Jog és szociálpszichológia ezer szálon kapcsolódnak egymáshoz. Jóllehet a jogrend és a jogi gyakorlat országonként különbözhet, s az is igaz, hogy a szociálpszichológusok érdeklődése elsősorban az esküdtbíráskodást folytató angolszász országokban fordult a jogalkalmazás felé egyebek között a benyomáskeltés, a tanúvallomások, az ítéletalkotás vagy a jogtudat területén, a szociálpszichológiai tapasztalatok és szempontok szélesebb körben is hasznosnak bizonyulhatnak.
Jelen tanulmány arra vállalkozik, hogy ízelítőt ad azokból a kutatásokból, amelyek a jogi ítéletalkotás szempontjából kiemelt jelentőségű felelősségtulajdonítás és az eseményt elbeszélő nyelvi konstrukció közötti összefüggéseket tárták fel. Mindenekelőtt azonban, azoknak az olvasóknak a számára, akik kevésbé járatosak a szociálpszichológia fogalomrendszerében, néhány alapfogalmat kell bevezetnünk.
Az emberi helyzetek megismerése és megértése rendkívül összetett folyamat. Életünk során csecsemőkorunktól kezdve, rengeteg tapasztalatot halmozunk fel, miként születésünk pillanatától, sőt, már magzati életünkben valamennyi élethelyzetben az ingerek végtelen változatossága vesz körül bennünket. Hogyan tudunk a tapasztalatok és ingerek sűrű erdejében olyan rendet vágni, ami lehetővé teszi, hogy a legkülönbözőbb élethelyzetekben, beleértve a társas helyzeteket, odaillő módon, hatékonyan, adaptívan vagyunk képesek viselkedni? Erre a kérdésre a pszichológiában az ösztöntanoktól a tanuláselméleteken át az információfeldolgozási és jelentésszerveződési modellekig számos válaszkísérlet született. A társas viszonyok megértésében érdekelt szociálpszichológiában a szociális észlelést és ítéletalkotást illetően a múlt század közepétől az a felfogás vált meghatározóvá, hogy az emberek részben veleszületett módon, részben kulturális tanulás révén a korai szocializáció folyamán a társas viszonyok felfogására egy olyan észlelési kategóriarendszert sajátíttatnak el, ami az ezekben a viszonyokban és helyzetekben megjelenő viselkedést értelmessé, jelentéstelivé teszi számukra.
Ezt a felfogást Fritz Heidernek, a múlt század egyik legjelentősebb, a harmincas években Ausztriából az Egyesült Államokba települt szociálpszichológusának a róka és a holló aesopusi meséjéhez fűzött elemzésével szemléltethetjük (Heider, 2002). A mese így kezdődik: "Egyszer a róka meglátott egy hollót, amint a faágon ült és szájában egy nagy darab sajtot tartott. Ezt a sajtot megszerzem magamnak, gondolta a róka, és odalépdelt a fa alá.
Jó napot, holló asszony - kiáltotta fel a róka -milyen jó színben van ma, milyen szép fényesek a tollai, hogy csillog a szeme, ha egy dalt is hallhatnék magától, úgy üdvözölhetném, mint a madarak királynőjét.
Ezt a történetet Heider a következőképpen írja át pszichológiai fogalmakra: A róka lát egy sajtot, amit a holló birtokol. A róka szeretné megszerezni a sajtot, de nem tudja (mert nem tudja a szükséges mozgást elvégezni). A róka azt hiszi (vélelmezi), hogy a hízelgés, amit ő képes előállítani, azt okozza (eredményezi) majd, hogy a holló hinni fog neki, és ki is akarja majd ezt mutatni. Ami viszont azt okozza (eredményezi) majd, hogy a holló kinyitja a csőrét, ami azt okozza (eredményezi), hogy a holló nem birtokolja többé a sajtot. Ezután a róka képes a sajtot birtokba venni.
A dőlt betűkkel szedett fogalmak (tud, vél, okoz, eredményez, birtokol, stb.) azok a pszichológiai kategóriák, amelyek értelmet adnak a cselekvéses eseményeknek.
Könnyű belátni, hogy az adaptáció szempontjából kiemelt jelentősége van az oktulajdonításnak. El kell döntenünk, hogy egy társunk agresszív vagy éppen meghunyászkodó viselkedése az illető tartós hajlamainak, ún. diszpozícióinak a következménye-e, vagy csupán a helyzet követelményei okozták. Az első esetben bármely helyzetben várhatjuk az adott viselkedés megjelenését, míg az utóbbiban más helyzeteket illetően ilyesmire nem kell számítanunk. Ezek az információk elengedhetetlenek saját viselkedésünk megtervezéséhez. Az attribúció elméletben Heider nyomán tehát belső, diszpozíciós, illetve külső, helyzeti oktulajdonítást különböztetnek meg. Azt, hogy milyen következtések, illetve információfeldolgozási lépések segítségével jutunk el az oktulajdonításhoz, az attribúcióelméleti kísérletek sora tárta fel. Ezeknek a kísérleti modelleknek bemutatása jelen témánk szempontjából nem szükségszerű, az érdeklődő olvasó számos magyar vagy angol nyelvű kötetben tájékozódhat (pl. Forgas, 1989). Már itt utalni kell azonban arra, hogy az attribúciós oktulajdonítási kutatások egyik legfőbb tanulsága, hogy az oktulajdonítási következtetések nem mérnöki pontossággal működnek. A megértendő viselkedés megjelenési módjától az észlelői és ítéletalkotási perspektíván át a sztereotípiákig és kulturális hagyományokig szá-
- 120/121 -
mos tényező torzíthatja a viselkedésre vonatkozó "objektíve adott" információkat.
Heider szerint az észlelő két dologra figyel oda, amikor egy cselekedetet külső vagy belső okokra vezet vissza. Volt-e motivációja, szándéka a cselekvőnek a cselekvés végrehajtására, illetve mennyiben függött a cselekvés eredménye a személy képességeitől. Akár a motiváció, akár a képesség hiányzik, a cselekvést nem lehet a személy valamilyen diszpozíciójának (tulajdonságának, céljának, stb.) tulajdonítani, tehát nem lehet belső okokra visszavezetni.
Az attribúciós oktulajdonítással foglalkozó kísérletek általában nyelvi anyaggal dolgoznak. Néhány mondatban bemutatnak egy helyzetet, és a helyzetről alkotott attribúciós ítéletek alapján következtetnek arra, hogy miként használják fel a kísérleti személyek a mondatokba foglalt információt. A kutatóknak azonban rá kellett döbbenniük arra, hogy a nyelv és a kommunikáció nem passzív közvetítői az információknak, hanem aktív részesei annak, hogy miként gondolja el a személy az adott helyzetet. A szavak megválasztásától a nyelvi szerkezeteken át egy esemény elbeszélésének megszerkesztéséig számos olyan nyelvi tényező van, ami képes befolyásolni, hogy egy cselekedet okát a cselekvő belső tulajdonságai vagy a helyzeti körülmények között keressük-e.
Brown és Fish (1983) tárták fel, hogy az igéknek a szokványos szemantikai leíráson túl az okságot illető burkolt jelentéseik vannak. A cselekvő-elszenvedő típusú igéknél (pl. ad, kér, üt, stb.) vagy a morális igéknél (csal, becsap, lop, stb.) a cselekvés okát a cselekvőnek tulajdonítsuk, míg az ún. inger-észlelő típusú igéknél (szeret, megdöbbent, stb.) az okot az ingerként szolgáló partnerben fedezzük fel. Az igék implicit kauzalitásával foglalkozó kutatási irány, amelyről az előző fejezetben volt szó, végül a nyelvi kategóriamodellnek nevezett elméletben kapcsolódott össze az attribúció szociálpszichológiai kutatásával. A nyelvi kategóriamodell első leírását Semin és Fiedler (1988) adták. Ebben a nyelvi kategóriák négy különböző típusát különböztették meg: három igei és egy melléknévi kategóriát. Ezek a nyelvi absztraktságban térnek el egymástól és könnyedén elhelyezhetőek egy konkrét-absztrakt dimenzió mentén.
A nyelvi kategóriák legkonkrétabb szintjét a leíró cselekvő igék képviselik. Ezek az interpretációt nélkülöző, egyszerű leírásai szabad szemmel is megfigyelhetők, jól meghatározható kezdettel és véggel rendelkező eseményeknek, amelyekben egy fizikailag invariáns tulajdonság is részt vesz. Ilyen igék például az "üt", "csókol", "ölel", "rúg" és így tovább.
A második szintet az értelmező cselekvő igék alkotják. Ezek még mindig szabad szemmel megfigyelhető, jól meghatározható kezdettel és véggel bíró cselekvések leírásai, de itt már szerepel egy értelmező mozzanat, valamint a megfigyelhető cselekvések elvonatkoztatásra kerülnek konkrét fizikai hordozójuktól, lehetőséget adva arra, hogy számos különböző viselkedés egy kategóriába legyen besorolható. Így válik például a "bánt" minden agresszív viselkedés leírójává, vagy a "segít" minden támogató viselkedés jelölőjévé.
A harmadik szintet, az állapotot kifejező igék alkotják, ezeket Semin és Fiedler két alcsoportra bontotta: állapotjelző igék, és állapotot kifejező cselekvő igék. Ezek már szabad szemmel nem látható, a cselekvő által átélt belső állapotokat fejeznek ki. A SAV igék olyan belső állapotokra utalnak, amelyek a cselekvés következtében jönnek létre (például "megdöbbenés"), az SV igék viszont cselekvéstől független belső állapotokat jelölnek (például "szeret", "gyűlöl"). Az elkülönítésében segít az úgynevezett "de"- teszt: azt lehet mondani, hogy "kedvelek valakit, de nem tudom, hogy miért", az azonban már nehezen elképzelhető, hogy "lenyűgöz valaki, de nem tudom, hogy miért" (ld. Bendix, 1966).
A legabsztraktabb szintet a melléknevek képviselik: ezek diszpozíciókra utalnak, mint például, hogy valaki "okos", "szép", "ügyetlen". Az ilyen vonások hosszan tartóak, stabilak, a szituációtól viszonylag függetlenek és személyhez kötöttek. Ötödik kategóriaként felvetődött a főnévi kategória bevezetésének a lehetősége, de ezen a téren a vizsgálati eredmények ellentmondóak. Abból a szempontból a főnevek szervesen illeszkednek a modellbe, hogy a melléknevekhez képest több információt szolgáltatnak a cselekvőről, a szituációtól relatíve függetlenek, így logikusan elhelyezhetőek az ötödik, legabsztraktabb szintként. A vizuális elképzelhetőséget illetően azonban a főnevek természetüknél fogva jobban hasonlítanak a konkrét igékhez, mint a melléknevekhez (Carnaghi, Maass és mtsai, 2008).
A nyelvi absztrakció fokának megválasztása azért lényeges, mert ez olyan strukturális tulajdonsága a nyelvnek, amely számos implikációval jár mind az okozás, mind az interperszonális tér és idő dimenziójában. Semin és Fiedler (1988) vizsgálataiból kiderül, hogy minél absztraktabb egy nyelvi megfogalmazás, annál kevesebb információt tartalmaz a szituációról (kontextus-független), és annál többet a cselekvő személyről. Az absztraktabb megfogalmazás valószínűsíti azt is, hogy az adott cselekvés megismétlődik, időben tartósabb. Ha például embereket egy adott cselekvés okáról kérdezzük, és azt a cselekvést úgy
- 121/122 -
írjuk le, hogy "János megütötte Pétert", "János bántja Pétert", "János gyűlöli Pétert", vagy "János agresszív", az emberek eltérő válaszokat adnak arra, hogy ki a cselekvés oka, mennyire jellemző a cselekvőre az adott cselekvés, valamint mennyire valószínű, hogy az adott cselekvés a jövőben megismétlődik.
Közelebb lépünk a jogi gondolkodáshoz, amikor viselkedés okának megállapításától a felelősség tulajdonításának kérdéseihez fordulunk. Egyrészt nyilvánvaló, hogy egy személyt egy cselekedetért csak akkor tehetünk felelőssé, ha a cselekedet mögött belső okokat fedezünk fel. A felelősség mértékének megállapítását illetően azonban már ismét nagy játékterünk van. Attól függően, hogy a cselekvéses esemény mely aspektusait emeljük ki, eltérő fajtájú és eltérő mértékű felelősséget fogunk megállapítani.
Heider a felelősség tulajdonításánál a felelősség öt szintjéről beszél. Asszociatív felelősségnek nevezi azt az esetet, amikor valaki nincs oki kapcsolatban egy cselekménnyel, mégis felelősnek érezheti magát miatta. Ezt a felelősséget érzik például a barátok és hozzátartozók egy szuicidium után amiatt, hogy nem figyeltek eléggé oda az elhunytra. A következő szint az oki felelősség. Ez akkor lép fel, ha egy cselekedet nem szándékos és a következményei sem láthatók előre. Klasszikus amerikai példával élve, előfordulhat, hogy rálövünk a kertünkbe behatolt betörőre, de véletlenül az éppen arra járó szomszédunkat találjuk el. Ha viszont tudtunk arról, hogy a szomszéd ott tartózkodik a közelben, mégis használtuk a puskát, akkor a következmény előreláthatósága (vagyis az, hogy esetleg őt találjuk el) megnöveli a felelősséget. Még fokozottabb felelősséget jelent, ha eleve az volt a szándékom, hogy lelőjem a szomszédomat, és ehhez a betörő felbukkanását ürügyként használtam fel. Végül a felelősségnek van egy olyan szintje, ami teljes oki felelősséget jelent, a cselekedet mégis igazolható. Ez valósul meg például akkor, ha a szomszéd lő először, vagyis az ő lelövése jogos önvédelemnek minősül.
A morális felelősség megállapítása: ritkán vagyunk a negatív események közvetlen megfigyelői. Az eseményeket nyelvi beszámolók, elbeszélések közvetítik számunkra. A nyelv a tartalmi mozzanatoktól függetlenül képes a felelősség tulajdonítását befolyásolni. Turnbull (1994) mára klasszikus kísérletével fogjuk szemléltetni, hogy a morálisan negatív eseményeket, közöttük a bűncselekményeket bemutató elbeszélő szövegek mondatainak szerkezete, nevezetesen a tematikus struktúra döntő befolyással van a morális felelősség megítélésére.
Turnbull abból indult ki, hogy egy eseményről számos kognitív helyzeti modell alkotható. Ezeket a modelleket az emberek általában valamelyik szereplő körül alkotják meg, és a további szereplőket a fókuszba állított szereplőhöz viszonyítva értelmezik. Az a nyelvi eszköztár, ami a fokális szereplő kiválasztását döntően meghatározza, a tematizáció. A tematizáció különíti el egy mondatban azt, amiről beszélünk és azt, amit mondunk róla, szakkifejezéssel élve a témát a rémától (hasonló elkülönítésről van szó, amikor alanyról és állítmányról, adott és új információról, topicról és commentről beszélnek, lásd Lyons, 1977). Amikor például azt mondjuk, hogy Péter csókolózott Máriával, a mondat tematikus fókuszába Péter kerül, míg ha Mária csókolózott Péterrel, akkor a mondat témája Mária. Az angol nyelvben a tematizációt gyakran passzív szerkezettel valósítják meg:. Peter kissed Mary illetve Mary was kissed by Peter. A magyar kerüli a passzívumot, ezért a téma kijelölésében az alany, a határozott névelő és az ágencia (cselekvőség) segít, illetve a passzívumot az általános alany helyettesíti (Máriát megcsókolták). A mondatok tematikus struktúrájának kialakítása révén tehát a beszélők akarva-akaratlanul befolyásolják, hogy a hallgató milyen szituációs modellt alakít ki, azaz hogyan értelmezi a helyzetet, beleértve azt is, hogy egy cselekedetért kinek vagy minek milyen felelősséget tulajdonít.
Turnbull (1994) kísérlete ezt a feltételezést meggyőzően igazolta. A kísérletben egyetemi hallgató kísérleti személyek véletlenszerű megoszlásban kétféle szöveget olvastak. A szövegek egy házastársi bántalmazást mutattak be egyik esetben a feleség, másik esetben a férj elmondásában. A szövegek minden tekintetben megegyeztek egymással, kivéve a tematikus struktúrát. Az első esetben midig a feleség volt a mondatok alanya, míg a második esetben mindig a férj. Az első szöveg eleje így hangzott: "Több, mint két hónapja éltem már külön John-tól. Házasságunk öt éve alatt gyakran szenvedtem a bántalmazásától..." Ugyanez a másik szövegváltozatban így szerepelt: "Több, mint két hónapja éltem már külön Mary-től. Házasságunk öt éve alatt gyakran bántalmaztam őt." Minden kísérleti személy egy szöveget olvasott. A szövegek elolvasását követően az volt a feladatuk, hogy megfogalmazzák gondolataikat és érzéseiket a szövegben bemutatott konkrét bántalmazási esetről.
A kísérleti személyek válaszait kijelentésekre bontották, és tartalomelemzésnek vetették alá. A tartalomelemzés vezető szempontja a szereplők felelősségére utaló tartalmak kódolása volt. Ebben a pszichológiában elfogadott egyszerű hármas felosztás szerint jártak el. Pozitív felelősségnek tekintették azokat a tartalmakat, amelyekben a kísérleti
- 122/123 -
személyek valamelyik szereplőnek egy szociálisan pozitív cselekedetért tulajdonítottak felelősséget. Például: "Mary helyesen cselekedet, amikor elhagyta John-t" vagy "John nyilvánvalóan személyiségzavarban szenvedett, de legalább elismerte ezt a problémát és pszichológushoz fordult. A csökkent felelősség (enyhítő körülmények) kategóriát akkor alkalmazták, amikor a válaszokban valamilyen mentségre, igazolásra, megbocsátásra, vagy sajnálatra történt utalás. Például: "Mary-nek már korábban el kellett volna hagynia John-t, de ezt valószínűleg azért nem tette, mert ő maga is családi erőszak közepette nőtt fel." Vagy "Mivel John-t az apja gyakran bántalmazta, a családi bántalmazás természetes dolog volt számára." Végül negatív felelősségként kódolták azokat a tartalmakat, amelyekben egy szereplő szándékosan, a következményeket előre látva próbál egy szociálisan negatívan értékelt állapotot előidézni, vagy egy pozitív állapot létrejöttét megakadályozni. Például: "Mary-nek nem lett volna szabad vitába bocsátkozni, hanem azonnal távoznia kellett volna, amint meglátta John-t." Vagy: "John semmilyen megbánást nem tanúsított."
A tartalomelemzés eredményei alátámasztották a szöveg tematikus struktúrájának a felelősségtulajdonítást illető hatásaira vonatkozó feltételezést. A tematikus fókuszban álló szereplő mindig több felelősségtulajdonítást kapott (mindhárom felelősség kategóriában), mint a másik szereplő. A felelősség-tulajdonítást nyilvánvalóan számos tényező mellett a családi erőszakra vonatkozó háttértudás és sztereotípiák is befolyásolták, például azt az eredményt, hogy amikor Mary volt a tematikus fókuszban, akkor az ő negatív felelősségére a teljes felelősségtulajdonítások negyede, míg John esetében ennek csaknem kétszerese jutott.
Annak a döntési illetve ítéletalkotási folyamatnak az alapjánál, amely révén a felelősségtulajdonításon túl eljutunk egy jogi értelemben vett ítélethez, ugyancsak a nyelvi eszközökkel létrehozott szituációs modellek állnak. Ezt igazolta Pennington és Hastie (1986) kísérlete. Egy jól formált elbeszélés tartalmazza a történet kiváltó eseményeit, amelyek belső állapotokat és célokat indukálnak a főszereplőben. Ez utóbbiak indokolják a szereplő cselekedeteit, amelyek azután meghatározott eredményekre vezetnek, és meghatározott következményekkel járnak. Egyes kutatók a történetek felépítését és megértését egyenesen a fentiekhez hasonló tapasztalati sémáknak vagy történetnyelvtanoknak tulajdonítják (Kintsch és vanDijk, 1978; Mandler, 1980; Rumelhart, 1977; Stein és Glenn; 1979;
Thorndyke, 1977; Wilks, 1977). Pennington és Hastie (1986) kísérlete azt vizsgálta, hogy az esküdt szerepbe helyezett kísérleti személyeknek egy emberölési ügyről kialakított történetei miként függenek össze az általuk meghozott ítéletekkel.
A kísérletben az amerikai jogban megszokott négy alternatív ítéletkategóriával dolgoztak: szándékos emberölés (first degree murder), halálhoz vezető súlyos testi sértés (second-degree murder), erős felindultságban vagy korlátozott ítélőképességgel elkövetett emberölés (manslaughter), jogos önvédelem (self defense). Hasonlóan az esküdtbíráskodási gyakorlathoz, a kísérleti személyeket első lépésben megtanították az ítéletkategóriák alkalmazására. Valamennyi ítéletkategóriánál négy szempont értékelésére hívták fel a figyelmüket. 1. Annak megállapítása, hogy a vádlott-e a tényleges elkövető (identitás), 2. A vádlott mentális állapotának megállapítása (pl. volt-e emberölési szándéka, tudatában volt-e annak, hogy cselekedete halálhoz vezethet, stb.), 3. A releváns körülmények megállapítása (pl. volt-e provokáció, volt-e menekülési lehetőség, stb.), 4. A cselekedet minősítése.
Halált okozó súlyos testi sértés ítéletet például akkor kellett hozniuk, ha a vádlottat találták az elkövetőnek (identitás), ha a vádlott halálokozásra alkalmas eszközt használt (cselekedet), elégséges provokáció nélkül használta ezt (körülmények) és abban a tudatban támadta meg az áldozatot, hogy cselekedete halálhoz vezethet.
Jóllehet egy ügy bizonyítékait sem a tanúvallomások, sem a vád- illetve védőbeszédek nem elbeszélő, hanem inkább dialogikus-érvelő formában nyújtják, az esküdtek akarva-akaratlanul egy történetet kerekítenek az ügyről, ami segít nekik a bemutatott bizonyítékok értékelésében és a szükségképpen hézagos információk kitöltésében, az ehhez szükséges következtetések meghozatalában.
A kísérlethez ingeranyagként egy olyan videofelvételt használtak, amely egy valóságos emberölési ügy tárgyalásán alapult. A felvételen a vádlottat és a tanúkat színészek, a bíró, az ügyvédek és az ügyész szerepét pedig gyakorló jogászok alakították. A felvétel megtekintését követően az "esküdtekkel" egyenként interjút készítettek. Értelmezniük és értékelniük kellett a bizonyítékokat, majd állást kellett foglalniuk a négy lehetséges ítéletkategória mellett. A kísérleti személyek szövegeit ezután tartalomelemezték. A kísérlet talán legérdekesebb eredménye az volt, hogy a kísérletvezetők a négy ítéletkategória "híveinek" szövegéből négy, egymástól eltérő koherens történetet tudtak rekonstruálni. Érdemes a négy történetet egymással összehasonlítani:
Szándékos emberölés: Johnson és Caldwell Gleason bárjában voltak délután, amikor egy Sandra Lee nevű
- 123/124 -
nő megkérte Johnsont, hogy másnap autóval vigye el valahova. Caldwell dühbe gurult, mivel Sandra Lee az ő barátnője volt. Caldwell előhúzott egy borotvát és megfenyegette Johnsont. Johnsonnál nem volt semmilyen fegyver. Ekkor Johnson hazament. A megalázástól mérges Johnson elhatározta, hogy egyszer és mindenkorra megmutatja Caldwellnek, hogy ki a főnök, ha szükséges, meg is öli őt. Később Johnson Clemens nevű barátja átment hozzá, és megígérte a támogatását. Johnson magához vette a kését és Clemens-szel együtt visszament Gelason bárjába. A bárban egy idő után Johnson és Caldwell úgy döntöttek, hogy odakint rendezik a nézeteltérésüket. Caldwell megütötte Johnsont, ami megerősítette Johnson elhatározását, hogy egyszer és mindenkorra leszámol vele. Elővette a kését és Caldwellbe mártotta. Egy rendőr látta a késelést és odasietett, de Caldwellt a súlyos mellsebe miatt már nem lehetett megmenteni.
Halált okozó súlyos testi sértés: Azon a délutánon Johnson összevitatkozott Caldwellel Gleason bárjában. Este Johnson a barátjával, Clemenssel visszament a bárba, ahol mindketten törzsvendégek voltak. Johnson arra számított, hogy Caldwellel további problémák lesznek, ezért minden eshetőségre felkészülve zsebébe tette a haltisztító kését. Nem sokkal azután, hogy Johnson és Clemens beléptek a bárba, a vita újra kezdődött, és veszekedéssé fajult. Az utca túloldaláról egy rendőr látta, hogy Johnson és Caldwell kilépnek a bárból, Johnson a fej fölé emeli a kését és könyörtelenül leszúrja Caldwellt. A súlyos mellkasi seb Caldwell csaknem azonnali halálát okozta. A halottszemlénél kiderült, hogy Caldwell hátsó zsebében is kés volt.
Emberölés: Délután Gleason bárjában Caldwell életveszélyesen megfenyegette Johnsont, ezért Johnson távozott a bárból. Később visszament a bárba. Egy idő után kimentek a bárból hogy tisztázzák hosszú múltra tekintő, a rivalizációból fakadó nézeteltérésüket. A bár előtt Caldwell megütötte Johnsont, ami utóbbi emlékezetébe idézte a korábbi életveszélyes fenyegetést. Johnson elővette a nála lévő haltisztító kését, hogy megakadályozza annak a borotvának a használatát, amivel őt Caldwell korábban fenyegette. A dulakodás hevében megszúrta Caldwellt, de később, a halottszemlénél, Caldwell zsebében is megtalálták a borotvát.
Nem bűnös: Johnson és Caldwell Gleason bárjában voltak délután, amikor egy Sandra Lee nevű nő megkérte Johnsont, hogy másnap autóval vigye el valahova. Caldwell hirtelen agresszív lett, előhúzott egy borotvát és megfenyegette Johnsont, hogy megöli. Johnson azt gondolta, hogy legjobb, ha kitér Caldwell útjából, ezért hazament. Később a barátja Clemens átment hozzá, és azt javasolta, hogy menjenek el Gleason bárjába egy sörre. Johnson először nem akart menni, de végül belegyezett azzal a feltétellel, hogy Caldwell nincs ott. Mivel Caldwell tényleg nem volt ott, bementek a bárba. Caldwell azonban később visszajött és kihívta Johnsont az utcára. Az utcán Caldwell váratlanul megütötte Johnsont, aki nekitántorodott a falnak. Johnson megszédült az ütéstől és azt is tudta, hogy Caldwellnél borotva van, mivel korábban Caldwell azzal fenyegette őt. Johnsonnál ott volt a haltisztító kése, amit rendszerint magánál hord. Elővette a kést, hogy távol tartsa magától Caldwellt. Caldwell korábbi fenyegetésére gondolva jobbnak látta, hogy a kést maga előtt tartja. Amikor előrántotta a kést vagy Caldwell mozdult bele vagy ő tett olyan mozdulatot, amivel megsebesítette Caldwellt.
A négy történetverzió nagyon hasonlít egymásra, mégis különböző ítéletekhez vezet. Az emberölés cselekményének szerkezetében a kiinduló esemény mind a négy történetben az, hogy Caldwell megüti Johnsont, amit az tesz lehetővé, hogy Johnson Clemens-szel elmegy a bárba. Ez azután okot ad arra, hogy Johnson késsel szúrja meg Caldwellt, aminek a következményeként Caldwell meghal. Azt viszont, hogy milyen ítélet születik, az határozza meg, hogy erre a cselekményvázra a bizonyítékok értékelése nyomán különböző következtetések révén milyen pszichológiai állapotokat, milyen célokat, illetve konkrét cselekedeteket fűznek az esküdtek. A bárban lezajlott korábbi veszekedésnek és az ebből következtetett konfrontációs szándéknak például a szándékos emberölés ítélet képviselői nagy jelentőséget tulajdonítanak, míg a jogos önvédelem képviselői ezt teljesen figyelmen kívül hagyják, és ott indítják a történetet, hogy Caldwell kihívja Johnsont az utcára. A kiinduló veszekedésre csak mint Johnson tudására (pszichológiai állapotára) utalnak, hogy ti. Caldwell borotvával megfenyegette őt. A szándékot is ebből vezetik le, azaz Johnson a késével el akarja rettenteni Caldwellt.
A szándékok, célok és más pszichológia állapotok tulajdonításában nagy szerepet játszik az életszerűség. Pennington és Hastie (1986) kísérletéből kitűnik, hogy egy ítélet meghozatala nem egyszerűen az ítéletkategóriák tulajdonságainak és a cselekményre vonatkozó bizonyítékoknak a logikus illesztése, hanem egy történet megkonstruálása, amiben kiemelt jelentősége van annak, hogy az ítéletalkotó mit gondol életszerűnek. Jerome Bruner (1986, 1990, 2001), különbséget tesz az emberi gondolkodás két
- 124/125 -
természetes formája között. E két megismerési mód más-más úton szervezi tapasztalatainkat, és különféleképpen konstruálja a valóságot. Az egyik a paradigmatikus vagy logikai-tudományos mód, amely elvont fogalmakkal dolgozik, az igazságot formális logikai eljárásokkal és tapasztalati bizonyítékok révén tételezi, s eközben olyan oksági viszonyokat keres, amelyek egyetemleges igazságfeltételekhez vezetnek el. A másik, a "világiasabb" gondolkodási forma az elbeszélő mód, amely emberi vagy humán jellegű szándékokat és tetteket, az ezekkel kapcsolatos történéseket és következményeket vizsgálja. Az életszerűséggel igazolja magát, és nem az igazság, hanem az élethűség kialakítására törekszik. Bruner (2001, 27. o.) az okság két típusát a következő példán illusztrálja: "Az akkor szócska különböző funkciót tölt be a »ha x, akkor y« formában megfogalmazott logikai állításban és az »A király meghalt, és akkor a királyné is meghalt« narratív idézetben. Az első esetben univerzális igazságfeltételek kereséséhez vezet, a másikban két esemény közötti konkrét kapcsolatot jelöl - ez lehet gyász, öngyilkosság vagy merénylet." Más szóval, a narratív gondolkodás az értelemadásra, a "koherencia megteremtésére" törekszik.
A narratív gondolkodás jelentőségének felismerése a pszichológiában a múlt század nyolcvanas éveitől kezdődően egy új paradigma, a narratív pszichológia kibontakozását tette lehetővé. Az új irányzat képviselői szerint a narratív gondolkodás és a narratív nyelv kart karba öltve járnak, a nyelv formálja a tapasztalatot, és viszont, a tapasztalat formálja az elbeszélő nyelvet. Roland Barthes (1988) aforisztikus megfogalmazásával kalandokat csak az az ember tud átélni, aki képes arra, hogy elmesélje a kalandjait.
Mivel a tanulmány hátralévő részében az elbeszélés és a jog kapcsolatát a narratív pszichológia szemszögéből foguk vizsgálni, néhány szót szólnunk kell az új irányzatról. A narratív pszichológia törzsét azok a kutatások alkotják, amelyek az elbeszélés egy sajátos formája, az élettörténeti elbeszélés és az identitás közötti összefüggéseket tárják fel. (MacAdams, 1985; Gergen és Gergen, 1988; Sarbin, 1986). Kvalitatív eljárások segítségével az elbeszélés pszichológiai tartalmait elemezve az identitás folytonosságáról, épségéről vagy sérüléseiről, adaptivitásáról tesznek megállapításokat. A legújabb kutatások a számítógépes nyelvészet eredményeit kiaknázva a pszichológiai jelentőséget hordozó nyelvi alakzatok kvantitatív elemzésére törekednek. A kutatások eredményeként megszületett és nemzetközi elfogadást nyert a tudományos narratív pszichológia (László, Ehmann, Pólya, Péley, 2007; László, 2008). Az új eljárás lényege, hogy az emberek természetes közegben zajló, hétköznapi viselkedéséből és kommunikációjából tudományos eszközökkel képes személységükre, lelki állapotaikra és társas beállítódásaikra vonatkozó következtetéseket levonni. Ez úgy történik, hogy a személyes élettörténeti eseményekre, illetve a társadalmi csoportok, például a nemzetek történetére vonatkozó elbeszélések nyelvi és kompozíciós tulajdonságait tudományos eszközökkel megfeleltetik az identitásképzés pszichológiai folyamatainak. A nyelvi mintákat nyelvtechnológiai eszközökkel számítógépes programokká fejlesztik, és ezekkel a programokkal elemezik a természetes szövegeket. Ezek az eljárások alkalmasak arra, hogy a lelki állapotokról és tartós beállítódásokról diagnosztikus és a társas alkalmazkodás különböző formáit előre jelző eredményeket nyújtsanak. A tudományos narratív pszichológia fogalmai és eljárásai, amellett, hogy a személyiség és a társas élet pszichológiai folyamatainak komplex megközelítését teszik lehetővé, különösen előnyösnek bizonyultak olyan problémák vizsgálatában, ahol jelen idejű kutatásokra nincs lehetőség, például történeti szövegek esetében, illetve ahol a kérdőíves vagy teszteljárások alkalmazásának lehetősége behatárolt, például addiktológiai betegek esetében (Péley, 2002). Az alkalmazási lehetőségek köre kiterjed az űrkutatás területére is, mivel a narratív pszichológiai diagnosztikus eljárások alkalmasnak tűnnek a hosszabb űrutazáson részvevő személyek pszichológiai állapotának monitorozására is (Ehmann, Balázs, Fülöp, Kabai, Péley, Pólya, Vargha, László, 2009).
A narratív pszichológia eredményeit elsőként, a New York Egyetem két professzora, a jogtudós Anthony Amsterdam és a világhírű pszichológus Jerome Bruner alkalmazták a jog területére (Amsterdam és Bruner, 2001). Könyvükben természetesen bőségesen foglalkoznak a narratív retorikával, hiszen a bírósági eljárásokban az érvelésnek és meggyőzésnek kitüntetett jelentősége van. Egy analógiával élve, kevés embert sikerül rávenni arra, hogy életbiztosítást kössön olyan logikai levezetéssel, hogy "Minden ember halandó. Ön ember. Következésképp Ön halandó. Tehát életbiztosítást kell kötnie." Nagyobb esélye van a meggyőzésnek, ha olyan eseteket mutatnak be, amelyek egy család gondtalan életének rosszra fordulásáról szólnak a családfő hirtelen halálát követően. A történetekkel való érvelés személyessé képes tenni a józan észen alapuló tudást, alkalmat teremt az azonosulásra, hitelesíti a beszélő mondanivalóját. Van egy további, retorikai szempontból különösen fontos sajátossága a történeteknek, amit Labov (1967) tárt fel. A kiinduló állapot minden történetben burkoltan azokat a feltételeket tartalmazza, ahogyan a dolgok lenni szoktak vagy lenniük kell. Ehhez az állapothoz képest lép fel a történetben a bonyodalom. Ha nincs bonyodalom, nincs történet se, a dolgok normális menetének felidézése történetként érdektelen. A normális állapot és a bonyodalom közötti fe-
- 125/126 -
szültség szükségképpen implicit értékelést tartalmaz arról, hogy, mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi a helytelen. A történetekbe foglalt implicit értékelések mind a vád, mind a védelem szempontjából fontos retorikai eszközök lehetnek az érvelés során.
A narratív elemzés jogi alkalmazása több területen is újszerű megközelítést, új felismeréseket tett lehetővé. Egyebek között megnyitotta az utat ahhoz, hogy az ítéletek mögött meghúzódó világképet viszonylag egzakt módon elemezni lehessen. Erre nyújt példát Amsterdam és Bruner elemzése az amerikai Legfelső Bíróság három, hasonló témákban, de különböző időpontokban született ítéletének indoklásáról.
Az első ítélet 1842-ben született a Prigg kontra Pennsylvania állam ügyében. Az ítélet indoklásában Story bíró megállapítja, hogy az alkotmány IV. cikkelye 2. bekezdésének 3. szakasza értelmében a szövetségi kongresszusnak kizárólagos joga van szabályozni a szökött rabszolgák visszaadását, ezért Pennsylvania állam törvénye, amely bünteti a szökött rabszolgák visszatérítését, hibás. (Prigg egy szökött rabszolgát visszajuttatott Maryland-be Pennsylvaniából, ezért Pennsylvaniában az állam törvényeinek megfelelően megbüntették.)
A második ítéletet a Brown kontra oktatásügyi hatóság ügyben 1954-ben Warren főbíró mondta ki. Az ítélet indoklása kimondja, hogy az alkotmány 14. kiegészítése megtiltja az államoknak, hogy etnikailag szegregált iskolákat tartsanak fenn.
Az 1992-es Freeman kontra Pitt-ügyben Kennedy bíró mondta ki az ítéletet. Az ítélet indoklása szerint a szövetségi bíráknak be kell szüntetniük a beiskolázás felügyeletét azokban a tankerületekben, ahol az afro-amerikai gyerekek izolációja a demográfiai változások következményeként lép fel, és nem tulajdonítható szándékos állami politikának.
Amsterdam és Bruner elemzése az ítéletek indoklásait narratíváknak fogja fel és a narratív szerkesztés valamint a narratív alkotóelemek szempontjából elemzi. E tanulmány keretében nincs lehetőség arra, hogy valamennyi elemzési szempontot az orientációtól az időviszonyokig vagy a cselekménytípusoktól a megoldástípusokig végig kövessünk. Meg kell elégednünk azzal, hogy az indoklások szereplőinek elemzésén keresztül mutassuk be a világkép megalkotására és a világképből levezethető ítélet meghozatalára irányuló általános elemzést. Amsterdam és Bruner valamennyi ítélet indoklásából kigyűjtötték azokat a főneveket, amelyek emberekre vagy kormányzati szervezetekre vonatkoznak. Eután a főneveket négy csoportba sorolták: fehérek, feketék, emberek általában, illetve kormányok vagy kormányzati szervek. Az egyes kategóriák megoszlását a három ügyben az 1. táblázat mutatja
1. táblázat: A főnevek referenciái
| Feketék | Emberek | Fehérek | Kormányzati szervek | |
| Prigg | 60 | 45 | 53 | 222 |
| Pitts | 76 | 59 | 18 | 413 |
| Brown | 55 | 20 | 17 | 95 |
Látható, hogy a Prigg-ügyben a kormányzati szervek említése dominál. Hasonló a helyzet a Pitts-ügyben is. Előbbi ügyben két és félszer, utóbbi ügyben ötször annyi említés történik róluk, mint a feketékről. Ezzel szemben a Brown-ügyben az emberekre történt utalások száma hozzávetőlegesen megegyezik a kormányzati szervekre való utalásokéval, és utóbbiak alig kétszeresen haladják meg a feketékre történt utalások számát.
A kutatók azonban nem álltak meg itt, és megvizsgálták, hogy milyen gyakran szerepelnek az egyes kategóriák valamilyen cselekvés alanyaként, vagyis aktív ágensként, illetve a cselekvés tárgyaként. Az eredményeket a 2. és 3. táblázat mutatja.
2. táblázat: Erős ágenciával/dominanciával rendelkező főnevek
| Feketék | Emberek | Fehérek | Kormányzati szervek | |
| Prigg | 3 | 12 | 36 | 109 |
| Pitts | 35 | 21 | 8 | 268 |
| Brown | 23 | 12 | 5 | 50 |
3. táblázat: Ágenciával /dominanciával nem rendelkező főnevek
| Feketék | Emberek | Fehérek | Kormányzati szervek | |
| Prigg | 31 | 16 | 8 | 12 |
| Pitts | 20 | 24 | 4 | 20 |
| Brown | 9 | 4 | 4 | 3 |
Az eredményekből kitűnik, hogy a Prigg-ügy indoklásában használt nyelv olyan világot alkot, amelyben a kormányzati szervek gyakrabban és aktívabban lépnek fel, mint az emberek. Az afro-amerikaiak a többi emberkategóriához hasonló gyakorisággal tűnnek fel, de kevésbé aktívak és erőteljesek. A Pitts-ügy Kennedy bíró által adott indoklásában a kormányzati szervek említése és aktivitása messze felülmúlja az emberekét. Az afro-amerikaiak említési gyakorisága nagyobb, mint a többi ember kategóriáé, de ők inkább passzív, mint aktív szerepben jelennek meg, a kormányzati szervek aktivitása dominál fölöttük. Ezzel szemben a Warren főbíró által adott indoklásban a kormányzati szervek megjelenési gyakorisága ugyan jelentős, jut hely a többi ember kategóriaemlítésének is. Ugyanígy, a kormányzati szervek aktivitása nem nyomja el a többi ember kategóriaaktivitását, így az afro-amerikaiakét sem.
Az eredményekből jól látható, hogy nem csak az ítéletek iránya, hanem az ezekez megalapozó in-
- 126/127 -
doklások mélyrétegeinek narratív tulajdonságai is tükrözik a koronként változó világszemléletet. Noha az ítéletek ugyanazon alkotmányra hivatkoznak, a személyes és állami jogok valamint az egyenlőség kérdését eltérően értelmezik, aminek a hátterében a feketék és fehérek viszonyának valamint a kormányzati szervek szerepének eltérő értelmezése áll. Warren főbíró korszakos jelentőségű ítéletének indoklásában a feketék aktív társadalmi cselekvőkként jelennek meg és ez a felfogás támogatja a radikális deszegregációs lépéseket. A nyolcvanas évek konzervatív hangulatához igazodva visszavesz a deszegregációs lépésekből, amit az indoklásban egyebek között a feketék aktivitásának csökkentése és kormányzati szervek aktivitásának növelése támogat.
Amsterdam, A. és Bruner, J. (2001): Minding the Law. Cambridge, Mass; Harvard University Press
Barthes, R. (1988): The sequence of actions. In: Howard, R (trans.): The Semiotic challenge. New York; Hill and Gang.
Bendix, E. (1966): Componential analysis of general vocabulary. The semantic structure of a set of verbs in English, Hindi, and Japanese. Bloomington, The Hague.
Brown, R., Fish, D. (1983b): The psychological causality implicit in language. Cognition, 14, 3, 237-273.
Bruner, J. (1986): Actual minds, possible worlds. Cambridge, Mass; Harvard University Press, 2. 11-43.
Bruner, J. (1990): Acts of meaning. Cambridge, MA; Harvard University Press.
Bruner, J. (2001): A gondolkodás két formája. In László J. és Thomka B. (szerk.): Narratívák 5. Narratív Pszichológia. Budapest; Kijárat Kiadó, 27-57.
Carnaghi, A., Maass, A., Gresta, S., Bianchi, M., Cadinu, M., Arcuri, L. (2008): Nomina sunt omina: on the inductive potential of nouns and adjectives in person perception. Journal of Personality and Social Psychology, 94, 5, 839-859.
Ehmann, B. Balázs, L. Fülöp, É. Kabai, P. Péley, B. Pólya, T. Vargha, A László, J. (2009): Acta Astronautica (közlésre benyújtva)
Forgas J. P. (1989): A társas érintkezés pszichológiája. Budapest, Gondolat.
Gergen, K. J. and Gergen, M. M. (1988): Narratives and the self as relationship. In: Berkowitz, L. (ed.): Advances in experimental social psychology. Vol. 21. San Diego, CA; Academic Press.
Kintsch, W. and vanDijk, T. A. (1978): Toward a model of text comprehension and production. Psychological Review, 85, 363-394.
Labov, W. (1967): Narrative Analysis: Oral Version of Personal Experience. In: Helm, J. (ed.): Essays on the Verbal and Visual Arts. Seattle: American Ethnological Society. 12-44.
László, J. (2008): The Science of Stories: An Introduction into Narrative Psychology. Psychology Press/Routledge, New York-London.
László, J., Ehmann, B., Pólya, T., and Péley, B. (2007): Narrative psychology as science. Empirical Text and Culture Research, 3, 1-13.
Lyons, J. (1977): Semantics (Vol. 2.). Cambridge; Cambridge University Press.
MacAdams, D. P. (1985): Power, intimacy, and the life story: Personological inquiries into identity. New York; Guilford Press.
Mandler, J. M. (1980): Categorical and schematic organization in memory. In: Puff, C. R. (Ed.): Memory organization and structure. New York; Academic Press.
Péley B. (2002): Rítus és történet. Budapest; Új Mandátum.
Pennington, N., Hastie, R. (1986): Evidence evaluation in complex decision making. Journal of Personality and Social Psychology, 51, 2, 242-258.
Rumelhart, D. E. (1977): Understanding and summarizing brief stories. In: LaBerge, D. and Samuels, S. J. (Eds.): Basic processes in reading: Perception and comprehension. Hillsdale, NJ; Erlbaum.
Sarbin, T. R. (1986): The Narrative as a Root Metaphor for Psychology. In: Sarbin, T. R. (ed.): Narrative Psychology. The Storied Nature of Human Conduct. New York; Praeger.
Semin, G.R., Fiedler, K. (1988): The cognitive functions of linguistic categories in describing persons: social cognition and language. Journal of Personality and Social Psychology, 54, 4, 558-568.
Stein, N. L. and Glenn, C. G. (1979): An analysis of story comprehension in elementary school children. In: Freedle, R. O. (ed.): New directions in discourse processing. (Vol. 2) Norwood, NJ; Ablex, 83-107.
Thorndyke, P. W. (1977): Cognitive structures in comprehension and memory of narrative discourse. Cognitive Psychology, 9, 77-110.
Turnbull, W. (1994): Thematic structure of descriptions of violent events influences perceptions of responsibility: A thematic structure effect. Journal of Language and Social Psychology, 13, 2, 132-157.
Wilks, Y. (1977): What sort of taxonomy of causation do we need for language understanding? Cognitive Science, 1, 235-264. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző intézetigazgató, egyetemi tanár, PTE BTK Pszichológiai Intézet
Visszaugrás
