Már elöljáróban lényegesnek tartom annak hangsúlyozását, hogy a kiadatás (jog)intézményének1 újragondolása Európában egy régről fakadó, s még messze véget nem ért, hosszú és számtalan nehézséggel terhelt folyamatot jelent a nemzetközi bűnügyi jogsegélyjog-ban,2 illetve az ún. igazságügyi együttműködésben.3
Az alábbiakban e törekvés-sorozat talán tetőpontjának is nevezhető, a kiadatás hagyományos szabályait és mechanizmusát gyökeresen átalakító "eszmére és valóságra", az európai elfogatóparancsnak nevezett új intézmény főbb összetevőire igyekszem koncentrálni. Ennek keretében elsősorban kritikai megközelítést törekszem vallani, s ahol módomban áll, összehasonlító szemszögből a releváns jogforrás-javaslat, s a 2002. év nyarán véglegessé vált szöveg között fellelhető eltérésekre is kitérek.
Mindezek során az is világossá válik, hogy bár az írás tárgyát képező új intézmény az Európai Unió szülötte, az nem feltétlenül korlátozza magát kizárólag uniós tagállamokra, s a szervezet közeljövőben megvalósuló eddigi legjelentősebb hullámú, hazánkat is magában foglaló bővítésével többé-kevésbé valóban szinte az egész tradícionális európai kooperációs közeget meghatározó instrumentum lesz. Erre tekintettel nem túlzás talán azt állítani, hogy a kiadatás tulajdonképpen az Unión túl, illetve azzal együtt fokozatosan Európában is újraformálódik.
Napjaink Európájában a kiadatás elsősorban bilaterális alapú szabályozása lényegében meghaladottá vált. A regionalizációs törekvések szükségképpen multilaterális szabályozás megteremtése mellett tették le a voksot, s igyekeztek a hasonló jogi-politikai beállítódású (európai) államok kétoldalú együttműködéséből közös rendelkezések és elvek kiszűrésével a lehető legegységesebb szabályozást megteremteni. Habár ez számos biztató eredménnyel járt és jár, s a nagyfokú jogi pluralizmus csupán az európai államok Európán kívüli államokkal fennálló kapcsolataiban tapasztalható, a kidolgozott és ratifikált, illetve a még erre váró források alkalmazhatósága és egymáshoz való viszonya a gyakorlatban sokszor okoz(hat) nehézséget jogalkalmazó számára. Erre figyelemmel e helyen szükségét érzem annak, hogy a jobb megértés kedvéért konkretizáljam a jelenleg irányadó létező forrásokat, s elsősorban az ezek között fennálló összefüggésekre, kapcsolódási pontokra helyezzem a hangsúlyt, lévén ezek bizonyos államok közötti viszonyban önálló alrendszereket is létrehoznak, s így egymásra tekintettel, s nem pedig egymástól függetlenül működnek. Mindennek keretében nyílna arra mód, hogy valóban érzékeltetni tudjam, mi is az a kooperációs közeg, melyet az európai elfogatóparancs alapján működni kívánó rendszer nagyrészben felváltani és újraszabályozni hivatott az Európai Unió keretében.
Európában jelenleg a kiadatási kapcsolatrendszer három alapvető, többpólusú együttműködési közegben zajlik. Ezek résztvevői alapvetően az Európa Tanács közelmúltban jelentősen kibővült szervezetének tagjai.
Közülük a kooperáció legfőbb alapja az 1957. december 13-án Párizsban elfogadott ún. Európai Kiadatási Egyezmény - melynek nem-európai államként 1967 óta Izrael is tagja, valamint hatálya kiterjed pl. Hollandia karibi térségbeli részeire is - és annak ratifikációs gonddal küzdő két Kiegészítő Jegyzőkönyve,4 valamint a terrorizmus visszaszorításának tárgyában 1977. január 27-én Strasbourgban létrejött Konvenció/ Utóbbi speciális tárgykörét illetően az Európai Kiadatási Egyezmény és a Felek között hatályban lévő egyéb kiadatásra vonatkozó megállapodások azon rendelkezéseit módosítja, amelyek összeegyeztethetetlenek a terrorizmus elleni hatékony küzdelem igényével. Lényeges tehát, hogy a strasbourgi Konvenció nem pusztán kiegészíti, hanem adott esetben le is rontja a kiadatást hozzá képest "általánosan" szabályozó nemzetközi források érvényét - lex specialis derogat lex generalis. Ugyan a szóban forgó források kétségtelenül kézzelfogható fejlődést eredményeztek a kiadatási kapcsolatrendszerben, ám az EU tagállamok kapcsolatrendszerének minőségi fejlődésére tekintettel napjainkban az ezek által szabályozott mechanizmusok már nehézkesnek és idejétmúltnak tekinthetők, s többé már nem a határok nélküli és nagyfokú kölcsönös (politikai) bizalom alapján álló, a demokratikus jogrendszer működésébe vetett közös hit által uralt Európai Unióra szabottak.
A másik két alapvető kooperációs közeg résztvevői ugyan tagjai az Európai Kiadatási Egyezménynek, ám ezt egymás közötti kapcsolatukban nem tekintik alkalmazhatónak, lévén - szoros kapcsolataik okán - annak rendelkezéseitől és mechanizmusától hatékonyabb és informálisabb rendszerben vélik a kiadatási ügyforgalmukat lebonyolíthatónak. Az 1962. június 27-én Brüsszelben elfogadott, és az aláíró Felei vonatkozásában még az Európai Kiadatási Egyezményt megelőzően hatályba lépett kiadatási szerződés (ún. Benelux Kiadatási Egyezmény) Hollandia európai területei, Luxembourg és Belgium közötti kapcsolatban alkalmazható és ez a benelux államok által az Európai Kiadatási Egyezmény 28. cikkelyének (1) bekezdéséhez fűzött hasonló tartalmú fenntartásokon alapszik. Az északi európai államok közötti kiadatási kapcsolatok ugyanakkor nem nemzetközi szerződésen, hanem az ún. egységes törvényeken alapulnak. Hasonló a helyzet a brit-ír viszonyban is, ahol a Felek között 1965 óta törvény van hatályban a másik vagy a többi Fél területén kibocsátott elfogatóparancsnak a saját területükön való végrehajtásáról. Azonban e törvények az észak-európai egységes törvényektől eltérően bizonyos részrendelkezéseikben eltérnek egymástól, s a gyakorlatban nem működnek minden esetben rugalmasan.6 Hangsúlyozandó ugyanakkor, hogy mind a Benelux, mind pedig a skandináv közeg államai térségükön kívüli európai államokkal való érintkezésükben az Európai Kiadatási Egyezmény alkalmazását tartják irányadónak.
Az Európai Kiadatási Egyezmény 28. cikkelyének (2) bekezdése alapján az abban, mint "anyaegyezményben" foglalt rendelkezések és elvek alkalmazásának elősegítése és kiegészítése végett az államok számos kétoldalú szerződést kötöttek és viszonossági nyilatkozatot tettek (ún. kiegészítő szerződések). Ezek szövedéke mellett - melyek közül néhányra a továbbiakban a szükséghez mérten fogok utalni - az 1990-ben kelt Schengen (II) Egyezmény volt az, amely először, mint multilaterális kiegészítő szerződés igyekezett reagálni a hatékonyabb együttműködés mind fokozódó igényére. Ennek eredményeként mindhárom legalapvetőbb, fentebb említett kiadatási együttműködési régiót kiegészíteni törekszik. Lényeges ugyanakkor, hogy bár az Amszterdami Szerződés óta a releváns rendelkezések az Európai Unió III. pillérébe intergrálódtak, s megszűnt az "acquis extra-communautaire" része lenni,7 ám mégis az Unió jogi térségétől tágabb dimenzióval is rendelkezik, mivel Norvégia és Izland 1996-ban társulási megállapodást kötött a schengeni acquis végrehajtására.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
