A magánjog művelői, valamint a magánjogi oktatással foglalkozó jogászok körében régóta él az igény az iránt, hogy az ókori római jog és a mai polgári törvénykönyvek tételes joga közötti időszak jogfejlődését fel kellene vázolni, valamint a jusztiniánuszi kodifikáció és a jelenleg hatályos kódexek időszaka közti módosulásokat érdemes volna bemutatni. Ezt a hatalmas munkát vállalta fel Hamza Gábor egyetemi tanár az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának neves római jogásza "Az európai magánjog fejlődése" című munkájában, amely Budapesten 2002-ben jelent meg a Nemzeti Tankönyvkiadó kiadásában.[1]
A tekintélyes adatbázison nyugvó munka nem előzmény nélküli, hiszen a szerző Földi Andrással közösen írt "A római jog története és institúciói" című tankönyve - immáron hetedik kiadásában - a munka körvonalait már felvázolta.[2] Ezen kívül a Földi-Hamza szerzőpáros által írt "Az európai magánjog fejlődésének főbb útjai" című kismonográfia is ezzel a témával foglalkozik.[3]
A mű témaválasztása kapcsán felmerül a kérdés, hogy a mai, egységesülni látszó európai magánjog időszakában nem időszerűtlen-e a római jog továbbélésének előtérbe állítására alapítani kontinensünk ius privatumának fejlődését? A kérdésre a monográfia alapos tanulmányozása után megnyugtató választ kapunk. A szerző az előszóban utal arra a tényre, hogy az európai magánjog egységesülésének időszakát éljük, amelynek kapcsán az Európai Unió Parlamentje két alkalommal is felhívta a tagállamok figyelmét a belső piac kiépítése érdekében polgárjoguk és kereskedelmi joguk harmonizálásának szükségességére. Ezen kívül egy egységes Európai Magánjogi Törvénykönyv megalkotásának gondolata is felmerült.
Hamza Gábor négy fejezetre tagolódó munkája a magánjog fejlődésének három nagy történeti korszakából (kezdetek, középkor, újkor) és az Európán kívüli magánjogi hatásokat bemutató részekből áll.
Az első fejezet "Az európai magánjog kezdetei" című rész, mely 12 oldalon mutatja be a római jog továbbfejlődését a Nyugat-római Birodalom felbomlását követő időszakban mind a birodalom egykori nyugati, mind a keleti felében. A Nyugat-római Birodalom V. századi felbomlását követően a Leges Romanae barbarorum alkotóelemeiben élt tovább a római jog. Ezek a törvénykönyvek: az Edictum Theodorici (459-461); az Edictum Eurici (476-477); a Lex Romana Visigothorum vagy Breviarium Alaricianum (506), melynek VII. századi átdolgozása a Lex Romana Visigothorum Reccesvindiana, illetve VIII. századi átdolgozása a Lex Romana Curiensis; valamint az V. század végén kiadott Lex Romana Burgundionum. Némi római jogi hatást tükröz még emellett a 643-ban kiadott longobárd szokásjogi gyűjtemény, az Edictum Rothari is. A birodalom keleti felében a iustinianusi kodifikáció jogtörténeti meghatározó szerepére került a hangsúly, hiszen az elsősorban görög anyanyelvű birodalomban latin nyelven tették közzé a törvényművet, ezzel lehetővé vált a római jog középkori továbbélése. Az ókori fejlődést bemutató részt Bartolus Codex-kommentárjának címlapjával illusztrálta a szerző.
A második fejezet (48 oldal) "Az európai magánjog fejlődése a középkorban" címet viseli. A középkori továbbélésben a szerző különös figyelmet szentel a ius commune és a ius canonicum szerepének. A római jog a középkorban a folytatólagos továbbélésben, a római jog újjáéledésében és a recepció útján vált alkalmazott joggá. Az egyes európai államokban e három jelenség váltakozva, eltérő intenzitással valósult meg. A Bizánci Birodalomban a iustinianusi kodifikációra épülve, azt kommentálva élt tovább az Eklogé tón nomónnal kezdődően a Procherionon és a Basilikán keresztül. Itáliában a bolognai egyetemen Irnerius tevékenységével vette kezdetét a római jog újjászületése, majd az ő utódai, a glosszátorok tevékenysége során teljesedett ki az iskola, amelynek glosszáit Accursius foglalta össze a Glossa ordinariaban. Ezt követően a XIII. századtól kezdődően főként a perugiai, a paviai és a pisai egyetemen kezdett kibontakozni a kommentátorok tevékenysége, amelyet elsősorban Bartolus és Baldus neve fémjelez. Franciaországban elsősorban a déli tartományokban (pays de droi écrit) élt tovább a római jog. A tárgy oktatása a montpellier-i, a toulouse-i és az orléans-i egyetemeken volt kiemelkedő színvonalú. A glosszátorok képviselője, Placentinus az 1160-as években Montpelier-ben tanított, valamint már a kommentátor iskola elődjének tekintett Jacques de Révignynek és Pierre de Belleperchenek - a XIII. század második felének jelentős francia romanistáinak - köszönhetően az orléansi jogi képzés vált elsőrangúvá. Az Ibériai-félszigeten a Breviarium Alaricianum és a Liber iudiciorum képezte a római jogi hagyomány alapjait. Kasztilia és Leon területén kiemelkedő a "spanyol Iustinianus", X. (Bölcs) Alfonz 1256 és 1265 között szerkesztett törvénykönyve, a Siete Partidas. A katalán városok (Barcelona, Gerona, Tolosa) szokásjogi gyűjteményeiben, illetve a portugál városi statútumokban szintén sok római jogi elemet találhatunk.
A Szent Római Birodalom területén a római jog újjáéledésének lehetünk tanúi. A német kolostori iskolákban a Breviarium Alaricianumot oktatták, valamint az egyházi bíróságok gyakorlatában is a római jog érvényesült a XIII. századtól kezdődően. Az 1495-ös wormsi birodalmi gyűlésen elfogadták a birodalmi és a közös jognak aposztrofált római jognak a kisegítő
- 208/209 -
jogként való alkalmazását (Reichskammergerichtsordnung) a legfelső birodalmi bíróság szerepét betöltő Reichskammergericht előtt. Az osztrák örökös tartományok területén a római jog recepciójára a nápolyi Summa legum Raymundi (1310 körül készült) volt nagy hatással. A bécsi egyetem első, 1494-ben alapított Római Jogi Tanszékének a humanista Hieronymus Balbus lett a vezetője. Németalföldön tartományonként eltérő volt a római jog helyzete, de a recepcióra elsősorban Fríziában és a Holland tartományban került sor. Svájcban ugyan a jogrendszer partikularizmusa miatt a római jog recepciójára formálisan nem került sor, de Basel tartományban az 1459-ben alapított jogi fakultásnak köszönhetően a professzorok jogi véleményein keresztül az ítélkezés részévé vált, majd a többi tartományra is kisugározta hatását. Cseh- és Morvaországban a ius municipale biztosított kedvező talajt a római jog befogadásához, valamint az 1348-ban alapított prágai Károly-egyetemen a kezdetektől fogva oktattak római jogot. Ezek a tények, ha a recepcióhoz nem is, de a római jog elterjedéséhez hozzájárultak.
A nyugati szláv területeken - Lengyelországban és Litvániában - annak ellenére, hogy egykor nem tartoztak a Nyugat-Római Birodalomhoz, különösen a házassági és a végrendeleti jogban érvényesült a római jog hatása. Ez elsősorban az itáliai egyetemeken tanuló lengyel diákok hatásának és III. Kázmér király statútumainak volt köszönhető. A XV. század második felétől a városi bíróságok egyre gyakrabban támaszkodtak a glosszátorok jogára. Litván területen a III. litván statútum (1588) a római jogot, mint "keresztény jog"-ot szubszidiárius hatállyal ruházta fel.
Magyarországon a közvetlen hatás a glosszátorok korában kezd jelentkezni, különösen a bolognai egyetemen tanuló magyar diákoknak köszönhetően (1301-ig körülbelül 80 magyar diák hallgatott itt jogot), akik külön nemzetet is (natio Hungarica) alkottak. A magyarok másik része Párizsban tanult kánonjogot, és ezen keresztül szerzett római jogi ismereteket. A feudális szokásjogot latin nyelven összefoglaló Tripartitum a szerző véleménye szerint szintén több ponton kapcsolódik a római joghoz.
Anglia jogfejlődését a római jog változó mértékű befolyása jellemzi. A római jogot a XII. században elsőként a lombardiai származású Vacarius "Liber pauperum" című, a jogot tanuló diákoknak szánt műve tette ismerté. A római jog oktatása az 1169-ben alapított oxfordi egyetemen kezdődött. A XII.-XIII. században Glanvill és Bracton kimagasló tekintélyű munkái jogforrási jellegűknél fogva biztosították a római jog ismeretét. Ezt a hatást erősítette a kánonjogon keresztül a kancelláriai bíróság által alkalmazott equity is. Skóciában a kommentátorok munkái révén könnyebben elterjedt a római jog, mint Angliában. A skót egyetemek (St. Andrews, glasgow-i, aberdeen-i, valamint edinburgh-i egyetemek) jelentős szerepet játszottak a római jog tudományos művelésében. Az Edingburgh-ben székelő felsőbíróság bírái elsősorban Franciaországban, majd a reformáció kibontakozását követően holland egyetemeken (főként Leidenben) végezték jogi tanulmányaikat.
Dán és norvég területeken a jütlandi törvény (1241) vett át jogi elemeket főleg a Decretum Gratianiból, illetve a dán kötelmi jog területén mutatható ki némi római jogi hatás a koppenhágai egyetem alapítását (1479) követő bírói ítéletekben. A kis mértékű dániai hatás mellett a svéd-finn területen gyakorlatilag semmilyen római jogi befolyásról sem beszélhetünk.
A balkáni államokba a bizánci birodalmon keresztül jutott el a római jog. Bulgáriában egyrészt óbolgár fordításon keresztül az Eklogé, másrészt a Synagógé bírt alapvető jelentőséggel. Szerbiában a római jog hatása elsősorban a közjog területén volt észlelhető, de természetesen a magánjogi téren is érvényesült. A Dusán István által 1349-ben kihirdetett törvénykönyvre a büntetőjog terén a Procherion gyakorolt hatást. Havasalföld és Moldva területén az Eklogé ton nomon és a Nomos geórgikos, majd a XIV. századtól kezdve a Hexabiblos bírt jelentős befolyással. Az orosz fejedelemségekben a Bizánccal folytatott kereskedelmi kapcsolatok folytán a kereskedelmi jellegű, illetve az orthodox egyház által közvetített joganyag jelentette a római jogi hatást, amelynek csúcspontját az Alekszij Mihajlevics cár (1649-1676) által 1649-ben kihirdetett Szobornoje Ulezsényije törvénykönyv jelentette.
A fejezet illusztrálásaként a következő képeket választotta a szerző: a milanói Andreas Alciatus (14921550) portréja, akit a "jogtudomány reformátorának" is neveztek; A Basilika címlapja; a kommentátor iskola egyik utolsó jelentős képviselője Iason de Mayno (1435-1519) portréja; a francia humanista Hugo Donellus (1527-1591) portréja; valamint X. (Bölcs) Alfonz spanyol uralkodó törvénygyűjteményének, a Las Siete Partidasnak a címlapja.
A harmadik fejezet (kb. 167 oldal) "Az európai magánjog fejlődése és kodifikálása az újkorban" címmel mintegy ötven európai ország, illetve terület jogfejlődését és magánjogi kodifikációját mutatja be. A szerző a hazai irodalomban eddig periferikusan ismertetett olyan országok magánjogára is kitér, mint például Liechtenstein, Monaco, Luxemburg, San Marino, Málta, Andorra, Csatorna-szigetek, Man sziget, Izland, Ciprus, Montenegró, Észtország, Lettország, Litvánia, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán. A felsorolt országok jelentős része az Európai Uniós csatlakozásra vár, és ezen államok jogrendszerei az elkövetkező években egyre fokozódó mértékben kelthetik fel a magyar jogász közönség érdeklődését.
- 209/210 -
Az európai magánjogfejlődésre számottevő befolyást gyakorló országok magánjogtudományának története és a magánjogi kodifikációk menete szintén részletes bemutatást nyer ezen fejezet lapjain.
Németországban a jogtudomány fejlődése a humanista iskolát képviselő Zasiustól kezdve az Usus modernus pandectarumon a természetjogi iskolán keresztül, valamint a belőlük kinövő pandektisztika irányzatában ragadható meg. A Pandekták gyakorlata elsősorban Samuel Stryk nevéhez fűződik, míg a természetjogi iskola kiemelkedő képviselőjének Christian Wolff tekinthető. A német jogtudomány a XIX. században élte virágkorát, amely elsősorban olyan kiváló jogtudósoknak köszönhető, mint Theodor Mommsen, Friedrich Carl von Savigny, Georg Friedrich Puchta; illetve Alois von Brinz, Heinrich Dernburg és Bernhard Windscheid, akik a Begriffsjurisprudenz megalapozói és képviselői voltak. A német BGB első tervezetét összeállító bizottságnak (Erste Kommission) meghatározó alakja Windscheid (1817-1892) volt. A német nyelvterülethez tartozó Ausztriában a formuláskönyvekben jelentkezett a római jog, bár a gyakorlatban csak kisegítő szerepet kapott. Az osztrák polgári törvénykönyv, az ABGB (1811) előkészítésében elsősorban Karl Anton von Martini és Franz Zieler tevékenységét kell kiemelnünk. Svájcban a jogi partikularizmus következtében csak a XIX. század végére valósul meg a magánjog egységessége az 1881/1883-as Kötelmi Törvénynyel (OR), illetve az 1907/1911-es Polgári Törvénykönyvvel (ZGB).
Franciaországban a Cuiacius és Donellus nevével fémjelezhető humanista iskolával veszi kezdetét az újkori magánjogfejlődés, amely a Code civil 1804. évi kodifikációjával, mint jelentős korszakalkotó eseménnyel zárult. A Code civil négy kodifikátora közül Portalis és Maleville a római jog kiváló ismerői voltak. A Code civil kimutatható hatását tükrözi a spanyol Código civil (1889), a portugál törvénykönyv (1867), valamint a görög polgári törvénykönyv tervezete (1874) is.
Ebben az időszakban az itáliai jogtudomány a francia hatás mellett az európaira már nem gyakorolt olyan jelentős befolyást, mint a középkorban. Jelentős tény ugyanakkor, hogy az 1942-es Codice civile a kereskedelmi és a polgári jogot is magába foglaló egységes törvénykönyvet valósított meg Olaszországban.
Ebben az időszakban Angliában a kontinentálistól eltérő jogfejlődés következtében már csak római jogi reminiszcenciákkal találkozhatunk.
A harmadik fejezet képanyagát a következő portrék, illusztrációk képezik: Friedrich Carl von Savigny (1779-1861) és Rudolf von Jhering (1818-1892) portréi; a Code civil első kiadásának címlapfotója; a magyar Baranyai Decsi János (1560 körül-1601) portréja, aki a hazai jog intézményeit a iustinianusi Institutiók rendszerében mutatta be; Marton Géza (1880-1957) portréja; illetve az orosz jogot rendszerbe foglaló Szvod Zakonov 1857-es kiadásának címlapfotója
A negyedik fejezet (43 oldal) "Az európai magánjogi hagyományok hatása az Európán kívüli államokban" című rész, mely remek lehetőséget teremt a világ Európán kívüli magánjogi rendszereinek felfedezésére. E fejezet első alfejezete az európai magánjognak az észak-amerikai jogfejlődésre gyakorolt hatását taglalja. Az Egyesült Államok ebből a szempontból kiemelkedő jelentőségű tagállama Lousiana, melynek jogfejlődésére a francia Code civil gyakorolt jelentős hatást, de a spanyol jognak köszönhetően is érvényesült a római jog. Mivel a Common law az utóbbi időben itt is meghatározó szerephez jutott, Quebechez és Puerto Ricóhoz hasonlóan Luisiana jogrendje is vegyes rendszerű, ún. mixed jurisdiction-nek tekinthető. Az USA déli és nyugati államaiban (Texas, Új-Mexikó, Arizona, Kalifornia, Utah, Nevada és Colorado déli területein) a római jog spanyol közvetítéssel csaknem a XIX. századig élő jog volt.
A második alfejezet a spanyol, portugál, francia és holland egykori gyarmatok helyén létrejövő közép- és dél-amerikai országok jogrendszerét vázolja fel. Már az elemzés alá vetett 22 ország listájának felsorolásából is tekintélyt parancsoló adatgyűjtésre és kutatásokra következtethetünk. Kiemelendő, hogy a latin-amerikai országok (Argentína, Bolívia, Peru, valamint Puerto Rico) kezdeményezése alapján 1999. augusztus 4-7. között a perui Arequipában közös nyilatkozatot fogadtak el Acta de Arequipa (Arequipai Okmány) néven, amely szerint a magánjog kiemelt fontosságú területein Latin-Amerikában lehetséges a harmonizáció, amelynek alapját a római-germán jogcsaládhoz való tartozás képezi, amely egyben az identitás kétségbe vonhatatlan elemét alkotja.
A harmadik alfejezet egyetlen afrikai ország, DélAfrika jogrendszerére koncentrál, de ez a történelmileg a XIX. századra kialakult ország több, a mai területből kivált szuverén államot is jelent (Dél-Afrikai Köztársaság, Namíbia, Szváziföld, Lesotho, Botswana és Zimbawe). Ebben a térségben a római jog recepciója a Fokvárosban 1656 óta működő bíróság joggyakorlata segítségével a római-holland jogon alapul, amely a XVIII. század végétől fokozatosan elszakadt az anyaország jogától. A római-holland jog a római jogból, a hollandi, egyéb németalföldi és germán szokásjogból, a hollandi és egyéb németalföldi, különösen zélandi törvényekből, kánonjogi elemekből, bírósági ítéletekből és kiemelkedő jogtudósok (Grotius, Huber, J.Voet, van Bynkershoek) műveiből álló forrásokból tevődik össze. A mai dél-afrikai jog már a római-holland jog elemeit a Common law elemeivel
- 210/211 -
ötvöző magánjogi rendszert alkot.
A negyedik alfejezet az Ázsiát ért európai hatásokat mutatja be. Ceylon (Sri Lanka) magánjoga a római-holland jogból és az angol esetjogból álló vegyes jogrendszer. Sziám (Thaiföld) jogában a BGB, a Code civil, a svájci OR és a ZGB hatása érvényesül. Indonéziában, mint az egykori Holland Kelet-India területén az 1847-ben megszületett indonéz polgári és kereskedelmi törvénykönyvnek köszönhetően lényegében az 1838-as holland polgári törvénykönyv van jelentős részben hatályban. Japánban az első polgári törvénykönyvre (Code Boissonade 1890) a francia George Boissonade professzor tevékenységének köszönhetően a francia Code civil, a második japán polgári törvénykönyvre (1898) a BGB Windscheid által kidolgozott első, illetve a második tervezete alapján a pandekta jog gyakorolt hatást. A japán kereskedelmi jogra amerikai és német példák hatottak. Ugyancsak a német pandekta rendszer befolyását mutatja az 1960-ban hatályba lépett Koreai Polgári Jogi Törvénykönyv is. A kínai magánjogban a római jogi elemek szintén megtalálhatóak a német BGB-nek, a svájci ZGB-nek, és OR-nek köszönhetően. A Common law recipiálását Kínában közvetve Roscoe Pound harvardi professzor akadályozta meg azáltal, hogy a római jogi hagyományok megtartására hívta fel a figyelmet. A Fülöp-szigetek magánjoga magán viseli a spanyol polgári törvénykönyv, valamint számos római jogi hagyományra épülő kódex (Lousiana Civil Code, California Civil Code, francia Code civil, BGB, 1911-es svájci, 1942-es olasz törvénykönyv) sajátosságait is.
A negyedik fejezetben az első lousianai polgári törvénykönyv szerkesztőjének, Edwad Livingstonnak (1764-1836); az 1855-ben kihirdetett és 1857-ben hatályba lépett chilei polgári törvénykönyv római jogot is művelő összeállítójának, Anrés Bellonak (1781-1865); valamint az argentin polgári törvénykönyv (1869-ben jelent meg és 1871-ben lépett hatályba) alkotójának, a jeles romanista és civilista Dalmacio Vélez Sársfieldnak (1800-1875) a képe került elhelyezésre.
Mindenképpen dicséretet érdemel dr. Boóc Ádám szerkesztői tevékenysége, valamint a név- és címmutató szerkesztésében közreműködő Hoffman István. Munkájuk jelentős mértékben hozzájárult, hogy a szerteágazó mondanivalójú könyv áttekinthető és jól tipografált monográfiává lett.
A monográfia irodalomjegyzéket, valamint névés címjegyzéket is tartalmaz. A kötet elején található magyar nyelvű, részletes tartalomjegyzék mellett a mű végén angol, francia, német, spanyol és olasz nyelvűt is találhatunk, amelyek alapján joggal feltételezhetjük, hogy a nemzetközi tudományos vérkeringésnek is hamarosan részévé válik a könyv.
A római jog továbbélését, az európai magánjog fejlődését bemutató munka a hazai irodalomban mindenképpen újszerű ismertetése a magánjogtörténet egyik izgalmas kérdésének. Hamza Gábor aprólékos, hosszú éveket igénybe vevő munkája nem hiányozhat a magukat műveltnek tartó magyar magánjogászok könyvespolcáról. ■
JEGYZETEK
[1] Hamza Gábor: Az európai magánjog fejlődése. A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2002. 362 o.
[2] Hamza Gábor-Földi András: A római jog története és institúciói. Budapest 2002
[3] Hamza Gábor-Földi András: Az európai magánjog fejlődésének főbb útjai. Savaria University Press, Szombathely 1998. 101. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
