Szabó Miklós: Az esetnorma Peschka Vilmos jogfilozófiájában (Acta ELTE, tom. LIII-LIV, ann. 2016-2017, 91-100. o.)

Peschka Vilmos egyik nagy érdeme, hogy - saját marxista jogfilozófiájának kibontakoztatása mellett és ellenére - korának szűkös, s a vége felé is csak alig eresztő tudománypolitikai viszonyai között felvállalta a tudományközvetítés "tűrt" misszióját is. A következőkben arra teszünk kísérletet, hogy egy fogalom - az "esetnorma" fogalma - segítségével megvizsgáljuk e közvetítés egyik példáját, s annak Peschka saját jogfilozófiai nézeteihez való illeszkedését-illeszthetőségét.

Az "esetnorma" fogalma Peschkánál előkelő helyet foglal el: a munkásságának betetőzését jelentő "hármaskönyv" egyik elemét képezi. Ennek első darabja az 1983-ban megtartott, s 1984-ben megjelentetett akadémiai székfoglalója.[1] Ez még csak vázlatosan bocsátja előre a leendő (1988-as) jogelméleti kismonográfia[2] két gondolati blokkját: a jog ontológiája helyett a jog "sajátosságának" vizsgálhatóságát és a jog mint objektiváció vizsgálandóságát, amelyek kiegészülnek a jogi komplexus és a jogi visszatükröződés kérdéskörével. Az "esetnorma" fogalma először egy 1985-ben az Állam- és Jogtudományban közzétett tanulmányában jelent meg,[3] majd 1992-ben - az alcímezéstől eltekintve szövegszerű változtatás nélkül és változatlan címmel - az Appendix egyik tanulmányaként nyerte el helyét a szintézisben.[4] A marxi-lukácsi fogalmakkal építkező (s a jogot ugyanúgy egy külső nézőpontú filozófia rendszer egyik alkalmazási terepének tekintő) főkötethez képest az Appendix valóban függelék, sőt apropó egy voltaképpeni, belső nézőpontú jogelmélet felvázolásához.[5] A marxista kritikával fűszerezett közvetítés e függelékre maradt; amely egyébként bízvást tekinthető a főkötet "ikerpárjának": nagyjából hasonló terjedelemben mindkettő négy-négy, lazán egymásra épülő kérdéskört ölel fel. "Az esetnorma" alcím ebben a függelékben biztosít 14 oldalnyi szöveghelyet Fikentscher gondolatainak rekapitulálására.[6]

Fikentscher maga grandiózus módszertani monográfiájának IV. kötetében vezeti be és elemzi az esetnorma fogalmát, mégpedig a 31. fejezet VIII. ("Az esetnorma")

- 91/92 -

és IX. ("Az esetnorma joglogikája") részében,[7] s azt követően - "alkalmazott" esetnorma-tanként - mutatja be a 32. fejezet annak működésmódját a jogalkotói jogban és a bírói jogban, összesen közel 200 oldal terjedelemben.[8]

I. A rekonstrukció

Fikentscher esetnorma-tanának rekonstrukciója egyszerre viseli a megértés és az értetlenség jegyeit. A megértését, hiszen - természetesen - Peschka Vilmos az eredetihez híven, lényegre törően fordítja Fikentscher szövegét; s az értetlenségét, a "meghökkenés" értelmében, hiszen - az őt is kötő Vorverständnis miatt - "nem érti", miként lehet efféle megállapításokra jutni. A kiindulópont az esetnorma definíciója Fikentschernél: "Az esetnorma az objektív jognak az a szabálya, amely a megoldást igénylő élettényálláshoz azt szabályozó jogkövetkezményt rendel. Az esetnorma a jogtétel [Rechtssatz] technikai értelemben."[9] Eddig minden világos; a meghatározás ugyanaz, mint Kelsennél a normáé [Sollsatz] mint hipotetikus ítéleté: ha van A, lennie kell B-nek: A élettényállást B jogkövetkezménynek kell követnie.[10]

A következő lépés annak az aligha vitatható ontológiai megállapításnak a rögzítése, hogy az eset mindig konkrét. Ezért nem létezik "általános élettényállás" és ezért ahhoz nem lehet "általános jogkövetkezményt" sem kapcsolni, s az a szabály, amely mégis ezt teszi, nem szabály. Ha szabályt akarunk, konkrét esethez konkrét jogkövetkezményt kell fűznie egy konkrét szabálynak. Ez az esetnorma: "Minden eldöntendő élettényállást a hozzájáruló jogszabály, jogtétel, norma szerint kell megoldani. Ezeknek az eldöntendő élettényálláshoz rendelődése alapján és más módszertanoktól való megkülönböztetésként ezeket itt »esetnormának« nevezzük."[11] Kelsen helyesen vonja le a (számos kritikát maga után vonó) következtetést saját meghatározásából, hogy az individuális norma (egy szerződés, egy végrendelet, egy határozat) is norma, azonban addig már nem jut el, hogy a generális norma nem norma.

Fikentscher pedig éppen ezt teszi, s ez az, ami kiváltja a meghökkenést. "A normacentrikus gondolkodással az esetcentrikus gondolkodást állítva szembe, azt várnók, hogy Fikentscher koncepciójának magva az élettényállás, még pontosabban annak jogesetté formálása [N.B.: éppen ez Peschka saját elméletének lényege - Sz. M.], ám paradox módon [sic!] az elméleti figyelem és érdeklődés a jogi normára, helyesebben az esetnormára irányul."[12] S Fikentscher minderre - következetességében - rátesz még egy lapáttal: ha a generális norma nem norma,

- 92/93 -

akkor a jog sem állhat másból, mint az esetnormák összességéből: nagyjából ahány eset, annyi norma, s ezek együtt a jogrend.

Fikentscher segítséget kínál meghökkentő tételének megemésztéséhez: beilleszti azt otthonos fogalomkészletünkbe, amikor azt mondja, hogy az esetnorma nem más, mint a bírói jog. Persze ezzel nem állt helyre a jogászi világrend, mert ugyanakkor azt is fenntartja, hogy minden jog bírói jog. Peschka helyesen ismeri fel, hogy "az esetnorma-koncepció szerint a konkrét eset jogi eldöntésekor nem a tényállást, nem az alsó tételt, hanem a jogi normát, a felső tételt kell finomítani."[13]

Osztva Dworkin értelmezési maximáját, amely az értelmezőtől azt várja el, hogy tárgyát "annak a formának vagy műfajnak a lehető legjobb példájaként láttassa, amelyhez tartozik",[14] a következők szerint gondoljuk felvázolhatónak az esetnorma-tan "megértő" rekonstrukcióját. A kézenfekvő kiindulás Kelsen sémája: A -> K; vagyis meghatározott (tény)adatokhoz bizonyos szabály meghatározott (jog)következményt rendel.[15] Ez a normatételezés, s a tételezett norma alapmodellje, de ugyanez a szerkezete a normaalkalmazásnak is: egy esethez egy jogkövetkezmény rendelése. Világos a szimmetria a (t = "tételezés"-sel indexálható) normatételezés sémája: At -> Kt; és az (a = "alkalmazás"-sal indexálható) normaalkalmazás sémája: Aa -> Ka között. Míg a tételezés általános esethez (eset-változóhoz) rendel általános következményt (következmény-változót), addig az alkalmazás konkrét esethez rendel konkrét következményt. Szokásos felfogás szerint a konkrét esethez "tartozó" jogkövetkezmény származtatása az általános norma közbejöttével történik, valahogy így:

Ezt a felfogást, ezt a modellt veti el Fikentscher, mondván, hogy a tételezett általános norma nem norma. Érvelése egyszerű példával világítható meg: vajon arra a konkrét kérdésemre, hogy a kertem közepén kialakított 10 méter átmérőjű tisztás füvesítéséhez hány m2 füvesítésére elegendő mennyiségű fűmagot kell vennem, az (r2π) fogja megadni a választ, vagy az (5 x 5 x 3,14)? Ha a kérdésemre konkrét választ akarok, akkor nyilvánvalóan az utóbbi: ahány kör, annyi válasz. Ez a helyzet a jogeset felvetette kérdéssel is: konkrét kérdésre csak konkrét válasz adható, a tételezett norma pedig nem konkrét, tehát nem válasz, tehát nem norma. Hanem akkor mi?