Jelen tanulmány első részében az kerül bemutatása, hogy az egyes alkotmányjogi rendszerek miként szelídítették meg az eredetileg radikális szuverenitás-fogalom belső aspektusát különféle kompromisszumos stratégiák segítségével.1 A szuverenitás külső aspektusát (a nemzetközi jogi szuverenitás) érő új kihívások, így különösen az európai integráció, azonban újabb kompromisszumokat igényelnek. Az írás ezért a későbbiekben azt vizsgálja meg, hogy az eredetileg a belső aspektusra alkalmazott kompromisszumos stratégiák vajon felhasználhatók-e az európai integráció által támasztott problémák kezelésére, vagy esetleg más elméleti lehetőségeket (új kompromisszumos stratégiákat) kell-e keresni az újabb kérdések megoldására.
Annak érdekében, hogy megértsük a szuverenitás társadalmi funkcióját, legelőször azt a történelmi kontextust kell megvizsgálni, amelyben a fogalom megszületetett. A fogalom a XVI-XVII. századi Nyugat-Európából származik. A vallásháborúkkal járó anarchikus időszakok, az éppen kialakulóban lévő kapitalizmus igénye a szabályok előreláthatóságára és a jogbiztonságra, valamint a monarchia abszolutisztikus tendenciái kapcsán kiváltott konfliktusok (polgárháborúk) mind-mind egy olyan új elméletet igényeltek, amely képes egyértelmű megoldást kínálni az államon belüli hatalmi viták kérdéseire.
A másik fontos oka az új doktrína kialakulásának a szekularizáció volt. A szekularizáció következményeként a monarchia korábbi isteni legitimációja ugyanis sem létezett többé. Ezért a korszaknak egy új kérdéssel kellett szembenéznie: "Miért kell az embereknek egyáltalán követniük az uralkodó által alkotott jogot?". És erre a kérdésre egy új válasz született: "Azért mert az uralkodó szuverén". Azaz lényegében felcseréltük Istent és az isteni természetjogot a szuverenitás szekularizált elméletével.2
S mivel egy egyértelmű megoldásra volt szükség az anarchikus helyzetben, az uralkodói szuverenitást - abban a formában, ahogy azt Jean Bodin, a fogalom atyja, Hat könyv a köztársaságról (1576) című művében leírta, és a későbbiekben Thomas Hobbes a Leviathánban (1651) kifejezetten, Samuel von Pufendorf De jure naturae et gentium (1672) című könyvében pedig implicit módon leírta - "mindent vagy semmit" alapon fogták fel, azaz vagy korlátlanként vagy nemlétezőként. E tan szerint tehát egy területi egység felett csak egy végső és korlátlan döntési központ gyakorolhat hatalmat, ezt pedig nem lehet megkérdőjelezni sem a területen belülről (belső aspektus) sem pedig azon kívülről (külső aspektus).
A következő évszázadokban a fogalom körüli viták arról folytak, hogy miként lehet ezt a korlátlan és zabolátlan fogalmat megszelídíteni, amely ugyan a vallásháborúk idejében szükséges volt a béke és a rend helyreállításához, de amely abszolutisztikus tendenciái miatt később a béke és a szabadság új fenyegetéséve vált. A fogalom ugyanis "mindent vagy semmit" jellegénél fogva azt implikálja, hogy ez egy abszolút hatáskör, amelyet mindenképpen birtokolni kell, különben az ellenséged fogja megszerezni és ellened felhasználni. Vagy rendelkezel vele, vagy meghalsz. Ha úgy tetszik, Bodin, Hobbes és Puffendorf feltalálta a csodafegyvert, a következő századokban pedig filozófusok, politikusok és jogászok egész sora dolgozott azon, hogy hová rejtsék azt, nehogy rossz kezekbe kerüljön.
Annak kérdése, hogy ki rendelkezik ezzel a korlátlan szuverenitással, véres konfliktusok és polgárháborúk kialakulásával fenyegetett vagy azokhoz vezetett több európai országban is. Angliában e hosszú küzdelem jelentős epizódja volt az 1642 és 1648 között zajló polgárháború.3 A megoldást végül a "King-in-Parliament" (jelenleg: "Queen-in-Parliament") kompromisszumos formulájában találták meg a dicsőséges forradalom idején (1688-1689).4 Ahogyan Blackstone megfogalmazta, "Valamennyi államban létezik egy abszolút, legfőbb hatalom, amely a törvényhozás jogát birtokolja, és amely, a mi országunk alkotmánya szerint hatalommal ruházza fel a Királyt, a Lordokat és a Közrendűeket".5 A szuverenitást (amely az angol felfogás szerint a legfőbb jogalkotói hatalmat jelenti) az ősi ellenségek (a Király és a Parlament) közös gondjára bízták.6 Nevezzük ezt a közös őrizet stratégiájának. A "King-in-Parliament" minden korlátozás nélkül alkothat jogot, mivel itt nem létezik a kontinentális értelemben felfogott alkotmány. Ezen doktrína tehát a szuverenitást még mindig oszthatatlanként és korlátlanként fogja fel,7 azonban többé már nem egyetlen személynek tulajdonítja.
Franciaországban Bodin uralkodói szuverenitásról alkotott elmélete a Rousseau által képviselt népszuverenitás (souveraineté populaire) új kihívásával került szembe.8 Ez a konfliktus, amely abban állt, hogy vajon az uralkodó vagy a nép-e a szuverén, vezetett (egyéb tényezők mellett) a francia forradalomhoz (1789). Rousseau szuverenitás-elméletének szerkezete tulajdonképpen nagyon hasonlított Bodin felfogására - azt leszámítva, hogy Rousseau a szuverenitást az általános akarat (volonté général) az általános akarat gyakorlásaként fogta fel, nem pedig az uralkodó akaratának megvalósításaként. A szuverenitás azonban továbbra is oszthatatlan és abszolút maradt, csak éppen más birtokolta: a nép.
A konfliktust azonban, az angol megoldással ellentétben, nem az uralkodó és a nép közös őrizetébe adásával oldották meg, hanem úgy, hogy egy olyan elvont spirituális alanyt teremtettek, amely képes ezt a veszélyes fegyvert kézben tartani: a nemzetet.9 Így született meg a nemzeti szuverenitás (souveraineté nationale) gondolata a 1789-ben a francia forradalom kezdetén.10 Ez az igen elvont fogalom kompromisszumot kísérelt meg a népszuverenitás és az uralkodó szuverenitás között létrehozni annak érdekében, (1) hogy elkerülje az általános választójog deklarálását (ami egyébként a népszuverenitásból következne), (2) hogy elkerülje az uralkodói abszolutizmust valamint, (3) hogy megelőzze az állam szétesését azáltal, hogy a szuverenitás oszthatatlanságát továbbra is hangsúlyozza.11 Sieyes, e fogalom szülőatyja mind az Emberi Jogok Deklarációjának (1789) megfogalmazásában, mind az alkotmányos királyság alkotmányának megszövegezésében (1791) részt vett, és a "nemzeti szuverenitás" gondolata így mindkét dokumentumba bekerült.12 Mivel a nemzet nem egyszerűen az állampolgárok egyszerű számbeli összessége, hanem egy spirituális entitás, e felfogásban szükségszerűen benne rejlett a képviselet elve, ellentétben a közvetlen demokráciát hangsúlyozó népszuverenitással. Ezt a megoldást misztifikáló megoldásnak nevezhetjük.
A francia alkotmányelmélet mai formulája azonban egy további kompromisszum mentén kristályosodott ki: a nemzeti szuverenitás kompromisszumon alapuló formulája és a népszuverenitás közötti újabb kompromisszum alapján.13 A tiszta népszuverenitást a népszavazás intézményével I. és III. Napóleon idejében történt gyakori visszaélések kompromittálták, míg a tiszta nemzeti szuverenitás legitimációs szempontból bizonyult elégtelennek.14 E "kompromisszumok kompromisszuma" az Ötödik Köztársaság alkotmányának 3. Cikkében található, a következő formában: "A nemzeti szuverenitás a népet illeti…"15 E felfogás egyesíti a képviseleti elven alapuló nemzeti szuverenitást és a közvetlen demokrácia elvén nyugvó, alapvetően republikánus népszuverenitást. Ez a megközelítés egyszerre tette lehetővé egyrészről a terület oszthatatlanságának, a szuverenitás elidegeníthetetlenségének, a Parlament vagy Államfő általi képviseletnek (nemzeti szuverenitás), de másrészről az általános szavazati jognak, a népszavazásnak és a köztársasági államformának (népszuverenitás) az elfogadását is.
Megoldódott tehát az a kérdés, hogy ki birtokolja a szuverenitást. A szuverenitás korlátjaira vonatkozó kérdés azonban egészen 1985-ig megválaszolatlan maradt a francia alkotmányjogban. Az Alkotmánytanács (Conseil Constitutionnel) 1985-ös Új-Kaledóniáról szóló döntése ismerte el először a szuverenitás korlátjait: "Az egyszer már megszavazott törvény… az általános akarat kifejezése, azonban ennek tiszteletben kell tartania az alkotmányt."16 Ez megfelel a kontinentális Európa alkotmányos hagyományának, amelynek egyik központi gondolata az, hogy a "szuverén vadállatot" az alkotmány segítségével le kell láncolni. A szuverenitás tehát csak az alkotmány keretei között használható fel. E felfogást a leláncolási stratégiának nevezhetjük. A szuverenitás tartalmát újradefiniáltuk: az eredetileg "korlátlan"-t jelentő fogalom "korlátozott"-á vált tehát.
A XIX. századi Németország egy másik utat választott. A szuverenitást nem egy spirituális entitásra ruházták át, amint az a francia "nemzet" esetében történt, hanem inkább egy elvont, jogi személyiséggel rendelkező intézményre; nevezetesen az államra (Staatssouveränität).17 Hegel nyomán az állam koncepcióját arra használták, hogy semlegesítse az uralkodói szuverenitás és a népszuverenitás közötti konfliktust.18 Mind az uralkodó, mind a nép puszta államszervvé vált.19 Ezt a felfogást intézményesítő stratégiának nevezhetjük.20 A szuverenitás fogalma semlegesítődött, senki sem tudta azt operacionalizálni az államon belüli hatalmi viták ultima rátio-jaként, azaz nem tudták konkrét esetekben felhasználni.21 A csodafegyvert így hosszú évtizedre sikeresen elásták.
Amíg a weimari alkotmány ki nem ásta azt, hogy a népre ruházza.22 A válasz nem váratott sokáig magára: a híres (vagy hírhedt) alkotmányelméleti szerző, Carl Schmitt, azt állította ugyanis, hogy "szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt", azaz a birodalmi elnök (Reichspräsident) szuverén.23 Így a szuverenitásra ismét egy személy formált igényt és egészen 1945-ig, a második világháború lezárásáig egy személy rendelkezett vele. Az új német alaptörvény 1949-ben komoly korlátokkal ugyan (mivel általánosságban tiltotta a népszavazást),24 de újra törvénybe iktatta a weimari alkotmány népszuverenitásról rendelkező klauzuláját (Grundgesetz 20. cikk "Minden hatalom a néptől ered"). A népszuverenitás fogalma ilyen módon absztrakt (és kiüresedett) formulává vált, amely csupán a Parlament legitimációját biztosítja. A szuverenitást tehát visszakapta ugyan a nép, azonban az alkotmányozók megtiltották neki, hogy használja azt. A csodafegyvert egy jól őrzött bank széfbe rejtették (amelynek legfőbb őre a Bundesverfassungsgericht), hogy a tulajdonos ne veszélyeztethesse se magát, se másokat használata során.25 Csak a tulajdonos által kiválasztott megbízott, a Parlament, használhatja azt, és ezt is csak a Bundesverfassungsgericht szigorú felügyelete alatt tehették. Ezt a megközelítést (felügyelt) megbízott stratégiának nevezhetjük.
Többen azonban attól féltek, hogy a tulajdonos egy nap majd visszakéri jól őrzött tulajdonát a bankból, és ebben senki sem fogja tudni őt megakadályozni. Ezért a legjobb megoldásnak a nép szuverenitástól való megfosztása tűnt, mivel így örökre biztosítani tudnánk az alkotmányos értékeket. De kinek kellene akkor birtokolnia ezt a kincset? A válasz a megfosztás céljából következett: amennyiben meg akarjuk védeni az alkotmányt, akkor magára az alkotmányra kell átruházni a szuverenitást. Ennek következményeként megszületett a legelvontabb, leginkább kiüresedett és legtermészetellenesebb formula: az "alkotmányszuverenitás".26 Az alkotmány többé nem az már a lánc, amely megköti a szuverént, hanem önmaga vált szuverénné, így a szuverént saját láncaival helyettesítettük. Ezt a megoldást nevezhetjük "felcserélő" stratégiának.
A német stílusú túlkomplikált formulák helyett az osztrák alkotmányjogi doktrína egyszerűen megszabadult ettől a fogalomtól. Ez azért volt egyáltalán lehetséges, mert az osztrák alkotmány egyáltalán nem említi a fogalmat, ellentétben például a francia alkotmánnyal. Ez a megközelítés Hans Kelsen, az Ausztriában még mindig hatalmas befolyással rendelkező osztrák alkotmány- és nemzetközi jogász munkásságára vezethető vissza, aki egyébként egyike volt a szövetségi alkotmány (1920) megszövegezőinek. Kelsen tiszta jogtanában (Reine Rechtslehre 1934) egy szociológiai, politikai és erkölcsi elemektől mentes jogelméletet próbált kidolgozni, valamint a szuverenitás hagyományos elméletével is felvette a harcot. Korábbi írásaiban is eltökélten kritizálta a szuverenitás hagyományos felfogását, amelyet a jogi és szociológiai érvek zavaros keverékének tartott, azaz a tényekből (Sein) a jogra (Sollen) való következtetésnek (annak tipikus érvével, hogy a hatékony hatalomból következik a parancsolás joga), amely álláspontja szerint egyszerűen egy logikai hiba.27 Kelsen úgy érvelt, hogy amennyiben nem keverjük a Sein-t és a Sollen-t az érvelésünkben, akkor a szuverenitásnak két lehetséges értelmezése marad. (1) A szuverenitást meghatározhatjuk, mint ténybeli, azaz szociológiai szuverenitást. Ekkor azonban szembe kell néznünk a valósággal, hogy tényszerűen teljes függetlenség egyszerűen nem létezik.28 (2) Ennek alternatívájaként, ha a szuverenitást jogi szempontból kívánjuk meghatározni, akkor két további megoldás képzelhető el. (2/1) A szuverenitás felfogható mint az állami hatáskörök egy listája, amely lista azonban önkényes és igazolhatatlan,29 vagy pedig (2/2) a szuverenitást a jogrend egy jellemzőjének tekinthetjük. Kelsen az utóbbi álláspont mellett kardoskodott. Álláspontja szerint a szuverenitás a jogrend egy vonása, nevezetesen a nem-levezethetősége.30 Azaz egy jogrend akkor szuverén, ha nem vezethető vissza érvényessége egy másik jogrendre, hanem közvetlenül a hipotetikus alapnormából ered. Ezért, elfogadva Kelsen elméletének további tételeit; a monizmust és a nemzetközi jogrend primátusának gondolatát, az állam (ebben a felfogásban a jogrend) nem lehet szuverén, mivel a nemzetközi jogból levezethető.31 Kizárólag csak a nemzetközi jog tekintető szuverénnek. Az előbbi bonyolult elméleti megfontolások eredményeként a szuverenitás kifejezést sikeresen száműzték az osztrák alkotmányjog területéről.32 A különféle rokon problémákat az osztrák alkotmányjogászok e fogalom nélkül próbálták meg megoldani, például "népszuverenitás" helyett "demokráciáról", "függetlenség" helyett "Ausztria nemzetközi helyzetéről", a "szuverenitás védelmezése" helyett pedig "a szövetségi alkotmány alapvető elveinek fenntartásáról" beszélnek. Látható, hogy Ausztria nem a bonyolult fogalmi formulák (német) útját választotta, hanem inkább kizárta a szuverenitás fogalmát az ilyen természetű érvelésekből. A csodafegyvert nem csak elrejtették, hanem meg is semmisítették. Ezt a folyamatot nevezhetjük leszerelési stratégiának.33
Magyarországon a szuverenitás kérdésköre hosszú ideig nem merült fel alkotmányjogi problémaként. A magyar alkotmányelmélet a 16. század kezdetén megfogalmazott "Szent Korona tan" vakcinájával oltotta be magát a szuverenitás problémáival szemben.34 Ez az elmélet a középkori organikus államelméletek és a korona-elméletek sajátos keveréke volt.35 E felfogás szerint a király és a rendek a Korona tagjai, és maga a király nem rendelkezik hatalommal, hanem csak az a Szent Korona, amellyel megkoronázták (és amely ma a Parlamentben látható).36 A királyság területe a Szent Korona tulajdona, a király pedig csak egy megbízott, aki a hatalmat a korona nevében gyakorolja. Ebben a formában ez már tehát egy kompromisszum volt a rendek és a király között. E misztikus elmélet még a demokratizálást is megengedte, ugyanis nem csak a rendek, hanem akár az állampolgár is "Szent Korona tagjai" lehettek.37 E kompromisszumos stratégia hasonlít a nemzeti szuverenitás fogalmán alapuló francia misztifikáló stratégiára; a konfliktusokat ugyanis fogalmilag kizárta annak alapján, hogy a rivális feleket egy misztikus entitásban egyesítette.
A második világháború végén a királyság elbukott és ezzel párhuzamosan Magyarországon megjelent a népköztársaság eszméje, amely a "dolgozó nép" szuverenitását hangsúlyozta. A szocializmus évtizedei során nem volt szükség olyan alkotmányjogi elméletre, amely valamiféle kompromisszumra törekedett volna, mivel egyrészt a diktatúrák általában nem szeretik a kompromisszumokat (még ha egyes esetekben sor is került tényszerűen kompromisszumkötésre), s másrészt az alkotmány csupán látszatalkotmány volt. A jogállami átmenet megtöltötte tartalommal a népszuverenitás addig csupán hangoztatott eszméjét, mivel lehetővé tette a népszavazást.38 Azonban úgy tűnt, hogy ez a hatáskör magát az alkotmányos rendszert veszélyezteti, amikor 1999-ben egy parlamenten kívüli csoport népszavazást kezdeményezett az Alkotmány kiegészítéséről. Az emberek talán öntudatlanul, kizárólag érzelmeik és szenvedélyeik által vezetve a következmények súlyának mérlegelése nélkül szavazhatnak, gondolhatták az Alkotmánybíróság tagjai, amikor behúzták a kéziféket, és egyhangúlag alkotmányellenesnek nyilvánítottak minden olyan népszavazási kezdeményezést, amely az Alkotmány megváltoztatására irányul, annak alapján, hogy a népszavazás a Parlament mellett csupán szubszidiárius formája a népszuverenitás gyakorlásának. Ennek a felfogásnak az Alkotmányban nem volt semmilyen kifejezett alapja.39 Kilényi Géza szavaival élve, az AB döntése azt eredményezte, hogy a népszavazás mára csupán "ezüst pityke a nemzet hímzett dolmányán".40 Magyarország a csodafegyvert egy üveg vitrinbe tette, amelyet büszkén lehet mutogatni, de amelyet jobb, ha senki nem használ. Valójában, ez a magyar megoldás elég közel áll a német megbízotti stratégiához.
Ha rendszerezni szeretnénk a szuverenitást semlegesítő stratégiákat, akkor négy eltérő típust különböztethetünk meg. A legegyszerűbb ezek között a szuverenitás különféle testületek közös őrizetére bízása (a Király és a Parlament Angliában). A leggyakrabban használt megoldás egy olyan, nem-valós szuverenitás-hordozó entitás életre hívása, amelynek részei a szuverenitást igénylő felek, mint például az állam (első német megoldás), a nemzet (Franciaország), a korona (első magyar megoldás) vagy az alkotmány (harmadik német megoldás). A harmadik megoldás érintetlenül hagyja a szuverenitást, azonban megtiltja annak használatát (második német és második magyar megoldás). A legradikálisabb elképzelés magát a fogalmat törli el (Ausztria). S végül, a legjogásziasabb megoldás a fogalom újradefiniálása, amint azt az alkotmány révén való leláncolás stratégiájával (azaz korlátlanból korlátozottá való definiálással) pl. Franciaországban tették.
Az előbbi bevezető részben felvázolt abszolút szuverenitás-koncepció (azaz egy területen csak egy döntési központ létezik) az 1648-as Vesztfáliai Békét követően vált általánosan elfogadottá a nemzetközi kapcsolatokban.41 E rendszernek a belügyekbe történő beavatkozás tilalma volt a legfontosabb alapelve, amely a pápára is vonatkozott, tehát egyben a nemzetközi kapcsolatok szekularizációját is jelentette. Az adott korszakban ez tűnt a legjobb megoldásnak a nemzetközi béke és a stabilitás biztosítása szempontjából - ugyanazokból az okokból, amelyek miatt Bodin, Hobbes és Pufendorf elmélete a belső anarchia megoldására jónak tűnt.
Ezt a vesztfáliai paradigmát a következőképpen lehet jellemezni:42 a világ olyan szuverén államokból áll, amelyek semmilyen felettük álló hatalmat sem ismernek el;43 a jogalkotás folyamata, a viták megoldása és a végrehajtás legnagyobb részt az egyes államok kezében van.44 Jogi szempontból minden állam egyenlő, a jogi szabályok nem veszik figyelembe a hatalmi viszonyok egyenlőtlenségeit.45 A nemzetközi jog az egymás mellett élés minimális szabályainak kialakítására törekszik; az államok között kialakítandó tartós kapcsolatok ugyan cél, azonban csak addig a mértékig, amennyire ez a államok politika célkitűzéseinek elérését szolgálja. A határokon átnyúló jogsértések azok "magánügyének" számítnak, akik érintettek az ügyben; az államok között fennálló nézeteltérések végső soron fegyveres úton kerülnek megoldásra.46 Lényegében semmilyen jogi béklyó nem létezik annak megakadályozására, hogy valamely állam az erő alkalmazásához folyamodjon; a nemzetközi jogi előírások csak minimális szintű védelmet biztosítnak. A kollektív prioritás az állami szabadság esetleges korlátozásainak minimalizálása.
A nemzetközi jogi szuverenitás pontos definíciója, vagy annak tesztje, hogy vajon egy területi egység szuverén-e, mindig is vitatott volt. Egy megoldás lehetne a szuverén jogok (vagy hatáskörök) felsorolása, mint pl.47 (1) jog a nemzetközi kapcsolatokban való részvételre és nemzetközi szerződések megkötésére, (2) jog saját fizetőeszközhöz, (3) jog hadsereg és rendőrség fenntartásához, (4) más államok beavatkozásának tilalma, (5) Kompetenz-Kompetenz (és ennek különleges eredeti formája a pouvoir constituant). Azonban maga az a kérdés, hogy hogyan lehet megállapítani azt, hogy mely jogok tekinthetők szuverén jognak, melyek pedig nem, sosem került megválaszolásra. Ezért az előbbi lista esetleg nem teljes, vagy éppen ellenkezőleg: túl tág. Sajnálatos módon a szuverenitást mint olyat egyetlen nemzetközi szerződés sem határozta még meg (talán épp azért mert lehetetlen lenne megegyezni pontos meghatározásában). Az ENSZ alapokmány 2. Cikk (1) bek. is pusztán csak előfeltételezi a szuverén fogalmát: "A Szervezet valamennyi tag szuverén egyenlőségének elvén alapszik." Ismét csak sajnálatos módon a "szuverén egyenlőség" fogalma nem annyira egyértelmű, amilyennek azt az ENSZ alapokmány megfogalmazója szerette volna látni. Az "egyenlőség" kitétel vélhetően két alapvető jog tekintetében jelent egyenlőséget: egyrészt minden más állam kizárása, azaz az állami autonómia és függetlenség védelme [területi sérthetetlenség, par in parem non habet iurisdictionem (immunitás)], másrészt pedig az államok egyenlősége a nemzetközi közösségben, azaz az ENSZ-ben (természetesen tekintetbe véve az ezen egyenlőség alóli fontos kivételt a Biztonsági Tanácsban).48 De mit jelenthet valójában a "szuverenitás"? Áttekintve az ENSZ Alapokmány előkészítő anyagait (travaux préparatoires), világossá válik, hogy a "szuverenitás" egyszerűen az egyik államnak a másik állam feletti jogi felsőbbrendűségének kizárását jelenti.49 Azaz a szuverenitás egyszerűen egyenlőséget jelent az előbbiekben említett két "szuverén" jogosultság gyakorlásában.50
Azonban az első szuverén jog teljes elfogadása az új kihívások, így különösen a globalizáció fényében nem lehet kielégítő.51 A globalizáció környezeti,52 gazdasági53 és bűnügyi vetületei egyértelművé teszik, hogy napjainkban egy olyan újfajta, az államok között fennálló, kölcsönös függőséggel (interdependencia) kell szembenézni, amely határokon átnyúló veszélyeket is jelent. Ezért lassan elfogadottá válik, hogy ugyanolyan okok miatt - biztonság és stabilitás -, mint amelyek miatt Bodin és Hobbes egykor kitalálta ezt a fogalmat; a hagyományos szuverenitás fogalmat meg kell nyirbálni. Több államközi együttműködésre van szükség, sőt esetenként az állami akarat erősebb nemzetközi jog alá rendelésére is. Stephan Hobe egy kifejezését idézve a "nyitott államiság" (offene Staatlichkeit) korába érünk.54
Az, hogy a Szovjetunió eltűnése után a Nyugat képes a saját morális elképzeléseit (emberi jogok, demokrácia) rákényszeríteni a világ jelentős részére, a vesztfáliai paradigmával szembeni újabb kihívás.55 Ez a jelenség a szuverenitás olyan lényegi részeinek leértékelődéséhez vezetett, mint az immunitás (lásd a Pinochet-ügy tanulságait) és a beavatkozás tilalma (lásd a Jugoszláv példát). Ez pedig annak félelmét ébresztheti fel, hogy ez az új felfogás talán a XVI. és XVII. századi vallásháborúkhoz hasonló háborúkhoz vezethet.56
A hagyományos nemzetközi szuverenitás harmadik új kihívása, amely egyben jelen írás központi témája is, az európai integráció. Az Európai Unió tagállamai kapcsán nem túl hihető továbbra is a hagyományos szuverenitás-felfogás mellett kardoskodni, mivel az EK-jog jól láthatóan és jelentős mértékben beavatkozik a tagállamok belső viszonyaiba, és mivel az EK-jog eredeti (és nem delegált) hatalomnak tartja önmagát. Az EKB ezt világosan leszögezte a Costa v. ENEL ügyben: "az alapító szerződésekből eredő jog független jogforrás, azt különleges és eredeti természete miatt nem írhatják felül a tagállami jog semmiféle rendelkezései anélkül, hogy ne fosztanák meg azt Közösségi jogi természetétől és anélkül, hogy a Közösség jogi alapját ne kérdőjeleznék meg" (kiemelés a szerző - J. A.).57 Az EK jog tehát közvetlenül alkalmazandó és a nemzeti jogrend felett áll, beleértve az alkotmányokat is (a közösségi jog szupremáciája). Ez a felfogás előfeltételezi az Európai Unió szuverenitását,58 mégha az EKB a Van Gend en Loos ügyben eléggé visszafogottan vonta is le ezt a következtetést, amikor megállapította, hogy "a Közösség egy új jogrendet alkot", amelynek érdekében a tagállamok a tagállamok "korlátozták szuverén jogaikat".59 A helyzet az, hogy a szupremácia és a közvetlen hatály elfogadásával egy új szuverén született.
Az EU tagállamai tehát a szuverenitást tekintve tehát egy komoly és explicit jogi kihívással állnak szembe. Érdemes ezért áttekinteni a tagállamok erre adott válaszait.
A brit megoldás, amely az EU tagság jogi problémáival foglalkozott a European Communities Act 1972 2. cikk (4) bek.-ben található: "minden elfogadandó vagy már elfogadott törvényt… jelen cikk rendelkezései alapján kell értelmezni és végrehajtani." Az EK-jog elsődlegessége ezen alapszik a brit jogrendben.60 Mivel az EK jog mind a bíróságokat, mind a végrehajtó hatalmat jogokkal ruházza fel, az új helyzet egyetlen vesztese a Parlament. Ezért a kérdés az, hogy hogyan lehet ezt a problémát rendezni a parlamenti szuverenitás (precízebben a "King-and-Parliament" szuverenitásának) hagyományos brit doktrínájának fényében.61 Két tipikus megközelítése létezik e kérdésnek. Az első (az "ortodox") úgy érvel, hogy az EK-jog elsődlegessége a jogalkotó akaratán alapul, és a Parlament továbbra is fenntartja magának a jogot arra, hogy az alapító szerződésekkel össze nem egyeztethető módon hatályon kívül helyezzen vagy módosítson egy törvényt.62 A második szerint, amelyet common law megközelítésnek neveznek, a bíróságok hatalma nem a Parlamenttől származik, hanem eredeti. Ezért az a tény, hogy a bíróságok EK-jogot alkalmaznak egyes esetekben brit törvényi jog helyett nem annyira forradalmi helyzet, mint ahogy első pillantásra tűnik, mivel a "King-in-Parliament" valójában sohasem rendelkezett valamennyi hatáskörrel. Sedley ezt "a Korona-és-Parlament (Crown in Parliament) ill. a Korona-és-Bíróságok (Crown in its court) kétpólusú szuverenitásának" nevezi.63 Avagy Paul Craig megfogalmazásában: "nincs semmilyen a prioir és megkérdőjelezhetetlen indoka annak, hogy a Parlamentet, pusztán csak létezése okán, omni-kompetensnek tekintsük."64 Ez a "common law"-megközelítés inkább a modern államiság előtti idők örökségének tűnik, semmint az EU-tagság új kihívására szabott válasznak - azonban egyvalamiben közös az ortodox nézőponttal: a továbbra is fennálló brit szuverenitás eszméjén alapul, mégha részben más alanyt is ruház fel szuverenitással.
A francia alkotmányelmélet hasonlóképpen tekinti az EU tagság dacára is létezőnek a francia szuverenitást.65 A Conseil Constitutionnel három Maastricht-ítélete közül egyikben sem foglalkozott a tagállami szuverenitás integrációs veszélyeztetettségével, hanem érvelésében mindig előfeltételezte annak létezését.66 A Conseil Constitutionnel Maastricht II döntésében úgy érvelt, hogy "az alkotmányozó hatalom szuverén; hatályon kívül helyezheti, módosíthatja, vagy akár ki is egészítheti az Alkotmány szakaszait abban a formában, ahogy az neki tetszik; és ezért semmi sem gátolhatja meg abban, hogy olyan új szakaszokat iktasson az Alkotmányba, amelyek derogálnak egy alkotmányos szabályt vagy alapelvet […]; ez a derogáció lehet kifejezett vagy akár hallgatólagos is".67 Ezért aztán a francia alkotmányozó megtehette, hogy egy kifejezett klauzula alapján engedélyezze az Európai Uniós tagságot. Az 1992-ben hozott Maastricht III döntés során a Parlament tagjai arról kérdezték a Conseil Constitutionnel-t, hogy a Maastrichti Szerződést ratifikálását engedélyező és népszavazással is megerősített törvény vajon összhangban áll-e az Alkotmánnyal. Az Alkotmánytanács úgy találta, hogy nem rendelkezik hatáskörrel a népszavazással is megerősített törvények felülvizsgálatára, mivel egy ilyen aktus "a nemzeti szuverenitás direkt kifejeződése", "hiszen azokat a Francia Nép népszavazás útján fogadta el."68 E döntés konklúziója az, hogy a (francia) szuverenitás még mindig a (francia) néphez tartozik. A francia nép bármilyen cél érdekében felhasználhatja szuverenitását, még az Európai Unióhoz való csatlakozásra is. Legfeljebb a nemzeti szuverenitás időleges ön-korlátozásáról beszélhetünk annak fenntartásával, hogy ez az ön-korlátozás bármikor visszavonható.
Németországban a Grundgesetz 23. cikk (1) bek. teszi lehetővé a "szuverén hatáskörök" átruházását az Európai Unióra avval a fenntartással, hogy a német alkotmányjog alapelveinek (demokratikus, szociális, föderális és jogállami alapelvek) és a szubszidiaritás elve nem sérülhet.69 A német Szövetségi Alkotmánybíróság döntéseinek sorozatában (Solange I, Solange II, Maastricht, Bananenmarktordnung) hangsúlyozta, hogy 1. a tagállamok maradnak "a szerződések urai" (Herren der Verträge) és 2. a német Szövetségi Alkotmánybíróság az EU aktusainak felülvizsgálati jogával továbbra is rendelkezik (különösen azoknak a Grundgesetz által garantált alapjogokkal való összhangjának tekintetében) azonban 3. nem fogja ezt a jogát gyakorolni, mivel az alapjogok védelme az Európai Unióban általában véve magas szintű. Ezek az érvek az Európai Unióban is fennmaradó tagállami szuverenitáson (a német fogalmak szerint: "államiságon") alapulnak.
Ahogy azt már a fentiekben láttuk, Ausztriában nem használják a szuverenitás fogalmát. Az érveléseknek azonban hasonló a szerkezete. Az uralkodó álláspont szerint - noha az EU jog, szupremáciájából következően az osztrák jog, beleértve az "egyszerű" alkotmányjogot is, felett áll - az alkotmány magját, azaz a szövetségi alkotmány alapelveit (amelyeket a B-VG 44. cikk (3) bek. szerint csak népszavazással lehet módosítani) az EU integráció nem írhatja felül (hacsak népszavazás ezt kifejezetten nem engedélyezi).70
Magyarországon az alkotmány integrációs klauzulája (2/A. §) csupán a hatáskörök "közös gyakorlásáról" beszél, s nem pedig "hatáskör-átruházásról".71 A bonyolult megfogalmazású paragrafus lényegében a nemzeti szuverenitás védelmére törekszik.72 Ez azonban csak megfogalmazásbeli jelentőséggel bír, mivel a gyakorlatban ugyanaz történik, mintha átruházták volna a hatásköröket. A többi közép-kelet-európai országhoz hasonlóan Magyarországon is gyakran hangsúlyozzák, hogy az EU-csatlakozás önmagában nem érinti a szuverenitást, hanem csak a hatáskörök kérdésére vonatkozik.73 Ahogy arra Anneli Albi rámutat, ez a szuverenitás-központú gondolkodás az alkotmányok szövegében is megjelenik, amelyeket nagyon gyakran a hagyományos etno-kulturális megközelítés, valamint a szuverenitást és a függetlenséget védő paragrafusok sora, valamint az etnikai alapon kialakított nemzetállami felfogás és a nemzeti önrendelkezés elve jellemez.74 Az alkotmányok gyakran különbséget tesznek a függetlenség és a szuverenitás között: a szuverenitás részbeni átruházása néha elfogadható (belső szuverenitás, hatáskörök), a függetlenség (államiság vagy külső szuverenitás) csorbítása azonban sosem.75 Ezek az alkotmányok gyakran nem beszélik a posztmodernitás nyelvét, hanem inkább a szovjet korszakot megelőző, etno-kulturális szuverenitás nyelvezetéhez nyúlnak vissza.76 Ez azzal a ténnyel lehet magyarázható, hogy ebben a térségben a politikai önállóság vagy akár a saját, önálló államiság csak a közelmúltban születhetett újjá, és ezért ezen államok számára ez a téma egy igen érzékeny kérdés.77 Összegezve, e térség államai még erősebben és egyértelműben ragaszkodnak nemzeti szuverenitás retorikájához, mint nyugat európai társaik.
Az előbbiekben röviden felvázolt helyzet azt mutatja, hogy a tagállamok meghatározó alkotmányelméletei egyszerűen nem vesznek tudomást a nemzeti szuverenitás "európai" kihívásairól, s avval hitegetik magukat, hogy (szinte) semmi sem változott. Vajon miért van ez így? Azért, mert a szuverenitás kérdése nem egy semleges, tudományos probléma. A szuverenitás jelentős mértékben átpolitizált fogalom, egy politikailag igen érzékeny terület.78 Senki sem akarja feladni a szuverenitását egy másik entitás javára (anélkül, hogy elsődlegesen ezen új entitás részének érezné magát), mivel a szuverenitás az identitáshoz kapcsolódik. "Mi vagyunk szuverének" ill. az az állam szuverén, amelyben mi élünk. Számos kritika érte már a szuverenitást mind leíró,79 mind normatív (morális) szempontból,80 sőt újabbak is megjelentek, amelyek az állam több-centrumú, "poliarchikus" belső struktúrájára hivatkoznak alapulnak,81 de egyik sem meggyőző azok számára, akiket megérintett a szuverenitás identitás-teremtő szelleme. Ezek az emberek sosem fogják feladni a "Drágaságukat" sem ismeretelméleti, sem morális okok miatt.
De az európai integráció, ha a nemzeti szuverenitás feladása nem is lehetséges, legalábbis valamiféle kompromisszumot igényel, ahogy az már többször megtörtént a szuverenitás történetében. Tipikusan jogászi feladatként olyan fogalmi-elméleti megoldásokat kell kidolgoznunk, amelyek egyszerre biztosítják azt, hogy a nemzeti szuverenitás ne veszélyeztesse az európai integrációt, valamint azt is, hogy tagállamokat ne frusztrálja szuverenitásuk elvesztése. Olyan érvelési stratégiára van tehát szükség, amely mindkét követelménynek megfelel.
Elsőként azt kell megvizsgálnunk, hogy az első részben megismert, nemzeti alkotmányjogokban alkalmazott kompromisszumokat vajon e problémánál (per analogiam) alkalmazhatjuk-e. A brit megoldás azoknak a riválisoknak adná a szuverenitást, akik önállóan is igényt formálnak rá. Esetünkben ez hasonló elmélet lehetne, mint az Egyesült Államokban elfogadott osztott szuverenitás (shared or divided sovereignty) elmélete.82 Az Egyesült Államok születése idején az új entitást mint valami "sui generis" jelenséget fogták fel csakúgy, ahogy napjainkban az Európai Uniót.83 Az osztott szuverenitás számunkra a szuverenitás Brüsszel és a tagállamok közös szuverenitását jelentené.84 Ennek az elméletnek azonban sötét története van. David Livingstone rámutat, hogy "napjaink vitája az Európai Unióról hasonlít az 1787 és 1789 között, a föderalisták és anti-föderalisták között lezajlott vitára, ahol az utóbbi csoport attól félt, hogy az alkotmány szilárd nacionalizmusban érne véget, míg az előbbi arról biztosította őket, hogy ilyen sosem történhet meg. Reméljük, hogy ez nem fog a két fél közötti olyan kölcsönös vádaskodássá fajulni, mint amikor a déliek azt mondták, hogy az alkotmány nem egy megszilárdult rend, míg az északi unió pártiak azt bizonygatnák, hogy az mindig is az volt. De előfordulhat. Mi már hallottuk a baloldaliaktól, hogy az Európai Unió az emberi jogok megvalósításának eszköze és ezért az Unióra átruházott hatásköröket nem lehet visszakérni. Pontosan ez volt Lincoln elmélete is. Hacsak nem nézünk szembe a kérdéssel és gondjuk át alaposan a kilépés jogát, könnyen elképzelhető, hogy Európa megismétli az Egyesült Államok melankolikus történelmét."85 Az osztott szuverenitás elmélete, amely nem ad kifejezett választ a kilépés kérdésére, nem egy stabil kompromisszumos megoldás.86 Amellett is érvelhetünk, hogy a kilépés már most is lehetséges a nemzetközi közjog általános szabályai szerint, tehát a kérdés nem tűnik megoldhatatlannak. A nagyobb probléma azonban inkább az, hogy a tagállamok alkotmányos retorikája nem akarja azt elfogadni, hogy a "Drágaságuk" megosztható bárkivel. Ezért egy újabb megoldást kell keresnünk.
A megosztási stratégia után érdemes azokra a stratégiákra is egy pillantást vetni, amelyek új hordozót kreálnak a szuverenitás számára. A francia utat követve valami olyan megfoghatatlan fogalomról kellene beszélnünk, mint az európai nemzet. A probléma ebben az esetben az, hogy miként lehet arról dönteni, hogy a nép vajon az európai népet jelenti-e vagy a tagállamok lakosságát. Az előbbi, (azaz, hogy a szuverenitást részben az európai népre alapozzuk) nem férne össze különféle, nemzeti népszuverenitásokkal és ezért elfogadhatatlan a tagállamok szempontjából. Az utóbbi pedig lényegében a tagállami szuverenitás újrafogalmazása lenne.
Az első német megoldás valamiféle bonyolult és elvont, a szuverenitást hordozó intézmény kidolgozását jelentené. Itt ismét felhasználhatjuk az Egyesült Államok történelmét arra, hogy tisztázzuk ezt az analógiát. A szuverenitás által felvetett problémák elméleti megoldásainak egyike abban állt, hogy szuverenitást az államok kormányainak három-negyedét egyesítő testületre ruházták át (alkotmánymódosító hatalom).87 Az Európai Unióban ez azt jelentené, hogy azt állítjuk: a szuverenitást a tagállamok testületileg együttesen (alapszerződés-módosító hatalom) birtokolják. A tagállamok e testület tagjaiként megtartanák szuverenitásukat; azt egyszerűen közösen gyakorolnák a többi tagállammal.88 Ellentétben az osztott szuverenitás eszméjével (lásd fentebb a kvázi brit megoldást) e koncepció szerint az Európai Unió önmagában nem válna szuverénné. Ez az elmélet egyike a tagállamok szempontjából elképzelhető megoldásoknak (ismereteim szerint még senki sem javasolta), de nem az egyetlen. Az azonban nagyon kétséges, hogy ez a megoldás összhangban áll-e az EK jog önmeghatározásával, ami erre a jogra mint az EU területén minden más jogrend fölött állóra (szupremácia) és autonómra tekint. Ez a megoldás ugyanis inkább a tagállamok szuverenitásának a többi tagállam szuverenitásával való kompromisszumát jelenti, nem pedig a tagállami szuverenitás és az európai integráció kompromisszumát. Átfogalmazva e kompromisszumos formula talán egy olyan (fiktív) testületet jelenthetne, amely egyesíti a tagállamok kormányait és az Európai Uniót.89 Ez azonban gyakorlatilag azonos a megosztott szuverenitással, amelyet a fentiekben már elvetettünk.
A harmadik német megoldás szerint az alapító szerződésekre lehetne ruházni a szuverenitást. Ez azonban nem csupán intuitíve nehezen elfogadható, hanem azt is megköveteli, hogy a tagállamok adják fel szuverenitásukat. Ezért ezt az analógiát is el kell utasítanunk.
A történelmi magyar megoldás szerint létre lehetne hozni egy olyan közösséget, (anélkül a misztikus gondolat nélkül, hogy azt egy koronában objektiválnánk) amelynek része mindenki, aki eredeti hatalmat igényel. Ez a megoldás az "Európai nép", a brit "King in Parliament", a francia "nemzet és nép", a magyar és német "tagállami lakosság" és így tovább, kusza közösségét jelentené, amely együtt lenne az európai szuverenitás hordozója. De az osztott szuverenitás elméletével szemben a részesek itt nem birtokolnák a szuverenitás egyetlen kis darabkáját sem; csak a közösség egésze a hordozná azt teljességében. Még ha ez a kusza, posztmodern hangulatú elmélet esetleg csábító is demokratikus nézőpontból, mivel érdekes kombinációja a különféle nemzetek népszuverenitásainak, mégis el kell utasítanunk, mert azt igényelné, hogy a tagállamok adják fel szuverenitásukat az új entitás javára.
A következő semlegesítő stratégia, amelyet meg kell vizsgálnunk, a "szuverenitás érintetlenül hagyása, de használatának teljes tiltása" címkét viseli (második német és második magyar megoldás). Ez azt jelentené, hogy a szuverenitás érve tabuvá válik, kivéve a retorikai célokat. A tagállamok még mindig szuverének, talán az Európai Unió is szuverén (vagy talán nem), de nem használjuk fel a szuverenitás érvét a konkrét konfliktusok megoldása során.90 Mindkét oldalnak megvan a maga csodafegyvere, de egyik sem meri használni, mivel a következmények beláthatatlanok. Joseph Weiler metaforáját felhasználva ezt a megoldást hidegháborús stratégiának nevezhetjük.91 A probléma ezzel kapcsolatban az, hogy szükségünk lenne egy olyan, részletes hatásköri szabályozására, amelyet mindkét oldal elfogad, s amely az összes lehetséges konfliktusra választ ad. Sajnos nem rendelkezünk ilyen szabályozással, s az EKB és a nemzeti alkotmánybíróságok nyilvánvalóan részben eltérő hatásköri szabályozásokkal dolgoznak.92 Így a feszült légkörben annak veszélye, hogy (jogi) háború tör ki, minden pillanatban fennáll, a két oldal csak a félelem miatt nem használja fegyvereit. Ennél talán kevésbé kockázatos megoldásra van szükség.
Az osztrák (fogalmat kiiktató) analógiával is megpróbálkozhatunk. Ez azt jelentené, hogy egyszerűen megszabadulunk a fogalomtól. Ezen az úton halad Neil MacCormick 1999-ben megjelent munkájában (Questioning Sovereignty).93 A szerző úgy véli, hogy már elértük a poszt-szuverenitás korát, a szuverenitás mint olyan felett egyszerűen eljárt az idő. Véleménye szerint a szuverenitás olyan "mint a szüzesség, valami, amit elveszítünk anélkül, hogy kapnánk helyette valami mást" és nem kell szomorúnak lennünk emiatt (pont mint a szüzesség esetében…).94 Azt javasolja tehát, hogy egyszerűen ne vegyünk tudomást róla és tüntessük el. Az EU jog és a nemzeti jog közötti konfliktust pedig a nemzetközi jog alapján lehetne eldönteni anélkül, hogy hivatkoznánk erre a fogalomra. E felfogás egyértelmű problémája az, hogy elvárja a nemzeti alkotmányjogászoktól azt, hogy teljesen feladják a nemzeti szuverenitás gondolatát. Ez pedig sosem fog megtörténni, mivel a kérdés a racionális eszmecserék világán kívül helyezkedik el - annak átpolitizált és az identitáshoz erősen kapcsolódó természete miatt.
Végül az újradefiniálás lehetőségét is meg kell vizsgálnunk. Egy elképzelhető megoldásként talán a tagállami szuverenitást úgy lehetne meghatározni az Európai Unióban, mint a kilépés jogát. Ez azt jelenti (előfeltételezve a kilépés jogának létezését),95 hogy a tagállamok még mindig szuverének, azonban amíg az EU-nak nevezett játékot játsszák, addig követniük kell a játék szabályait. A kilépés joga létezik, de az ellenállás semmilyen más útja sem jogszerű, és az EU jog elsődlegességét (beleértve nemzeti alkotmányokkal szembeni elsődlegességet is), el kell fogadni. Sajnálatos, hogy a nemzeti alkotmánybíróságok nem szándékoznak elfogadni ezt a kompromisszumot.96 Ezért egy olyan kidolgozottabb megoldásra van szükségünk, amely nem kívánja meg EU jog nemzeti alkotmányok feletti szupremáciájának kifejezett elfogadását sem.
Pontosan erre használható az a megközelítés, amelyet Neil Walker Late Sovereignty in the European Union című írásában használ.97 Álláspontja szerint nem tudunk megszabadulni a szuverenitás fogalmától, hiszen az része az alkotmányok szövegének, és mindenki (jogászok és politikusok) használja azt. A mi feladatunk (elméleti jogászként) ezért az, hogy megfelelő jelentést adjunk neki. Walker definíciója szerint a szuverenitás nem más, mint a "kizárólagos, legfőbb hatalom igénye". Ha a szuverenitást csak igénynek tartjuk, akkor sikeresen relativizáltuk és semlegesítettük anélkül, hogy feladtuk volna. E definíciós trükkel a "Kell"-fogalmat (azaz a legfőbb jogalkotás joga) egy "Van"-fogalommá (egy testület vagy valaki, aki éppen igényli ezt a jogot) alakítottuk át. Ha egy testület szuverén, akkor ez nem jelenti azt, hogy rendelkezik "a kizárólagos legfőbb hatalommal", hanem csak azt, hogy úgy véli, hogy van ilyen hatalma.98 Így a fegyver éleslőszerét festékpatronra cseréltük ki: a szuverenitás kérdése többé nem a hatalomról szól, hanem csak arról, hogy ki hiszi azt, hogy rendelkezik a hatalommal. Azonban az is kellemetlen lehet, ha festékpatronnal találják el az embert, úgyhogy valahogy jó lenne még az ilyen jellegű lövöldözéseket is (értsd: a hatalmi igények konfliktusát) megelőzni.
Hogyan lehetne tehát elkerülni a lehetséges konfliktusokat? A választ a Miguel Poiares Maduro által kidolgozott "ellenpontozásos jog" elmélete adja.99 Az ellenpontozás a különféle dallamok közötti összhang megteremtésének zenei módszere. Maduro szerint hasonló módon lehetséges harmóniát teremteni két ellentétes alkotmányos narratíva között. A két narratíva (nemzeti szuverenitás vs. európai integráció) kölcsönösen kizárja egymást, azonban ha engedelmeskedünk bizonyos szabályoknak, akkor a konfliktusok elkerülhetők. Ezek a szabályok a következők: (1) el kell ismerni más jogrendek létezést, és legalább a lehetőségét annak, hogy eltérő nézőpontból tekinthetünk ugyanarra a normára (pluralizmus), (2) vertikális és horizontális diskurzus annak érdekében, hogy a rendszer következetesen működjön (konzisztencia), (3) és csak olyan érveket lehet felhasználni, amit a többi fél is használhat (univerzalizálhatóság). Ezek azok a szabályok, amelyeket a szuveréneknek láncként kell viselniük az európai integrációban - hasonlóan a nemzeti alkotmányokhoz, amelyek azt határozzák meg, hogy a szuverenitás hogyan használható a belső, állami viszonyokban. Azonban ez a megoldás csak a konfliktusok megelőzésére alkalmas, hiszen nincs válasza arra, hogy hogyan lehet megoldani a már létező konfliktusokat.
Összegezve, mit kell tennünk a csodafegyverrel? A fegyver-lobbi és a békeszerető polgárok közötti új kompromisszum szerint azt bárki használhatja, feltéve, hogy csak festékpatronnal töltjük meg, de így is vigyáznunk kell arra, hogy nehogy eltaláljunk valaki mást, mivel esetleg ők is visszalőhetnek. Leszerelés helyett tehát csupán a fegyver-viselőkre vonatkozó elővigyázatossági szabályaink vannak, és csak remélhetjük, hogy betartják azokat. Jobb megoldásra jelenleg nincs remény. ■
JEGYZETEK
1 Jelen tanulmány a Kraugujevaci Egyetem Zlatibor Winter School-jában 2005. február 24-én elhangzott előadáson alapul. Kritikai észrevételekért köszönettel tartozom Jürgen Bastnak, Armin von Bogdandynak, Irène Couzigounak, Sergio Dellavallé-nak, Isabel Feichtnernek, Fekete Balázsnak, Matthias Goldmann-nak, Leonie Gudernek, Felix Hanschmann-nak, Stefan Häußlernek, Daniel Kleinnak, Niels Petersennek, Michael Roettingnek, Robert Stelzernek, Sonnevend Pálnak, Flaminia Tacconinak, Tóth Ákosnak, Joseph Windsornak és Diana Zachariasnak.
2 A fogalom teológiai eredetéhez lásd Carl Schmitt, Political Theology, 1985, 36.
3 Hans G. Petersmann: Die Souveränität des Britischen Parlaments in den Europäischen Gemeinschaften, 1972, 233-239.
4 A gyakran használt "parlamentáris szuverenitás" (Parliamentary Sovereignty) kifejezés nem teljesen pontos, mivel a legmagasabb szintű jogalkotói hatalom nem a Parlament (azaz a Lordok Háza és a Közrendűek Háza), hanem a "King-in-Parliament" hatáskörébe tartozik a törvények kötelező királyi szentesítése miatt, lásd Theo Langheid, Souveränität und Verfassungsstaat. The Sovereignty of Parliament, 1984, 328-329, noha az uralkodó az elmúlt három évszázad során egyetlen törvénytől sem tagadta meg a szentesítést, lásd Christopher Hollis, Parliament and its Sovereignty, 1973, 171. Ha azonban a Parlamentet, mint egy három részből álló egységet határozzuk meg (az uralkodó, a House of Commons és a House of Lords együttese), akkor el lehet fogadni a "Parlamentáris szuverenitás" kifejezést, lásd H. T. Dickinson / Michael Lynch, Introduction, in: H.T. Dickinson / Michael Lynch (szerk.), The Challenge to Westminster. Sovereignty, Devolution and Independence, 2000, 1.
5 William Blackstone, An analysis of the laws of England, 6th ed., 1771, 3.
6 A "King-in-Parliament" általi jogalkotás összhangban áll mind annak gondolatával, hogy a jogalkotói tekintély az uralkodóhoz tartozik, aki diszkréciójával élve csak az alattvalók beleegyezésével gyakorolja ezt a jogot, mind annak eszméjével, hogy ez a tekintély az egész közösséget illeti. Lásd Jeffrey Goldsworthy, The Development of Parliamentary Sovereignty, in: H.T. Dickinson / Michael Lynch (szerk.), The Challenge to Westminster. Sovereignty, Devolution and Independence, 2000, 12 és 14.
7 Vö. Sir Edward Coke főbíró 1610-ben elbukott kísérletével a Doctor Bonham esetben, ahol is Coke egy törvény semmisségét akarta kimondani, de végül pozíciójával fizetett elvetélt kísérletéért, ld. Jeffrey Goldsworthy, Parliamentary Sovereignty, 1999, 111-112 és 122-123.
8 Jean-Jacques Rousseau, Du Contrat Social, 1762.
9 Vö. Michel Troper, La théorie du droit, le droit, l'Etat, 2001, 302: 'la nation est disincte du peuple réel; c'est une entité abstraite'.
10 Sieyés, Qu'est-ce que le Tiers Etat?, 1789.
11 A nemzeti szuverenitás fogalmának eredetéről lásd Guillaume Bacot, Carré de Malberg et l'origine de la distinction entre souveraineté du peuple et souveraineté nationale, 1985.
12 Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának 3. cikkelye kimondja "Minden szuverenitás lényege szerint a Nemzetet illeti. Sem testület, sem egyén nem gyakorolhat semmilyen hatalmat, amely kifejezetten nem ebből ered." Franciaország első írott, 1791-ben elfogadott alkotmányának 1. és 2. cikke szerint "A szuverenitás egy, oszthatatlan, elidegeníthetetlen és eltörölhetetlen. A szuverenitás a Nemzetet illeti, és sem az emberek egy csoportja, sem egyetlen személy nem igényelheti annak gyakorlását. A Nemzet, amelytől minden hatalom ered, csak közvetve gyakorolhatja a szuverenitást."
13 Jacques Ziller, Sovereignty in France: Getting Rid of the Mal de Bodin, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 261-277.
14 Florence Chaltiel, La souveraineté de l’État et l’Union européenne, l’exemple français, 1999, 64-65. A francia "souverainaté de l’État" kifejezés a külső aspektussal függ össze, ellentétben a "souveraineté dans l’État" kifejezéssel, amely a szuverenitás alkotmányos problematikájára vonatkozik, lásd Jean Gicquel, Droit constitutionnel et institutions politiques, 15th ed., 1997, 53.
15 Ugyanez a formula már megjelent a Negyedik Köztársaság 1946-os alkotmányának 3. cikkelyében.
16 Décision 85-197 DC 23 aoűt 1985, lásd Jacques Ziller, Sovereignty in France: Getting Rid of the Mal de Bodin, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 268.
17 Michael Stolleis, Public Law in Germany 1800-1914, 2001, 343-347.
18 Hermann Heller, Die Souveränität, 1927, 59.
19 Helmut Quaritsch, Staat und Souveränität, 1970, 471-505.
20 Ez az elméleti megoldás vezetett a német alkotmányjog-tudomány azon jellegzetességéhez, amely szerint nem a szuverenitás, hanem inkább az államiság a központi fogalom, lásd pl. Peter Badura, Staatsrecht, 3rd ed., 2003, 1-5; Theodor Maunz / Reinhold Zippelius, Deutsches Staatsrecht, 30th ed., 1998, 1-3; Hartmut Maurer, Staatsrecht I., 2003, 1-6.
21 A jogalkotás mögött álló francia "általános akarat" helyet a német elmélet az "állami akarat" fogalmát használja (Staatswillenspositivismus). Azt a kérdést, hogy mi legitimálja az állami jogalkotást, igen különleges módon válaszolták meg, nevezetesen az "államcélok tanával" (Staatszwecklehre). Ez az elmélet azt magyarázza, hogy az államnak mint olyannak miért és mire van joga a közjó érdekében. A népszuverenitás megjelenésével a Staatszwecklehre felett eljárt az idő és haszontalanná vált (lásd Christoph Möllers, Staat als Argument, 2000, 192-198), azonban az állam-központú elméleti keret (a hagyományos német típusú Allgemeine Staatslehre vagy általános államtan mint pl. Karl Doehring, Allgemeine Staatslehre, 3. Aufl., 2004) továbbra is igen befolyásos a német alkotmányelméletben, lásd kül. Josef Isensee, Staat und Verfassung, in: Handbuch des Staatsrechts der Bundesrepublik Deutschland, Vol. II., 3. Aufl., 2004, 3-106. A legtöbb alkotmányjogi tankönyv még mindig az "államjog" (Staatsrecht) címet viseli, lásd pl. Ekkehart Stein / Götz Frank, Staatsrecht, 19. Aufl., 2004; Ulrich Battis / Christoph Gusy, Einführung in das Staatsrecht, 4. Aufl., 1999; Dieter Schmalz, Staatsrecht, 3rd ed., 1996.
22 1. cikk (2) bek. "Az államhatalom a néptől ered."
23 Carl Schmitt, Political Theology, 1988, 5.
24 Egyetlen kivétel a két tartomány közötti új határról szóló népszavazás (Grundgesetz 29. cikk).
25 A szuverenitás nagyon hasonlónak tűnik a Gyűrűk Urában megismert Egy Gyűrűhöz, amely túl veszélyes ahhoz, hogy bárki felhasználja, illetve amely korrumpál mindenkit, aki viseli. Semmilyen erkölcsi alapállás sem lehet erősebb, mint az Egy Gyűrű, és nincs akarat, amely ellen tudna állni neki, még a legkiválóbbakat is borzalmas cselekedetekre vezeti. Ha valaki viseli, akkor nem ő birtokolja a Gyűrűt, hanem a Gyűrű rendelkezik a viselőjével. A viselője szereti, és "Drágaságom"-ként becézgeti, és egyáltalán nem tud élni nélküle. A Gyűrű még a saját életénél is fontosabbnak tűnik.
26 Peter Häberle, Verfassung als öffentlicher Prozeß, 1978, 368, 395. Hasonló álláspontok korábbról Hugo Krabbe, Lehre der Rechtssouveränität, 1906, 97, és Hugo Preuß, Gemeinde Staat und Reich, 1888, 135.
27 Felix Somló, Juristische Grundlehre, 1917, 93, 97-98, 102 tényeken alapuló szuverenitás-elméletének kritikájához ld. Hans Kelsen, Das Problem der Souveränität und die Theorie des Völkerrechts. Beitrag zu einer reinen Rechtslehre, 1920, 31. Somló elméletét John Austinnak a The Province of Jurisprudence Determined című, 1832-ben megjelent művének szuverenitás-elmélete inspirálta, lásd Somló, ibidem, 32-37, 200-204, 248-291 és 353-359.
28 Hans Kelsen, Das Problem der Souveränität und die Theorie des Völkerrechts. Beitrag zu einer reinen Rechtslehre, 1920, 7.
29 Hans Kelsen, Der Wandel des Souveränitätsbegriffes, in: Studi filosofico-giuridici dedicati a Giorgio del Vecchio, 1931, Vol. II, 8-9.
30 Hans Kelsen, Das Problem der Souveränität und die Theorie des Völkerrechts. Beitrag zu einer reinen Rechtslehre, 1920, 10.
31 Ibid., 13; Hans Kelsen, Allgemeine Staatslehre, 1925, 103; Hans Kelsen, Les rapports de système entre le droit interne et le droit international public, Recueil des Cours (1926) 251, 256.
32 Később Kelsen a szuverenitás fogalmát mint nemzetközi jogi közvetlenséget értelmezi. [Hans Kelsen, The Principle of Sovereign Equality of States as a Basis for International Organization, 53 Yale Law Journal 207 (1944) 208.] Ez azt jelenti, hogy csak az jogrend szuverén, amelynek érvényessége közvetlenül a nemzetközi jogból következik. Ilyen értelemben egy állam szuverénnek tekinthető - ellentétben a föderális államok nem szuverén tagállamaival. Azonban Kelsen ezen gondolatai akkor születtek, amikor ő már az Egyesült Államokban élt, s ezt az osztrák alkotmányjog-tudomány már nem fogadta be.
33 Kelsen számára a "leszerelés" nem politikai, hanem inkább ismeretelméleti kérdésnek számított lásd András Jakab, Kelsens Völkerrechtslehre zwischen Erkenntnistheorie und Politik, Zeitschrift für ausländisches öffentliches Recht und Völkerrecht, 2004, 1052-1053. Ez azonban a mi nézőpontunkból nem releváns, mivel minket itt a fogalom gyakorlati politikai szerepe érdekel. Más szavakkal kifejezve, Kelsen technikai és nem politikai alapon semmisítette meg az osztrák csodafegyvert, ennek azonban ugyanolyan politikai következményei lettek, mivel sikeresen semlegesítette a fogalmat.
34 Stephanus Werbőczy, Opus Tripartitum juris consuetudinarii inclyti regni Hungariae, 1517.
35 András Gergely / Gábor Máthé (szerk.), The Hungarian State. Thousand Years in Europe, 2000, 24-28.
36 A koronát azért tekintették szentnek, mert Szent István koronájának tartották. Így a korona az isteni legitimáció objektivált formájává vált, amely (a jogrend és a politikai élet szekularizációja ellenére) egészen második világháború végéig fennmaradt. A szuverenitás szekularizált elmélete egyszerűen összeegyeztethetetlen volt ezzel az elmélettel.
37 Lásd pl. Stephan Csekey, Die Verfassung Ungarns, 1944, 208-218.
38 A népszavazás intézménye az 1989-es átalakulás bizonyos részletkérdései kapcsán, az új demokratikus berendezkedés kialakításában jelentős szerepet játszott. A későbbiekben mind a NATO-, mind az EU-csatlakozásról szintén népszavazás döntött.
40 Kilényi Géza, A képviseleti és a közvetlen demokrácia viszonya a magyar államszervezetben, Magyar Közigazgatás, 1999, 681.
41 Chritopher Harding / C.L. Lim, The significance of Westphalia: an archaeology of the international legal order, in: Christopher Harding (szerk.), Renegotiating Westphalia, 1999, 1-23. Vagy legalábbis a későbbiekben, visszatekintve ezt az évszámot tekintették mérföldkőnek, még ha az adott korban az elmélet valójában nem is fedte a valódi viszonyokat, lásd Stéphane Beaulac, The Power of Language in the Making of International Law, 2004, 71-101.
42 A jellemzés alapja Michael Keating, Sovereignty and Plurinational Democracy, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 194 és David Held, Democracy and Global Order, 1995, 78.
43 Emmerich de Vattel Le droit des gens, 1758 (The Law of Nations, 1916, 7) szerint az a nemzet szuverén, ’qui se gouverne elle-même sous quelque forme que ce soit sans dépendance d’aucune étranger’ (amelyik valamilyen formában önmagát kormányozza és független minden külföldi hatalomtól).
44 Georg Jellineknek az állam önkorlátozásáról szóló elmélete szerint nemzetközi jogi kötelezettségek csak akkor jönnek létre, amennyiben az állam önként aláveti magát azoknak, ezeken a premisszákon alapult. Georg Jellinek, Die Natur der Staatsverträge, 1880. Alf Ross rámutatott arra, hogy mennyire paradox ez az elmélet, "Senkinek sem kell komolyan vennie az államot, amennyiben azt csak saját akarata korlátozza, azonban ilyen esetben nem is léteznek valódi korlátok, tehát maga a nemzetközi jog sem." Másik lehetőségként a nemzetközi jog korlátozásait teljes mértékben el kell fogadni. Ebben az esetben azonban az államot olyan dolgok fogják kötelezni, amelyek kívül állnak saját szabad akaratán, tehát nem lesz "teljes mértékben szuverén". Lásd Alf Ross, International Law. An Introduction, 1984, 44 (dánul), idézi Marlene Wind, Sovereignty and European Integration. Towards a Post-Hobbesian Order, 2001, 9. Ezek mellett annak kérdését, hogy az új államokat miért kötelezi a régi nemezetközi szoksájog (és a jus cogens) sem oldották még meg.
45 Emmerich de Vattel, Le droit des gens, 1758 (The Law of Nations, 1916, 7): "Egy törpe legalább annyira ember, mint egy óriás; egy kis köztársaság nem kevésbé szuverén állam, mint a leghatalmasabb királyság." E megfogalmazás az államközi szinten megjelenő individualista filozófia jelenként is értelmezhető, ld. Wilhelm G. Grewe, The Epochs of International Law, 1984, 415.
46 A Briand-Kellogg paktumig (1928), amely megszüntette a nemzetközi jogban a jus ad bellum-ot. Ez később nemzetközi szokásjoggá vált.
47 Egy hasonló "listázó megközelítés"-hez a kortárs irodalomban lásd Antonio Cassese, International Law, 2001, 89-90.
48 Bardo Fassbender, Sovereignty and Constitutionalism in International Law, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 132.
49 Bardo Fassbender, Sovereignty and Constitutionalism in International Law, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 132.
50 Az általános vélemény szerint a szuverén egyenlőség nem jus cogens, ezért az államok nemzetközi szerződés alapján eltérhetnek tőle, lásd Bardo Fassbender, Sovereignty and Constitutionalism in International Law, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 132.
51 Charles W. Kegley / Gregory A. Raymond, Exorcising the Ghost of Westphalia - Building World Order in the New Millennium, 2002, 154-175; Maryann K. Cusimano (szerk.), Beyond Sovereignty. Issues for a Global Agenda, 2000.
52 Részletes elemzésként lásd Cornelis Theunis van der Lugt, State sovereignty or ecological sovereignty?, 2000.
53 David A. Smith / Dorothy J. Solinger / Steven C. Topik (szerk.), States and Sovereignty in the Global Economy, 1999.
54 Stephan Hobe, Der offene Verfassungsstaat zwischen Souveränität und Interdependenz, 1998, 380-443.
55 Vö. Paul Williams, Fighting For Freetown: British Military Intervention in Sierra Leone, in: Colin McInnes / Nicholas J. Wheeler (szerk.), Dimesnions of Western Military Intervention, 2002, 140-168; Robert H. Jackson, International Community beyond Cold War, in: Gene M. Lyons / Michael Mastanduno (szerk.), Beyond Westphalia?, 1995, 59-83; Mariano Aguirre / José Antonio Sanahuja, Haiti: Demokratie durch Einmischung?, in: Tobias Debiel / Franz Nuscheler (szerk.), Der neue Interventionismus, 1996, 155-184. Az elméleti problémák áttekintéseként lásd Luis E. Lugo (szerk.), Sovereignty at the Crossroards? Morality and International Politics in the Post-Cold War Era, 1996
56 Vö. Jeremy A. Rabkin, The Case for Sovereignty, 2004, 110-111, 121.
57 6/64 Costa v. ENEL (1964) ECR 585 para 3. Vö. Hans Peter Ipsen, Europäisches Gemeinschaftsrecht, 1972, 58-62 a Gesamtakt-ról, amellyel a tagállamok új jogrendet hoznak létre, nemcsak megosztják a bizonyos hatásköreiket.
58 Gráinne de Búrca, Sovereignty and the Supremacy Doctrine of the European Court of Justice, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 449-460.
59 26/62 Van Gend en Loos v. Administratie der Belastingen (1963) ECR 1 para 3.
60 Paul Craig / Graínne de Búrca, EU Law, 3rd ed., 2003, 301-312.
61 Kenneth A. Armstrong, United Kingdom - Divided on Sovereignty, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 327-350.
62 Napjainkban Dicey és Austin radikális hagyományát folytatja Jeffrey Goldsworthy, Parliamentary Sovereignty, 1999, 15. Schmittiánus elméleti keretben hasonló érvekkel Martin Loughlin, The Idea of Public Law, 2004, 33-37, 87, 95.
63 Sir Stephen Sedley, Human Rights: a Twenty First Century Agenda (1995) Public Law 386.
64 Paul Craig, Britain in the EU, in: J. Jowell / D. Oliver (szerk.), The Changing Constitution, 4th ed., 2000, 79.
65 Vö. Olivier Beaud, La puissance de l’Etat, 1994, 457-491; Jacques Ziller, Sovereignty in France: Getting Rid of the Mal de Bodin, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 261-277.
66 Az 1992. április 9-ei Maastricht I. 92-308 DC döntésében a Köztársasági elnök kérdezte meg a testületet arról, hogy a Maastricht-i Szerződést lehet-e vajon ratifikálni az alkotmány módosítása előtt (vö. a 3. cikk a szuverenitásról). A válasz elutasító volt, így a 88. cikket módosítani kellett Maastricht érdekében. Lásd Florence Chaltiel, La souveraineté de l’Etat et l’Union européenne, l’exemple français, 1999, 164-166 és 176-179.
67 Az 1992. szeptember 2.-ai Maastricht II 92-312 DC ítéletében az Alkotmánytanácsot a Parlament tagjai arról kérdezték, hogy vajon a Maastricht-i Szerződés összhangban áll-e az időközben módosított alkotmánnyal. Az Alkotmánytanács elutasította az indítványt.
68 Paradox módon, az Alkotmány 3. cikkének megfogalmazása miatt, a Conseil-nek a népszavazást, mint nemzeti szuverenitás közvetlen kifejeződését kellett felidéznie, és ez de facto a népszuverenitás diadalát jelentette. Lásd Jacques Ziller, Sovereignty in France: Getting Rid of the Mal de Bodin, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 273.
69 "Egy egyesült Európa megvalósításának érdekében Németország részt vállal az Európai Unió fejlődésében, amely elkötelezett a demokratikus, szociális és föderális alapelvek, a jogállamiság és a szubszidiaritás elve mellett, valamint az emberi jogok lényegében ezen alkotmánnyal (Grundgesetz) lényegében megegyező szintű védelmét biztosítja. A Szövetség (Bund) e célból a Szövetségi Tanács (Bundesrat) egyetértésével szuverén hatásköröket ruházhat át…"
70 Theo Öhlinger, Verfassungsrecht, 3. Aufl., 1997, 89.
71 2/A. § (1) bek. "A Magyar Köztársaság az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján - az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket (a továbbiakban: Európai Unió) alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig - egyes, Alkotmányból eredő hatásköreit a többi tagállammal közösen gyakorolhatja; e hatáskörgyakorlás megvalósulhat önállóan, az Európai Unió intézményei útján is."
72 Találó elemzésben: Kecskés László, Indító tézisek a Magyar Köztársaság Alkotmánya EU-vonatkozású szabályainak továbbfejlesztéséhez, Európai Jog, 2004, 6.
73 A lengyel jogirodalomban lásd Cezary Mik, Sovereignty and European Integration in Poland, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 398. A lengyel alkotmány 90. cikkelye, amit felhatalmazó klauzulának neveznek, nem említi a szuverenitás kérdését. Érdemes azt is megemlíteni, hogy ez szakasz általánosságban rendelkezik a hatáskörök nemzetközi szervezetekre történő átruházásáról, tehát a különleges Európa-klauzula Lengyelországban nem létezik.
74 Anneli Albi, Postmodern versus Retrospective Sovereignty: Two Different Discourses in the EU and the Candidate Countries, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 401-421 további hivatkozásokkal.
75 Anneli Albi, EU Enlargement and the Constitutions of Central and Eastern Europe, 2005, 122-130.
76 Anneli Albi, EU Enlargement and the Constitutions of Central and Eastern Europe, 2005, 130-138. A Magyar alkotmánybíróság szuverenitást-védő esetjogának kritikájáról lásd András Sajó, Learning Co-Operative Constitutionalism the Hard Way: the Hungarian Constitutional Court Shying Away from EU Supremacy, Zeitschrift für Staats- und Europarechtswissenschaften, 2004, 354-371.
77 Vö. Anneli Albi, EU Enlargement and the Constitutions of Central and Eastern Europe, 2005, 18-36.
78 Hans Lindahl, Sovereignty and Representation in the European Union, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 87.
79 Vö. Neil Walker, Late Sovereignty in the European Union, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 6-8 a "descriptive fallacy"-ról (redundancia és inkoherencia), illetve Kelsen (általunk Ausztria kapcsán bemutatott) kritikájáról.
80 Jacques Maritain, Man and the State, 1951, 51-53. Maritain itt úgy érvel, hogy a szuverenitás abszolutizmust jelent, és az elszámoltathatóság ellentmond a szuverenitásnak, tehát erkölcsi alapon fel kell adnunk ezt a fogalmat. Hasonló erkölcsi konklúziót fogalmaz meg Bertrand de Jouvenel, Souveraineté. Á la recherche du bien politique, 1955, 235, 251-252, 266-268, 360-371, aki úgy véli, hogy a szuverenitás szabályok felett álló hatalmat jelent. Az individualizmus szemszögéből támadja a fogalmat Harold J. Laski, Studies in the Problem of Sovereignty, 1917, 5, 273.
81 Horst Dreier, Souveränität, in: Görres-Staatslexikon, 4. kötet, 7. Aufl., 1988, 1207-1208, Harold Laski, Ernst Forsthoff és Werner Weber alapján a poliarkia, a pártokon alapuló államiság és a korporációk szabályozásai miatt bekövetkező állami belső hatáskör-vesztésről beszél, és a feudalizmushoz, a szuverenitás és modern államiság előtti történelmi állapothoz, hasonlítja a helyzetet.
82 James Madisonra és Alexis de Tocqueville-re történő hivatkozásként lásd Jeffrey Goldsworthy, The Debate About Sovereignty in the United States, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 440-441. Az EU-ra vonatkozó hasonló megoldásáról pedig lásd Utz Schliesky, Souveränität und Legitimität von Herrschaftsgewalt. Die Weiterentwicklung von Begriffen der Staatslehre und des Staatsrechts im europäischen Mehrebenensystem, 2004, 541-542 és 545-546, aki az EU és tagállamok "közös szuverenitását" javasolja a "megosztott szuverenitás" helyett, annak érdekében, hogy megőrizze a szuverenitás oszthatatlan karakterét.
83 Jeffrey Goldsworthy, The Debate About Sovereignty in the United States, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 424.
84 Hasonló vélemény a francia jogirodalomban (azaz a tagállamok szuverenitása átalakul, és valamiféle európai szuverenitás alakul ki) lásd Florence Chaltiel, La souveraineté de l’Etat et l’Union européenne, l’exemple français, 1999, 380-385 és Jacques Ziller, Sovereignty in France: Getting Rid of the Mal de Bodin, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 277. Chaltiel szerint azonban ez az európai szuverenitás nem autonóm, hanem inkább egy sajátos, a tagállamok "suveraineté collective-je", illetve a Dahl-i értelemben felfogott poliarkia (egy olyan politikai rendszer, amelyet döntéshozó központok pluralitása határoz meg) lásd Robert Dahl ibid. 467-469.
85 David Livingstone, The Secession Tradition in America, in: David Gordon (szerk.), Secession, State and Liberty, 1998, 22-23.
86 Arról a tényről, hogy az Alapító Atyák nem gondolták végig teljesen szuverenitás problémáit lásd Jack N. Rakove, American Federalism: Was There an Original Understanding?, in: Mark R. Killenbeck (szerk.), The Tenth Amendment and State Sovereignty, 2002, 107-129.
87 John C. Hurd, The Theory of our National Existence, 1881, 140, 374; Albert Venn Dicey, Lectures Introductory to the Study of the Law of the Constitution, 2nd ed, 1886, 135 és Lester Bernhard Orfield, The Amending of the Federal Constitution, 1942, 153-155.
88 Ez a gondolat tulajdonképpen megegyezik a magyar Európa-klauzula hátterében meghúzódó elmélettel, lásd fentebb a 71. lábjegyzetet.
89 Ezt a gondolatot meg lehet alapozni az ún. "mixed agreement-ek" felhasználásával, amelyet a tagállamok és az EK közösen kötnek, itt pozitív jogi alapként szolgálhat az EK-Szerződés 133 (6) (2) cikke.
90 Hasonló megoldások ismertek a nemzetközi jogban, például az Antarktisz Szerződés IV. cikke a szuverenitáshoz kapcsolódó kérdések "befagyasztásáról" rendelkezik, és inkább konkrét problémákra koncentrál.
91 Joseph H.H. Weiler, The Reformation of European Constitutionalism, Journal of Common Market Studies, 1997, 125. szerint "a hidegháború paradox együttélési garanciája a hírhedt MAD [Mutual Assured Destruction] logikát követte: a kölcsönösen biztos rombolás logikáját." A következővel folytatja: "Egy [nemzeti alkotmánybíróság számára] … csak fenyegethet egy közösségi norma alkotmányellenesnek nyilvánításával, de nem teheti meg azt, mert ennek következményei beláthatatlanok lennének." Egy ilyen alkotmányellenesség deklarálása minden esetben a nemzeti szuverenitásra hivatkozna (legalábbis implicit módon).
92 Josef Isensee, Vorrang des Europarechts und deutsche Verfassungsvorbehalte - offener Dissens, in: FS Klaus Stern, 1997, 1239-1268.
93 Egy hasonló javaslathoz a német jogirodalomban lásd Anne Peters, Elemente einer Theorie der Verfassung Europas, 2001, 148.
94 Neil MacCormick, Questioning Sovereignty, 1999, 126. Kevésbé radikális retorikával, de lényegében hasonló javaslat: Arnaud Haquet, Le concept de souveraineté en droit constitutionnel français, 2004, 295-296.
95 E probléma megvitatását lásd Karl Doehring, Einseitiger Austritt aus der Europäischen Gemeinschaft, in: FS Schiedermair, 2001, 695-704.
96 A legújabb tagállamok szuverenitást előtérbe állító esetjogáról lásd a Lengyel Alkotmánybíróság 2005. május 11-ei (K 18/04) döntését Lengyelország EU tagságáról, ill. a Német Szövetségi Alkotmánybíróság 2005. július 18-ai (2 BvR 2236/04) döntését.
97 Neil Walker, Late Sovereignty in the European Union, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 3-32.
98 Ez a felfogás párhuzamos igényeket is lehetővé tesz ("a kései szuverenitás" korának jellemzője) anélkül, hogy azonnal döntésre kényszerítene. Az igények ilyen új párhuzamossága azt is jelenti, hogy (politikatudományi szempontból) a poszt-szuverenitás korába érkeztünk. Ha a klasszikus szuverenitást a homogén démosz, az államközpontúság, a központosítás, a vertikalitás, a képviselet, a parancs és a monizmus határozza meg, akkor a poszt-szuverenitás a jogok konszenzusával, több szintű megoldásokkal, a decentralizációval, a horizontalitással, a részvétellel, a deliberációval, a pluralizmussal és közvetlen deliberativ poliarkiával határozható meg. Lásd Richard Bellamy, Sovereignty, Post-Sovereignty and Pre-Sovereignty, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 189 and Hans Lindahl, Sovereignty and Representation in the European Union, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 90-92.
99 Miguel Poiares Maduro, Contrapunctual Law: Europe’s Constitutional Pluralism in Action, in: Neil Walker (szerk.), Sovereignty in Transition, 2003, 501-537.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Jakab András, Lecturer in Law, The Nottingham Trent University, Egyesült Királyság
Visszaugrás
