Az, hogy kit tekintünk uniós polgárnak és ily módon ki élhet az uniós polgári jogosítványokkal, komoly jelentőséggel bíró és a látszólagos egyszerűsége ellenére sokszor nehezen megválaszolható kérdés. Azáltal, hogy az uniós polgárság a tagállami állampolgársághoz képest "járulékos jellegű", kézenfekvőnek tűnik az a megközelítés, hogy aki az uniós polgári jogosítványaira hivatkozhat, az minden esetben szükségképpen egyben tagállami állampolgárnak is tekinthető, és megfordítva, minden tagállami állampolgár szabadon hivatkozhat az őt megillető uniós polgári jogosítványokra vagy azok egy részére. Az Európai Unió Bíróságának esetjoga alapján az uniós polgárság fennállásának kérdése a gyakorlatban sokszor mégsem ennyire egyértelmű: mind a többes állampolgárság, mind pedig a hontalanság esetei körében felmerülhetnek olyan egyedi körülmények, melyek értékelése az uniós polgárság fennállása szempontjából is kulcsfontosságú. A tanulmány az uniós polgárság ezen "határterületeit" tekinti át, az Európai Unió Bíróságának ítélkezési gyakorlata alapján.
Union citizenship is additional to citizenship of an EU Member State, it seems reasonable to take the view that anyone who can claim EU citizenship must necessarily be considered a citizen of a Member State and, conversely, that any citizen of a Member State is free to claim all or part of the EU citizenship rights to which he or she is entitled. In practice, the question of the existence of EU citizenship is often less clear-cut, as the case law of the Court of Justice of the European Union (CJEU) has shown: both in cases of multiple citizenship and of statelessness, there may be specific circumstances which are also decisive for the assessment of the existence of EU citizenship. This paper examines these 'border areas' of Union citizenship on the basis of the CJEU case law.
Tárgyszavak: uniós polgárság, többes állampolgárság, hontalanság, befektetői állampolgárság, Brexit
Az állampolgárság nemzetközi jogi értelemben "jogi kötelék, amelynek alapja egy kötődés mint társadalmi tény, a létezés, az érdek és érzelem tényleges kapcsolata, a kölcsönös jogok és kötelezettségek fennállásával együtt".[1] Az állampolgárság az egyén és az állam között fennálló, kölcsönösségen alapuló, jogokat és kötelezettségeket tartalmazó jogviszony, mely egyfajta bizalmi viszonyt, közelséget feltételez az állam és polgára között.[2] Az Állandó Nemzetközi Bíróság a Tuniszban és Marokkóban kibocsátott rendeletek ügyében adott tanácsadó véleménye szerint az állampolgárság kérdése lényegében az államok belső joghatóságába tartozik.[3] Magyarországon a 2002. évi III. törvénnyel kihirdetett, az állampolgárságról szóló európai egyezmény is ebben a szellemben állapítja meg, hogy "minden állam saját joga szerint határozza meg, hogy kik az ő állampolgárai".[4] Ennek megfelelően a nemzetközi jogban az állampolgárság megadásának kérdése alapvetően az államok belügyébe tartozó kérdés, más államok pedig az egyes államok állampolgársági szabályait "annyiban kötelesek elfogadni, amennyiben az összhangban áll a vonatkozó nemzetközi egyezményekkel, a nemzetközi szokásjoggal és az állampolgárság tekintetében általánosan elismert jogelvekkel".[5] Mindez egyben azt is jelenti, hogy a nemzetközi jog eszközeivel csak igen kis mértékben befolyásolható az egyes államok állampolgársági gyakorlata.[6]
Jogi értelemben véve, ideális esetben egy természetes személynek egy (és csakis egy) állampolgársága van, melyet valamennyi más állam egyaránt elismer, ugyanakkor minden természetes személynek van ugyanilyen (minden más állam által elismert) állampolgársága.[7] Előfordulhat
- 307/308 -
azonban olyan élethelyzet is, amikor egy természetes személy egyidejűleg több állam állampolgárságával is rendelkezik (többes állampolgárság), vagy éppen ellenkezőleg, egyetlen állam állampolgárságával sem (hontalanság). Az sem zárható ki továbbá, hogy az adott természetes személynek ugyan van állampolgársága, ám valamilyen okból (jellemzően üldöztetés miatt)[8] nem tudja, vagy nem akarja az állampolgársága szerinti állam védelmét igénybe venni.[9]
A Maastrichti Szerződés teremtette meg az uniós polgárság intézményét.[10] Az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) 20. cikk (1) bekezdése értelmében "Uniós polgár mindenki, aki valamely tagállam állampolgára."[11] A Maastrichti Szerződés szövegezéséből fakadóan az uniós polgárság intézménye nem önmagában, hanem a tagállami állampolgársághoz képest járulékos jelleggel értelmezhető, függetlenül attól, hogy az uniós polgárság egyébként a tagállami állampolgársághoz képest részben elkülönült (például a petíciós jog), részben azt kiegészítő (például a konzuli védelemhez való jog kiterjesztése) jogosultságokat tartalmaz. Azáltal azonban, hogy az uniós polgárság intézménye közvetlenül összefügg a tagállami állampolgársággal, az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) uniós polgársággal kapcsolatos esetjoga szükségképpen befolyásolja a tagállami állampolgársági jog kereteit is.
Az állampolgárságról szóló európai egyezmény 3. cikk (2) bekezdése értelmében minden állam maga jogosult meghatározni, hogy kik az ő állampolgárai, de "az ilyen jogszabályt más államok annyiban kötelesek elfogadni, amennyiben az összhangban áll a vonatkozó nemzetközi egyezményekkel, a nemzetközi szokásjoggal és az állampolgárság tekintetében általánosan elismert jogelvekkel". Az Európai Bíróság lényegében ugyanezt a megközelítést vallja, azzal a kiegészítéssel, hogy az EU tagállamainak állampolgársági politikájuk meghatározása során figyelemmel kell lenniük az uniós jogra is.[12]
A Micheletti-ügyben az EUB-nek a fentiek alapulvételével arról kellett végső soron döntenie, hogy megteheti-e egy tagállam (nevezetesen Spanyolország) hatósága, hogy egy olasz-argentin kettős állampolgárságú, korábban Argentínában élő magánszemély (Mario Vicente Micheletti) végleges tartózkodási engedély iránti kérelmét oly módon bírálja el, hogy a kérelmező életvitelszerű tartózkodása szerinti (jelen esetben az argentin) állampolgárságát veszi csak figyelembe. Micheletti ügyében ennek azért volt különös jelentősége, mert olasz állampolgárként jogosult lett volna a végleges tartózkodási engedélyre, argentin állampolgárként azonban a kérelmét a spanyol hatóságok már jogszerűen elutasíthatták. A nemzetközi jogban (el)ismert effektivitás elve alapján bevettnek tekinthető, hogy többes állampolgárok esetén azt az állampolgárságot kell ténylegesnek tekinteni, amelyhez az érintett személynek (elsősorban életvitelszerű tartózkodása miatt) valódi kapcsolata van.[13] Az effektivitás elve ugyanakkor nem azt jelenti, hogy a fogadó állam nem ismeri el az érintett személy másik (ineffektív) állampolgárságát, hanem csupán arra utal, hogy az állampolgársághoz kapcsolódó egyes jogok és kötelezettségek (így például a diplomáciai védelem nyújtásával összefüggésben) csak az egyik állampolgárság szerinti állam (és ezáltal végső soron csak az egyik állampolgárság) vonatkozásában érvényesülnek. Azáltal, hogy az EUB a Micheletti-ügyben azt a követelményt támasztotta a tagállamokkal szemben, hogy a nemzetközi jog szabályai mellett az uniós jogot is vegyék figyelembe az állampolgársággal (és végső soron az uniós polgársággal) kapcsolatos egyes döntéseik meghozatala során, lényegében azt írta elő, hogy az effektivitás elve nem vezethet arra az eredményre, hogy egy tagállami állampolgár elessen az uniós polgári jogosítványainak gyakorlásától. A megközelítés azért helyeselhető, mert az "ineffektív" állampolgárság is létező állampolgárság, amely adott esetben "feléledhet". Azáltal pedig, hogy egy uniós polgár gyakorolni kívánja valamely, az uniós polgárságból fakadó jogosítványát, végeredményben maga "éleszti fel" a tagállami állampolgárságát. Más megközelítésben a Micheletti-ügyből pedig az is következik, hogy a nemzetközi jog szabályaihoz ha-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
