A gazdasági válság és a magyar gazdaság helyzete olyan környezetet hozott létre, amelyben a követeléskezelési tevékenység minden piaci szereplő számára megkerülhetetlen kérdéssé vált, a követelésüket érvényesíteni kívánó jogosultaknak éppúgy, ahogyan az adósoknak is új piaci környezettel kellett szembenézniük. A magyar háztartások eladósodottsága nettó hitelfelvétel következtében növekszik, erőteljesen bővül a Központi Hitelinformációs Rendszerben (KHR) nyilvántartott rossz adósok száma. A veszélyeztetettnek és kockázatosnak tekintett háztartásoknál a megélhetési költségek és a hitelek törlesztésére fordítandó összegek meghaladják a háztartás összjövedelmét. A devizahitelek aránya meghaladja a 70 százalékot, ezért a fedezetek hiánya rendkívül érzékennyé teszi őket az árfolyam alakulására. A lakosság jövedelmi helyzete a romló munkapiaci feltételek, a szűkülő hitelezés hatásaként romlik.
A magyar gazdaság egyik megoldásra váró problémája, a magyar törvényalkotás egyik mulasztása a követeléskezelés elmaradt jogi szabályozása. Miközben ugyanis a követelés jogosultjainak többsége (pénzügyi intézmények, közüzemi cégek stb.) többnyire prudens és jól szabályozott eljárási rend alapján, erős állami, hatósági felügyelet mellett érvényesítik követeléseiket, addig a követelések egy részének kezelése e körön kívülre került és a terület szabályozatlanságát vagy hiányos szabályozását egyes szereplők kihasználják, a szabályozatlan környezet által adta lehetőségekkel visszaélnek.
A problémát alapvetően az jelenti, hogy mind a követelések jogosultjainak oldalán megjelennek olyan harmadlagos szereplők (akik vagy az eredeti követeléstulajdonos, de jellemzően a megbízott másodlagos behajtók megbízásából látnak el kiegészítő vagy a követelés érvényesítés egy-egy jól meghatározott feladatát) és személyek (ügynökök, követeléskezeléssel foglalkozó vállalkozások), akikre már sem a hitelezőknek, jogosultaknak, sem az állami hatóságoknak érdemi és lényegi rálátásuk, befolyásuk nincs, eljárásuk szabályozatlan és ellenőrizetlen. Ezek az árveréseket szervező cégek és vállalkozások, a személyes felkeresést és közvetlen behajtást végzők, illetőleg a követelés érvényesítése során közreműködők, akik közvetlenül kapcsolatba kerülnek az ügyfelekkel, és a követeléskezelés legérzékenyebb és legsúlyosabb következményekkel járó fázisait, a legszenzibilisebb részeket végzik, mint például az adós életkörülményeinek és vagyoni helyzetének feltárását, a tartozások, törlesztések beszedését, megállapodások, részletfizetések megkötését, árverések szervezését és bonyolítását.
A törvényalkotás koncepciójának kialakításakor kiindulópontul szolgálhat a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (Hpt.) 2. számú melléklete I/10.3. pontja, amely szerint a hitel és pénzkölcsön nyújtására irányuló pénzügyi szolgáltatási tevékenység a hitelképesség vizsgálatával, a hitel- és kölcsönszerződések előkészítésével, a folyósított kölcsönök nyilvántartásával, figyelemmel kísérésével, ellenőrzésével, a behajtással kapcsolatos intézkedéseket is magában foglalja. A definíció egyértelműen utal arra a jogalkotói szándékra, amely szerint a pénzügyi szolgáltatás, a hitel és pénzkölcsön nyújtás tevékenység részeként kell tekinteni a behajtással kapcsolatos feladatok ellátását, amely elv a kialakítandó jogterület állami felügyelete gyakorlójának személye kiválasztása körében is támpontul szolgálhat.
A jelenlegi helyzetben tapasztalható problémák egy jelentős része tehát a követeléskezelési tevékenység jogi szabályozatlanságából ered, hiszen miközben a kapcsolódó területek részletesen és pontosan szabályozottak - lásd végrehajtási, csőd-, felszámolási törvények -, addig az ügyfél fizetésének problémássá válásától a felmondáson át, a jogi-végrehajtási eljárások indításáig még keretszabályok szintjén is hiányos.
A létrehozandó törvényi szabályozásnak rögzítenie kell a követeléskezelési eljárásra vonatkozó alapelveket. Az általunk legfontosabbnak ítélt elvek:
1. A törvénynek lehetőséget - de nem kizárólagosságot - kell biztosítani a jogi úton kívüli eszközök alkalmazásának.
2. Arányosság elve - a követeléskezelésnek igazodnia kell a fennálló követelés nagyságához, tehát olyan eszközöket kell alkalmazni, amelyek igazodnak a követelés nagyságához és a késedelembe esés idejéhez.
3. Fokozatosság elve - a követeléskezelés eszközeit azok súlyossága szerint a szükséges és indokolt mértékben köteles alkalmazni a hitelező.
4. Átláthatóság elve - az adós és harmadik személyek számára is a követeléskezelés minden szakaszában átlátható, az adós számára a követelés érvényesítés egyes lépéseiről megfelelő tájékoztatatás kell rendelkezésére álljon.
5. Kiszámíthatóság elve - az adósnak pontosan kell tudnia, hogy a követelés érvényesítése során milyen lépések megtételére kerül sor.
6. Méltányos eljárás elve - az adóssal szemben foganatosított behajtási intézkedések méltányosak, az emberi méltóságot figyelembe vevőeknek kell lenniük.
7. A kereskedelmi szempontból ésszerű eljárás követelménye - amely a pénzügyi biztosítéki megállapodásokról szóló 2002/47/EK irányelv átültetése. E körben mindez a jóhiszemű és tisztességes eljárás, illetve az adott helyzetben általában elvárható magatartás alapelvi szintű követelménye mellett, az alapelvek értelmezését segíti elő, amely szerint egyfelől a kényszerértékesítések során a vételár maximalizálására kell törekedni, és ennek megfelelően kell kiválasztani a meghirdetés és az értékesítés helyét, idejét és módját; másfelől viszont tekintetbe kell venni az adott helyzet sajátosságait is: azt, hogy az értékesítésre követelés érvényesítése érdekében kerül sor, ezért az értékesítést ésszerű időn belül kell lefolytatni.
8. A transzparencia elve - a közérthetőség és átláthatóság fokozott érvényesülése, a szükséges információk hozzáférhetőségének lehetősége.
9. A szabályelvűség elve - a követeléskezelők gyakorlatát a jogszabályoknak és a jó gyakorlatot elősegítő elvárásoknak megfelelő tartalommal folytatják, és amelynek alapján azokat szabályzatokban rögzítik.
A nemzetközi tapasztalatok és a hazai jogi környezet vizsgálatát követően egy önálló törvény megalkotása lehet az optimális megoldás.
1. Önálló követeléskezelési szabályozással találhatunk az 1930-as évekre visszatekintő hagyományokkal rendelkező Norvégiában, Svédországban, Kanada egyes tartományaiban, a Dél-Afrikai Köztársaságban vagy az éppen a legutóbbi, Izlandon 2009. január 1-jén hatályba lépő jogalkotói megoldásban.
2. Más jogszabályok keretei között, de részben önálló szabályozást kapott a követeléskezelés például az Amerikai Egyesült Államokban, ahol - az Egyesült Királysághoz hasonlóan - a fogyasztói hitelvédelemről szóló törvényben, önálló fejezetben került elhelyezésre. A szabályozás alapvetően fogyasztóvédelem központú, így elsősorban nem a kereskedelmi cégek közötti követelések érvényesítésével foglalkozik, hanem a lakossági adósságok vonatkozásában szabályozza a három pólusú (hitelező - adós - követeléskezelő) viszonyt. Ehhez hasonló a Kanadai, tartományi szintű (szövetségi szintű szabályozás nem található, bár történtek erre irányuló kísérletek) jogalkotás, hiszen ott a követeléskezelésre vonatkozó alapszabályok a tisztességes piaci magatartásról szóló törvény keretei között kaptak helyet. A kontinentális jogrendszerek közül a követeléskezelő vállalkozásokra vonatkozó külön jogszabály Ausztriában sem létezik, a tevékenység engedélyezésének, a követeléskezelés fogalmára, az engedélykötelezettségre és az engedély kiadásának feltételeire az általános kereskedelmi jogszabályok vonatkoznak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
