A 2010. évből származó adatok szerint Magyarországon 5476 humán reprodukciós eljárást (mesterséges megtermékenyítést) végeztek el, amelyből 1146 beavatkozás során alkalmaztak ún. in vitro fertilizációt (IVF), vagyis, "lombikban" történő megtermékenyítést.[1] Ezekben az esetekben jönnek tehát létre olyan embriók, amelyek - legalábbis rövid ideig - az emberi testen kívül élnek. A testen kívüli embriók több szempontból is sajátos helyzetűek. Egyrészt nincs olyan jogforrás - sem jogszabály, sem alkotmánybírósági döntés - amely szabályozná jogállásukat. Míg a testen belül fejlődő embrióknak védelmet biztosítanak a magzatvédelmi törvény,[2] illetve az Alkotmánybíróság abortuszhatározatai,[3] addig a lombikembriók védelme tisztázatlan. Másrészt ezek az embriók nincsenek senkinek a testén belül, aki ennek révén - önrendelkezési jogára hivatkozva - magának vindikálhatná a döntési jogot sorsukról.
A tanulmány inspirálója az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) előtt lezajlott Evans kontra Egyesült Királyság-ügy,[4] amely bár nem újkeletű, mégis több szempontból is aktuális. Egyrészt azért, mert a mesterséges megtermékenyítési eljárások jogilag egyik azóta sem megoldott területét, az eljárásban részt vevő személyek közötti érzelmi viszony felbomlását érinti, másrészt azért, mert a releváns magyar szabályozás mindmáig a strasbourgi döntéssel ellentétes tartalmú.
Az Evans-ügy központi kérdése az élettársak ivarsejtjeiből létrehozott embrió feletti rendelkezési jog a kapcsolat felbomlása esetére. A tényállás szerint az indítványozó nő és élettársa együtt kezdték el az IVF kezelést, amelynek során kiderült, hogy az indítványozónak petefészekrákja van, amely csak a petefészkek eltávolításával gyógyítható. Mivel az indítványozó betegsége lassú lefolyású volt, lehetőség nyílt arra, hogy néhány petesejtet nyerjenek tőle, amelyekből IVF eljárással - az élettárs ivarsejtjeinek felhasználásával - embriókat hoztak létre lefagyasztás és későbbi beültetés céljából. A mesterséges megtermékenyítésből és embrióbeültetésből álló kezelésbe az egyesült királysági szabályozás[5] szerint mindkét félnek bele kell egyeznie, a beleegyezést azonban egészen az embriók méhbe való beültetéséig bárkmelyikük visszavonhatja. A kezelés lefolytatásába az indítványozó és partnere egyaránt beleegyeztek. Nem sokkal ezután az élettársi kapcsolat felbomlott, a férfi partner pedig visszavonta beleegyezését, amelyet az embriók beültetéséhez adott, és követelte azok megsemmisítését. Ezzel teljes mértékben megfosztotta az indítványozót a genetikai anyává válás lehetőségétől, mivel a nőnek további petesejtjei a műtét miatt nem voltak, a korábban levett petesejtekből létrehozott embriókat pedig nem használhatta fel.
Az indítványozó pert indított a beleegyezés visszaszerzése érdekében, a hazai bíróságok azonban sem első fokon, sem a fellebezési eljárásban nem adtak helyt érvelésének. Döntésüket azzal indokolták, hogy a szabályozás kifejezett célja, hogy IVF eljárások kizárólag a felek együttes beleegyezésével vezethessenek terhességhez, hiszen a közös embrió esetében nem csupán genetikai anyagok egyszerű keveredéséről van szó, hanem a szülővé válásról való döntés jogáról, amely az önrendelkezési jog része. Az ügy ezután került az EJEB elé, ahol az indítványozó arra hivatkozott, hogy az Egyesült Királyság szabályozása sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményében (EJEE) biztosított magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogát (8. cikk) és a megkülönböztetés tilalmát (14. cikk), valamint az embrió élethez való jogát (2. cikk).
A magán- és családi élet védelme kapcsán az indítványozó úgy vélte, hogy bár a legtöbb esetben az együttes beleegyezés megkövetelése a reprodukcióhoz való jog minél teljesebb érvényesülését szolgálja, az ő egyedi esetében méltányos lenne az ettől való eltérés. Érvként használta fel a természetes fogamzás menetét is, ahol a férfinak sincs lehetősége a megtermékenyítés után befolyásolni a terhesség sorsát. Mindehhez hozzáfűzte, hogy a gyermek(ek) megszületése esetén a férfi féltől semmiféla anyagi támogatást nem igényel, sőt azt sem kívánja, hogy a férfi a gyermek(ek)et jogi értelemben sajátjának ismerje el. Ezzel összefüggésben az EJEB a következőket fejtette ki.
" [A] 'magánélet', amely tág fogalom, magában foglalja többek között [...] az arról való döntés jogát, hogy az egyén kíván, avagy nem kíván szülővé válni. [...] A 8. cikk körében így az a kérdés merül fel, hogy vajon az államnak van-e pozitív kötelezettsége arra, hogy a nő számára, aki olyan kezelésbe fektetett energiát, amely-
- 150/151 -
nek célja a genetikailag rokon gyermek megszülése, lehetővé tegye a beültetés folytatását, dacára annak, hogy korábbi partnere, a hímivarsejtet nyújtó férfi visszavonta beleegyezését. [...] Tekintettel arra, hogy az IVF kezelés kényes erkölcsi és etikai kérdéseket vet fel a háttérben gyorsan változó orvosi és tudományos fejlődés kapcsán, és mivel az üggyel összefüggésben felmerülő kérdések olyan területeket érintenek, amelyekben nincs közös nevező a részes államok között, az EJEB úgy véli, hogy az államoknak megengedhető mérlegelési jogkör terjedelmének igen szélesnek kell lennie."[6]
Az EJEB-et az indítványozónak az az érve sem győzte meg, hogy a férfi és női felek jogi helyzete alapvetően eltérő az IVF folyamán.
"Míg egyértelműen eltérő mértékű a két fél IVF eljárásba való bevonódása, addig az EJEB nem fogadja el, hogy a 8. cikkben biztosított jogok a férfi donor tekintetében szükségszerűen kevésbé érdemesek védelemre, mint a nő vonatkozásában; nem tartja magától értetődőnek azt sem, hogy az érdekek mérlegelése mindig a nő javára billentse a helyzetet. [... A]z Egyesült Királyság semmi esetre sem az egyetlen a részes államok között, amely az IVF eljárásban résztvevő mindkét félnek biztosítja a jogot, hogy visszavonja genetikai anyagai felhasználásához vagy tárolásához adott beleegyezését, bármely pillanatban, egészen az embrió beültetéséig."[7]
Az EJEB végkövetkeztetésként kimondta, hogy a HFEA szabályozása tiszta és egyértelmű, amelyeket a felek megismerhettek és megértettek, az Egyesült Királyság nem lépte át mérlegelési jogkörének határát, a 8. cikk sérelme tehát nem valósult meg. Az ügy ellentmondásosságára az ítélethez csatolt különvélemények világítanak rá.[8] Úgy vélték, hogy a többségi ítélet túlzott jelentőséget tulajdonított a közérdeknek, és nem fordított kellő figyelmet a szembenálló egyéni jogok természetére. Az ügynek ugyanis lényeges eleme az indítványozó sajátos helyzete (ti. hogy más módon nem lehet genetikailag rokon gyermeke). A valódi kérdés így az, hogy a felek jogai közti egyensúly ilyen rigid megállapításával a jogalkotó vajon helyesen cselekedett-e. A beültetés megtagadása az indítványozótól ugyanis nem pusztán korlátozása, hanem teljes elvonása a saját gyermekhez való jogának. A felek jogai és érdekei közötti egyensúlyt az ügy sajátos körülményeinek gondos mérlegelésével kell megállapítani; amely a jelen esetben is igazságosabb megoldáshoz vezethetett volna. A Nagykamara által hozott ítélet végkicsengése egybevág az előzőekkel.
"A Nagykamara egyetért a Kamarával abban a tekintetben, hogy a 'magánélet' [...] magában foglalja a szülővé válásról és szülővé nem válásról kialakított döntéshez való jogot is. [.] A jelen ügy által felvetett dilemma két magánszemély 8. cikk által biztosított jogának összeütközése: az indítványozó és [a férfi] érdeke összeegyeztethetetlenek egymással, hiszen ha az indítványozónak megengedik az embriók felhasználását, akkor [a férfit] kényszerítik a szülővé válásra, míg ha [a férfi] beleegyezésének visszavonását tartják fenn, úgy az indítványozótól tagadják meg a genetikai szülővé válás lehetőségét."[9]
A nemzeti szabályozás értékelésében a Nagykamara elismerte annak létjogosultságát, hogy a jogi szabályozás különbséget tesz a természetes úton fogant embriók és az IVF által létrejött embriók között, azáltal, hogy figyelembe veszi az utóbbi esetben a megtermékenyítés és a beültetés között eltelt időt. Ennek során arra jutott, hogy a szabályozás alapja az emberi méltóság és a szabad akarat tiszteletben tartása, valamint az igazságos egyensúly megteremtése volt azáltal, hogy kivétel nélkül mindenki számára biztosítja, hogy ivarsejtjeit ne használhassák fel beleegyezése nélkül. A jogi szabályozás abszolút jellege - a kivételek kizárása - elsősorban a jogbiztonságot szolgálja. A meglévő szabályok nem terjeszkednek túl az állam mérlegelési jogkörén, így nem valósult meg a 8. cikk sérelme.
A különvélemények elsősorban ehelyütt is a szabályozás merevségét illették kritikával. A HFEA ugyanis nem csupán korlátozza, hanem teljes mértékben el is vonja az indítványozó jogát arra, hogy genetikailag rokon gyermeke lehessen. A férfi a petesejtek megtermékenyítése által elvesztette kizárólagos rendelkezési jogát hímivarsejtjei felett, hiszen azok az embrió részévé váltak, amelyet két ember közösen hoz létre. Az embriók megsemmisítése tehát egyben az indítványozó petesejtjeinek megsemmisítését is eredményezi. Mindezeket figyelembe véve leszögezhető, hogy a brit jogalkotás nem volt képes igazságos egyensúlyt teremteni a felek érdekei között, az EJEB-nek pedig figyelmet kellett volna fordítania az igazságosság és méltányosság tényezőire is.
Bár az ivarsejt nem tekinthető szigorúan véve a test részének, az azzal való rendelkezés mégis az önrendelkezési jog részeként definiálható. Az IVF eljárás résztvevőjének ezért legtöbb esetben külön beleegyezést kell adna ivarsejtjei levételéhez, illetve a megtermékenyítéshez. A jogi keretek kialakítása eddig a pontig egyszerű, mivel az ivarsejt kizárólag egyetlen természetes személyhez köthető, aki - egészen az esetleges adományozás vagy a megtermékenyítés lezárultáig - korlátlan döntési jogkört gyakorol saját
- 151/152 -
sejtjei felett. Abban a pillanatban azonban, ahogy a mesterséges megtermékenyítés megkezdődik, az ivarsejt már nem különíthető el többé az eljárásban részt vevő másik fél sejtjeitől, a két ivarsejt ténylegesen - és jogi értelemben is - eggyé válik. Ez természetesen a rendelkezési jogot is átalakítja, közössé teszi a felek között. A felek (szülők) érdekei azonban nem mindig mutatnak azonos irányba. Ezt a konfliktust a különböző jogrendszerek eltérő módon próbálják megoldani. A legtöbb esetben - így az európai államok többségében és az Egyesült Államok nagy részén - a rendelkezési jog azonos terjedelmű marad: az embriók felhasználásához, adományozásához vagy lefagyasztásához mind a férfi, mind a női fél kifejezett hozzájárulása szükséges. Egyes esetekben a szabályozás eltérő terjedelmű rendelkezési jogot ad a partnereknek - mint például Ausztriában, Németországban és Magyarországon -, és a női fél javára billenti a konfliktushelyzetet. Bizonyos államokban a felek megállapodást köthetnek a rendelkezési jog tekintetében, illetve meghatározott események bekövetkezte esetére (pl. kapcsolat megszakadása, egyik fél halála) kizárhatják, hogy a másik fél felhasználja az embriókat.
Sajátos fejlődéstörténet rajzolódik ki az Egyesült Államok idevágó esetjogában.[10] A Davis kontra Davis ügyben[11] az embriók feletti rendelkezési jog kérdése válóper kapcsán merült fel, amelyben a feleség az adományozás, a férj a megsemmisítés mellett foglalt állást. Precedens hiányában a bíróság áttekintést nyújtott a testen kívül létrejött embriók sorsának jogi rendezési lehetőségeiről.
"A modellek rangsorolhatók; az egyik szélsőséges megoldás azt követeli meg, hogy az ivarsejtet adók felhasználják valamennyi embriót beültetési vagy adományozási célra, a másik szélsőséges megoldás pedig azt, hogy minden fel nem használt embriót automatikusan semmisítsenek meg. Más megfogalmazások a rendelkezés jogát a női ivarsejtet nyújtó személyre ruházzák, vagy minden esetben, mivel neki nagyobb a fizikai és érzelmi hozzájárulása az IVF eljáráshoz, vagy csak abban az esetben, ha az embriókat saját célra kivánja felhasználni. Két 'vélelmezett kötelem'-modell is található: az egyik az IVF eljárásba való beleegyezésből következtet arra, hogy az IVF-klinika bír hatáskörrel annak eldöntésére, hogy [...] adományozzák, megsemmisítsék, vagy kutatásra használják fel a 'fagyasztott embriókat'; a másik a feleknek az embrió létrehozatalában való részvételéből arra következtet, hogy visszavonhatatlan kötelezettséget vállaltak a reprodukcióra, ami megköveteli a beültetést vagy az adományozást. Ún. 'equity-modellek' is léteznek: az egyik úgy kívánja elkerülni a konfliktust, hogy szétosztja a 'fagyasztott embriókat' a felek között, hogy mindketten azt tegyenek nekik juttatottakkal, amit kívánnak; a másik modell vétójogot biztosít annak a félnek, aki el kívánja kerülni a szülővé válást, legyen ez akár a férfi, akár a női fél."[12]
A bíróság, mivel a felek nem kötöttek megállapodást vagy szerződést arról, hogy mi történjék a felhasználatlan embriókkal - ami kötelmi jogi megközelítést vont volna maga után az ügy eldöntésekor -, és hatályos jogszabály sem rendezte az embriók sorsát, úgy döntött, hogy a felek alkotmányos jogainak vizsgálatával határoz az ügyben. Elismerte a felek reprodukcióhoz való jogát, mint a magánszféra védelméhez való jogból eredő részjogosítványt, amely "az ember egyik fő polgári joga".[13] Kimondta továbbá, hogy ez a jog negatív megközelítésben is értelmezhető: a reprodukciótól való távolmaradás, illetve a reprodukció elkerülésének jogaként, amely azonos jelentőséggel bír, mint a pozitív értelemben vett jog. Az ítéletben végül azt rögzítette, hogy "[A] nem kívánt szülővé válás súlya jelentősebb, mint az embrió adományozásának érdeke".[14] Általános összefoglalásként a bíróság leszögezte, hogy az embriók feletti rendelkezéssel kapcsolatos vitákban elsősorban a felek kívánságát kell szem előtt tartani, amennyiben ez nem lehetséges, akkor a korábbi megállapodásukat kell alapul venni. Ha ez sem nyújt megoldást, a felek érdekeit kell mérlegelni. Ebben az esetben előnyt kell élveznie annak a félnek, aki el akarja kerülni a szülővé válást, mivel a másik félnek rendszerint még van lehetősége, hogy más úton legyen szülő. Amennyiben ez sem lehetséges, akkor végső megoldásként az embriók saját célra való felhasználása mellett kell dönteni.
A Kass kontra Kass ügyben[15] a felek az IVF eljárás kezdetén tett nyilatkozatban rögzítették: későbbi véleményütközésük esetén az embriókat kutatási célra kell felhasználni. Válóperük után azonban a feleség indítványt nyújtott be a bírósághoz, hogy engedélyezzék számára az embriók saját célú felhasználását. A bíróság a döntéshozatalban érvényesítette a Davis-ügyben megállapított alapelveket, vagyis a felek korábbi megállapodását vette figyelembe, így az embriókat kutatási célokra használták fel. Emellett azonban a bíróság felhívta a figyelmet a Davis-ügyben lefektetett alapelvek fontos hiányosságára is. Ha a bírói döntés alapját kizárólag a felek korábbi megállapodása képezi, akkor a bíróság nem tud figyelemmel lenni az IVF eljárás hosszadalmassága miatt felmerülő bizonytalansági tényezőre. A felek szándéka ugyanis idővel megváltozhat, sőt az is lehetséges, hogy az IVF kezdetekor ismertetett következmények nem érthetők, a következmények pedig előre fel nem mérhetők számukra.
Az A. Z. kontra B. Z. ügyben[16] a felek írott nyilatkozat formájában, az IVF eljárás megindítása előtt tájékozott beleegyezésüket adták az embriók lefagyasztásához, amely rögzítette, hogy válásuk esetén a feleségnek van joga rendelkezni az embriók felett, akár saját célra is felhasználhatja őket. Bár a bíróság
- 152/153 -
alkalmazhatta volna a Kass-ügyben megismert indokolást, mégis úgy találta, a beleegyező nyilatkozatok nem tükrözik híven a felek szándékát, a feleség jogának érvényesítése pedig azt jelentené, hogy a férj akaratán kívül válna apává. A bíróság leszögezte, hogy még a felek egyértelmű megállapodása esetében is lehetséges, hogy az egyik fél akaratának érvényesítése a másik fél akarata felett a közérdek sérelmét jelentené. Az A. Z. kontra B. Z. ügyben a kikényszerített szülővé válás a közérdekkel ellentétes lenne.
Az ítéletek nagy eredménye, hogy kifejezetten megfogalmazták, hogy a pozitív és negatív értelemben vett reprodukcióhoz való jog az önrendelkezési jog részeleme, amely az IVF lehetősége nyomán új tartalmat kap a természetes úton történő gyermekvállaláshoz képest. Felismerhető azonban a jog pontos kereteinek és korlátainak kidolgozatlansága és bizonytalansága. A Davis ügyben a bíróság még azt állapította meg, hogy a fagyasztott embriókkal kapcsolatos jogvitákban a felek akarata az elsődlegesen irányadó, amennyiben az embriók feletti rendelkezési jogot szerződéssel rendezték. Csak szerződés hiányában kerülhet sor a felek érdekeinek egyéb - a gyakorlatban elsősorban alapjogi - szempontú mérlegelésére, ahol a pozitív és negatív reprodukcióhoz való jog közötti összeütközés kérdésében kell megoldást találni. A Davis-ítéletet követő ügyekben azonban vonakodtak elismerni e megállapodások kikényszeríthetőségét. A kikényszeríthetetlenséget a közérdek védelmével támasztották alá, az önrendelkezési jog közérdekből való korlátozása azonban a legtöbb államban nem felelne meg a jogállami kereteknek. Ha azonban figyelmesebben megnézzük az ítéleteket jól látható, hogy valójában nem a közérdek, hanem a másik fél alapjogai érdekében valósul meg a jogkorlátozás. Ez pedig a klasszikus szükségesség-arányossági teszt alkalmazását támasztja alá.
Magyarországon a mesterséges megtermékenyítést, ezen belül az IVF eljárást is az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) szabályozza. Ezek az eljárások főszabályként házaspárok, illetve ellenkező nemű élettársak számára hozzáférhetők.[17] Néhány éve fennálló lehetőség, hogy egyedülálló nők is részt vehetnek mesterséges megtermékenyítési eljárásban,[18] ez esetben a felhasznált spermiumok anonim donortól származnak. A reprodukciós eljárás megkezdéséhez vagy egyedülállóvá vált nő esetében annak folytatásához mindkét fél együttes, illetve az egyedülállóvá vált nő esetén a nő írásos beleegyezése szükséges, teljes bizonyító erejű magánokirat formájában.[19]
Amennyiben a petesejt megtermékenyítése már megtörtént, a női partner tovább folytathatja az eljárást, abban az esetben is, ha egyedülállóvá vált (vagyis partnerével fennálló kapcsolata megszakadt, vagy a partner elhunyt). Ha az embrióbeültetés még nem történt meg, a pár együttes kérelmében kifejezetten kizárhatja az eljárás folytatásának lehetőségét a férfi partner halála esetére. A törvény nem szól arról, hogy előzetesen ki lehetne zárni az eljárás folytatását a kapcsolat megszakadása esetére, és egyáltalán nem tesz említést arról, hogy a női partner halála esetén a férfi partner milyen jogokkal rendelkezik a megmaradt embriókkal kapcsolatban. Az in vitro létrehozott és még be nem ültetett embriók feletti rendelkezési jogot az azt létrehozó házastársak, illetve élettársak közösen gyakorolják, egészen az egyik partner haláláig, függetlenül attól, hogy házasságukban vagy élettársi kapcsolatukban változás állt-e be. A rendelkezés jogáról közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban bármelyik fél lemondhat.[20]
Melyik szabályozási megoldás támogatható tehát az embriók feletti rendelkezési jog tárgykörében? A felek egyenrangúságát elismerő vagy az anyát (női felet) előnyben részesítő modell? Hogyan értékelhető mindezek alapján a nők önrendelkezési jogát előtérbe helyező magyar szabályozási megoldás?
A női többletjogosítványok mellet érvelők gyakran nyúlnak vissza a természetes fogamzás menetéhez és az abortuszra vonatkozó szabályozási megoldásokhoz mint zsinórmértékhez. Könnyen belátható azonban, hogy ez az analógia helytelen. Természetes fogamzás esetén ugyanis az embrió a nő testén belül helyezkedik el, ami eleve kizárja azt, hogy a másik fél jogot formáljon a felette való rendelkezésre. A magzat kihordásáról vagy ki nem hordásáról - az abortuszról - való döntés így kizárólag a nő/anya önrendelkezési jogkörébe tartozik. (Igaz, nem áll példa nélkül az apai beavatkozás megkísérlése sem.[21]) Az anya testén kívül létrejött embriók viszont még nem képezik "részét" az anya testének, ez tehát nem lehet indoka annak, hogy az anya rendelkezési joga erősebb legyen, mint az apáé. Ezt az álláspontot erősíti meg az idézett Davis kontra Davis ügy ítélet is, amely részletesen kifejti, hogy a nő testi integritásának kérdését az IVF embriók esetében nem lehet figyelembe venni. Felmerülhet emellett az az érv is, hogy az IVF eljárásokban a nők lényegesen nagyobb fizikai (és ezzel összefüggésben lelki) megterhelésnek vannak kitéve, testi és érzelmi energiaráfordításuk tehát jelentősebb, mint az eljárásban részvevő férfiaké. Úgy vélem azonban, hogy ez a megtermékenyítési eljárásban jelentkező egyenlőtlenség nem alapozza meg azt, hogy a férfira akarata ellenére a gyermek születésével, apává válással együttjáró életre szóló felelősséget rójon.
- 153/154 -
A rendelkezési joggal kapcsolatos megoldás megfogalmazásánál felvetődhetnek olyan jogon kívüli tényezők, amelyek befolyásolják az anyaságról és az apaságról alkotott felfogást. A legújabb jogirodalom képviselői két konvergens irányt figyelnek meg a szülői szerepekre vonatkozó jogi szabályozásban és e szerepek társadalmi megítélésben. Az egyik, hogy a jog igyekszik megőrizni legalább annak látszatát, hogy előnyben részesíti a nuklerális család modelljét, vagyis törekszik arra, hogy a születendő gyermek számára az anya mellett apát is "biztosítson", és ez az apafigura a korábbi jelképes, szimbolikus apaságtól egyre inkább a valódi, szociális értelemben vett apaszerep felé mozdul el. A joggyakorlat - ahogy az az Evans-ügyben hozott EJEB-ítéletből, illetve az Egyesült Államok esetjogából is kitűnik - egyre többször ismeri el kifejezetten az apaság szociális "következményeinek" jelentőségét. A másik irány, hogy a szociális értelemben vett apaság egyre fontosabb jelenség a társadalomban. Ez utóbbi megalapozható különböző adatokkal: ahelyett hogy pusztán "spermiumdonorként" funkcionálnának, a férfiak egyre inkább bevonódnak a gyermekvállalásba, részt vesznek a szülésnél, figyelembe veszik továbbá az alkohol, a nikotin és más drogok hatását a hímivarsejtek minősége tekintetében. Az apaság jelentősége és az ezzel kapcsolatos felelősségvállalás tehát egyre inkább növekvő tendenciát mutat.[22] Paradox helyzetet teremt mindazonáltal, hogy az apaság jogi-társadalmi megítélése a jogszabályokból és a joggyakorlatból kivehetően nem elsősorban a gyermek mindenekfelett álló érdekét veszi kiindulópontként. Ennek bizonyítéka lehet már az is, hogy a legtöbb szabályozás nem követeli meg házassági kötelék fennállását az mesterséges megtermékenyítésben való részvételhez, mindenképpen ebben az irányba mutat azonban, hogy egyre több államban teszik lehetővé az egyedülálló nők számára is a részvételt. Az apasági kérdések tehát elsősorban a férfi önrendelkezési jogát, nem a gyermek családban nevelkedésének jogát tartják szem előtt.
A magyar szabályozás nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a két nemnek eltérő a reprodukcióhoz nyújtott fizikai ráfordítása, hiszen az Eütv. lehetővé teszi, hogy - ha ezt nem zárták kifejezetten ki - a nő önállóan rendelkezzen az embriók beültetéséről, folytatva a mesterséges megtermékenyítési kezelést házassága vagy élettársi kapcsolata felbomlása ellenére is. Alapjogi szempontú értékelésben azt mondhatjuk, hogy ez a megoldás a női reprodukcióhoz való jog előtérbe helyezés érdekében nem csupán korlátozza, hanem a sikeres megtermékenyítés után gyakorlatilag elvonja, kizárja, vagyis lényeges tartalmában is érinti a férfi negatív értelemben vett reprodukcióhoz való jogának érvényesülését. Mindez több szempontból is problematikusnak tekinthető. Egyrészt - alapjogi szempontból - nem felel meg az alapjog-korlátozás követelményeinek, hiszen teljesen kizárja a szülővé nem válás lehetőségét. Márpedig az alapjog lényeges tartalmának korlátozása még más alapjogának érvényesítése érdekében sem megengedett. Másrészt - szociológiai érvekre támaszkodva - ellentmond az Európában egyre inkább elterjedőben lévő "szociális apaság" modelljének, amely a férfiak családban és a gyermekek életében betöltött egyre nagyobb szerepe felé mutat.
Mindezekre tekintettel úgy vélem, hogy bár a magyar jogi modell számos értékes vívmányt rögzít - amilyen az élettársak számára nyitva álló meddőségi kezelés vagy az egyedülálló nők önrendelkezési és reprodukcióhoz való jogának kiterjesztése -, ám az embriók feletti rendelkezési jogra vonatkozó szabályai módosítást igényelnek. Töretlenül biztosítaniuk kell az apa reprodukciós önrendelkezési jogát a teljes mesterséges megtermékenyítési eljárásban. Ez alól kivétel csak akkor tehető, illetve e követelmény mérlegelése csak akkor valósulhat meg, ha a nő reprodukciós joga elvesztésének kockázata áll szemben a férfi reprodukciós jogének elvesztése kockázatával, vagyis ha a tényállás a bemutatott Evans-ügyhöz hasonló. Az IVF új kihívásai nem minden esetben teszik lehetővé a korábban "bevált" jogi megoldások alkalmazását. A jogalkotónak túl kell lépnie a természetes fogantatás és az abortusz szabályozási modelljén ahhoz, hogy az élettudományos és technolóigiai haladás előnyeit kiaknázza és hátrányait kiküszöbölje. Úgy vélem, az Evans-ügyben kifejtett alapelvek megjelenítése az Eütv.-ben záloga lehet a magyar normák előremutató jellegének és hosszú távú eredményes működésének egyaránt. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program támogatásával készült.
[1] Jelentés asszisztált reprodukciós eljárásokat végző intézmények 2010. évi tevékenységéről (Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet) 3. és 5. o.
http://minoseg.gyemszi.hu/conf/upload/BEK307_001.pdf (2013. 08. 31.)
[2] 1992. évi LXXIX. törvény a magzati élet védelméről
[3] 64/1991. (XII. 17.) ABH 1991.......és 48/1998. (XI. 23.) ABH 1998.......
[4] Evans kontra Egyesült Királyság, Application No. 6339/05, 2006 március 7-i és 2007. április 10-i ítélet
[5] Human Fertilisation and Embryology Act 1990 (HFEA)
[6] Vö. az ítélet 58. és 61-62. pontjával
[7] Vö. az ítélet 66-68. pontjával
[8] Vö. Evans kontra Egyesült Királyság, Application No. 6339/05, 2006 március 7-i ítélet, Traja és Mijovic bírák együttes különvéleménye.
[9] Evans kontra Egyesült Királyság, Application No. 6339/05, 2007 április 10-i ítélet (Nagykamara) 71-76. pont
[10] A következő áttekintés az alábbi művek alapján készült: Falasco, Joseph Russell: Frozen Embryos and Gamete Providers' Rights: A Suggested Model for Embryo Disposition. Jurimetrics Spring 2005; Upchurch, Angela K.: The Deep
- 154/155 -
Freeze: A Critical Examination of the Resolution of Frozen Embryo Disputes Through the Adversarial Process. Florida State University Law Review Vol. 33:395, 2005
[11] Davis v. Davis, 842 S.W. 2d 588, 597 (Tenn. 1992)
[12] Davis v. Davis ítélet 22. pont
[13] Skinner v. Oklahoma, 316 U.S. 535 (1942) Idézi: Davis v. Davis
[14] Upchurch: i. m. 413. o.
[15] Kass v. Kass 696 N. E. 2d 174 (N. Y. 1998)
[16] A.Z. v. B.Z. 725 N. E. 2d 1051 (Mass 2000)
[17] Utóbbiak számára csak akkor, amennyiben egyikük sem áll harmadik személlyel házastársi kapcsolatban Eütv. 167. § (1) bek.
[18] Vö. az egyes egészségügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2005. évi CLXXXI. törvénnyel. Hatályos 2006 július 1-jétől.
[21] A jogesetek közül kiemelést érdemel az ismert Planned Parenthood v. Casey, 505 U.S. 833 (1992) és az újabb Dubay v. Wells 506 F.3d 422 (6th Cir., 2007) ügy. Az apai jogok és az abortusz kérdését részletesen tárgyalja pl. Ezio Di Nucci: Fathers and Abortion. The Journal of Medicine & Philosophy, megjelenés alatt. Hozzáférhető: http://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=1930829 (2013.08.31.)
[22] Vö. Sally Sheldon: Fragmenting Fatherhood. The Regulation of Reproductive Technologies. Modern Law Review Vol. 68. No. 4 (2005), idézi: Caroline Morris: Paradigms of Parenting. Modern Law Review Vol. 70 No. 6 (2007) 996-997. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus.
Visszaugrás
