A munkaidő mértékének átalakulása a múlt tükrében is jól látható, de a változások nem álltak meg a negyedik ipari forradalom idejében sem. A munkavállalók szociális jóléte érdekében fogant meg először a heti négynapos munkaidő gondolata, majd a gyakorlatban ezt tettek is követték, és elindult egy nyugat-európai folyamat ezen elvtől vezérelve, majd a gazdasági körülmények változása eredményezett a kérdéskörrel kapcsolatosan újabb alkalmazási opciókat.
William Morris 1884-ben egyik művében[1] már a napi 4 órás munkavégzéssel számolt a jövő évszázad végére. John Maynard Keynes egy 1930-as esszéjében[2] azt jósolta, hogy 2030-ban már csak heti 15 órát kell majd dolgoznia az embereknek. A négynapos munkahét bevezetése mellett több érvet kezdtek el felsorakoztatni, többek között, hogy nagyobb termelést lehet vele elérni és a munkavállalók kevesebbet foglalkoznak az otthoni dolgaikkal munkaidőben.
A munkaidő-csökkentés és a munkások foglalkoztatási körülményeinek javítása nagymértékben meghatározta a XIX-XX. század törekvéseit, a munkásmozgalmak állandó követelését képezte. Az ipari forradalmat követően jellemzővé vált a napi 14-16 órás foglalkoztatás, ami abban jelentett problémát, hogy a munkások a gyáriparban monoton és sokszor nehéz fizikai munkát végeztek, amelyhez komoly teljesítménykényszer is társult. A munkaidő 12, majd 10 órára csökkenését fokozatosan sikerült elérni. Az első világháború kezdetén 10 órás munkaidő volt jellemző a foglalkoztatásban. A háború generálta technológiai hullám, valamint a munkásosztálynak a háborús helyzet miatt kialakult alkupozíciója elvezetett a napjainkat is meghatározó napi 8 órás munkaidő rendszeréhez. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) 1. számú egyezménye még csupán az ipari dolgozók vonatkozásában rendelkezik a napi 8 órás munkanap és a 48 órás munkahét elvéről. 1930-ban az ILO 30. számú egyezménye mindezt kiterjeszti a kereskedelmi és irodai ágazatokban foglalkoztatott személyekre is. Az egyezmények közül kiemelésre érdemes továbbá az 1921-ben elfogadott 14. számú egyezmény az ipari szektorban dolgozók heti pihenőidejéről, valamint az 1957-ben elfogadott 106. számú egyezmény a kereskedelmi és irodai szektorban foglalkoztatottak heti pihenőidejéről. Az 1935-ös 47. számú egyezmény pedig a 40 órás munkahétről rendelkezett.[3]
Ezeken túl feltétlenül megemlítendő a második világháborút megelőző korszak hazai munkaügyi jogalkotásának legfontosabb alkotása, a munkaviszony egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló 1937. évi XXI. tc ., amely a munkaidőt, a túlmunka külön díjazását, a legkisebb munkabért (azaz a minimálbér hatósági megállapításának a lehetőségét a legtöbb foglalkozási ágban) és a fizetett szabadságot is rendezte mintegy "kerettörvény" 24 jelleggel.[4] a munkaviszony egyes kérdéseinek szabályozásáról szóló törvénycikk. E jogforrás rendezi a heti munkaidő rendszerét. E szerint a természetes és a jogi személy, ha üzlete, üzeme, egyéb vállalata vagy a kereső foglalkozása körében másnak akár testi, akár szellemi munkáját ellenérték fejében igénybe veszi, az ilyen személynek, valamint az üzletben, üzemben, vállalatnál foglalkoztatott személyzet munka-, illetve szolgálati ideje a munkaközi szünetek beszámítása nélkül huszonnégy óra alatt nyolc óránál, "hetenként" pedig negyvennyolc óránál nem lehetett hosszabb. Ez az előírás vonatkozott az oktató és jótékonysági jellegű üzletekre, üzemekre, vállalatokra és foglalkozásokra is. kedvezőbben állapította meg e törvénycikk a tisztviselők munkaidejét, ami heti negyvennégy óránál hosszabb nem lehet.[5]
A második világháborút követően átrendeződött struktúrában az első Munka Törvénykönyve[6] azt rögzíti, hogy a napi munkaidő 8 óra és a dolgozót heti egy pihenőnap illeti meg[7]. A korabeli mértékadó szakirodalom szerint a heti munkaidőt általában hat munkanapra kell elosztani. A dolgozók érdekében a szombati munkaidő megrövidítése végett a heti 48 órából a hét első öt napjára hosszabb munkaidőt lehet megállapítani, a szokás azonban általában az, hogy a munkaidő öt napon át napi nyolc és fél, szombaton pedig öt és fél, összesen negyvennyolc óra.[8] A jogszabály egészen pontosan akként rendelkezett, hogy a heti munkaidőt általában 6 munkanapra kell elosztani. A szombati munkaidő megrövidítése érdekében a hét első öt napjára hosszabb munkaidőt lehet megállapítani; a szombati munkaidő azonban ilyen esetben sem lehet kevesebb 5 óránál.[9]
Az 1967-es Munka Törvénykönyve és a végrehajtási rendelete[10] szerint a munkaidő heti negyvennégy-negy-
- 483/484 -
vennyolc óra. Ezen belül a munkaidő az ipar és az építőipar területén heti negyvennégy, a népgazdaság egyéb területein pedig heti negyvennyolc óra. A munkaidő heti negyven-negyvennégy óra a folyamatosan, illetőleg a naponta három vagy több műszakban termelő ipari és építőipari vállalatoknál. Rendkívüli esetben a dolgozó munkaidőn felül is köteles munkát végezni, illetőleg meghatározott ideig és helyen munka végzésére készen állni. Ezen rendelkezések 1981-ben módosultak[11] akként, hogy a munkaidő heti negyvenkét óra. A Kormány rövidebb, illetőleg kivételesen heti negyvenkét óránál hosszabb munkaidőt is engedélyezhet. 1989-ben pedig a végrehajtási rendelet módosult akként, hogy a munkáltatónál irányadó általános munkaidőt a kollektív szerződés, illetőleg a munkaviszonyra vonatkozó más szabály heti 40-42 óra között állapítja meg.[12]
A rendszerváltást követő Munka Törvénykönyve[13] szerint a munkavállalót hetenként két pihenőnap illeti meg, ezek közül az egyiknek vasárnapra kell esnie. Az előző Mt. a szabadság szabályozása körében utalt a heti ötnapos munkahétre, mely kapcsán akként rendelkezett, hogy annak a munkavállalónak, akinek a munkaidő-beosztása nem biztosít hetenként két pihenőnapot, úgy kell számítani a szabadságát, hogy azonos naptári időszakra (hétre) mentesüljön a munkavégzés alól, mint az ötnapos munkahéttel dolgozók.[14]
A hatályos Munka Törvénykönyve[15] eredeti szövegezése szerint a munkáltató a munkaidőt az egészséges és biztonságos munkavégzés követelményére, valamint a munka jellegére figyelemmel osztja be. A munkaidőt heti öt napra, hétfőtől péntekig kell beosztani (általános munkarend). Ezen a szövegezésen 2018-ban módosított a jogalkotó,[16] amikor azt iktatta be az eredeti normaszöveg helyére, mintegy fogalmi definícióként, hogy "Általános munkarend: a munkáltató a munkaidőt heti öt napra, hétfőtől péntekig osztja be". A megfogalmazásbeli különbség jól látható: a "kell" kiiktatásra került a törvény szövegéből.
A kommentárirodalom egyértelműen leszögezi[17], hogy alapesetben az általános munkarend szabályai szerint, vagyis heti öt (munka)napra, hétfőtől péntekig, minden napra a napi munkaidővel egyenlő mértékben kell beosztani a munkaidőt, ahol a szombat és a vasárnap a munkavállaló két pihenőnapja. Ettől eltérni egyenlőtlen munkaidő-beosztás esetén lehet; csak munkaidőkeret vagy elszámolási időszak alkalmazása esetén szabad a hét minden (bármely) napjára, vagy az egyes munkanapokra egyenlőtlenül beosztani a munkaidőt, figyelemmel a vasárnapi és a munkaszüneti napi munkavégzés szabályaira is. Az előzetesen közölt munkaidő-beosztástól eltérő időben teljesített munkavégzés rendkívüli munkaidő. Ez egyenlőtlen munkaidő-beosztás szabályainak alkalmazása esetén is alkalmazandó szabály.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
