1. Csaba László tekintélyes terjedelmű lábjegyzetekkel ellátott monográfiájával alighanem másfél monográfiát is megírt (innen az asszociáció Fellini híres "Nyolc és fél" című filmjére). Az Európai közgazdaságtan címet viselő munka szöveges részét gyakran oldalanként akár az oldal felét kitevő jegyzetek egészítik ki, melyek - amint arra a szerző maga is utal - összességükben és önmagukban is jelentős mondanivalót hordoznak.[1] Maga a monográfia nem leíró európai integrációs közgazdaságtani áttekintést kíván adni, hanem éppen azt próbálja megfejteni, hogy mit lehet, kellene európai közgazdaságtanon érteni: a szerző egyfajta kutatási program megalkotását, az európai elemzési hagyományok újra élesztését érti ez alatt.[2] Ezt a szerző mindenekelőtt azért tartja fontosnak, mert módszertani szempontból nézve, részben a közgazdaságtudomány amerikanizálódása, részben a matematikai módszerek túltengése[3] a globalizációval és a 2008-as pénzügyi válsággal megfejelve a vizsgálat tárgyához igazodó komplex módszertant kíván. A matematikai-ökonometriai szemlélet mellett újra hangsúlyos szerepet kell adni a nemzetgazdasági egységre figyelő összehasonlító, és a political economy szemléletnek, amelyet az európai integrációban összenövő (constantly evolving) nemzetgazdaságok ténye is aláhúz. Alighanem itt lehet tetten érni azt a közös kapcsolódási pontot részben módszertanilag, részben tematikailag, amely a monográfiát az európai integrációval foglalkozó jogászok számára is érdekessé, fontossá teszi. Az európai jog és a tagállami jogrendszerek viszonya a jogtudománynak ma egyik legaktuálisabb kérdése.
Ez a kutatási céltételezés határozza meg a mű felépítését: az első téma a mai közgazdaságtudomány állapota és azon belül az a kérdés, hogy ebben mi lehet a sajátosan európai? A második téma az európai szociális piacgazdasági modell kialakulását és aktuális állapotát méri fel, benne a 2008-as válság kezelését. A harmadik téma az átmenet, a rendszerváltozás során adódó mérleget vonja meg, ebben különös hangsúlyt helyezve az európaizálódásra.
2. A mai közgazdaságtudomány állapota a szerző diagnózisa szerint abban foglalható össze, hogy egyrészt az elmélet és a gyakorlat korábban nem látott mértékben elszakadt egymástól, másrészt pedig a Paul Samuelson nevével jellemezhető neoklasszikusnak nevezett ún. főáram (deduktív, modellszerű gondolkodás, matematikai nyelven történő kifejtés) egyre komolyabb kritikát kap.[4] Ehhez járul a közgazdasági gondolkodás amerikanizálódása: a természettudományokhoz hasonlóan a kutatás súlypontja az USA-ba tevődött át (a Nobel díjasok többsége is innen kerül ki). Mindez az analitikus, általánosítást, törvényszerűségeket kereső társadalomtudomány európai kontinensre korábban jellemző fejlődését háttérbe szorítja, és ez példátlanul felerősödött a közgazdaságtudományi gondolkodás vonatkozásában. A szerző hatalmas ismeretanyag birtokában tekinti át a jelentősebb szerzők munkásságát, csakúgy, mint a szakirodalom, ezen belül is a szakfolyóiratok sorsát, ahol az angol nyelv egyre inkább előretör. Eljött az ideje az európai elemzési hagyományok újraélesztésének, vagyis a nemzetgazdaságot, mint egységet kell jogaiba visszahelyezni.
Erre e felvezetésre alapozva Csaba László tizennégy pontban foglalja össze egy európai sajátosságokra épített közgazdaságtani gondolkodás mibenlétét. Ilyen pl. a visszatérés az európai integráció témáiban is a matematikai-statisztikai, ökonometriai szemlélet mellett korábban művelt politikai gazdaságtani (Nationalökonomie, political economy) megközelítéshez. Ilyen pl. az, hogy a szerző szerint az oktatásban is meg kell jeleníteni - a bolognai rendszer bukása következtében - a közgazdaságtani ismeretek, mint a tudáspiramis adott esetbeni alapját, amint ez pl. a jogtudománnyal a helyzet: ennek megfelelően oktatni kellene közgazdászhallgatóknak a versenypolitikát és a versenyjogot is. Tegyük hozzá: a versenypolitika-versenyjog EU-ban az első pillanattól elfoglalt központi, a belső piac "szívét" képező funkciójánál és helyénél fogva persze jobbára az európai versenypolitikát és versenyjogot.
Nem véletlen, hogy a versenyjogi posztgraduális képzések (ELTE, PKKE) - személyes oktatói tapasztalataim szerint - nagy súlyt
- 556/557 -
helyeznek a felvezető ismeretek során a közgazdasági-integrációgazdasági alapok bemutatására, hiszen enélkül a versenyjogi szabályok és gyakorlatuk "lába" nem ér le a földig, a levegőben lóg. Egy-egy kartell-ügy ismertetése, elemzése elkerülhetetlenné teszi a versenypolitikai alapokra való visszautalást, különben nem érthető, hogy miért úgy szól az uniós kartelltilalom, ahogyan szól, és miért úgy alkalmazza a Bizottság, és az Európai Bíróság, ahogyan.
Nem véletlen, hogy a szerző különös súlyt fektet az európaizáció jelenségére: a horizontálisan és vertikálisan zajló integrálódás az egyes tagállamok nemzetgazdaságainak összehasonlító gazdaságtani elemzése alapján arra az eredményre vezet, hogy egyetlen tagállam önmagában való vizsgálata az integrációs kötelékek, hálózatok hatásmechanizmusának egyidejű és kontextusban történő vizsgálata nélkül értelmetlen. A szerző - jogtudományra mindig is figyelő szemléletének megfelelően - utal a német Alkotmánybíróság európai jogfejlődéssel, különösen a Lisszaboni Szerződés alkotmányosságával kapcsolatos,[5] majd a sorozatos görög mentőcsomagokra vonatkozó gyakorlatára, amely testület "arcát" megőrizve kidolgozta a szuverenitás "érinthetetlen magjá"-nak tételét, ám minden esetben enged utat a szuverenitás további elemei gyakorlásának uniós hatáskörbe való átadására. Tegyük hozzá: a német szakirodalom a Lisszabon-ítéletben kifejtett "alkotmányos önazonosság" érinthetetlenségének tételét az integráció előrehaladásának fényében túlhaladottnak: inkább a Bundesverfassungsgericht saját önazonosságának megőrzéséért folytatott utóvédharcnak tekinti.[6] Ez nem is megalapozatlan, hiszen az integráció előrehaladása az uniós jog újabb területeken való - a tagállami jogok rovására történő - térfoglalásával jár, ami szűkíti a tagállami alkotmánybíróságok eljárási lehetőségeit is.
A szerző nem véletlenül sürgeti a tizennégy pontot összefoglalva, hogy a közgazdaságtannak súlyt kell helyeznie a társtudományokkal való párbeszédre, hiszen a matematikai modellezéssel a gazdasági történések, így különösen a trendváltások, a válságok gyakran éppen nem a közgazdasági racionalitás mentén alakulnak. Figyelmet kell ezért fordítani a szociológia, filozófia, történettudomány, politológia eredményeire is.
3. A mű második nagy témaköre az európai szociális piacgazdaság mibenlétének kibontása. A kiindulás természetesen a német eredet: Röpke és Eucken, valamint utóbbi nevéhez fűződő - Németországban ma is - a piacgazdaság alapjaival kapcsolatos minden közgazdasági és gazdasági jogi elemzés alfájának számító freiburgi iskola és az ott kidolgozott, a gazdaság rendszerszemléletén, a rendszer egységben való vizsgálatán alapuló un. Ordnungstheorie/Ordnungspolitik.[7] A gazdasági-üzleti jogi kérdésekkel foglalkozó - akár elméleti, akár gyakorlati - jogászok érdeklődésére feltétlenül számot tart ez a kitűnő összefoglalás, hiszen a napi zsurnalisztikai, vagy politikai kommunikációban a szociális piacgazdaság mindenre, és mindennek az ellenkezőjére is felhasznált (agyonhasznált) hivatkozási alap, anélkül persze, hogy annak mibenlétével tisztában lennének. Az alapozásra Csaba László célzottan a modell és a valóság viszonyának bemutatása érdekében kerít sort, hiszen a német jóléti állam pl. a német újraegyesítéssel teljesítőképességének határára jutott. (Tény persze, hogy a német egységnek nem volt alternatívája - annak idején: 1990 tavaszán Otto Graf von Lambsdorff[8] frappánsan arra egyszerűsítette le egy konferencián a dilemmát, hogy vagy a keletnémetek rohannak át a nyugatnémet márkához, vagy a márka gurul át a keleti részbe.) A német gazdaságpolitikai gyakorlat mára messzire került az eucken-i modelltől, bár mellékáramlatként tovább él.[9] Az európai integráció azonban az összehasonlító gazdaságtani elemzések eredményeként feltárt pl. német-francia (államvezérelte-centralizált) különbségeket relativizálja, így az integráció-specifikus céltételezés - amint az Csaba László fejtegetéseiből egyértelműen kiderül - az európai szociális modell tekintetében is a szuverenitás gyakorlása átruházásának tárgykörébe csúszott. A szerző korábban elképzelhetetlen léptékű szuverenitás-átruházás példájaként utal a European Stability Mechanism (ESM) létrejöttére, valamint a nagybankok EKB felügyelete alá helyezésére, egyben utal arra, hogy mindez a monetáris politika, sőt: a jogpolitika aspektusában a bírói hatalom[10] egy részének - így a már említett alkotmánybíráskodásnak - súlypontja áthelyeződésével járt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
