Vajon lehetséges-e az egyenlő emberi méltósághoz való jog klasszikus értelmezése alapján megítélni egy tartósan bentlakásos intézmény (idősek otthona, értelmi fogyatékosokat ellátó intézmény, pszichiátriai otthon) működésének jogszerűségét, szakszerűségét, egyáltalán létjogosultságát? Vajon lehetséges-e különbséget tenni a zárt intézmények falain belül zajló élet és a kinti világban való mindennapok között? És persze van-e szükség olyan nagy létszámú, zárt intézményekre, amelyekben az ott élők szükségleteit kielégíti az intézmény funkció szerinti működése, azonban az emberi mivolt alapigényeinek figyelembevétele olykor már fel sem merül? Rövid írásomban azt a hipotézist szeretném alátámasztani, hogy a bentlakásos intézményekben élő emberek számára az egyenlő emberi méltósághoz való jog érvényesülése paradoxon. Sőt, álláspontom szerint ezekben a nagylétszámú - szociális szolgáltatásokat nyújtó - intézményekben zajló élet alapvetően nélkülöz minden, az egyenlő emberi méltósághoz való joggal kapcsolatos normát, morális értelmezést, és ezzel összefüggő 21. századi alapjogi szempontú keretet pusztán azért, hogy a működés mechanizmusa zavartalanul jogszerű legyen.
Számos alkalommal értelmezte az alapjogi biztos a különböző rászoruló társadalmi csoportok vonatkozásában az alkotmányjogi megalapozottságú garanciák összefüggéseit, az alapjogok jelentőségét a szociális és/vagy egészségügyi ellátások különböző fokain. Az egész ellátórendszer helyzetét az intézményekben élő idősek, fogyatékosok, betegek, és az ott dolgozó szakemberek szemszögéből, átfogóan csupán két alkalommal, amikor az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet (OPNI) 2007-ben egy gyors intézkedéssel bezárták, valamint, amikor a Szentgotthárdi Pszichiátriai Betegek Otthona működését kellett átvilágítani a belső struktúra és a kitagolás tekintetében - a CRPD[2] tükrében. A figyelmes értelmező számára ezekből a Jelentésekből[3] az következik egyebek mellett, hogy kellően strukturált környezet híján, sem a lakók nem kapnak megfelelő ellátást, sem a szakszemélyzet nem marad a szakmában. Ezt az egyszerű összefüggést fordították le a Jelentések készítői az alkotmányjog nyelvére, és fogalmazták meg az Alkotmánybíróság korábbi érveire zsinórmértékként támaszkodva, hogy sérül az egyenlő emberi méltósághoz való jog akkor, ha például büntetésből egész nap pizsamában kell maradni a lakónak a házirend szabályainak megszegése esetén[4] vagy az egészséghez való jog, ha egy meghatározott ellátás hozzáférhetetlen a rászorulók számára, mert vagy nincs is, vagy, mert egészen egyszerűen elérhetetlen.[5]
Az ombudsmani vizsgálatok tapasztalatai szerint a fogyatékos, az idős vagy éppen a beteg emberek számára az alapjogok teljes körű gyakorlása nem akadálymentes. A társadalmi befogadás és elfogadás mértéke jelentősen befolyásolja az ő társadalmi részvételüket, a részvételt magát a közösségi dimenzióban. Nem a bentlakásos intézményekben, nem elkülönített iskolában vagy egy intézmény szőnyegszövő műhelyében értelmezzük a részvételt, hanem a jogállami működésbe történő valódi beleszólást tekintjük annak. Az Alaptörvény több helyen is tartalmaz rendelkezéseket a fogyatékossággal élő személyekre, a rászorulókra vagy elesettekre vonatkozóan[6], és sok tekintetben természetes dolog az emberi méltóságot, vagy az esélyegyenlőségi szabályokat, de az intézményes védelem szakaszait felhívni.[7] Az alapjogi megközelítés értelmében a fogyatékossággal élőkre, de bárki másra is tekintettel az ember emberi mivoltának lényege az egyenlő emberi méltóság, mely érinthetetlen, s mint ilyen az egyedüli értékelhető intézményvédelmi kiindulópont. Az Alkotmánybíróság úgy fogalmazott, hogy "...a méltóság az emberi élettel együttjáró minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért minden emberre nézve egyenlő. [ ... ] Emberi méltósága és élete mindenkinek érinthetetlen, aki ember, függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétől, illetve állapotától, és attól is, hogy emberi lehetőségeiből mennyit valósított meg, és miért annyit."[8] Sólyom László szerint, pedig "Az életek egyenlőségét a méltóság garantálja".[9]
Az állam számára alapvető kötelezettség polgárainak egyenlő méltóságát tiszteletben tartva, az arra rászorulókét pedig külön eszközökkel hangsúlyozva, esélyeket teremteni. Az emberi méltósághoz való jognak tehát általános személyiségvédelmi szerepe van, amelynek egyes
- 11/12 -
aspektusai alapján az ún. előnyben részesítés elve dominál. A bentlakásos intézményekben élő ember életét befolyásoló jogi instrumentumok minősége pedig kifejezetten igénylik a folyamatos kontrollt.
Szociális alapjogi mércék és értelmezések
Az Alaptörvény XIX. cikk (1) bekezdésében Magyarország a szociális biztonsághoz való jog megteremtésére törekszik, vagyis a cél az, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson. Anyaság, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén minden magyar állampolgár törvényben meghatározott támogatásra jogosult. Mindezt pedig Magyarország a szociális intézmények és intézkedések rendszerével valósítja meg.
Az Alkotmánybíróság emellett több határozatában kifejtette a szociális biztonsághoz való joggal összefüggésben, hogy az nem alapjog, hanem olyan állami kötelezettségvállalás, amelynek az állam eleget tesz, ha a szociális ellátás biztosítására megszervezi és működteti a társadalombiztosítás és a szociális támogatás egyéb rendszereit.
A Testület a szociális biztonsághoz való joggal összefüggésben, 1995-ben azt is kimondta, hogy annak elbírálásánál, hogy a ténylegesen élvezett szolgáltatásokból mit és hogyan lehet alkotmányosan megvonni, a szociális jogok annyiban játszanak szerepet, hogy az elvonások folytán a szociális ellátás mértéke egészében nem csökkenhet a megkövetelhető minimális szint alá. 1998-ban az Alkotmánybíróság követelményként azt állapította meg, hogy a szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége által nyújtandó olyan megélhetési minimum állami biztosítását tartalmazza, amely elengedhetetlen az emberi méltósághoz való jog megvalósulásához. 2000-ben pedig elvi éllel mondta ki, hogy a szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége által nyújtott megélhetési minimumnak az állam általi biztosítását állapítja meg. A megélhetési minimumot biztosító szociális ellátások rendszerének kialakításakor alapvető követelmény az emberi méltóság védelme: az állam köteles az emberi lét alapvető feltételeiről gondoskodni. A megélhetési minimum garantálásából azonban konkrét részjogok, mint alkotmányos alapjogok nem vezethetők le. A határozat indokolásában kiemelte, hogy a szociális biztonság alapjogánál az alkotmányossági mérce az ellátás minimális mértékének meghatározásával konkréttá vált: "a szociális intézményrendszer keretében nyújtandó ellátásnak olyan minimumot kell nyújtania, hogy az biztosítsa az emberi méltósághoz való jog megvalósulását. Az ezt a minimumot el nem érő mértékű szolgáltatás esetében a szociális biztonsághoz való jog érvényesüléséről nem lehet beszélni".[10] A Testület szerint a szociális ellátásnak az a feladata, hogy mindazoknak a rászorulóknak, akik nehéz anyagi, egzisztenciális helyzetbe jutottak, és más intézményrendszer révén nem képesek a létfenntartásukat biztosító jövedelemre szert tenni, állami segítséget nyújtson. A szociális ellátás tehát funkcióját tekintve kisegítő, kiegészítő jellegű. Mindaddig, amíg valaki megfelelő jövedelemmel rendelkezik, vagy más ellátási rendszerben szolgáltatásra jogosult, szociális ellátást nem, vagy legfeljebb indokolt esetben és kiegészítő jelleggel kap. A közösség által biztosított támogatás ott lép be, ahol az öngondoskodás lehetősége már nem áll fenn.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
