobban kell védeni az ügyvéd, illetve a képviselő opportunizmusával szemben, mint egyéni kereset esetén.
Másik oldalról az sem nyilvánvaló, hogy a párhuzamosságok felszámolásából mekkora megtakarítás érhető el. Ezt ugyanis sok tényező, sok részletszabály befolyásolhatja. Emeljünk ki ezek közül egyet, a bevezetőben már látott átlagkártérítés kérdését. A probléma: megelégszik-e a jog azzal, hogy meghatározza, hogy az alperes összesen mennyivel tartozik, majd ezt valamilyen egyszerű elv alapján elosztják a felperesek között. Ha megelégszik, akkor valóban nagy megtakarítás érhető el - viszont sérülhet az az elv, hogy egyrészt mindenki teljes kártérítést kapjon, másrészt, hogy senki ne kapjon a valós kárát meghaladó kompenzációt, kártérítést (ha szigorúan fogjuk fel, akkor káronszerzés következhet be). Ezzel szemben, ha a kollektív keresetben gyakorlatilag közös, minden érdekeltre érvényes elemként csak a
- 172/173 -
felelősség megállapítása történik, akkor a megtakarítás elhanyagolható.[21] Ekkor ugyanis a kárt minden egyes felperes esetén, külön perben kell majd meghatározni.[22] Sőt itt a valódi (vagyis a felek közös fellépésén alapuló) kollektív kereset kifejezetten drágább, mint például a magyar jogban ma is elérhető közérdekű kereset, vagy egy próbaper is. Ezek esetében nem kell a csoport megszervezésével, lehatárolásával, a sok ügyfél közötti kommunikációval, az érdekellentétek feloldásával, stb. foglalkozni: egyetlen szereplő indít pert - és annak eredménye res iudicata lesz. vagyis nem mindegy, hogy milyen alternatívákkal vetjük össze. Utóbbiakkal szemben kifejezetten drágább, bár - mint majd látjuk - sok szempontból előnyösebb a kollektív kereset. Röviden: költségmegtakarítás ugyan nincs, de a többletköltséget épp az igazságszolgáltatáshoz való jobb hozzáférés miatt érdemes lehet felvállalni.
Az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés: perlési ösztönző. A legtöbb elemzés -mint említettem - általában a relatíve kisértékű perek problémájából indul ki: a felek kis értékű keresetek esetén nem fordulnak bírósághoz. A kollektív keresetek megoldást jelenthetnek erre a problémára. Persze megint nem egyedül ez: nem lehet az az elemzés tárgya, hogy a klasszikus perekhez képest a kollektív kereset jobb hozzáférést biztosít-e az igazságszolgáltatáshoz, csak az, hogy a többi ezt elősegítő alternatívához képest (például a már említett közérdekű keresethez, vagy éppen a kisértékű perek speciális kezeléséhez képest) milyen előnyök érhetők el ennek segítségével.
Az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést, pontosabban a perlési ösztönzőt két speciális hatáson keresztül is javítja a kollektív kereset: (i) hozzájárul a felek közötti egyenlőtlenség csökkentéséhez (növeli a felperesek győzelmi esélyét, ezért jobban megéri bírósághoz fordulni) és (ii) felszámolja a bírósági döntések inkonzisztenciáját (amely áttételesen ismét csak a felperesek helyzetét segíti - pontosabban az alperesét rontja az egyéni keresetekhez képest).
Kezdjük a felek közötti egyenlőtlenség problémájával! Tegyük fel, hogy sok károsult áll szemben egyetlen károkozóval. A károsultak egyesével perelhetnek a saját káruk megtérítéséért, illetve a károkozó tevékenység megtiltása érdekében. Őket ebben a perben (a perindításkor, a bizonyítékok begyűjtésekor, stb.) a saját hasznuk fogja motiválni: mit nyerhetnek a kártérítéssel, illetve a tevékenység megtiltásával. A másik oldalon ugyanakkor egy olyan alperes (károkozó) áll, aki sok hasonló perrel
- 173/174 -
néz szemben. Őt nem csak az a haszon motiválhatja, hogy a kérdéses perben ezzel mennyit nyerhet, hanem az is hogy ezzel más perek megnyerését is elősegíti: például ugyanazt a felelősségét megkérdőjelező szakértőt, tanút, okiratot más perekben is használhatja.[23] Vagyis az alperes általában lényegesen többet nyer egy-egy perbeli cselekményen, lényegesen valószínűbb, hogy megteszi azt, mint a sok felperes egyike, vagy másika. A perbeli erőviszonyok ezért - mivel többet tesz a per megnyeréséért - az egyedül álló alperes felé tolódnak el.[24]
Talán észrevesszük, hogy ez az érv ismét a kollektív cselekvés problémájára alapul. Tegyük fel ugyanis a kérdést úgy, hogy a sok felperes miért nem fog össze - ők miért nem adják át egymásnak az alperes felelősségét alátámasztó szakértői véleményeket, tanúkat, okiratokat, stb. Ezek közjavak, olyan dolgok, amelynek hasznából akkor is részesülhetnének, ha semmit nem tettek volna érte - éppen ezért egyiküknek sem éri meg az ilyen a közösséget szolgáló lépés annyira, mint amennyiben a teljes hasznát megkapnánk.[25]
Térjünk át az inkonzisztencia érvére! Amennyiben a sok egymással párhuzamosan, ugyanabban a kérdésben indított per élesen eltérő eredményre vezet, az a jogrendszer működését kiszámíthatatlanná teszi. Ezt az érvet sokan a kollektív keresetek melletti egyik legfontosabb érvnek tekintik: maga a Federal Rule of Civil Procedure is ezt nevezi meg az egyik olyan szempontként, amikor a class action létrehozása indokolt. [Federal Rule of Civil Procedure 23(b)(1)(B) pont]
A kollektív keresetek útján csökkenthető inkonzisztencia azonban nem csak emiatt jelent problémát. Az inkonzisztencia ugyanis jobb helyzetbe hozza a sok felperessel külön-külön egyéni keresetekben szemben álló alperest, illetve egyfajta (a csődjogban ismert) káros versengést is előidézhet a felperesek között.
Miért hozza az inkonzisztencia jobb helyzetbe a felperest - miért rontja az alperesek relatív pozícióját? Tegyük fel, hogy az ítélkezés inkonzisztens, kiszámíthatatlan és ezért nem egyértelmű, hogy melyik fél nyeri a pert. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy annak esélye, hogy a felperes nyer 50% (vagyis ugyanakkora az esélye annak, hogy a felperes nyer, mint annak, hogy az alperes). Ha sok külön per indul, akkor ez azt jelenti, hogy az alperes várhatóan a perek felét veszíti el. Vagyis, ha összesen 100 millió forintra perlik, akkor szinte biztos lehet benne, hogy ebből 50 milliót kell megfizetnie. Ha azonban a pereket összevonják, akkor ugyanebben a kiszámíthatatlan - de most már nem inkonzisztens - jogrendszerben a helyzet átalakul. 50% esélye lesz annak, hogy semmit nem kell fizetnie és 50%, hogy 100 milliót. És tegyük fel, hogy ebben az esetben felmerül a lehetősége annak, hogy 55 vagy 60
- 174/175 -
millió forintért megegyezhetünk a felperesekkel. Feltételezhető, hogy legtöbbünk elfogadná ezt az ajánlatot: inkább fizetünk biztosan 55 vagy 60 milliót, semmint, hogy kockáztassuk, hogy 50% eséllyel 100-at kelljen fizetni.[26]
Látszik, hogy a perlési ösztönző megteremtése egyben arra a kérdésre is választ ad, hogy mi lehet az a klubjószág, ami ráveszi az érintetteket a csoporthoz való csatlakozásra: a felperes nagyobb összegre számíthat a perből, pontosabban a megegyezésből, mint ami egyéni perlés esetén elérhető lenne. Ha pedig ez a nagyobb összeg csak a felperesek, a csoporttagok számára elérhető, akkor nagyobb valószínűséggel jön létre a csoport, indul el a per.
Ha valaki csak a fenti hatásokra, problémákra figyel, akkor értetlenül állhat az irodalom, illetve az Ajánlás tartalma mellett: annak jelentős része nem a perek megszervezésével, hanem a csoport érdekében fellépő képviselő személyének, illetve az ügyvéd kiválasztásának és finanszírozásának szabályozásával foglalkozik. Ezekre a problémákra - pontosabban az ügyvéd kiválasztására, finanszírozására - egyéni keresetek esetén a bíróság meglehetősen marginális figyelmet fordít csak. Ennek oka az, hogy az ügynökprobléma, ami egyéni perben is megjelenik, kollektív keresetek esetén új dimenziót kap: az ellenőrzés nehezebb, hiszen a megbízók sokan vannak; illetve az érdekkonfliktus új rejtett - nehezen felismerhető - formákban jelenhet meg.
Ügynökprobléma. Az ügynökprobléma hasonlóan a fent látott gyáva nyúl, vagy fogolydilemma szituációhoz nem csak a kollektív keresetek esetében, hanem a társadalmi élet megannyi területén megjelenik. Lényege: valaki (az ügynök) azt vállalja, hogy egy másik fél (a megbízója) érdekében jár el, vagyis, hogy olyan döntéseket hoz, olyan lépéseket tesz, hogy az utóbbi számára a lehető legjobb végeredmény alakuljon ki. A probléma akkor jelentkezik, ha a valós döntéseiben nem ez vezérli, ha a döntéseit befolyásoló szempontok eltérnek a megbízó érdekeitől. A lépések ezen eltérését nevezzük morális kockázatnak is. Ez az ügynökprobléma, morális kockázat természetesen megjelenhet akkor is, ha egyéni kereset esetén bízza meg valaki az ügyvédjét, hogy érdekében járjon el.
A kollektív keresetek esetén azonban a probléma súlyosabb. Általában kétszintű ügynökproblémával állunk szemben. Egyrészt a csoport érdekében egy személy,
- 175/176 -
személyek egy kisebb csoportja, vagy egy szervezet indít pert. Itt már felmerülhet érdekütközés: a csoport képviselője és a csoporttagok érdeke nem biztos, hogy egybeesik. A következő probléma: ez a képviselő megbízza ügyvédet. Közöttük elvileg - de mint majd látjuk, csak elvileg - ugyanolyan kapcsolat áll fenn, mint egy egyéni kereset esetén a peres fél és a jogi képviselője között. ***
A joggazdaságtani irodalom már régóta úgy értelmezi az amerikai class actiont, mint az ügyvéd által vezényelt folyamatot: az ügyvéd ellenőrzése gyakorlatilag lehetetlen (még a hivatalos képviselő számára is). Az amerikai megoldás a leggyakrabban eleve azzal indul, hogy az ügyvéd bejelenti - egy képviselővel a háta mögött -, hogy ő az adott csoport érdekében fel kíván lépni. A joggazdaságtani irodalom ezt vállalkozói perlésnek [entrepreneur litigation] nevezi. Az első fejezet terminológiájával: végső soron az ügyvéd a csoport érdekében fellépő vállalkozó. Szerepe sokkal fontosabb, mint a csoporttagoké, vagy a képviselőé. (Az ügynökprobléma megjelenésének egyik eklatáns példája az utóbbi évek egyik legnagyobb amerikai jogi botránya, az ún. Milberg Weiss eset, 2006-ból. [27] Ennek lényege: a kollektív keresetek indításában érdekelt egyik jónevű ügyvédi iroda néhány partnere kifejezetten azért fizetett egyes embereknek, hogy azok kezdeményezzenek kollektív kereseteket - lépjenek fel egy-egy csoport képviselőjeként - egyes ügyekben, és kérjék fel az adott irodát jogi képviselőnek.)
Mint említettem, az ügynökprobléma nem a kollektív kereset specifikuma, hanem olyan általános probléma, amely viszonylag sok helyen megjelenik a társadalmi életben. Éppen ezért meglehetősen sokat tudunk arról, hogy mi befolyásolja ennek erejét. A legfontosabb ezek közül a megfigyelhetőség hiánya: a megbízó nem tudja, hogy az ügynök tényleg a neki legjobb lépéseket tette-e. Tipikus esetben csak a végeredményt ismeri. A mi mostani példánkban csak azt, hogy mekkora kártérítést kaptak, helyt adtak-e a kérésüknek, eltiltották-e az alperest bizonyos tevékenységtől, stb. Ez azonban nem mond el mindent arról, hogy jól végezte-e a munkáját az ügynök. Ugyanis lehet, hogy amennyiben más döntéseket hoz, akkor még többet érhetett volna-e el (vagy mondjuk ugyanezt, de gyorsabban).
Ügynökprobléma súlyossága kollektív keresetek esetén. Miért foglalkozik a jogrendszer (például az Ajánlás) az egyéni perekhez képest feltűnően sokat a képviselők, ügyvédek kiválasztásával, finanszírozásával, vagy éppen az általuk kötött megállapodások tartalmával?
A joggazdaságtani modellek szempontjából a fő különbség, amely ezt az eltérő hozzáállást igazolhatja az, hogy itt nem egy ügyfél és egy képviselő viszonyáról van szó, hanem egy ügyvéd sok érintettet képvisel. A képviselő, illetve az ügyvéd ellenőrzése, a morális kockázat kiszűrése ugyanis ugyanolyan kollektív cselekvési problémához vezet, mint, amit az első fejezetben láttunk. Ha bármelyik csoporttagnak sikerül rábírnia őket, hogy a csoport érdekében járjanak el, akkor tevékenységük végeredménye (az ítélet klubjószág-jellegű elemeiben - például az átlagkártérítés
- 176/177 -
kérdésében) minden csoporttagnak hasznos, azoknak is, akik nem vettek részt az ellenőrzésben, nem tettek semmit a megfelelő ösztönző-rendszer kialakításában. Könnyen lehet, hogy itt is mindenki kivárásra játszik majd, potyázni próbál. Ha a csoport a kereset megindítására létre is jön, az ellenőrzés esetén ilyen kollektív fellépés megszervezésére még kevesebb az esély.
Az ügynökprobléma kezelési módjai. Mivel a probléma meglehetősen sok helyen felbukkan, így a kezelésére kialakult tipikus eszközöket is azonosította az ún. intézményi közgazdaságtan.[28] A legismertebb ilyen kezelési forma a jutalék: az ügynök annak alapján kap több, vagy kevesebb díjazást, hogy a megbízónak több, vagy kevesebb jutott-e. Ügyvédi szerződések esetén ilyen a tiszta sikerdíj: az ügyvéd csak akkor kap díjazást, ha nyer, akkor viszont a bevétel előre meghatározott százalékát.
A másik egyszerű eszköz az ügynökprobléma kezelésére az ellenőrzési-büntetési rendszer, illetve annak különböző változatai. Míg a jutalék, sikerdíj esetén csak az ügynök munkájának eredményét kell ellenőrizni, itt időről-időre (tipikusan szúrópróba-jelleggel) a konkrét döntéseit, munkáját is. Ha ezen ellenőrzéseken fennakadnak nem megfelelő döntések, akkor szankciókra számíthat - például csökkentik a fizetését, javadalmazását, végső soron elbocsátják.[29]
A közjószágokról a közgazdaságtan azt tanítja, hogy az általános potyázás miatt néha rákényszerülünk arra, hogy azokat államilag állítsuk elő. A kollektív keresetek szabályozásakor ez jelenik meg, amikor az ellenőrzést a jogrendszer vállalja magára. Több formában is lehetséges ez.
Egyrészt, erre a potenciális érdekellentétre már a csoport létrehozásakor, a kollektív kereset megindításakor figyel a jog. Szabályozza, hogy ki léphet fel a csoport képviseletében, ki lehet annak jogi képviselője, időnként a jogi képviselő kiválasztásának mechanizmusát is.[30] Két elemet emeljünk ki! Az Egyesült Államokban komoly jogi viták övezik azt a kérdést, hogy a csoport képviselője mire utasíthatja, illetve adott esetben elbocsáthatja-e az ügyvédet (pontosabban: mikor teheti ezt). Több bírósági ítéletből úgy tűnik, hogy a bíróságok úgy tekintik, hogy a per megindítása után az ügyvéd nem a képviselő, hanem a csoport egészének képviseletében jár el, éppen ezért a képviselő utasítási, felmondási joga roppant korlátozott. Ez gyakorlatilag bírói ellenjegyzéshez, vagyis tulajdonképpen bírói kontrollhoz kötött.[31] De ugyanilyen
- 177/178 -
állami kontroll jelenik meg az Ajánlás azon törekvésében is, mely szerint a csoport képviseletét nem láthatja el akárki: képviselő, és ezzel az ügyvédek közvetlen ellenőrzője csak non-profit (tipikusan közérdekben eljárónak tekintett állami, fél-állami, civil) szervezetek lehetnek.
Másrészt a legtöbb jogrendszer ismeri ilyen esetben a peres felek közötti megállapodások bírói kötelező jóváhagyását. Elvileg ezzel a megoldással átvállalja az állam, a bíróság az ellenőrzés funkcióját a csoporttagoktól. Az Ajánlás 28. pontja a bíróság feladatává teszi a megállapodások tartalmi vizsgálatát is. Az amerikai rendszerben a csoport és az alperes közötti megállapodást általában a bírónak jóvá kell hagynia. A holland rendszer lényegében épp erre jött létre: kollektív keresetet indítani nem lehet, de ha a csoport megegyezik az alperessel, akkor azt az erre kijelölt bíróságnak be kell mutatni, annak azt jóvá kell hagyni.
Az eszközök tárgyalását a javasolt európai megoldással kezdjük: a képviselő személyének non-profit, civil szervezetekre korlátozásával. Ezután térünk ki a legtöbb országban nagy vitákat kiváltó megoldásra: a kollektív keresetekből származó ügyvédi jövedelmek ellenőrzésére.
Non-profit szervezetek. Az Ajánlás a problémát - úgy tűnik - azzal próbálja kezelni, hogy az ilyen perek indítását non-profit civil, fél-állami, vagy teljesen állami szervezetekre bízza (4. bekezdés) - azt várva tőlük, hogy ők a fenti magánjavakkal, magánérdekekkel kapcsolatos ügyekben torzítások nélkül fogják képviselni az érintettek, a felperesek érdekeit. De természetesen ez a kezelési mód sem tökéletes. Ez esetben is jelentkezik ugyanis az ügynökprobléma: az érintettek és a képviselő érdekei ekkor is eltérhetnek. A legfontosabb eltérés az ideológiai elkötelezettségükből fakad: azok a felperesi érdekek, amelyek nem férnek össze a közjóról alkotott elképzeléseikkel, elsikkadnak. Samuel Issacharoff és Geoffrey P. Miller a rágnivaló dohány példáját hozzák: a gyártók erősen torzították a piacot, manipulálták az árakat - ugyanakkor alig akadt szervezet, amely felvállalta volna a károsultak védelmét, mondván, hogy a per megnyerése, a torzítás eltüntetése esetén egy egészségtelennek vélt terméket tennének olcsóbbá.[32]
Másrészt ez esetben más csatornákon - vélhetően elsősorban költségvetési forrásokból, vagy adományokon - keresztül kell biztosítani a képviselő szervezetek finanszírozását. Így a kollektív keresetek sok helyen önfinanszírozó rendszerének működése az ilyen szervezeteket finanszírozó külső szereplők döntéseinek függvényévé válhat.[33]
- 178/179 -
Ügyvédi jövedelmek korlátozása. A jogi irodalomban és a joggazdaságtani elemzésekben is vissza-visszatérő kritika, hogy a csoport nevében az alperessel kötött megállapodások nem a csoporttagok, hanem a tárgyalásban részt vevő képviselők, és elsősorban a csoport ügyvédjeinek érdekeit szolgálják. Az egyik leggyakoribb kritika: túl magas ügyvédi díjakat tartalmaznak.[34] Tudni kell, hogy az ilyen megállapodásoknak általában nem csak a kártérítés (a kompenzáció teljes összege, a csoporttagok közötti elosztása), a másik fél által felvállalt tevékenység definiálása a tárgya, hanem az ügyvédi költségek külön is szerepelnek bennük - mondván: ez ne terhelje a csoporttagokat. Jól ismert probléma az ún. baráti megegyezések (sweetheart agreement) kialakulása: a képviselő, az ügyvéd a tárgyalások során felad olyan követeléseket, amelyek a csoporttagoknak jó lenne, cserébe azért, hogy az alperes beleegyezik abba, hogy magasabb ügyvédi díjat fizet, vagy a képviselőt valamilyen többletjuttatásban részesíti. Ezen baráti megegyezések olyan fontosak, hogy a legutóbbi időben több esetben[35] kifejezetten azért lépett fel az amerikai bíróság megegyezések ellen, mert a megállapodás azt is tartalmazta, hogy az ügyvéd, képviselő elvállalja, hogy az adott károkozó alperessel szemben szerveződő más felperesek (pontosabban a későbbi károsultak) képviseletét is el fogja látni.[36] Nem nehéz megérteni, hogy ez miért jó az alperesnek: ha az adott képviselő, ügyvéd által vezetett csoporttal egyszerűbb megegyezni, akkor az alperesnek is jó, ha más csoportokat is ilyen "olcsón" letudhat.
Első ránézésre ezek a megállapodások nyíltak, könnyen ellenőrizhetőek. Könnyű lenne őket szabályozni, tiltani - elég lenne a túl magas ügyvédi, képviselői díjakat mérsékelni. Csakhogy minél aktívabb e tekintetben a bíróság, a felek annál jobban el fogják rejteni az ilyen "ellenszolgáltatásokat". Lássunk erre egy-két példát! Tegyük fel, hogy az ügyvéd sikerdíjat kap, és ezt annak nem túl magas arányában szabják meg, hogy a csoporttagok mekkora összegre jogosultak. Látszólag semmi gond: a képviselő, az ügyvéd a csoport egészéhez képest alacsony díjra jogosult. Igen ám, de az összeg, amire a csoport - látszólag - jogosult és amit valójában megkap nem feltétlenül esik egybe. Kiköthetők ugyanis nem-pénzbeli kompenzációk is, vagy az ún. visszatérítendő alapok [reversionary fund].[37] Ha a nem-pénzbeli kompenzációk (például, amikor az alperes kompenzációként különböző, a saját termékeire beváltható kuponokat ígér) beszámítanak a sikerdíj alapjába, akkor az ilyen nem pénzbeli juttatás értékét fel kell becsülni. Ez pedig nem mindig egyszerű feladat - ha felül-becslik annak értékét, akkor nő az ügyvéd sikerdíja. Visszatérítendő alapok esetén a megállapodás tartalmaz egy viszonylag magas összeget, amely a csoporttagoknak "jár". Ebből fizetik az egyes károsultak kárát: a megállapodás tartalmazza az átlag-
- 179/180 -
kártérítés, vagy az egyéni kártérítés összegét is.[38] Amennyiben azonban nem igényli annyi csoporttag a kompenzációt, hogy az alap kimerüljön, akkor a fennmaradó összeget az alperes visszakapja. Ilyenkor mesterségesen magas alap megszabásával elérhető, hogy az ügyvéd, a képviselő (aki az alap nagyságának meghatározott, alacsony arányára jogosult) magas összeget kapjon - hiszen ennyit "harcolt ki" a csoport számára.
A másik forma, ahogy a morális kockázat tipikusan megjelenik, az a munka minimalizálása. Itt nem az az ügyvéd, illetve a képviselő célja, hogy a saját jövedelmét növelje. Például, mert azt a jogszabályok miatt (pl. a sikerdíj tiltása, vagy a jövedelem utólagos korlátozása miatt) nem teheti meg. Ez a helyzet például az európai rendszerben, ahol sok ország tiltja a sikerdíjat, így a nem-pénzbeli kompenzációval, vagy a visszatérítendő alapokkal nem érdemes manipulálni annak összegét. Ilyenkor abban lehet érdekelt, hogy - mivel az ő egyéni haszna nem függ attól, hogy mit ér el az ügyfelei számára - a lehető legkevesebb munkával letudja az ügyet. Ezt a hatást korlátozhatja persze a reputációs hatás. Nem kell ugyanis feltétlenül nagyobb jövedelem az adott ügyből, ahhoz, hogy ne akarja minimalizálni a munkát. Megérhetné a nagyobb erőfeszítés, ha ezzel kellő reputációt szerezne, és azt várhatná, hogy győzelem esetén más felperesektől is megbízást kap. Alberto Cassone és Giovanni B. Ramello bizonyítja azonban, hogy ez a reputációs hatás roppant gyenge az ügyvédek esetén. Csak akkor várható ugyanis, hogy a következő ügyfelek is az adott ügyvédhez fordulnak, csak akkor jelenik meg ez a reputációs hatás, ha az ügyfelek úgy vélik, hogy a per anyagának megismerése révén más ügyvéd nem tudja lemásolni a technikát.[39]
A morális kockázat további - talán legbonyolultabb formája - a kockázatvállalásban jelentkezik. Ilyenkor a csoport nevében eljáró képviselő, illetve az ügyvéd nem a bevételét akarja növelni, és nem a munkáját akarja minimalizálni, hanem olyan kockázatokat nem hajlandó felvállalni, amiket az ügyfél még igen - vagyis túlzottan is kockázatkerülő lesz, és emiatt például túl könnyen megegyezik az alperessel, rosszabb megállapodást is elfogad. Ennek megértéséhez induljunk ki abból, hogy a megállapodást éppen azért szokták elfogadni a felek, hogy elkerüljék a bírói ítéletben mindig benne rejlő kockázatot. A biztonságért a felek hajlandóak felárat is adni: beleegyezni abba, hogy kevesebbet kapnak, vagy többet fizetnek, mint a kártérítés várható összege.[40] Hogy mennyit hajlandóak fizetni a biztonságért, mekkora felárat hajlandóak adni, az attól függ, hogy az adott fél mennyi kockázatot hajlandó elfogadni. Ezt pedig az határozza meg, hogy mekkora a tét a fél teljes vagyonához képest:
- 180/181 -
minél nagyobb annál fontosabb a biztonság, annál többet vagyunk hajlandóak feláldozni érte. John C. Coffee értelmezése szerint ez okozza az egyik legkomolyabb érdekellentétet a csoporttagok többsége (akik számára a per nem jelent vagyonukhoz képest túl nagy tétet) és a jelentős mértékben érintett csoporttagok között. Utóbbiak rosszabb megállapodást is hajlandóak elfogadni. Amennyiben a csoport képviselője ilyen jelentős mértékben érintett szereplő, akkor ő erősen érdekelt lesz a meg-egyezésben.[41] Hasonlóképp, ha az ügyvéd számára a per tétje nagy - kevés ügye közül ez az egyik, vagy jelentős mértékben rontaná a reputációját egy nem kedvező ítélet -, akkor ő is erősen érdekelt lesz a megállapodásban. A kockázatuk csökkentése érdekében ők könnyebben elfogadnak egy-egy megállapodást, mint a csoporttagok többsége.
A kollektív keresetek problémája, vagyis, hogy sokan hasonló üggyel fordulnak bírósághoz (kimeneti érv), vagy hogy sokan a többiekre várva nem is indítanak pert (igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés érve) sok módon kezelhető. Az elsőre alkalmas lehet a közérdekű kereset, vagy a próbaper intézménye is. Ha azonban azt akarjuk, hogy valóban az érdekeltek csoportja jelenjen meg felperesként, akkor két problémát kell megoldani: a kollektív cselekvés problémáját, vagyis azt, hogy mindenki a többiekre várna a perindítással, és az ügynökproblémát, vagyis, hogy a csoport nem tudja felügyelni a képviselőjét, illetve az ügyvédjét. Az írás amellett érvelt, hogy az előbbire az jelent megoldást, ha olyan előnyt biztosítunk a perben részt vevő felpereseknek, ami csak nekik - a kimaradó csoporttagoknak viszont nem - érhető el. Nem elég a perköltségek csökkentése. Az ügynökprobléma kezelése ezzel szemben az esetek többségében nem oldható meg anélkül, hogy a bíróság ne segítené a csoportot, ne kezdené maga felügyelni a megállapodások (a kollektív keresetek leggyakoribb végeredményének) tartalmát.■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány a K-105559. nyilvántartási számú OTKA kutatás keretében készült. A cikk jelen formájában sokban épül Czoboly Gergely, Harsági Viktória, Horváth E. írisz és Metzinger Péter korábbi változatok kapcsán adott kritikáira. A szövegben maradó hibák természetesen egyedül a szerzőnek tudhatóak be.Gergely, Harsági Viktória, Horváth E. Írisz és Metzinger Péter korábbi változatok kapcsán adott kritikáira. A szövegben maradó hibák természetesen egyedül a szerzőnek tudhatóak be.
[2] Például: Aranyi Péter: A fogyasztók kollektív igényérvényesítésének modelljei és módszerei. Fogyasztóvédelmi Szemle, 2010/1. 49-55.; Bakos Kitti: Igényérvényesítési lehetőségek a konzorciós szerződések esetében. Jogtudományi Közlöny, 2011/9. 435-444.; Berta Alíz: A csoportos keresetindítás intézményesülése a magyar jogrendben, In: Ádám Antal (szerk.): PhD tanulmányok. (9.) Pécs, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskola, 2010. 115-136.; Gátos György: Perbeli igényérvényesítés közösségi érdeksérelem esetén. Az amerikai 'class action'. Magyar Jog, 1992/2. 100-103.; Horváth András: Magyar versenyjogi fejlemények - informátori díj, legal privilege és csoportos per. Magyar Jog, 2010/9. 534-544.; MiczÁn Péter: Gondolatok az igényérvényesítési jogról és a közérdekű csoportos képviseletről. Magyar Jog,Péter: A fogyasztók kollektív igényérvényesítésének modelljei és módszerei. Fogyasztóvédelmi Szemle, 2010/1. 49-55.; Bakos Kitti: Igényérvényesítési lehetőségek a konzorciós szerződések esetében. Jogtudományi Közlöny, 2011/9. 435-444.; Berta Alíz: A csoportos keresetindítás intézményesülése a magyar jogrendben, In: Ádám Antal (szerk.): PhD tanulmányok. (9.) Pécs, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskola, 2010. 115-136.; Gátos György: Perbeli igényérvényesítés közösségi érdeksérelem esetén. Az amerikai ‘class action'. Magyar Jog, 1992/2. 100-103.; Horváth András: Magyar versenyjogi fejlemények - informátori díj, legal privilege és csoportos per. Magyar Jog, 2010/9. 534-544.; Miczán Péter: Gondolatok az igényérvényesítési jogról és a közérdekű csoportos képviseletről. Magyar Jog, 2012/9. 526-543.; Nagy Csongor István: A csoportos igényérvényesítés gazdaságtana és lehetőségei a magyar jogban. Jogtudományi Közlöny, 2011/3. 163-174.; Nagy Csongor István: A csoportos igényérvényesítés összehasonlító jogi modelljei - I. rész. Külgazdaság, 2010/9-10. 89-110.; Nagy Csongor István: A csoportosigényérvényesítés összehasonlító jogi modelljei II. - A csoportos igényérvényesítés európai modelljei és az összehasonlító jogi modellek tanulságai. Külgazdaság Jogi Melléklete, 2010/11. 121-152.; Nagy Csongor István: Magánjogi igények érvényesítése a GVH határozatai alapján. Fogyasztóvédelmi szemle, 2010/1. 43-48.; Sáriné Simkó Ágnes: Együtt vagy külön-külön? In: Bodzási Balázs (szerk.): Ünnepi tanulmányok Balásházy Mária tiszteletére. Budapest, Budapesti Corvinus Egyetem, Gazdasági Jogi Intézet, 2010. 302-309.; Tárczy Edit Zsuzsanna: Class action az Európai Unióban és Magyarországon. Sectio Juridica et Politica, Mikolc, Tomus XXVIII. (2010.) 503-521.; Udvary Sándor: Class action - Az ördögtől való? In: Barta Judit - Wopera Zsuzsa (szerk.): Kodifikációs tanulmányok a polgári jog és a polgári eljárásjog témakörében. A Magánjogot Oktató Fiatal Jogászok és a Polgári Jogot Oktatók Országos Találkozóján 2010. június 3-4-én elhangzott előadások alapján készült tanulmányok gyűjteménye. Miskolc, Novotni Alapítvány a Magánjog Fejlesztéséért, 2011. 262-276.
[3] A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi II. törvény módosításáról szóló T/11332. számú törvény javaslata, 2009. (előterjesztő: Dr. Magyar Bálint és Dr. Csiha Judit), [továbbiakban: törvényjavaslat].
[4] Geraint G. Howells - Hans-W. Micklitz: Guidelines for Consumer Organisations on Enforcement and Collective Redress. Consumer Law Enforcement Forum Project, 2009. (http://www.cojef-project.eu/IMG/pdf/d_CLEFfinalguidelines_76647.pdf) 58-59.
[5] Fabrizio Cafaggi és Hans-W. Micklitz 2007-ben például ilyen sikertelen, nem élő rendszerként írja le a francia, a német, a svéd, a portugál, a spanyol, az angol fogyasztóvédelmi rendszert. (Fabrizio Cafaggi - Hans-W. Micklitz: Administrative and Judicial Collective Enfircement of Consumer Law in the US and the European Community. EUI Working Paper, 2007/22. 27-28.)
[6] Richard A. Nagerda értelmezése szerint például a norvég és a dán rendszer ezt csak akkor engedi meg, ha a kilépő tag utólag nem tud egyénileg pert indítani. (Richard A. Nagerda: Aggregate Litigation Accross the Atlantic and the Future of American Exceptionalism. Vanderbilt Law Review, 62. (2009) 29-30.
[7] Gerhard Wagner értelmezése szerint az angol representative action például nem terjed ki a kártérítés megítélésére, csak a felelősség megállapítására. A kárért mindenkinek külön kell perelni. Ld. Gerhard Wagner: Collective Redress - Categories of Loss and Legislative Options. Law Quarterly Review, 127. (2011) 73-74. Samuel Issacharoff és Geoffrey P. Miller ugyanezért kritizálja a német megoldást. Ugyanakkor az Egyesült Államok, Hollandia, az észak-európai országok rendszerében a kártérítés is ilyen módon dől el. Ld. Samuel Iss ach aroff - Geoffrey P. Miller: Will aggregate litigation come to Europe? In: Jürgen Backhaus - Alberto Cass one - Giovanni B. Ramello (szerk): The Law and Economics of Class Action in Europe. Cheltham: Edward Elgar, 2012. 40. kártérítés is ilyen módon dől el. Ld. Samuel Issacharoff - Geoffrey P. Miller: Will aggregate litigation come to Europe? In: Jürgen Backhaus - Alberto Cassone - Giovanni B. Ramello (szerk): The Law and Economics of Class Action in Europe. Cheltham: Edward Elgar, 2012. 40.
[8] Cafaggi-Micklitz i. m. 10.
[9] Nagerda i. m. 29-30.
[10] Guido Calabresi értelmezése szerint az első időszakban az Egyesült Államokban is ezt tekintették az ilyen perek legfontosabb indokának. Guido Calabresi: Class actions in the U.S. experience: the legal perspective. In: Backhaus-Cassone-Ramello i. m. 15.
[11] Hasonló elemzésért lásd Alberto Cassone - Giovanni B. Ramello: Private, Club and Public Goods: The Economic Boundaries of Class Action Litigation. In: Backhaus-Cassone-Ramello i. m.; Alberto Cassone - Giovanni B. Ramello: The Simple Economics of Class Action: Private Provision of Club and Public Goods. European Journal of Law and Economics, 32. (2011) 205-224.; és Nicolas Marceau - Steve Mongrain: Damage averaging and the formation of class action suits. International Review of Law and Economics, 23. (2003) 63-74.
[12] Az átlagolást, az átlagkártérítést - persze csak kártérítési és nem megállapítási esetekben - az amerikai class action rendszer elkerülhetetlen elemének tekinti David Rosenberg: Mandatory-Litigation Class Action: The Only Option for Mass Tort Cases. Harvard Law Review, 115. (2002) 853-857.
[13] Az Ajánlás,úgy tűnik, ilyen megoldást javasol, amikor a 31. pontja előírja, hogy "A tömeges károkozással járó helyzetben [... a] megítélt kártérítés összege nem haladhatja meg azt az összeget, amelyet a követelés egyéni keresetek révén történő érvényesítése esetén ítéltek volna meg kártérítésként. Különösen tiltandó a büntető kártérítés, amelynek következtében a felperes az elszenvedett kár mértékét meghaladó kártérítésben részesíthető."
[14] A magyar irodalomban egyértelműen ezzel érvel Nagy (2011) i. m., Udvary i. m.
[15] Hasonló felosztásért lásd Wagner i. m. 62-66. Az ő elnevezésében szétszórt kár (scattered loss) a relatív alacsony értékű per, és tömeges kártérítés (mass tort) a relatíve magas értékű per.
[16] Lásd Mancur Olson: A kollektív cselekvés logikája. Budapest, Osiris, 1997.
[17] Helyhiány miatt itt nem tárgyaljuk minden érvet részletesen. Ennek a helyhiányon túl az is oka, hogy ezeket az érveket részletesen tárgyalja Udvary Sándor: The Advantages and Disadvantages of Class Action. Iustum Aequum Salutare, IX., 2013/1. 67-82.
[18] Udvary (2013) i. m. 68-69.
[19] Lásd például Udvary (2013) i. m. 68-71.; Nagy (2011) i. m. 167. Érdemes külön kiemelni azt, hogy a kollektív igényérvényesítés esetén a felperesi csoporton belüli cserélődés lényegesen egyszerűbb: egyik felperes kielégítése, vagy éppen a csoportból való kikerülése nem befolyásolja a per menetét. Udvary (2013) i. m. 73-74.
[20] Udvary (2013) i. m. 72.
[21] Ilyen például a 1959. évi IV. törvény 209/B §-ában, illetve az új Ptk. (2013. V. törvény) 6:105 §-ában szabályozott tisztességtelen általános szerződési feltétellel kapcsolatos közérdekű kereset, vagy például a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvényben ismert közérdekű keresetindítás (39. §). Ezzel szemben a fogyasztóvédelmi törvényben ismert közérdekű igényérvényesítés elvileg kiterjedhet a kártérítés megítélésére is, de csak abban a - valószínűtlen - esetben, "[h]a a jogsértéssel érintett fogyasztók tekintetében az érvényesített igény jogalapja és az igényben megjelölt kár összege, illetve egyéb követelés esetén a követelés tartalma - a jogsértéssel érintett egyes fogyasztók egyedi körülményeire tekintet nélkül - egyértelműen megállapítható." (38. § (3) bek.) Érdemes kiemelni a Ptk. 328-329. §-án (illetve az új Ptk. 6:193-194. §-án) alapuló engedményezés lehetőségét is: ezen keresztül elvileg nem csak a felelősség megállapítása, hanem a kártérítés is a per tárgya lehet. Ennek elemzésétől ugyan helyhiány miatt itt eltekintünk, de ez is jelentős problémákat vet fel - ld. erről: Nagy (2011) i. m. 170.
[22] A perek ugyanilyen megkettőzéséért bírálja a német jogrendszert Issacharoff-Miller i. m. 40.
[23] A felek közötti aszimmetriából kiinduló érvelést találunk Rosenberg i. m. 853.; Bruce Hay - David Rosenberg: "Sweetheart" and "Blackmail" Settlements in Class Actions: reality and Remedy. Notre Dame Law Review,75. (2000) 1379. és 1383.; John C. Coffee, Jr.: The Regulation of Entrepreneurial Litigation: Balancing Fairness and Efficiency in the Large Class Action. The University of Chicago Law Review. 54., (1987) 899.; és John C. Coffee, Jr.: Class Action Accountability: Reconciling Exit, Voice, and Loyalty in Representative Litigation. Columbia Law Review, 100., (2000) 416.
[24] Lásd például: Issacharoff-Miller i. m. 63.Miller i. m. 63.
[25] Hay-Rosenberg i. m. 1387. Rosenberg i. m. 1387.
[26] Ez az érv természetesen azt feltételezi, hogy az alperes kockázatkerülő - mint az emberek többsége. Az érv problémás lehet akkor, ha az alperesek (nagy)vállalatok. Őket a joggazdaságtani irodalom gyakaran kezeli kockázatsemlegesként, vagyis akiket csak a várható érték motivál. Ha így lenne, akkor valóban mindegy, hogy sok per 50%-át nyeri meg a cég, vagy az egyetlen pert 50%-kal. Csakhogy az, hogy a vállalatok kockázatsemleges szereplőként viselkednének, megkérdőjelezhető, ha figyelembe vesszük, hogy a vállalat nevében a döntést a menedzsment hozza, amely azonban korántsem kockázatsemleges. Épp a konkrét döntéshozót jellemző kockázatkerülés a vállalat befektetői (jogi értelemben vett tulajdonosai) és a menedzsment (közgazdaságtani értelemben vett tulajdonos) közötti érdekkonfliktus, az ügynökprobléma egyik legfontosabb oka. Lásd erről magyarul Szalai Ákos: Korlátolt felelősség gazdaságtana: két mese a vállalatról. Jogelméleti Szemle, 2007/4. http://jesz.ajk.elte.hu/szalai32.mht
[27] Lásd Thomas S. Ulen: The economics of class action litigation. In: Jürgen Backhaus - Alberto Cassone - Giovanni B. Ramello (szerk.): The Law and Economics of Class Action in Europe. Cheltham, Edward Elgar, 2012. 93-95.
[28] Lásd erről részletesen Paul Milgrom - John Roberts: Közgazdaságtan, szervezetelmélet és vállalatirányítás. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2005.
[29] A két megoldás közötti különbséget világítja meg Lorenzo Sacconi a vállalatvezetői motivációk esetén a jutalékok, részvényopciók, illetve az angolszász jogban ismert loyality és fiduciárius felelősség közötti különbséggel. Előbbi esetben a menedzsment jövedelme függ közvetve vagy közvetlenül attól, hogy a vállalat milyen eredményt, profitot, részvényárfolyamot ért el. Utóbbi esetében a menedzsment egyes döntéseit tekintik át, és azt keresik, hogy az az adott helyzetben bizonyos alapvető elvárásoknak eleget tettek-e ezek. Ha nem, akkor az elvárások megsértése miatt szankcionálják a menedzsert - függetlenül attól, hogy a vállalat jövedelmezősége milyen. Ld. Lorenzo Sacconi: Good law and economics need better microeconomic models: the case against 'contingent fees' as application of agency models to the professions. In: Backhaus-Cassone-Ramello i. m. 192-194.
[30] Például az Egyesült Államok tőkepiaci szabályozása.
[31] Coffee (2000) i. m.406-416.
[32] Issacharoff-Miller i. m. 52. Lásd még In re Massachussetts Smokeless Tobacco Litigation. No. 30-5038-BLS1 (Mass. Cup. Ct. Apr 7, 2008)
[33] Érdemes utalni ennek kapcsán arra, hogy a 2010-es magyar törvényjavaslat ezen szervezetek finanszírozását sikerdíjas formában oldotta volna meg: "Ha a csoportos keresetindítást társadalmi szervezet kezdeményezi, a felperesek pernyertessége esetén a bíróság a perköltség részeként az alperest a csoportos keresetindítást kezdeményező társadalmi szervezetnek a perrel kapcsolatos ügyviteli és egyéb költségeinek ellentételezéseként a perérték legalább 5%-nak és legfeljebb 10%-nak megfelelő összeg megfizetésére kötelezi."
[34] Lásd: Jürgen G. Backhaus: Class action finance and legal expense insurance. In: Backhaus-Cas-sone-Ramello i. m. 128.; Robert G. Bone: Class action. In: Chris W. Sanchirico (szerk.) Procedural law and economics. Cheltham, UK, Elgar, 2012. 72-75.; Issacharoff-Miller i. m. 43-45.; Ulen i. m. 82-85.
[35] Például: Ortiz v. Fibreboard Corp 119 S. Ct. 2295 (1999).
[36] Coffee (2000) i. m. 388.
[37] Ulen i. m. 83-84.
[38] Van olyan megoldás is, amiben csak a teljes összeget definiálják, azzal, hogy az igénylők között a teljes összeget elosztják. Amennyiben kevesen jelentkeznek, akkor sokat, amennyiben sokan, akkor keveset kapnak. Ez a kártérítés és a valós kár közötti nagy eltérés miatt lehet aggályos.
[39] Ilyen modellért lásd: Cassone-Ramello (2012) i. m. 122. Ramello (2012) i. m. 122.
[40] A megállapodásban szereplő összeg nem csak a kockázatkerülés miatt lehet magasabb, mint a fizetendő kártérítés várható összege, hanem azért is, mert megállapodás esetén elkerülhető a per, megtakarítható annak költsége - ezt a megtakarítást lehet hajlandó megosztani partnerével az alperes. (Más kérdés, hogy ilyen megtakarítás a felperes oldalán is jelentkezik, amelyet ő is hajlandó lehet megosztani, ami a megállapodásban szereplő és a felperes által az általa racionálisan elfogadott összeget a várható kártérítés alá is csökkentheti.)
[41] Coffee (2000) i. m. 416
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens (PPKE JÁK), tudományos munkatárs (MTA TK Jogtudományi Intézet)
Visszaugrás
