Az Európai Unióban az áruk szabad áramlása és a jogharmonizáció kiegészítik egymást anélkül, hogy a Szerződések bármi támpontot adnának ahhoz, hogy hol végződjön az egyik és hol kezdődjön a másik. Az áruk szabad mozgására vonatkozó nyitott, tág hatókörű bírói jog predeterminálja a jogharmonizáció tartalmát és terjedelmét. A tagállami mozgástér a fogyasztók védelmében nagyon szűk. A mennyiségi korlátozásokkal egyenértékű tagállami intézkedések tilalmát működtető uniós bírói jogi elvek jelentős eljárásjogi és anyagi jogi aszimmetriát teremtenek a piaci szereplők előnyére és a tagállamok terhére. Ebből adódóan sokkal tágabb a negatív integráció hatóköre, mint a pozitív integrációé. Az Európai Unió Bírósága (EB) nem vonja be az elemzésbe a tagállami intézkedések valós társadalmi jelentőségét, így a 'gazdasági' folyamatosan teret hódít a 'nem-gazdasági' terhére.
1. Az Európai Unió belső piaca az integráció mozgatórugója nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is, hiszen jelentős hatással van a tagállami hatalomgyakorlásra. Az EUMSZ 26. cikk (2) bekezdése a belső piacot olyan belső határok nélküli térségként definiálja, amelyben biztosítva lesz az áruk, személyek, szolgáltatások és a tőke szabad áramlása, a Szerződések rendelkezéseinek megfelelően. Az EUMSZ 4. cikk (2) bekezdés a) pont rendelkezése alapján a belső piac mint uniós politika megosztott hatáskörbe tartozik az Európai Unió és a tagállamok között, a Szerződések viszont semmilyen útmutatást nem adnak arra, hogy a határok nélküli európai piac megteremtése milyen kormányzással valósítható meg, milyen legyen a kombinációja a deregulációt eredményező negatív integrációnak, és az újraszabályozást (re-regulációt) megvalósító pozitív integrációnak. Ebből adódóan az sem világos, hogy milyen tagállami gazdaságpolitikai és társadalompolitikai intézkedések válnak belső piaci problémává.
Két roppant fontos kérdést hagytak nyitva a Szerződések: a) azt, hogy mi tartozik bírói felülvizsgálat alá a belső piac nevében és, hogy b) amennyiben a tagállami politika sérti a piacteremtő célt, akkor ez jogalkotás vagy bírói jog útján oldható-e fel.[1] Az elsődleges jog a vámunió (EUMSZ 28. cikk), és a mennyiségi korlátozások tilalmán keresztül biztosítja (EUMSZ 34. cikk) a tagállamok közötti szabad áruáramlást. A szerződésmódosítások, beleértve a Lisszaboni Szerződést is, változatlanul vették át az EGKSZ. 30. cikk azon rendelkezését, amely kimondta, hogy: "A tagállamok között tilos a behozatalra vonatkozó minden mennyiségi korlátozás és azzal azonos hatású intézkedés". Az EUMSZ 34. cikk közvetlen hatályának, valamint az uniós jog elsőbbségét kimondó elvnek köszönhetően hatáskör-átruházó rendelkezésnek minősül, amely felhatalmazza a nemzeti bíróságokat és az EB-t arra, hogy felszámoljanak minden olyan tagállami intézkedést, amely akadályozza az áruk szabad áramlását az Európai Unión belül.[2]
2. A Statistical Levy-ügyben született az első olyan ítélet, amely később lényegesen meghatározta a belső piac bírói jogi úton zajló fejlődését: egy olasz intézkedés kapcsán, amely a ki- és behozatalt vámolta annak érdekében, hogy az áruforgalomra vonatkozó statisztikai kimutatások költségeit fedezze, az Európai Unió Bírósága (a továb-
- 251/252 -
biakban: EB) megállapította, hogy a tagállami intézkedés, amely az áru határátlépése kapcsán merül fel, a vámokkal egyenértékű intézkedésnek minősül, akár olyan termék esetén is, amely nincs versenyben a belföldi termékkel és sem önmagában, sem hatásaiban nem diszkrimináló.[3]
Ez a szemlélet szolgált később modellként a mennyiségi korlátozásokkal egyenértékű intézkedések tág értelmezéséhez a Dassonville[4]-ügyben, és lehetővé tette az EB-nek, hogy rutinszerűen vizsgáljon minden olyan tagállami intézkedést, amely hatással lehet a tagállamok közötti kereskedelemre. Szintén hatással volt a Dassonville-ítéletre az uniós versenyjog, mégpedig a Völk-ítéletben[5] használt mérce, a "közvetlen és közvetett, tényleges és eshetőleges hatás"[6]. Ezen hatásoknak köszönhetően határozta meg az EB a Dassonville-ítéletben a mennyiségi korlátozással egyenértékű intézkedés fogalmát úgy, mint: "minden olyan kereskedelmet szabályozó intézkedés, amely képes, közvetve vagy közvetlenül, ténylegesen vagy potenciálisan korlátozni a közösségen belüli kereskedelmet"[7]. Az ítélet továbbá kimondta a származási ország elvét, és az ebből következő kölcsönös elismerés követelményét, amelynek értelmében egyik tagállamban legálisan (az ottani követelmények szerint) előállított és piacra vitt áruk szabadon exportálhatók más, sajátos piacszabályozás alapján működő tagállami piacokra; azok piacra jutását a célország nem korlátozhatja akkor sem, ha saját követelményrendszere ettől eltérő. Az importra gyakorolt esetleges hatás nevében a Dassonville-ítélettel az EB a 'gazdasági folyamatokat támogató' politika (az ún. due economic process) síkjára lépett, aminek következtében gyakorlatilag bármilyen tagállami intézkedés az EB górcsöve alá kerülhet, és az a közösségi piacot teremtő-fenntartó érdekek mentén minősíthető.[8] Ezzel az EB egy határokon átívelő ordoliberális piacgazdaság feltételeit teremtette meg, holott nem ez volt az eredeti célja a négy alapvető szabadságnak.[9]
Annak érdekében, hogy a másik tagállamból származó áru piacra jutását lehetővé tegyék, a kölcsönös elismerés elve megköveteli a célország hatóságaitól, hogy a követelmény végrehajtáshoz a szükséges eljárásokat lefolytassák.[10]
A tagállamok ez irányú kötelezettségét jelenleg egy uniós rendelet is részletezi: a 764/2008/EU rendelet, amely szabályokat fektet le arra vonatkozóan, hogy miként kell eljárjon a tagállam olyan esetben, amikor a tagállami követelmény egy másik tagállamban már törvényesen piacra vitt termék importját korlátozná. A tagállami hatóságé a bizonyítási teher annak igazolására, hogy döntése indokolt és megfelel az arányossági követelménynek. A kölcsönös elismerés elve, és a jogharmonizáció tehát egymást erősíti. Alig öt éven belül, valójában az EUMSZ 30. cikk normatív kidolgozatlanságának köszönhetően és empirikus vizsgálatok hiányában, a Cassis de Dijon-ügyben az EB a tilalmat kiterjesztette a nem diszkriminatív intézkedésekre is, olyan esetekben, amikor az intézkedés képes hatással lenni a tagállami kereskedelemre azáltal, hogy burkoltan különbséget tesz a belföldi és a külföldi termék között.[11] Ezzel az igen tágra szabott mérlegelési hatáskörrel, amelyet saját magának felállított az EB, gyakorlatilag pereskedésre invitálta a piaci szereplőket, ha bármikor azt tapasztalták, hogy a tagállami intézkedés korlátozhatja őket gazdasági szabadságaik érvényesítésében.[12]
Csak 1991-ben tompított az EB ezen a kvázi határtalan jogkörén a Keck és Mithouard ügyben hozott ítéletével, amikor különbséget tett a termék összetételére és a termék forgalmazására vonatkozó intézkedések között, és az utóbbit kivette az EUMSZ 34. cikk hatálya alól, azzal a feltétellel, hogy a tagállami intézkedés egyaránt érintse a tagállami piacon jelen levő kereskedőket ténylegesen és hatásaiban is, és ne akadályozza a külföldi áru piacra jutását.[13] Az áruk használatát szabályozó tagállami intézkedéseket az EB viszont nem vette ki az EUMSZ 34. cikk hatálya alól; azokat továbbra is a Cassis de Dijon-ítéletben felállított mérce szerint minősíti, abból a megfontolásból, hogy a használat tiltása vagy számottevő korlátozása jelentős hatással van a fogyasztók magatartására és ezáltal a termék piacra jutására.[14] Sőt a Bizottság kontra Olaszország ügyben,[15] az EB elvnek minősítette a szabad piacra jutást, a diszkrimináció tilalma és a kölcsönös elismerés elve mellett.[16] Az ítélet alapján úgy tűnik, hogy már nem az intézkedés típusa, és a Keck-ügyben bevezetett különbségtétel a termék összetételére és a termékforgalmazásra vonatkozó intézkedések között a meghatározó az EB számára, hanem az intézkedés piacra jutásra gyakorolt hatá-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
