Az előkészítés során általános társadalmi egyeztetés nélkül, T/4513. szám alatt került benyújtásra, és egy hónap parlamenti tárgyalást követően, 2019. március 29. napján lépett hatályba a vagyonkezelő alapítványokról szóló 2019. évi XIII. törvény (a továbbiakban: Vkatv.). E jogszabály megteremtette a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényben (a továbbiakban: Ptk.) szabályozott alapítványok altípusát, a vagyonkezelő alapítványt, amely számos lényeges tekintetben eltérő sajátosságokkal bír, mint a Ptk.-ban és az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról szóló 2011. évi CLXXV. törvényben és az alapítványok nyilvántartásba vételével kapcsolatosan alkalmazandó, a civil szervezetek bírósági nyilvántartásáról és az ezzel összefüggő eljárási szabályokról szóló 2011. évi CLXXXI. törvényben szabályozott általános alapítvány.
Az új alapítványi altípussal kapcsolatban felmerülő kérdéskörök közül kiemelkedik a tőkeminimum szabálya, amely felveti a jogegyenlőség (vagyoni helyzet alapján való hátrányos megkülönböztetéstől való tartózkodás) alkotmányos követelménye sérelmének aggályát. Erre - és a terjedelmi korlátokra - figyelemmel e tanulmányban a Vkatv. tőkeminimumot kimondó rendelkezéseinek ismertetését követően bemutatom a jogegyenlőség és a hátrányos megkülönböztetéstől való tartózkodás alkotmányos követelményét, az általuk védett, e dolgozatban vizsgált tulajdonságot, a megkülönböztetés típusát, a vagyonkezelési alapítvány által szolgálható alapítói célok körét, a megkülönböztetéssel érintett személyi csoportot és korlátozott alapjogaikat.
A Vkatv. 3. §-a szerint vagyonkezelő alapítvány létesítéséhez az alapítvány javára legalább hatszázmillió forintnak megfelelő vagyont kell rendelni tőkeminimumként. Az alapító a vagyonkezelő alapítvány javára rendelt vagyont az alapító okiratban vagyontárgyanként, vagyonelemenként az azonosításukhoz szükséges részletességgel köteles megjelölni. Az alapítvány nyilvántartásba vétele iránti kérelem benyújtását megelőzően a tőkeminimumnak megfelelő vagyont az alapítvány rendelkezésére kell bocsátani. Ha pedig az alapítói jogok gyakorlása az alapítvány ügyvezető szervét, a kuratóriumot illeti meg, és az alapító az alapítvány javára rendelt vagyonnak a tőkeminimumon felüli, az alapítvány rendelkezésére még nem bocsátott részét az erre megszabott határidőben nem teljesíti, az alapítvány jogosult e vagyonrész teljesítését követelni.
A Vkatv. 10-11. §-a szerint továbbá az alapító az alapító okiratban meghatározhatja az alapítvány javára rendelt vagyonnak azt a mértékét, amely alá a vagyonkezelő alapítvány vagyona nem csökkenhet, ez azonban a tőkeminimumnál kevesebb nem lehet. Meghatározás hiányában a tőkeminimumot kell ilyennek tekinteni. Ha a vagyonkezelő alapítvány vagyona az alapító okiratban a Vkatv. 10. § (1) bekezdése szerinti mérték alá csökken, a kedvezményezetteknek járó juttatás kifizetését arányosan csökkenteni kell, vagy azt mindaddig vissza kell tartani, amíg az alapítvány vagyona a fenti mértéket el nem éri.
A nem közérdekű vagyonkezelő alapítvány az alapítói jogát gyakorló alapító kérelmére megszüntethető, erre irányuló alapítói kérelem esetén ezért a nyilvántartó bíróság polgári nemperes eljárásban megállapítja az alapítvány megszűnését eredményező ok bekövetkezését. Az alapítvány megszűnése nem érinti a kedvezményezettek javára már megállapított és esedékessé vált kötelezettségek teljesítését. A vagyonkezelő alapítvány megszűnik abban az esetben is, ha annak vagyona három teljes éven keresztül nem éri el a tőkeminimum összegét; ezt úgy kell tekinteni, hogy az alapítvány céljának megvalósítása lehetetlenné vált.
Ahogy Sári János és Somody Bernadette utal rá, a polgári forradalmak egyenjogúság-követelése arra irányult, hogy az állam ne tegyen különbséget az emberek között - egyebek mellett - magánjogi státusukban, az ingatlan- és vagyonszerzésben és öröklési jogaikban sem. E felfogás szerint a társadalom egyes tagjai, csoportjai sem különleges - csak őket illető, számukra fenntartott - jogosítványokra nem számíthatnak, sem különleges kötelességek nem terhelhetik őket.
Hangsúlyozzák, hogy a polgári forradalmakkal az egyenjogúság még nem vált teljessé. Éppen ekkor kezdődött a hosszú és nehéz politikai küzdelem a nemek és a vallásfelekezetek közötti egyenjogúságért. Emellett a fokozatosan megvalósuló egyenjogúság nem szüntette meg azt a nagymértékű társadalmi egyenlőtlenséget, amelynek az alapja a polgárok eltérő vagyoni helyzete volt. A gazdaságilag hátrányos helyzetű társadalmi csoportokat a polgári államnak és jognak különleges előnyökkel kellett preferálnia: az államnak lépéseket
- 12/13 -
kellett tennie az egyenlő feltételek, az esélyegyenlőség biztosítása érdekében. Enélkül ugyanis azzal kellett számolni, hogy az állampolgári alapjogok formálissá válnak, kiüresednek. Az egyenjogúság fogalma ily módon - különösen a XIX. század utolsó harmadától kezdve - szociális tartalmat kapott.
Említik, hogy az egyenjogúság fejlődési folyamatában az egyenjogúsági célokhoz tilalmak társultak: a nemzetközi dokumentumok és az államok belső jogszabályai így nemcsak kinyilvánították a nemek, vallásfelekezetek közötti egyenjogúság követelményét, hanem ennek biztosítékaként - gyakran büntető jellegű - diszkriminációtilalmakat is felállítottak.
Az egyenjogúság érvényesülésének előfeltétele az egyenlő mértékű jogképesség, azaz hogy minden természetes személy azonos jogok és kötelességek alanya lehet. Ugyanakkor az egyenjogúság nem jelenti azt, hogy minden személy jogainak és kötelességeinek "összege" egyenlő, csupán azt, hogy a mindenkire nézve egyenlő módon megállapított feltételek teljesítése esetén a köz- és magánjogokat bárki megszerezheti.
Kiemelik, hogy nem minden megkülönböztetés tiltott, sőt, az "előnyös megkülönböztetés" egyenesen elvárható az államtól, de még a hátrányos megkülönböztetésnek sem minden formája tiltott. Diszkriminációról akkor beszélhetünk, ha egy személyt vagy emberek csoportját más azonos helyzetben lévőkkel összehasonlítva kezelnek hátrányos módon, mégpedig úgy, hogy ennek nincsenek tárgyszerű és jogos, igazolható indokai. A különbségtétel továbbá nem lehet aránytalan annak módját és célját illetően sem. Így bizonyos esetekben lehetséges a különbségtétel azonos helyzetben levők között, ez azonban diszkriminációvá csak akkor válik, ha a különbségtétellel elérni kívánt cél és annak adott módja között nincs észszerű egyensúly, arány.
Utalnak rá, hogy az Alkotmánybíróság számos határozatában foglalkozott az egyenjogúság, az esélyegyenlőség fogalmának meghatározásával, ezen belül is elsősorban a diszkrimináció tartalmának értelmezésével (Sári János - Somody Bernadette: Alapjogok. Alkotmánytan II. Osiris, Budapest, 2008).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
