A 2008-ban kirobbant pénzügyi világválság az Európai Uniót is komoly dilemma elé állította. Ma ugyanis egyre inkább az a stratégiai kérdés, hogy vajon képes lesz-e az Unió a pénzügyi globalizáció okozta feszültségekre az integráció mélyítésével, a gazdasági föderalizmus erősítésével válaszolni.
Az alábbi tanulmány az európai szemeszter, az új pénzügyi felügyeleti rendszer és a Stabilitási és Növekedési Egyezmény reformjának fontosabb elemeit mutatja be. A pénzügyi jogi szabályozás átfogó megújítása azt sugallja, hogy a tagállamok többsége továbbra is közösségi megoldásokat keres a válság kezelése és a pusztító következmények jövőbeli elkerülése érdekében.
Az amerikai jelzáloghitel-piac összeomlása által előidézett pénzügyi válság nemcsak a világgazdaságot döntötte romba néhány év alatt. Egyúttal gyakorlati cáfolatát is adta a neoliberálisok kedvenc tantételének, miszerint a gazdasági bajok forrása általában a túlzott mértékű állami beavatkozásban keresendő. Mára kiderült például, hogy az elmúlt évtizedek deregulációs kampányai - többek között - a nemzetközi bankrendszer és a pénzügyi piacok alapjait is aláásták. A bankok teljes tranzakciós szabadsága, a prudenciális szabályozás és a bankfelügyelet gyengeségei jelentős mértékben hozzájárultak a példátlan méretű pénzügyi "buborék" képződéséhez, amelynek kipukkadása végül is világszerte sok ezermilliárd dolláros veszteségben mutatkozott meg. A hitelminősítő intézeteket semmilyen jogi korlát nem akadályozta például abban, hogy a legmagasabb megbízhatósági fokozatú (AAA) minősítést adják ki a valójában fedezet nélküli pénzügyi termékekre (ezek voltak - kissé eufémisztikus elnevezéssel - a "toxikus" értékpapírok). Ez utóbbiakat a bankok például nagy volumenben fogadták el készpénzhitel-ügyletek fedezeteként, ami - az ingatlanpiac összeomlása után -a gigantikus veszteségeiket, s végső soron a pénzintézetek tömeges csődjét okozta. Igaz ugyan, hogy a bankok a kétes tranzakciók lebonyolításával gyakran a felügyeleti eszközökkel egyáltalán nem ellenőrzött, csak az ilyen tevékenységekre célzottan "kiszervezett" cégeiket bízták meg ('shadow banking system').[1]
A 2008 őszén kirobbant bank- és hitelválság először azokat a reálgazdasági szektorokat (ingatlan, építőipar) tette tönkre, amelyeket a hitelfinanszírozási zavarok különösen érintettek, de a válság néhány hónap alatt globálissá vált. A fejlett világ kormányai közül azok, akik megtehették, sok száz milliárd dolláros pénzügyi mentőcsomagokkal siettek bankrendszereik és gazdaságaik megmentésére - megakadályozandó a teljes összeomlást. Ez viszont nemcsak az Egyesült Államokban, hanem az Európai Unióban is súlyos pénzügyi egyensúlytalanságokhoz vezetett, jelentősen megnövelve az államháztartási deficiteket és az államadósságok szintjét. Az Európai Bizottság 2011 januárjában publikált 'Éves növekedési jelentése' (a továbbiakban Jelentés) szerint 2010-ben az EU-tagállamok bruttó államadóssága összesen a GDP mintegy 85%-ára emelkedett az euróövezetben, az EU-27-ek esetében ez a szám "csak" 80%, de mindkét mutató nagyságrenddel magasabb a maastrichti konvergencia-kritériumokban rögzített 60%-os szintnél.
Ugyanez a jelentés drámai adatokat közöl a válság munkanélküliségre gyakorolt hatásairól is. Jelenleg az európai munkaképes népesség 9,6%-a van munka nélkül, s néhány országban a fiatal munkanélküliek aránya eléri a 40%-os szintet. A dokumentum szerint a szegénységgel ma már nemcsak a "felzárkózók" küzdenek, Európában is kb. 80 millió ember él a szegénységi küszöb alatt.[2]
- 402/403 -
Az Európai Unió - a feladat nagyságához és az uniós döntéshozatali rendszer bonyolultságához képest -meglepő gyorsasággal reagált a történtekre. Már 2008. októberében felkérték Jacques de Larosiére, volt francia jegybankelnököt az EBRD és az IMF korábbi vezérigazgatóját egy magas szintű szakértői csoport vezetésére, azzal a feladattal, hogy dolgozzák ki a kétszintű Európai Pénzügyi Felügyeleti Rendszer alapjait. Ez a jelentés néhány hónap alatt elkészült, s még 2010-ben elfogadták azokat a közösségi jogszabályokat is, amelyek alapján az új rendszer 2011. január 1-jétől már meg is kezdhette működését.[3] Ugyancsak még 2010-ben döntés született az Európa 2020 stratégiáról, amely az EU új, átfogó gazdaságfejlesztési keretprogramjának szerepét tölti be.
Az újabb kezdeményezések közül kiemelkedik a már idézett 'Éves növekedési jelentés', amely a gazdaságpolitikai koordináció első, 2011-ben kezdődő szemeszterének (the first European semester of economic policy coordination) nyitó-dokumentuma, s ami egyúttal az európai gazdasági kormányzás új ciklusának kezdetét is jelenti. 2011 tavaszán emellett napirenden van az Európai Unióról szóló Szerződés 136. cikkének módosítása is, amely megadja a jogi felhatalmazást az euró-övezet tagállamainak, hogy egy új Európai Stabilizációs Mechanizmust (European Stability Mechanism) hozzanak létre az euróövezet egésze pénzügyi stabilitásának megőrzése érdekében.[4] Az 'állandó pénzügyi mentőcsomagról' igen éles politikai viták folytak/folynak. Ellenzői - a pénzügyi összeomlás bekövetkeztéig - azzal érveltek, hogy egy ilyen "biztonsági" alap csak erősíti egyes tagállamok hajlandóságát a felelőtlen költségvetési gazdálkodásra. A görög válságnak az euró-övezet egészét megrendítő hatása azonban - úgy tűnik - egyelőre a kétkedőket is meggyőzte a mentőalap szükségességéről. Az Európai Tanács 2011. március 24/25-ei ülésén megerősítette az euró-övezet tagjainak korábbi döntését az Európai Stabilizációs Mechanizmus létrehozásáról. Az ESM-hez hasonló dilemma merül fel azonban, egy másik föderális eszköz, az eurókötvények ieurobond) esetleges kibocsátásáról folyó vitákban is, erről a kérdésről azonban mindeddig nem született döntés. Az euróövezet tagállamait megosztó kérdés ugyanis itt is az, hogy vajon az övezet egésze vállaljon-e a kötvények által kollektív fizetési garanciát a súlyosan eladósodott, de költségvetési és adóztatási szuverenitásához azért ragaszkodó tagállamok helyett.[5] A kötvény mellett érvelők sem igen vitathatják az ellenérv jogosságát, mégis ők inkább a költségoldalon mutatkozó előnyökre helyezik a hangsúlyt. Az eurókötvények mellett szóló fő érv ugyanis az, hogy - a vélhetően kimagaslóan jó kockázati besorolás miatt - a bajba jutottak költségvetéseinek szanálására alacsonyabb kamatköltségek mellett nyílna lehetőség.
A számos uniós szintű "válságkezelő csomag" közül mégis talán a legjelentősebb az Európai Bizottság 2010. szeptemberében közzétett, a Stabilitási és Növekedési Egyezmény átfogó reformjáról szóló, igen ambiciózus, hat elemből álló jogszabálytervezete, amely - elfogadása esetén - valóban új alapokra helyezheti az európai gazdasági kormányzást a pénzügyek területén.[6]
Az alábbi tanulmány az európai szemeszter, az új pénzügyi felügyeleti rendszer és a Stabilitási és Növekedési Egyezmény reformja néhány fontosabb problémakörének elemzésére vállalkozik. A válság következtében ugyanis ma egyre inkább az a stratégiai kérdés, hogy vajon képes lesz-e az EU a pénzügyi globalizáció súlyos gondjaira az integráció mélyítésével, a gazdasági föderalizmus erősítésével válaszolni. A negatív forgatókönyv szerint ugyanis erősebbnek bizonyulhatnak a gazdasági nacionalizmus politikai erői, akik akár az elmúlt évtizedek legnagyobb integrációs eredményét, az euróövezetet is felbomlással fenyegethetik. Egy pozitív integráció-történeti párhuzam mindenképpen adott lenne: a hetvenes évtized hasonlóan súlyos gazdasági gondjaira, a 'stagfláció' éveire az akkori Közösség "előremeneküléssel", a belső piac építését felgyorsító Egységes Európai Okmánnyal válaszolt. Csak remélhetjük, hogy az idei, 2011-es év fordulatot jelent majd a - címben idézett - legalább pénzügyeikben egyesült európai államok történetében.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
