Amikor gyakorló ügyvédként, ügyvéd kollégákkal beszélgettem különböző ügyekről, egyöntetű véleményként fogalmazták meg, hogy manapság egyre kevésbé képesek a bírósági döntéseket kiszámítani, így az ügyfélnek sem tudják megmondani, még hozzávetőlegesen sem, hogy milyenek a kilátásaik a per kimenetelét illetően. Mindezt a személyes tapasztalataim is megerősítették. Az állam - ezen belül különösen a közigazgatás - hatékonyságának kérdéseit kutató egyetemi oktatóként ez a jelenség elgondolkoztatott. Hogyan lehetne az igazságszolgáltatás működését hatékonynak tekinteni, ha az ilyen mértékben kiszámíthatatlan, és nemcsak a laikusok, hanem a jogászok számára is? A magyar igazságszolgáltatás szervezetét kutató jogszociológiai vizsgálatok[1] számos lényeges következtetést vontak le a bíróságok működési zavaraival kapcsolatban.
Magyarországon a rendszerváltást követően a bírósági igazgatási modell reformja az önigazgatási modellt valósította meg, azért, hogy az igazságszolgáltatás szervezete függetlenné váljon a politikai befolyástól, és a végrehajtó hatalomtól. A bíróságok teljes leválasztása az igazságügyi igazgatásról egy olyan elszigetelt, a megyei elnökök hatalmára épülő, oligarchikus struktúrát eredményezett, amely nem képes biztosítani az igazságszolgáltatás hatékony működését. A mai magyar bírói szervezet működése jelenleg is átláthatatlan és ellenőrizhetetlen. A bírák kiválasztási, előmeneteli és teljesítmény-értékelési rendszere, valamint a bírói felelősség nem alapul világos, átlátható szabályokon. A bírói attitűdöket a konformitás, és az alárendelődés jellemzi. Mindennek eredményeként az igazságszolgáltatás a megyei elnökökön keresztül politikailag befolyásolható, a hatékonyságának nincs kényszerítő mechanizmusa, ami az ügyintézés lassúságához és bürokratikusságához vezet. A bírói szervezet belterjes is, abban az értelemben, hogy a bírói karrier a hierarchia elvére épül, nem pedig a sikeres jogászi pálya elismerésére. Elvétve fordul elő, hogy elismert ügyvédek, vagy jogtudósok előtt nyitva áll a bíróvá válás lehetősége. A kutatás eredményei alapján joggal feltételezhető, hogy az igazságszolgáltatás szervezetének anomáliái hatással vannak az ítélkezés színvonalára is. Bár ezzel kapcsolatban nem készültek jogszociológiai felmérések, az általános tapasztalat is ezt támasztja alá.
A bíróság külső, nyilvánosság által történő kontrollja a legeredményesebben a konkrét ügyek feldolgozásával valósítható meg.[2] A jogszociológiai irodalom kidolgozta ennek módszertanát, de inkább az angolszász országokban, és nem az európai kontinentális országokban vált hagyománnyá a bírói ítéletek jogtudósok által történő nyilvános kritikája.
A bírói döntések az alkotmányjogi megközelítés szerint akkor történnek ideális környezetben, ha a bírói függetlenség - amely azt jelenti, hogy a bíróság szervezetében, és a bíró jogállásában is, független a végrehajtó hatalomtól - az alkotmányos szabályozás által garantált. Ennek rendeltetése, hogy az igazságszolgáltatás minden befolyástól mentes legyen, és a bíró csak a törvényeknek legyen alárendelve. Az igazságszolgáltatásnak a politikai hatalomtól is függetlennek kell lennie, abban az értelemben, hogy minden pártpolitikától mentesnek kell lennie, de nem lehet semleges a közhatalmi célokat is közvetítő törvényekkel szemben.[3]
A bírói függetlenség kérdése azonban a jogszociológia szempontjából több problémát is felvet.[4] Az igazságszolgáltatás működésével foglalkozó jogszociológiai irodalom egyetért abban, hogy a bírói döntéseknek pártatlannak és objektívnek kell lennie, amelynek feltétele a bírói függetlenség jogi garanciája, de a bíró döntéseire szükségképpen hatással vannak a jogon kívüli politikai, társadalmi és gazdasági tényezők is. Ha a bíró a jog "elefántcsont-tornyában" ítélkezik, döntései diszfunkcionálissá válhatnak. A bíróval szemben ezért ma már általánosan elvárt, hogy a jogszabályokat ne csak jogtechnikai szempontból, hanem a pozitív jogon túlmenően is, értelmezze. Ez azt jelenti, hogy a bírónak nemcsak a jogot kell magas szinten ismernie, hanem széles látókörrel, és bölcsességgel kell rendelkeznie, ezen túl pedig érzékenynek kell lennie a politikai, társadalmi és gazdasági környezet változásaira is.
Az igazságszolgáltatás működésében a jogértelmezés fontosságát eredményezte az is, hogy az állam jogi beavatkozási eszközei - a gazdasági, társadalmi környezet bonyolulttá válásával - egyre kevésbé stabilak és kiszámíthatóak. Az alkotmánybíróságok és
- 223/224 -
a legfelsőbb bíróságok a konkrét ügyek kapcsán ma már kiterjedt jogértelmező tevékenységet folytatnak. Ennek eredményeként a bírói hatalom jelentősen átpolitizálódott, mivel az alkotmánybírákat, és a legfelsőbb bírósági bírákat a legtöbb országban a politikai pártok jelölése alapján a parlament választja meg.
A bírói függetlenség - a jogszociológiai értelmezés szerint - másfelől, nem jelentheti az ellenőrizhetetlenséget, azt, hogy a bíró mindenféle kontroll nélkül ítélkezhet. Az alkotmányjog szemszögéből nézve a bírói ítélkezés hagyományos kontrollja a jogorvoslathoz való jog. A jogorvoslati rendszer elégtelenségéből fejlődött ki a bírói kárfelelősség jogintézménye, mint a bírói kontroll másik jogi eszköze, de erősen vitatott a jogirodalomban, és kérdéses mind a mai napig, hogy a jogorvoslati lehetőségek kimerítése után indokolt-e, illetve milyen feltételekkel, annak lehetővé tétele, hogy a jogerős bírói ítéletek a bíró jogi felelőssége szempontjából újra felülvizsgálatra kerüljenek. A jogdogmatika is bizonytalan annak megítélésében, hogy a jogerős bírói ítélet a helytelen jogértelmezés, vagy jogszabálysértés - de milyen súlyú jogszabálysértés - esetén legyen megtámadható, ez hogyan hat ki az alapügyre, illetve hogyan érint alkotmányossági kérdéseket. A jogállamiság, mint alkotmányos alapelv fontos kritériuma a tisztességes eljáráshoz való jog, amely érvként hozható fel a bírói kárfelelősség intézménye mellett, ugyanakkor a jogállamiság egy másik szempontjával, a jogbiztonsággal ellentétes. A bírói kárfelelősséggel kapcsolatban a nemzetközi joggyakorlat is meglehetősen ellentmondásos, és csak elvétve kerül sor a bírói felelősség megállapítására, mely esetekben is az állam, és nem a bíró köteles a kárt viselni. Mindez arra enged következtetni, hogy a bírói hatalom kontrolljára a jogorvoslati rendszer önmagában egyre kevésbé tűnik alkalmas eszköznek.
A bíróság szervezetében is vannak olyan mechanizmusok, amelyek a bírói döntések fölötti kontrollt hivatottak biztosítani. Ilyen például a szabályozott autonómia, amely egyensúlyt teremt a bírósági önigazgatás és a végrehajtó hatalom ellenőrzése között, illetve a bírák kiválasztásának rendszere, és teljesítményük mérése, meghatározott szervezeti és módszertani garanciák alapján.
A hatékony állam kritériumaként fogalmazódott meg az elmúlt évtizedekben a nyitottság, az átláthatóság és az elszámoltathatóság követelménye, de tény, hogy ezek a hatékonysági követelmények leginkább a közigazgatásban váltak általánosan elfogadottá. Sokan a bírói függetlenség elvével összeegyeztethetetlennek tartják a hatékony működésnek ezeket a biztosítékait, pedig az igazságszolgáltatás - mint az államszervezet része - is felelős azért, hogy a bírói döntések jogilag adekvátak legyenek, ugyanakkor megfeleljenek a társadalmi elvárásoknak is.
Az igazságszolgáltatás feletti külső kontroll - amely a társadalom által történő számon kérhetőséget jelenti - éppen azért lényeges, mert a bírói döntés, mint ahogyan láttuk, jogon kívüli tényezők által is meghatározott, valamint azért is, mert a bírák jogi felelősségének megállapíthatósága - a bírói függetlenség hagyománya által meghatározottan - meglehetősen korlátozott, amely azt eredményezi, hogy a bírák pozícióikból jogi eszközökkel gyakorlatilag elmozdíthatatlanok.
Ha az igazságszolgáltatás belső kontrollja nem működik kielégítően, az azt eredményezi, hogy a bírák kiválasztásánál is politikai szempontok, és a konformitás játszanak szerepet, amely az átlagosságot, a túlzott beilleszkedési képességet, a problémátlanságot, a jogszabályokhoz való merev ragaszkodást, és a bürokratikus attitűdöket részesíti előnyben. Ezek ellentétesek egy bírótól elvárt olyan tulajdonságokkal, mint a lényeglátás, az intelligencia, a konfliktuskezelési képesség, az önálló gondolkodás, a problémák iránti érzékenység A bírák teljesítményének értékelési rendszere is gyakran csak a befejezett ügyek számát, és a hatályon kívül helyezett ítéletek gyakoriságát veszi alapul, amely a bírói munka értékelését egyoldalúvá teszi. A bírói döntések minőségére hatással van a bíró szemlélete, értékvilága, attitűdjei, pervezetési stílusa is, amelyek az igazságszolgáltatás belső kontrollmechanizmusai számára megfoghatatlanok.
Az igazságszolgáltatás külső kontrolljának a nemzetközi gyakorlatban legismertebb intézménye a nyilvános kritika. Ennek lényege, hogy a bírósági ítéletek értékelésre kerülnek a döntések tényleges tartalma szempontjából, amely nemcsak jogi, hanem jogon kívüli tényezőket is magában foglal. Az ilyen szempontú értékelés alapján levonhatók következtetések a bíró politikai függetlenségére, vagy politikai befolyásoltságára, pártatlanságára, vagy arra, hogy az ügyben elfogult volt. De vitatható a bíró jogi érvelésének, logikájának helyessége is, illetve az is, hogy a tisztességes eljárás, vagy az etikus viselkedés követelményeinek eleget tett-e.
A kontinentális jogrendszerekben - és ez a helyzet Magyarországon is - rendszerint a bulvársajtó ismerteti az ügyeket, vagy azok laikusok által írt könyvekben kerülnek bemutatásra. Ezeket az igazságszolgáltatás a szakmai hozzáértés hiányára való hivatkozással nem veszi, de nem is veheti komolyan. Ugyanakkor az igazságszolgáltatás sem képviselhet olyan álláspontot, amely szerint az ügyek szakmailag annyira bonyolultak, hogy azok jogi megítélésére, vagy a jogszabályok értelmezésére egyedül a bírák kompetensek.
A jogszociológiai irodalom a jogi ügyek esettanulmányként történő feldolgozásához különféle szem-
- 224/225 -
pontokat dolgozott ki.[5] z egyik módszer az egyedi, különös eset minden aprólékos részletének feltárásával kíván magyarázatot adni a konkrét jelenségre. során a jelenséget közvetlenül, annak természetes környezetében - például a bírósági tárgyalásokon - kell megfigyelni, annak érdekében, hogy a probléma a maga komplexitásában feltárható legyen. A módszer része a dokumentumok elemzése is, amelynek során a tárgyalási jegyzőkönyvek, a beadványok, az ítéletek és végzések jogi szövegeinek tanulmányozására, majd azokból következtetés levonására kerül sor. Lényeges az írott és elektronikus médiában megjelent írások és műsorok elemzése is. A peres felekkel, vagy a bírákkal történő interjúk készítése sem mellőzhető, amely magas fokú empátiát, jó kommunikációs készséget és őszinte érdeklődést feltételez. Ezen túl pedig, a megfigyelőnek általánosságban is bele kell helyezkednie az ügy menetébe, törekednie kell az összes információ megszerzésére, más szóval, be kell mutatnia az ügy dinamikáját. Az ügyek nyilvános kritikájának ez, a jogszociológia által kidolgozott megközelítése teljesebb képet ad, mint a nyilvánosságra hozott bírósági ítéletek pusztán jogi elemzése.
Az ok, amiért a választás a Kiss László kontra Ungváry Krisztián perekre esett, hogy ez a per "méltán" nevezhető a magyar bírói döntések "állatorvosi lovának", az ügyben hozott ítéletek kirívó ellentmondásossága miatt, és azért is, mert az ügy politikai háttere, és a média támadásai vélhetően nem voltak minden hatás nélkül az igazságszolgáltatás döntéseire.
Ugyanis az ügyben a bírói ítéletek ellentmondásossága nem vezethető vissza a jogszabályok értelmezésének többféle lehetőségére, sem a bizonyítékok szabad értékelésének módjára, de még az ügy bonyolultságára sem, sokkal inkább utal az igazságszolgáltatás működési zavaraira. Beszédes tény az is, hogy az ügyben - némi túlzással - egy fél szobát megtöltő peranyag született, amit nyilvánvalóan nem indokol az ügy összetettsége.
A Kiss László kontra Ungváry Krisztián perek bemutatása jelen tanulmányban komplex szemlélet alapján történik, azaz nemcsak a perek jogi vonatkozásainak feltárására kerül sor, hanem a társadalmi környezetnek, valamint azoknak a tényezőknek, például, a politikai háttérnek, a média szerepének, stb., bemutatására is, amelyek hatással lehettek a per kimenetelére.
Mi is volt a történet, amely a perek alapjául szolgált? Az 1980-as évek elején alakult meg Magyarországon egyetemi hallgatók részvételével a Dialógus-békecsoport, amelyik a nyugati békemozgalmak hatására, az atomleszerelést követelte, és az akkor politikai vezetésen kívánta számon kérni, hogy csak látszólagosan hirdetik a békepolitikát, ténylegesen hatalmas összegeket költenek fegyverkezésre. A pécsi egyetemen és főiskolán néhány hallgató 1982-ben békemegmozdulást akart szervezni, amelyet az egyetemi MSZMP és KISZ szervezetek nem engedélyeztek. Ezt követően a hallgatók plakátokat helyeztek el[6] az egyetemi faliújságokra, amelyeket az egyetemi MSZMP és KISZ funkcionáriusok levetettek. Ezen kívül, beszélgetéseket folytattak a hallatókkal, amelynek során kifejezésre juttatták, hogy a Dialógus csoport tevékenysége nemkívánatos az akkori pártállami politika számára.
Az eset azért került ismét a figyelem középpontjába 2006-ban, mert az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc, Pécsett főiskolai kari KISZ titkár volt, és tevőlegesen is részt vett a Dialógus csoport kezdeményezésének visszaszorításában. A jobboldali média mindezt Gyurcsány Ferenc újabb morális fogyatékosságának tekintette. De nemcsak Gyurcsány Ferenc személye miatt vált érdekessé a Dialógus csoport. A Baranya megyei Levéltár anyagaiban fellelhetők voltak olyan dokumentumok is, amelyekből kiderült, hogy akkoriban a Pécsi Jogi Karon tanítottak olyan oktatók is, akik akkor MSZMP és KISZ funkciókat töltöttek be, és a rendszerváltás után magas állami tisztségeket viseltek. Itt kell megemlítenünk Kiss László alkotmánybírót és Petrétei Józsefet, a Gyurcsány kormány igazságügyminiszterét. Mindketten jelenleg is a Pécsi Jogi Kar professzorai.
Ungváry Krisztián történész, levéltári kutatásai alapján, cikket írt az Élet- és Irodalom 2007. május 18-i számába, amelyben kifejtette, hogy a Kádár rendszer állambiztonsági szervei által beszervezett ügynökök - akikkel az ügynökbotrányok kirobbantói, és a közvélemény is, a rendszerváltás óta sokat foglalkoztak - szerepénél sokkal súlyosabb volt azoknak az MSZMP és KISZ funkcionáriusoknak a tevékenysége, akik az állambiztonsági szervek legfőbb besúgói, és utasításainak végrehajtói voltak. Ennek a koncepciónak az alátámasztására dolgozta fel Ungváry Krisztián a pécsi Dialógus csoport esetét.
Ungváry Krisztián kiindulópontja, hogy az MSZMP és KISZ funkcionáriusok a Kádár rendszerben "hivatalos kapcsolatként" is tevékenykedtek, ami azt jelenti, hogy kötelezően együttműködtek az állambiztonság szerveivel, a III/III-as osztályokkal. Annak igazolására, hogy ez a pécsi Dialógus csoport esetében is így volt, Ungváry hivatkozik az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárában található O-18631. sz. objektumdossziéra. Ebben
- 225/226 -
a dokumentumban - véleménye szerint - olyan leírások találhatók, amelyek bizonyítják, hogy a pécsi MSZMP és KISZ funkciókat betöltő egyetemi oktatók szorosan együttműködtek az állambiztonság szerveivel a pécsi Dialógus csoport leverésében.
A levéltári dokumentumok alapján megállapítható, hogy a pécsi állambiztonsági szervek valóban foglalkoztak a pécsi Dialógus csoporttal, és kísérletet tettek annak elfojtására. Ennek során felhasználták az egyetemi szt-tisztet - akkoriban minden munkahelyen működött egy állambiztonsági tiszt, aki a dolgozók megfigyelését végezte - valamint az egyetemi MSZMP és KISZ funkcionáriusokat, azaz a "hivatalos kapcsolatokat", olyan módon, hogy feladatukként határozták meg a Dialógus csoporttal szembeni ellenpropaganda folytatását, és az információgyűjtést.
Ungváry Krisztián szerint Gyurcsány Ferenc, más oktatókkal együtt, nem működött együtt az állambiztonsági szervekkel, sőt, még a nyílt vitát is vállalta, míg - többek között - Kiss László besúgó volt, és a kemény kéz politikáját követve, részt vett a megtorlásban, sőt elvárásaikat túl is teljesítette. Ungváry Krisztián azt a következtetést vonta le, hogy szégyen a magyar demokráciára nézve, hogy az állambiztonság volt besúgói jelenleg is fontos állami pozíciókat tölthetnek be, és választási ciklusokon keresztül átmenthetik magukat. Ungváry Krisztián külön kiemeli Kiss Lászlót, aki szerinte mind a mai napig, mint a magyar alkotmányosság őre, reprezentálja a Magyar Köztársaság jogfelfogását.
Az Ungváry Krisztián által hivatkozott Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárában található O-18631. sz. objektumdosszié azonban nem tartalmaz arra vonatkozóan semmilyen adatot, hogy Kiss László bármilyen szinten is együttműködött volna az állambiztonsági szervekkel. Tényként csak annyi állapítható meg, hogy az egyetemi pártszervek utasítására 1983 tavaszán Kiss László levetette a faliújságról azt a plakátot, amit a jogi kar négyfős Dialógus csoportja oda elhelyezett, valamint hogy ugyanebben az időben nem támogatott egy KISZ titkár jelöltet, akit feltehetően a Dialógus csoport jelölt. De az, hogy mindezt az állambiztonsági szervek utasítására tette volna, sőt elvárásaikat túl is teljesítette, illetve, hogy besúgást végzett volna a számukra, a dokumentumokban sehol nem szerepel.
Kiss László válaszcikket írt, amelyben a leghatározottabban tiltakozott azzal az állítással szemben, hogy ügynöki tevékenységet folytatott volna az állambiztonság számára. Ungváry Krisztián ezt követően írt még egy cikket, majd egy könyvet is írt, amelyben megismételte fenti állításait, sőt az elektronikus médiában is több műsorban, és internetes interjúkban is, számtalanszor elmondta mindezt, Kiss László számára sértő kifejezéseket használva.
Az ügyben Kiss László helyreigazítási pert, majd a jó hírnév védelméhez való jog megsértése miatt polgári pert indított, ezzel egyidejűleg magánindítványt terjesztett elő rágalmazás miatt Ungváry Krisztián ellen. Kiss László szerint Ungváry Krisztián állítása, mely szerint ő ügynöki tevékenységet végzett az állambiztonsági szervek számára az 1980-as évek elején, nem felel meg a valóságnak. Állításait tanúk nyilatkozataikkal támasztották alá: egyrészt a négyfős Dialógus-csoport egyik tagja írta le, nem volt tudomásuk arról, hogy Kiss László bármit tett volna a Dialógus-csoport ellen, másrészt a KISZ titkárnak nem jelölt személy nyilatkozott akként, hogy Kiss László semmilyen hátrányt nem okozott neki, különösen nem okozta politikai halálát, s mindezt Ungvárynak is elmondta volna, ha előzetesen megkereste volna ebben az ügyben.
A sajtó helyreigazítás, a jó hírnév védelméhez fűződő jog megsértése, valamint a rágalmazás törvényi tényállásának megfogalmazása ugyanaz - "Aki másról valótlan tényt állít, vagy való tényeket hamis színben tüntet fel" - valamint a három per alapjául szolgáló történeti tényállás is ugyanaz. Ezért az eljáró bíróságoknak - a polgári peres és a büntető eljárás, valamint a polgári és büntető jogi felelősség szabályainak különbözőségétől függetlenül - ugyanolyan szempontok szerint kellett az ügyet elbírálni, a bizonyítékokat értékelni, a jogszabályt értelmezni. Leegyszerűsítve a kérdést, az összes bíróságnak arról kellett döntenie, hogy az Ungváry Krisztián által megfogalmazott állítások megfelelnek-e a valóságnak.
A felek mindhárom eljárásban kimerítették az összes jogorvoslati lehetőséget. Ennek eredményeként a két polgári perben egy, és három fokon, míg a büntető perben - két eljárásban: egy magánvádas és egy pótmagánvádas eljárásban - kettő, illetve négy fokon döntött a bíróság, összesen tíz ítéletben - és ehhez jön még a két ügyészségi határozat. A tizenkét döntés közül minden alkalommal, rendre más döntés született, más jogi érvek alapján. A végeredmény pedig: egymásnak ellentmondó jogerős ítéletek. Ezek közül három, a polgári perekben, és egy, a büntető perben kimondta, hogy Kiss László az egyetemi pártbizottság helyettesként az 1980-as évek elején nem működött együtt az állambiztonsági szolgálatokkal, míg négy ítélet a büntető perben, és egy a polgári perben - bár nem állapította meg Ungváry Krisztián büntetőjogi, illetve polgári jogi felelősségét, - de azt se mondta ki, hogy Kiss László együttműködött volna az állambiztonsági szervekkel.
Joggal vethető fel a kérdés, hogyan hozhattak olyan döntést a bíróságok, amelyekben ténylegesen egyik fél állítása mellett sem foglaltak állást?
- 226/227 -
Az ügynök-helyzet Magyarországon mind a mai napig megoldatlan politikai kérdés. Az ügynök fogalma alatt a közvélemény azokat a személyeket érti, akiket a Belügyminisztérium Állambiztonsági Szolgálatának III/3-as ügyosztályai fenyegetéssel, vagy önkéntes jelentkezés alapján, beszerveztek erről hivatalos aktát vezettek és akik jelentéseket készítettek - a köznyelv szerinti besúgást végezték - olyan személyekről, akik a kommunista párt hivatalos politikájával ellentétes tevékenységet folytattak.
Politikai elhatározás hiányában eddig még nem született olyan törvény, amely lehetővé tenné az ügynökök személyének nyilvánosságra hozatalát.[7] Az SZDSZ által 2008-2009-ben beterjesztett törvényjavaslatot, mely szerint az eltitkolt pártállami múlt megismerhető kell, hogy legyen, az Országgyűlés a szocialista és MDF-es képviselők szavazatai alapján napirendre sem vette. Az SZDSZ 2008-ban javasolta egy, a pártállami múlt megismerhetőségét elősegítő iratvizsgáló bizottság, az un. Kenedi-bizottság felállítását 2008-ban, amelyik csak annak megállapításáig jutott, hogy az ügynöklisták titkosított mágnesszalagokon rendelkezésre állnak.
Törvényi szabályozás hiányában, így történészek által, levéltári dokumentumok alapján fellelt ügynökök személye kerül nyilvánossága a médiában, bizonyos rendszerességgel, mind a mai napig. Vannak találgatások azzal kapcsolatban, hogy ezeknek az ügynököknek a nyilvánosságra hozatala mögött politikai érdekek állnak, esetleg a konkrét személy más okból történő támadásáról van szó, de mindez nem bizonyított.
Ungváry Krisztián ismert történész, az 1956-os Intézet munkatársa, egyik kutatási területe a kommunista időszak ügynökei tevékenységének feltárása. Eddig számos közszereplőről állította tanulmányaiban, hogy a kommunista rendszer ügynökei voltak, vagy más módon szerepet játszottak a pártállam rendszerében. Emiatt ezek közül a személyek közül néhányan pert is indítottak ellene.[8]
Kiss László a perekben bizonyítékként terjesztett be olyan, történészek által, Ungváry Krisztiánnal szemben megfogalmazott kritikákat, amelyek szerint történészként súlyos szakmai hibákat követett el, és nem csak egy esetben, hanem számosban.[9] Mindezek alapján Kiss László úgy vélte, hogy Ungváry Krisztián vele kapcsolatos állításai nem tekinthetők autentikusnak, mert a történelmet írásaiban meghamisítja.[10] Emiatt Ungváry Krisztián jó hírnév megsértése miatt polgári pert indított Kiss László ellen, amely még
nem fejeződött be. Egy internetes újságnak adott nyilatkozatában Ungváry kifejti, hogy a Kiss László által hivatkozott 42 történész véleménye csak konkrét munkáját kritizálja, és nem általában a munkásságát, amelyet egyébként elismernek.
A per alapjául az Ungváry Krisztián által, az Élet és Irodalom 2007. május 18-i számában, "Egy eljárás genezise: a Dialógus Pécsett" címen megjelent cikk szolgált. Ungváry ebben arról ír, hogy a Kádár-rendszerben a besúgást túlnyomó részben nem a Belügyminisztérium Állambiztonsági Osztály III/3-as Ügyosztálya által beszervezett ügynökök végezték, hanem az állambiztonsági szervek "hivatalos kapcsolatai", akik az MSZMP és a KISZ funkcionáriusaiból álltak.
A "hivatalos kapcsolat" a perhez csatolt "Az állambiztonsági munkában felhasználható operatív erők, eszközök és alkalmazott módszerek. A hálózat szervezése" c. , 1972-es belügyminisztériumi tankönyv szerint az a személy, a "hivatalos kapcsolat", aki az adott területen, vonalon, vagy objektumban vezetői munkakörénél fogva kötelezően segíti az állambiztonsági szervek munkáját, amennyiben készséget mutatnak[11] az együttműködésre. A hivatalos kapcsolatok meghatározott beosztásokat, funkciókat betöltő személyek, ide tartoznak a tankönyv szerint - többek között - a pártszervezetek vezetői is. A hivatalos kapcsolatok nyilvántartásba nem voltak vehetők, s közülük konkrét együttműködés csak azokkal volt megengedett kialakítani, akik erre "készséget" mutattak.
Állításait Ungváry a Dialógus-csoport esetének bemutatásával kívánta igazolni. Ungvárynak az a hipotézise, hogy az állambiztonsági szervek az MSZMP és a KISZ funkcionáriusokat állambiztonsági feladatok végrehajtására, figyelésre és jelentések írására használták, ami - szerinte - kimeríti az ügynöki munka fogalmát.
A Dialógus-csoport esetében Ungváry valóban talált arra utaló levéltári dokumentumokat a Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárában található O-18631. sz. objektumdossziéban, hogy az állambiztonsági szervek és az egyetemi MSZMP és KISZ funkcionáriusai valamilyen szinten együttműködtek, vagy legalábbis konzultáltak egymással, sőt egyesektől erre utaló levelezést is talált, de nem minden egyetemi MSZMP és KISZ funkcionárius, csak néhányuk esetében.
Ami tényként állapítható meg a cikk alapján - mert ezt Kiss László maga sem tagadta - hogy
- 227/228 -
levetetett az egyetemi faliújságról egy Dialógus-plakátot, és hogy később, az események után, egy pártgyűlésen egy KISZ titkár jelölttel kapcsolatban azt állította, olyan információi vannak arról, hogy az ő titkárjelölése mögött a Dialógus-csoport törekvései állnak. Ez utóbbi tényt Ungváry úgy kommentálja, hogy Kiss László gondoskodott a renitens hangok elnémításáról, és hogy a pártgyűlésen tett kijelentése a KISZ titkár jelölt politikai halálát okozta. Ungváry cikkében Kiss László Dialógus csoporttal kapcsolatos tevékenységéről következetesen olyan állításokat is megfogalmaz, amelyek szerint Kiss László "...állt rendszeres és minden jel szerint kollegiális kapcsolatban az állambiztonsággal, sok esetben elébe menve elvárásaiknak." Vagy: "Kiss hivatalos kapcsolatként a besúgásban vagy a kemény kéz politikájának követésében serénykedett." és "Gondoskodott a renitens hangok elnémításáról." Írja továbbá azt is, hogy - a "végrehajtó dékánnal" együtt - jelentéseket írt. Illetőleg utasításokat hajtott végre. Mindezeknek azonban egyetlen bizonyítékát sem szolgáltatta a per során. Se jelentést nem csatolt, se utasítást nem jelölt meg, se olyan állambiztonsági személyt nem nevezett meg, akivel Kiss Lászlónak kapcsolata lett volna.
Kiss László az Élet és Irodalom 2007. május 25-i számának "Visszhang" rovatába írt cikkében mindezekre tekintettel kijelentette, hogy soha nem folytatott ügynöki tevékenységet az állambiztonsági szervek számára.
Válaszában Ungváry Krisztián szám szerint megjelölt állambiztonsági dokumentumokra - az O-18661. sz. objektumdossziéra és az 1983. június 12-i jelentésre - mint Kiss László ellen szóló bizonyítékokra hivatkozik, és kijelenti, hogy Kiss László - véleménye szerint - részt vett az állambiztonság "kiszorítás" és "lejáratás" módszerének alkalmazásában, valamint hogy közte és az állambiztonság között kapcsolat volt - mindezt több tanú által is tudja bizonyítani, állítja, de erre nézve egyetlen tanút sem nevezett meg.
A cikk megjelenését követően, 2007. május 26-án Ungváry Krisztián a Hír Tv "Kontraszt című műsorában a cikk kapcsán úgy nyilatkozott, hogy Kiss László a "főszemetek" közé tartozik.
Egy évvel később, 2008 áprilisában Ungváry Krisztián Tabajdi Gáborral megjelentette az "Elhallgatott múlt - a pártállam és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon" című könyvet, amely a korábbi cikkek kibővített változata, a forrásokat megjelölő lábjegyzetekkel ellátva.
Kiss László ezekkel az állításokkal szemben úgy foglalt állást perbeli nyilatkozataiban, hogy a plakát levételére a pártvezetés utasítására került sor, amelynek célja az volt, hogy ne hívják fel az állambiztonsági szervek figyelmét a Dialógus csoportra.
Ezt az akkori egyetemi párttitkár tanúvallomásában megerősítette. Egyébként pedig akkoriban - de jelenleg is[12] - engedély szükséges ahhoz, hogy a hallgatók az egyetemi faliújságra politikai tartalmú plakátokat elhelyezhessenek.
A már említettek szerint perhez Kiss László csatolt olyan nyilatkozatot is, amelyben a volt KISZ titkár jelölt kijelentette, hogy semmiféle hátránya nem származott abból, hogy Kiss László felszólalt KISZ titkári jelölése ellen. Egy másik valahai Dialógus csoport szimpatizáns véleménye szerint pedig Kiss László semmilyen módon nem lépett fel a Dialógus csoporttal szemben, és ezt két nyilatkozatban és szóban tett tanúvallomásában is előadta.
Az Ungváry Krisztián által megjelölt tanú, aki tagja volt a Dialógus csoportnak, tanúvallomásában azt adta elő, hogy neki személy szerint nem volt semmilyen hátránya abból, hogy a békemozgalom tagja volt, de az akkori információi alapján úgy hallotta, hogy Kiss László a keményebb fellépés híve volt.
A tanúvallomások csak arra nézve lehettek bizonyítékok a perekben, hogy Kiss László fellépése keménynek tűnhetett-e, illetve, hogy okozott-e hátrányt az érintetteknek, de nem adhatott választ arra a kérdésre, hogy Kiss László együttműködött-e az állambiztonság szerveivel. Ezt csak a vonatkozó állambiztonsági dokumentumok alapján lehetett volna bizonyítani a perekben.
2008. április 30-án a "Hírszerző" c. újságban Ungváry a "Terrorhoz nem kell diploma" című interjúban azt mondta, hogy Kiss László "hangulatjelentéseket írogató párttitkár" volt.
Kiss László a perben csatolta az MSZMP Janus Pannonius Tudományegyetemi Bizottságának (Pécs) által, a Városi és Megyei Pártbizottság számára készített több információs jelentését, amelyet ő és egy kollégája szerkesztett, állított össze az alapszervezetek anyagaiból. A kollégája által írt részben szó esik a Dialógus csoportról: "Az ilyen típusú jelenséggel szemben, az ellensúlyozó intézkedéseket illetően, többféle nézet értékelhető. Többen szeretnének "keményebb" eszközöket alkalmaztatni, mások türelmes, de határozott eszmecserében, aktívabb békepolitikai tevékenységben látják a követendő utat." Ez az információ eléggé nehezen minősíthető bizonyos személyekről történő besúgásnak. Sőt, ahogyan Kiss László elmondja,[13] ezek nem az állambiztonságnak írt jelentések, hanem olyan információs jelentések, amelyek havi rendszerességgel készültek, és amelyeket nyilvánosságra is hoztak, egyetemi kiadvány formájában. Kiss László csatolta a perben Ormos Mária akadémikus történész állásfoglalását azzal kapcsolatban, hogy ezeknek az információs jelentéseknek állambiztonsági jelentésekké nyilvánítása történelemhamisításnak számít.
- 228/229 -
Ungváry ezzel kapcsolatban úgy vélte, hogy Ormos Mária, mint a pártállami rendszer funkcionáriusa - az MSZMP Politikai Bizottságának tagja -maga is elfogult az ügyben. Véleménye szerint ezek az információs jelentések nem voltak nyilvánosak a pártonkívüliek számára. Tény azonban, hogy az Ungváry Krisztián által, a perhez csatolt korábbi egyetemi párt VB határozatban az szerepel, hogy szükségesnek látják ezek közzétételét az Egyetemi Tájékoztatóban.
A perek lényege tehát az volt, hogy Kiss László az általa indított három perben nem tagadta, hogy a faliújságról a plakátot levetette, és hogy egy KISZ titkár jelölés kapcsán a hivatkozott kijelentést tette, de ezt az egyetemi pártszervek utasítására tette, jelentéseket sem írt az állambiztonsági szervek számára, és valótlannak tartotta azokat az állításokat is, hogy bármikor, és bármilyen szinten együttműködött volna az állambiztonsági szervekkel. Ungváry Krisztián viszont mindhárom perben azt állította, hogy Kiss László együttműködése az állambiztonsági szervekkel a levéltári dokumentumok alapján igazolható, de ilyen dokumentumot nem tudott a perhez csatolni. Mindhárom per tárgya tehát annak eldöntése volt, hogy Kiss László együttműködött-e az állambiztonsági szervekkel, vagy sem.
Kiss László a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi tanára, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, alkotmánybíró. Mint ahogyan az egyik bírósági ítélet is hangsúlyozza indoklásában, köztiszteletben álló, és nagy népszerűségnek örvendő személy. Az Élet és Irodalom cikke Kiss László fiának esküvője előtt néhány nappal jelent meg, és az esküvőn a vendégek közül sokan erről beszéltek, ami nagymértékben rontotta az örömteli esemény hangulatát. A cikk megjelenését követően kollégái és ismerősei közül jó néhányan hitelt adtak Ungváry állításainak, emiatt Kiss László társadalmi kapcsolatai megnehezültek, elmaradt a szokásos értelmiségi találkozókról is. Sőt, a Budapesti Corvinus Egyetem, az akkor már folyamatban levő díszdoktori avatását is felfüggesztette egy időre. Pletyka szintjén jogász egyetemi oktatói körökben mindenki Kiss László ügynök-ügyéről beszélt.
Ungváry Krisztián az Élet és Irodalom folyóiratban a perek alapjául szolgáló első cikket 2007. május 18-án tette közzé. Kiss László a három pert közvetlenül ezt követően indította meg. Az utolsó ítélet, a büntető perben, 2010. november 10-én született. Az eltelt közel három és fél év alatt a politikai helyzet lényegesen megváltozott.
Ungváry Krisztián nem rejti véka alá, hogy a cikk megírásával a célja az volt, hogy rámutasson, a kommunista rendszer korábbi pártfunkcionáriusai, akik jelenleg is fontos közhatalmi pozíciókat töltenek be, és rendszerint a Szocialista Párt, vagy a szocialista-liberális kormány jelöltjei, felelőssége sokkal nagyobb, mint az állambiztonság által beszervezett ügynököké, akiket sokszor fenyegetéssel bírtak rá a besúgásra. A "hivatalos kapcsolatként" működő korábbi pártfunkcionáriusok ugyanis - Ungváry szerint - lényegesen nagyobb szerepet játszottak a megtorlásokban, mert informálisan együttműködtek az állambiztonsági szervekkel.
2007 májusában már egy év telt el az "őszödi beszéd" nyilvánosságra kerülése óta, fél év az ezt követő tüntetések után. Az ügyészség ekkor már sorozatosan leplezi le a szocialista politikai és állami vezetők korrupciós ügyeit. Ekkor kerülnek nyilvánosságra a jobboldali médiában Gyurcsány Ferenc kormányfő korábbi gazdasági ügyei, egyik esetben az ügyészség jogi eljárást is indít. Ekkorra már nyilvánvaló a Szocialista Párt iránti választói bizalom megrendülése. 2009-ben, Bajnai Gordon miniszterelnöksége idején, pedig a "libás ügyek" és Oszkó Péter pénzügyminiszter "offshore" ügyei kerülnek nyilvánosságra a jobboldali médiában. A 2010-es választások eredményei pedig egyértelműen igazolták a Magyar Szocialista Párt földcsuszamlásszerű népszerűség-vesztését.
A jobboldali média Kiss László ügyében is azt a jelenséget látta, hogy a Szocialista Párt - amelyik Kiss Lászlót két alkalommal is alkotmánybírónak jelölte - választottjai mennyire alkalmatlanok arra, hogy ilyen magas közhatalmi funkciót töltsenek be. A polgári perben, 2009. október 13-án hozott harmadfokú jogerős ítélet, amely nem állapította meg, hogy Ungváry Krisztián megsértette Kiss László jó hírnevét, meghozatala után a Magyar Nemzetben cikk jelent meg[14], amelynek konklúziója, hogy Kiss László, állambiztonsági múltja miatt, nem is lehetne ma alkotmánybíró, sőt normális körülmények között meg se választhatták volna.
A Legfelsőbb Bíróság, 2010. június 2-án, a polgári perben hozott ítélete - amely megállapította, hogy Ungváry Krisztián megsértette Kiss László jó hírnevét - után, Ungváry Krisztián tovább folytatta a médiában Kiss László sértegetését. Logikáját Biszku Bélához, a Kádár korszak véreskezű belügyminiszteréhez hasonlította, és tevékenységét a Dialógus ügyben akként minősítette, hogy ugyan nem volt hasonlítható a Biszku Béla és Kádár János alatt végrehajtott akasztásokhoz, de a módszer hasonló volt.[15] A jobboldali média is gyalázkodó cikket jelentetett
- 229/230 -
meg Kiss Lászlóról[16], amelyben a diktatúra bűneinek bagatellizálásával vádolják, és a cikk, jellemzően, a Biszku Béla kommunista időszakban elkövetett cselekedeteit ismertető cikk mellett jelent meg.
2010. június 22-én, a Legfelsőbb Bíróság fentiekben hivatkozott ítéletének kihirdetése után néhány héttel, Lázár János FIDESZ frakcióvezető nyilatkozott úgy a médiában[17], hogy az alkotmánybírók jelölési rendszerét azért is indokolt megváltoztatni, mert jelenleg is vannak olyan alkotmánybírók az Alkotmánybíróság soraiban, akik korábban az állambiztonsággal tartottak kapcsolatot. Majd három nappal később egy másik műsorban Lázár János kijelentette, hogy szégyen a magyar Alkotmánybíróságra, hogy Kiss László, aki az állambiztonság embere volt, ott ülhet, ezért az Alkotmánybíróság minden egyes döntése hitelességi problémákat vet fel.[18] Egy újabb nyilatkozatban ezekre ismételten utalást tesz.[19]
A Szempont 2010. november 28-i műsorában Ungváry Krisztiánnal és más történészekkel folyatott beszélgetést a műsorvezető. A beszélgetés az ügynök-kérdésről folyt, ennek keretében a műsorvezető Kiss Lászlóval folytatott peréről kérdezte Ungváry Krisztiánt. A műsorvezető olyan színben tüntette fel Kiss Lászlót, mint aki elismerte, hogy állambiztonsági besúgó volt, csak azt tagadta, hogy ezt kényszer hatására tette volna. Ungváry Krisztián elismételte, hogy a Kiss Lászlóról írt cikkel az volt a célja, hogy rávilágítson, a hivatalos kapcsolatoknak nagyobb volt a felelőssége, mint a beszervezett besúgóknak.
Kiss Lászlónak - pozíciójából fakadóan - kevesebb lehetősége volt arra, hogy megszólaljon a médiában, és elmondja véleményét az ügyről. 2010. március 11-én - ekkora már a bíróság a büntető perben is, harmadfokon, jogerősen is megállapította, hogy Ungváry Krisztián nem követett el rágalmazást - egy internetes újságnak mégis elmondta egy riport keretében, hogy mit gondol a történtekről. "Mi folyik itt?" fogalmazott keserűen. Véleménye szerint Ungváry nagymértékben eltúlozta a pécsi Dialógus-csoport jelentőségét, amely nem volt több a pécsi jogi karon, mint egy 4-5 főből álló csoportosulás. Hivatkozott arra is, hogy egyetlen bíróság sem mondta ki, hogy bizonyított lenne az állambiztonsággal való kapcsolata. Amelyik bírósági ítélet nem állapította meg Ungváry felelősségét, az a tudomány, illetve a vélemény-nyilvánítás szabadságára hivatkozva nem találta szükségesnek, hogy Ungváry állításainak valódiságát vizsgálja. Egyébként Ungváry nem is tudott olyan állambiztonsági dokumentumokat bemutatni, amelyek azt bizonyították volna, hogy Kiss László kapcsolatot tartott az állambiztonsággal. Kiss Lászlót kétszer is átvilágították: egyszer 1998-ban, amikor alkotmánybíróvá választották, egyszer pedig - saját kérésére - 2009-ben. Mindkét határozat szerint Kiss László állambiztonsággal való együttműködésére nézve "nincs adat".
Btk. 179 § (1) "Aki másról, más előtt a becsület csorbítására alkalmas tényt állít, ... vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) A büntetés két évig terjedő szabadságvesztés, ha a rágalmazást a) aljas indokból, vagy célból, b) nagy nyilvánosság előtt, c) jelentős érdeksérelmet okozva követik el." Btk. 182 § (1) "Nem büntethető (rágalmazás miatt) az elkövető, ha a becsület csorbítására alkalmas tény valónak bizonyul. (2) A valóság bizonyításának akkor van helye, ha a tény állítását ... a közérdek ... indokolja."
Ahhoz, hogy egy büntető perben a bíróság megállapítsa azt, hogy a vádlott bűncselekményt követett el, és ennek alapján büntetést szabjon ki, az alábbi szempontokat, az alábbi sorrendben, kell vizsgálnia. A bűncselekménynek ki kell merítenie a Btk.-ban szabályozott valamely bűncselekmény törvényi tényállását. Ez a büntetőjogi felelősség tárgyában először a büntetendőséget jelenti, amelynek a tényállásszerűségen kívül a jogellenességet is magában kell foglalnia. A tényállásszerűség és a jogellenesség együtt jelenti a büntetendőséget, vagyis azt, hogy az elkövető büntetőjogilag felelősségre vonható. Először a bíróságnak tehát azt kell vizsgálnia, hogy a kijelentés tényállítás-e, majd azt, hogy a tényállítás a becsület csorbítására objektíve alkalmas-e, vagyis hogy a magatartás tényállásszerű-e. Második lépésben a bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy az elkövető büntethető-e, vagyis hogy a konkrét esetben fennállnak-e a büntetőjogi felelősségre vonás feltételei. Ez a büntetendőséghez képest feltételezi az elkövető bűnösségét - a szándékosságot, vagy a gondatlanságot - és a büntethetőségi akadályok - büntethetőséget kizáró és megszüntető okok - hiányát.
A rágalmazás a bírósági jogalkalmazás szempontjából azért sajátos, mert amikor az Alkotmánybíróság a 36/1994. (VI.24.) AB határozatában megsemmisítette a Btk. 232. §-a által szabályozott bűncselekményt,
- 230/231 -
amely külön nevesített bűncselekményben - hatóság vagy hivatalos személy megsértése - is szabályozta a rágalmazást és becsületsértést, az alkotmánybírósági jogértelmezés nemcsak azt indokolta meg, hogy ezt a bűncselekményt miért kell megsemmisíteni, hanem egyben meghatározta a rágalmazás és a becsületsértés alkalmazásánál irányadó alkotmányos követelményeket is.
Az alkotmánybírósági jogértelmezés az alábbi szempontokat állította fel a jogalkalmazás számára. A közhatalmat gyakorló személyeknek nagyobb türelmet kell tanúsítaniuk a kritikai megjegyzésekkel szemben, ezért a vélemény-nyilvánítás szűkebb körű korlátozása felel meg a demokratikus jogállamiságból adódó alkotmányos követelményeknek. A vélemény-nyilvánítás szabadságának korlátja lehet az emberi méltóság, a becsület és a jó hírnév büntetőjogi védelme, de ezek a közhatalom gyakorlóinak védelmében csak kisebb mértékben korlátozhatók. Ebből következik, hogy nem igényel büntetőjogi beavatkozást a vélemény-nyilvánítás a közhatalmat gyakorló személyekkel szemben, akkor sem, ha azok becsületsértő, gyalázkodó kijelentések formájában nyilvánulnak meg.
A vélemény-nyilvánítás lehet tényközlés és értékítélet. Az értékítéletre, az egyén személyes véleményére a véleményszabadság minden esetben kiterjed, különösen akkor, ha közügyekre vonatkozik. Az alkotmányos védelem csak a bírálat, jellemzés, nézet és kritika szabadságát foglalja magában, de az alkotmányos védelem nem vonatkozik a tények meghamisítására. Az alkotmánybírósági jogértelmezés ezzel támpontként meghatározza az értékítélet szempontjait. A vélemény-nyilvánítás szabadsága ugyanakkor nem terjed ki a tényközlésre akkor, ha azt a közlő személy tudatosan hamisan közölte, vagy foglalkozása, hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna tőle a tények valóságtartalmának vizsgálata, de a gondosságot e tekintetben elmulasztotta.
Kiss László esetében a büntető perben a bíróságnak - az alkotmánybírósági iránymutatások alapján -első lépésben azt kellett eldöntenie, hogy Ungváry Krisztián kijelentései, melyek szerint Kiss László "hivatalos kapcsolat" volt, és együttműködött az állambiztonsági szervekkel, értékítélet, vagy tényközlés, és ennek alapján milyen védelemben részesül.
Tény, hogy a bírói gyakorlat mind a mai napig bizonytalan - mert nincs hozzá jogdogmatikai megoldás - hogy a tényközlés és az értékítélet szempontjait hogyan határolja el. Azt, hogy egy kijelentés tényközlés, vagy értékítélet, a jogalkalmazás gyakorlatában sokan próbálták filozófiai alapokon is elkülöníteni, de ehhez eddig nem sikerült olyan egységes szempontrendszert kialakítani, amely alapján a konkrét esetekben ez teljes biztonsággal eldönthető lenne. Ennek hiányában a bíróság csak az általános tapasztalat és megítélés alapján tudja megállapítani, hogy a kijelentés tényközlés, vagy értékítélet. Ehhez a bíró részéről elfogulatlanság, intelligencia és bölcsesség szükséges. Ha tehát a bíróság megállapította volna, hogy Ungváry Krisztián Kiss Lászlóval kapcsolatos kijelentései nem értékítéletek, hanem tényállítások, akkor azok nem részesülnek alkotmányos védelemben, más szóval, kimerítik a rágalmazás törvényi tényállását. A perben Ungváry kijelentései között vannak olyanok, amelyek értékítéletek, és olyanok is, amelyek tényállítások. (Erre majd a későbbiekben részletesen kitérünk.)
Ezután a bíróságnak meg kell állapítania, hogy Ungváry tényállításai alkalmasak-e a becsület csorbítására. Ez, véleményünk szerint, egyértelműen megállapítható, mert az a tényállítás, hogy Kiss László együttműködött az állambiztonsági szervekkel, amelynek keretében besúgást végzett, és retorziókat alkalmazott, alkalmas a becsület csorbítására.
Következő lépésben a bíróságnak arról kell döntenie, hogy a tényállítás jogellenes-e. Ebben a kérdésben felmerülhet, hogy Ungváry Krisztián a tudomány szabadságával, mint alkotmányos joggal élt, ami jogellenességet kizáró ok. (Erről álláspontunkat a későbbiekben fejtjük ki.) A következő lépésben a bíróságnak azt kell vizsgálnia - amennyiben megállapítja, hogy Ungváry kijelentései tényállítások - hogy azok a valóságnak megfelelnek-e.
A vélemény-nyilvánítás szabadsága - a Btk., és az alkotmánybírósági jogértelmezés szerint is - ugyanis nem terjed ki a valóságnak nem megfelelő tények közlésére. A valóság bizonyításának intézménye azt a szerepet játssza, hogy a büntetőjog nem szankcionálja a való tények közlését akkor, ha a közlést a közérdek indokolja. A bíróság a rágalmazási perben akkor rendelheti el a valóság bizonyítását, ha azt a közérdek indokolja. Ez nyilvánvalóan széles jogértelmezési lehetőséget ad a bíróság számára, de jelen perben - álláspontunk szerint - a közérdeket jelenti az, hogy egy történelmi dolgozatban tett tényállítások, mint történelmi kérdések, valósága kiderüljön, annak érdekében, hogy a közvélemény reális képet kapjon az elmúlt rendszer pártfunkcionáriusainak felelősségéről.
A valóság bizonyítása - ha azt a bíróság a rágal-mazási perben közérdekből elrendelte - az elkövető terhére történik. Ez azt jelenti, hogy az elkövető köteles az általa tett tényállítások valóságát bizonyítani, és ha ez nem sikerül, a bizonyítás sikertelensége az ő terhére esik. Vagyis: ha a valóságot az elkövető bi-
- 231/232 -
zonyítani tudja, akkor ez kizárja a büntethetőségét, és a bűnössége nem állapítható meg. Ha a bíróság meggyőződése nem alakul ki a valóság tekintetében, tehát azt valótlannak kell tekinteni, akkor a vádlott bűnösségét meg kell állapítani.
Ungváry tényállításai között vannak olyanok, amelyek esetében kétségtelenül megállapíthatók, hogy megfelelnek a valóságnak, mivel azokat Kiss László sem tagadta, a többi esetében a bíróságnak a perben rendelkezésre álló bizonyítékok - levéltári dokumentumok és tanúvallomások - alapján kell eldöntenie, hogy azok valónak tekinthetők-e. Tény, hogy Kiss László levetetett egy engedély nélkül kihelyezett plakátot, s tény az is, hogy nem támogatta egy hallgató kari KISZ-titkári jelölését. Ezen kívül mást nem tett, és Ungváry Krisztián sem volt képes egyébként ezen kívül mást bizonyítani.
A bíróságnak azt a körülményt is vizsgálnia kell, hogy ha Ungváry tényállításai valótlannak bizonyulnak, Ungváry tudta-e, hogy közlése lényegét tekintve valótlan, vagy azért nem tudott-e annak valótlanságáról, mert a hivatása vagy foglalkozása alapján a reá irányadó szabályok szerint elvárható figyelmet, vagy körültekintést elmulasztotta. A tények szándékos, vagy gondatlan meghamisítása - az alkotmánybírósági jogértelmezés szerint - nem áll alkotmányos védelem alatt. Ha valótlan tények közlése esetében megállapítható, hogy azok valótlansága a szakma szabályainak leggondosabb betartása esetén sem lett volna megállapítható, akkor Ungváry bűnössége sem állapítható meg.
Álláspontunk szerint a jelen büntető perben Ungvárynak a rendelkezésére álló levéltári dokumentumokból - mint történésznek, aki jól ismeri szakmájának szabályait - a kellő gondosság és jóhiszeműség esetén meg kellett tudnia állapítani, hogy Kiss László konkrétan milyen tevékenységet végzett, vagyis együttműködött-e, és hogyan az állambiztonsági szervekkel. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogy a bírói döntésekben milyen jogalkalmazói tévedések történtek.
Kiss László magindítványt terjesztett be Ungváry Krisztián ellen, rágalmazás és becsületsértés miatt. PKKB 20.B.24.599/2007/14. sz. első fokú ítéletében a Pesti Központi Kerületi Bíróság Ungváry Krisztiánt felmentette a rágalmazás vádja alól, a becsületsértést - a szemétnek, főszemétnek nevezést - pedig olyan enyhe súlyúnak minősítette, hogy a vádlottat csupán megrovásban részesítette.
Kiss László magánvádló fellebbezése folytán a Fővárosi Bíróság mint másodfokú Bíróság 22.Bf. 7525/2008/8. sz. ítélete az első fokú ítéletet hatályon kívül helyezte, hivatkozással arra, hogy a Be. 52. § (4) bekezdése szerint, a rágalmazás közvádra üldözendő, ha hivatalos személy sérelmére hivatalos eljárása alatt, vagy emiatt követik el. Az első fokú bíróság ezért törvényes vád hiányában járt el. Az ügyet a másodfokú bíróság megküldte a Budapesti VIII. kerületi Ügyészségnek.
A Budapesti VIII. kerületi Ügyészség a Nyom.: 604/2008. sz. átiratában megállapította, hogy az ügyben el kell dönteni azt a kérdést, hogy az ügy magánvádas, vagy közvádas, mely döntés a Központi Nyomozó Főügyészség hatáskörébe tartozik, és az ügyet oda továbbította. Nem jelölte meg azonban, hogy melyik az a jogszabályhely, amely szerint erre a Központi Nyomozó Főügyészségnek van hatásköre. Ennek híján joggal feltételezhető, hogy a Budapesti VIII. kerületi Ügyészség - amely egyébként hatáskörrel rendelkezik az adott ügyben a vádemelés kérdésében - lett volna köteles dönteni arról, hogy vádat emel-e az ügyben, vagy sem. A Központi Nyomozó Főügyészség - érdemi vizsgálat és indoklás nélkül - az ügyet visszaküldte a Pesti Központi Kerületi Bíróságra.
Az eljárásjogi szabályok értelmében egy döntést a határozatban "illik" megindokolni, és az ügyészség ezt nyilvánvalóan azért nem tette meg, mert erre nem talált volna indokot. Ugyanis a Be. 52 § (4) bekezdésének mindkét fordulata, minden kétséget kizáróan megvalósult: Kiss László alkotmánybíró sérelmére, hivatalos eljárása miatt. (Mint ahogyan utaltunk rá korábban, Ungváry nem titkolt célja az volt a cikk megírásával, hogy rámutasson, állambiztonsági besúgók is lehetnek az alkotmánybírók között.) Nem nehéz belátni azt a tényt, hogy az ügyészség vonakodott attól, hogy az ügyben a vádat képviselje, és a vád képviseletének elutasításától még az sem tartotta vissza, hogy a Fővárosi Bíróság ítéletében megállapította, az ügy közvádra üldözendő.
Ezt követően Kiss László pótmagánindítványt nyújtott be, így az ügy ismét visszakerült a Pesti Központi Kerületi Bíróságra, ahol ugyanaz a bíró döntött az ügyben, mint aki korábban a magánvádas eljárásban első fokon, és aki ismét felmentette Ungváryt a rágalmazás vádja alól, ezúttal azonban az ítéletet részletesebben indokolta a PKKB 20.B.25.036/2009/14. sz. ítélete. A bíróság ebben az ítéletében meghökkentő jogértelmezéssel indokolta a vádlott felmentését.
A bíróság elsőként arról döntött, hogy Ungváry Krisztián kijelentései - mint történelmi eseményekkel kapcsolatos állásfoglalások - tudományos tételnek minősülnek, és mint ilyenek, bíróság által nem vizsgálhatók felül, mivel az Alkotmány 70/ G § (2) bekezdése
- 232/233 -
alapján, tudományos igazságok kérdésében csak a tudomány művelői jogosultak dönteni.
Hivatkozott a bíróság ezzel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság EBH 2006.1397. eseti döntésére is. Az eseti döntés azonban a jelen üggyel jogilag nem analóg, mert abban egy történelmi eseménnyel - az 1932-33-as ukrajnai éhínséggel - kapcsolatban volt vita a peres felek között, abból a szempontból, hogy az, az akkori szovjet vezetés által tudatosan kivitelezett népirtás volt-e, vagy sem. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az ügyben nem tényállítás történt, hanem az alperes a vélemény-nyilvánítás szabadságával élt. Rámutatott ugyanakkor arra is, hogy amennyiben mégis tényállításnak tekintenénk az alperes állítását, amely szerint a felperes történelem-hamisítást követett el, akkor a bíróságnak egy történelmi eseményről, egy tudományos vitában kellene állást foglalnia.
A perben ugyanis Ungváry Krisztiánnak az az állítása, hogy Kiss László együttműködött az állambiztonsági szervekkel, nyilvánvalóan nem tekinthető történelmi eseménynek, így tudományos vitának sem. Ez egy olyan tényállítás, amelynek valóságtartalmát a bíróság - ha már közérdekből elrendelte a valóság bizonyítását - köteles a büntető perben vizsgálni, és megállapítani, hogy való ténynek minősül-e. Tudományos igazság legfeljebb Ungváry Krisztián azon állítása lehet, hogy a pártszervek és az állambiztonsági szervek együttműködtek, és ennek az együttműködésnek általában melyek voltak a formái a pártállami időszakban. Erről, mint történelmi eseményről a bíróság valóban nem jogosult állást foglalni. Ezt Kiss László sem vitatta, így ebben a kérdésben a bíróságnak eljárásjogi szempontból sem kellett állást foglalnia.
Abból az állításból azonban - hogy a pártszervek és az állambiztonsági szervek együttműködtek - nem vonható le olyan következtetés, hogy kivétel nélkül minden MSZMP és KISZ funkcionárius együttműködött az állambiztonsági szervekkel. Kizárólag ennek alapján tehát az a tényállítás sem bizonyított, hogy Kiss László együttműködött az állambiztonsági szervekkel. Annál is inkább, mert Ungváry Krisztián által is elismerten, ezek a "hivatalos kapcsolatok" a jelentésekben is csak kivételesen lettek név szerint megemlítve, azonosításuk általában nehézkes, vagy lehetetlen. Kiss László neve pedig ezekben a jelentésekben sehol nem fordult elő.
A bíróság indoklásában "nagyvonalúan" átugrotta ezt a logikai láncszemet, és kijelentette, hogy ha az állambiztonsági és a pártszervek együttműködése tudományos igazság, akkor Kiss László állambiztonsági szervekkel történő együttműködését - in concreto - is annak kell tekinteni - függetlenül attól, hogy arra vannak-e meggyőző bizonyítékok a perben - és ezekről a bíróság Ungváry Krisztián tudományos kutatás szabadságához való alkotmányos joga alapján nem jogosult dönteni.
A bíróság a perben - Kiss László pótmagánvádló kérésére - elrendelte a valóság bizonyítását, a közérdekre való hivatkozással. A bíróság ennek bizonyításával kapcsolatban elismerte, hogy nincs olyan dokumentum, amelyik minden kétséget kizáró módon, azt bizonyítaná, hogy Kiss László az állambiztonsági szervek utasítására vetette volna le a plakátot, vagy szólalt fel a pártgyűlésen, sőt még arra sem, hogy bármilyen kapcsolatban állt volna az állambiztonsági szervekkel. Ezek után viszont kijelentette, hogy a vádlott Kiss Lászlóval kapcsolatos állításainak bizonyítatlansága, illetve valóságtartalma nem is lényeges az ügy jogi megítélése szempontjából - bár az állítások valóban alkalmasak Kiss László becsületének csorbítására - mert a tudomány szabadsága nem korlátozható a bíróság által.
Ez az indoklás azért is téves, mert a valóság bizonyításának van jogi következménye: a vádlott bűnösségének megállapítása, ha állításai valóságát nem tudja bizonyítani, és rosszhiszemű, vagy gondtalan volt. Másrészt, ha a bíróság Ungváry kijelentéseit tudományos igazságnak tartja, és mint ilyet, a bíróság által felül nem vizsgálhatót, akkor miért rendelte el a valóság bizonyítását, amely egyébként a bűnösség kérdése miatt szükséges. Mindezek súlyos ellentmondások a bírói döntésben.
Harmadik jogi érve a bíróságnak, hogy két alkotmányos alapjog - az emberi méltóság és a tudományos szabadság - konfliktusában a tudományos szabadsághoz való jogot kell fontosabbnak tartani, és erre alapozta döntését. A bíróságnak ebben az esetben a vonatkozó büntető jogszabályokat, valamint az alkotmánybíróságnak a jogalkalmazás számára adott iránymutatását kellett volna alkalmaznia a konkrét ügyben, és nem az alapjogokat mérlegelnie.
A negyedik szempont, amit a bíróság vizsgált, hogy Ungváry Krisztián Kiss Lászlóval kapcsolatos kijelentései tényállítások, vagy értékítéletek. A bírósági ítélet indoklásának ez egy másik logikai következetlensége. Ha egyszer a bíróság megállapította, hogy Ungváry Krisztián kijelentése, mely szerint Kiss László együttműködött az állambiztonsági szervekkel, tudományos igazság, amelyet a bíróság nem jogosult felülbírálni, és amely így nem jogellenes, de egyébként is felülírja az emberi méltósághoz való jogot, akkor nehezen indokolható, hogy miért tartotta fontosnak annak eldöntését, hogy Ungváry Krisztián kijelentése tényállítás, vagy vélemény-nyilvánítás. Az ítélet indoklása szerint Ungváry Krisztiánnak az a kijelentése, hogy Kiss László "hivatalos kapcsolat" volt, és ebből következően együttműködött az állambiztonsági szervekkel, nem tényállítás, ha-
- 233/234 -
nem vélemény-nyilvánítás. Érvelése szerint ez azért vélemény-nyilvánítás, mert az, hogy Kiss László együttműködött az állambiztonsági szervekkel, tudományos igazság, és Ungváry Krisztián nem tesz mást, mint erről a tudományos igazságról nyilvánít véleményt.
Az alapvető jogi tévedés az ítélet indoklásában, hogy a bíróság eleve tévesen állapította meg, hogy Ungváry Krisztián kijelentései Kiss Lászlóval kapcsolatban tudományos igazságok, melyeket nem jogosult felülvizsgálni. A saját logikája szerint ezzel be is fejezhette volna az indoklást, de nem ezt tette, hanem a szerinte tudományos igazságot tartalmazó vádlotti kijelentést próbálta meg a rágalmazás törvényi tényállásában értelmezni, aminek így - a saját logikája alapján - már semmi értelme nem volt.
Ez az ítélet iskolapéldája annak, hogy a téves jogszabály-értelmezés hogyan vezet olyan bírói döntéshez, amelyik teljesen ellentmond a társadalmi megítélésnek. Egy laikus által is belátható, hogy az, aki másról olyan valótlan tényt állít, amelyik sérti a másik személy emberi méltóságát, becsületét és jó hírnevét, nem hivatkozhat arra, hogy ő történészként korlátlanul jogosult megállapításokat tenni, mert azt tudományos igazságnak kell tekinteni. A helyes jogszabály-értelmezés szerint a bíróságnak is erre a következtetésre kellett volna jutnia.
Az alábbiakban arra próbálunk választ adni, hogy az első fokú büntető ítélet indoklása - amelynek során a bíróság egy alkotmányi alapjogra: a tudomány szabadságára, valamint két alapjog: a tudományos szabadság és a jó hírnévhez való jog konfliktusára hivatkozott - miért jogszabálysértő. Az alkotmányos alapjogok - hasonlóan más alkotmányos rendelkezésekhez, mint a célnormák, az alkotmányos elvek, vagy a hatásköri szabályok - általánosan megfogalmazott jogi normák, amelyeknek az a rendeltetése, hogy a törvények és más jogszabályok ezekkel összhangban kerüljenek megfogalmazásra.
Az alkotmánybírósági normakontroll - amelynek során az Alkotmánybíróság értelmezi az Alkotmányt - célja, fő szabályként, hogy megsemmisítse a jogszabályt, ha az ellentétes az alkotmányi rendelkezésekkel. Alkotmányértelmezésnek tehát csak valamely konkrét alkotmányjogi probléma esetében van helye, amikor az Alkotmánybíróság - az erre irányuló eljárásban - a jogszabályok alkotmányosságát vizsgálja. Az Alkotmány rendelkezéseinek értelme a jogértelmezések során bontakozik ki, az
Alkotmánybíróság korábbi jogértelmezéseire, és a vizsgált jogszabály sajátosságaira tekintettel.
Az Alkotmánybíróság által megfogalmazott alkotmányértelmezés szerint, az Alkotmánybíróság nem vállalja magára a törvényhozó és a végrehajtó hatalom felelősségét, mert így egyfajta alkotmánybírósági kormányzás alakulna ki. Ezért utasítja el az előzetes normakontroll túlsúlyossá válását. Azonban az utólagos normakontroll - mint az alkotmányértelmezés fő eszköze - is lényeges hatást gyakorol a jogalkotásra.
A jogszabály megsemmisítésének jogkövetkezményeként a jogalkotó - az alkotmánybírósági jogértelmezés alapján - újraszabályozhatja a megsemmisített jogi norma tárgyát, vagy mulasztásos alkotmányellenesség esetén jogi normát köteles alkotni. Az alkotmánybírósági jogértelmezés olyan módón alakítja a jogot, hogy - mivel az alkotmányértelmezés során kialakult tételek kötelezőek a jogalkotó számára - nemcsak a felülvizsgált jogi norma tartalmát határozza meg ilyen módon, hanem a későbbiekben megalkotandó jogszabályokét is.
Amikor az Alkotmánybíróság értelmezi például az Alkotmány 8 § (2) bekezdését, amely szerint alapvető jog lényeges tartalmát törvény nem korlátozhatja, kialakít egy alapjogi tesztet, amelynek keretében kibontja az alapjog sajátosságait, majd mérlegeli a szükségesség-arányosság szempontjait, amelyek alapján az alapjog - bár nem lényegesen - de korlátozható. Ez az alapjogi teszt - mint alkotmányos tétel - kötelező a jövőben megalkotandó törvényekre is, más szóval, egy, az alapjog korlátozásáról rendelkező törvény a későbbiekben sem térhet el az alapjogi teszt kritériumaitól.
Az alkotmánybírósági jogértelmezés nemcsak a jogalkotásra van hatással, hanem a jogalkalmazásra is. Bizonyos esetekben - amelynek alkotmányos értelmezését maga az Alkotmánybíróság alakította ki - az alkotmánybírósági jogértelmezés kötelező erővel bír a bírósági jogalkalmazás számára is. A bírósági jogalkalmazási gyakorlat nem vonható alkotmányos felülvizsgálat alá, abban az értelemben, hogy az Alkotmánybíróság nem hozhat egy jogszabállyal kapcsolatban jogértelmező döntést, mert ezzel a Legfelsőbb Bíróság hatáskörét vonná el. Ez alól kivétel, amikor az Alkotmánybíróság egy jogszabály alkotmányos felülvizsgálata során észleli, hogy a bírói jogalkalmazói gyakorlat alkotmányossági problémákat vet fel. A bírói jogértelmezés, a "bírói jogalkotás", maga is meghatározza egy jogi norma tartalmát, ha a jogi norma többféleképpen értelmezhető, homályos, vagy hézagos. Ilyen esetekben az Alkotmánybíróság nem függetlenítheti magát attól, hogy a jogszabály milyen tartalommal hatályosul. Az "élő jog" - az egységes bírói gyakorlat alapján
- 234/235 -
értelmezett, és alkalmazott normatartalom - olyan körülmény, amelyre az alkotmányértelmezésnek figyelemmel kell lennie.
A bírósági jogértelmezési gyakorlat megjelenhet normatív tartalmú előírás formájában, de lehetséges, hogy eseti döntések alapján rajzolódik ki. A jogegységi határozat - a jogértelmezés normatív erővel bíró formája - is lehet alkotmányos vizsgálta tárgya, mivel a Legfelsőbb Bíróság a jogértelmezés során a jogi norma tartalmát bővítheti, szűkítheti, vagy joghézag esetén a tartalmát megállapíthatja. A jogegységi határozat akkor vizsgálható felül az Alkotmánybíróság által, ha önálló jogszabályi tartalma megállapítható az értelmezett jogszabályhoz képest, és alkotmányos problémát jelent. A jogegységi határozat így önmagában is lehet alkotmánysértő, függetlenül az értelmezett jogszabálytól, ami a jogegységi határozat megsemmisítését eredményezi. Az alkotmánybírósági jogértelmezés így kötelezővé válik a bírósági jogalkalmazás számára.
Ha a jogi norma tartalma a bírói eseti döntésekben megfogalmazott jogértelmezés alapján következtethető ki, az Alkotmánybíróság csak a normaszöveggel együtt, és csak azt a jogértelmezést teheti alkotmányos vizsgálat tárgyává, amelyik a bírói gyakorlatban egységesen kialakult.
Az Alkotmánybíróság a bírói jogértelmezés alkotmányos felülvizsgálatának egy új intézményét hozta létre. Ennek lényege, hogy nem semmisíti meg a jogszabályt, ha van olyan értelmezése, amelyik az alkotmányos követelményeknek megfelel. Az alkotmányos felülvizsgálatnak ez a formája annyiban jelent mást az utólagos normakontrollhoz képest, hogy miután az Alkotmánybíróság meghatározza a jogszabály alkotmányos követelményeit, majd ez alapján levonja a következtetést a jogszabály alkotmányosságával kapcsolatban, értelmezi a jogszabályt - de csak az Alkotmánnyal összefüggésben - és megállapítja, hogy a jogszabály mely értelmezését kell alkotmányosnak tekinteni. Az ilyen módon létrejött alkotmányos értelmezés - abban az esetben is, ha nem vezet a jogszabály megsemmisítéséhez - kötelezővé válik a jogalkalmazás számára. Az Alkotmánybíróságnak arra nincs hatásköre - mert ez bírósági hatáskörbe tartozó kérdés - hogy többféle jogértelmezési lehetőség esetén állást foglaljon a jogértelmezés kérdésében.
A bírák kinevezését szabályozó törvénnyel kapcsolatban az Alkotmánybíróság például megállapította azokat az alkotmányos követelményeket, amelyeknek a hatalommegosztás alkotmányos elvéből következően a bírák kinevezésével kapcsolatos hatáskörök gyakorlása során érvényesülniük kell.[20] Másik esetben az Alkotmánybíróság a gyülekezési jogról szóló törvény esetében határozta meg - a gyülekezési jog, mint alapjog alapján - azokat az alkotmányos követelményeket, amelyeket a jogalkalmazó köteles alkalmazni a gyülekezés engedélyezése során.[21] Másik két jogszabály alkotmányos felülvizsgálata során pedig azt állapította meg, hogy a jogorvoslathoz való jog, mint alapjog alapján, alkotmányos követelmény, hogy a felülvizsgált jogszabályok által szabályozott ügyekben az ügyfél jogorvoslattal élhessen.[22] Az Alkotmánybíróság mind a négy ügyben talált olyan jogértelmezési lehetőséget, amelyik megfelelt az alkotmányos követelményeknek, ezért egyik jogszabályt sem semmisítette meg.
Van olyan eset is, amikor az Alkotmánybíróság a jogszabály megsemmisítésével együtt olyan alkotmányos követelményeket is meghatároz, amelyek kötelezőek a jogalkalmazás számára. A már hivatkozott határozatában[23] az Alkotmánybíróság azért semmisítette meg a Btk. 232. §-ban szabályozott "hatóság, vagy hivatalos személy megsértése" bűncselekményét, mert úgy találta, hogy a vélemény-nyilvánításhoz való alapjogot túlságosan korlátozza a közszereplővel kapcsolatban kifejtett vélemény büntetőjogi szankcionálása. Az alkotmányos követelmények meghatározása ebben az esetben nem a vizsgált jogszabály többféle értelmezési lehetőségével kapcsolatos, hanem más jogszabályi rendelkezésekkel - a rágalmazás és a becsületsértés törvényi tényállása - kapcsolatban ad alkotmányos értelmezést a bírói jogalkalmazói gyakorlata számára. Ebben a határozatában az Alkotmánybíróság maga alakítja a bírói gyakorlatot, mivel az alkotmányos értelmezés eredményeként a becsületsértés nem követhető el közszereplő sérelmére, annak ellenére, hogy erről - mint büntethetőséget (jogellenességet) kizáró okról - a jogi szabályozás nem rendelkezik, sem a bírói gyakorlatban nem alakult ki ilyen jogértelmezés. A fentiekben az alkotmánybírósági jogértelmezést abból a szempontból vizsgáltuk, hogy bizonyos esetekben kiterjedhet a bírósági jogértelmezésre is, és ez kötelező a bírósági jogalkalmazás számára.
Másik kérdés, hogy a bíróság hivatkozhat-e közvetlenül alkotmányos rendelkezésekre? Véleményünk szerint nem. Az Alkotmány az alkotmányos rendelkezések értelmezését az Alkotmánybíróság hatáskörébe utalja azzal, hogy kizárólagos jogosultságot állapít meg a számára a jogszabályok alkotmányosságának felülvizsgálatával kapcsolatban. Ha a bíró döntésében alkotmányos rendelkezésekre hivatkozik, akkor ennek során szükségképpen értelmezi is azokat, ami hatáskörelvonást jelent. A bíró alkotmányos rendelkezésekre csak az alkotmánybírósági jogértelmezéssel összefüggésben hivatkozhat, amely azonban nemcsak joga, hanem kötelessége is, ha van olyan alkotmánybírósági jogértelmezés, amelyik arra a jogszabályra vonatkozik, amelyiket az adott ügyben alkalmazni kell. Az Alkotmánybíróság
- 235/236 -
kibontotta a tudományos szabadság alkotmányos jogának sajátosságait is. Ilyen alkotmányos követelmény a tudományos ismeretek terjesztésének joga, a tudományos élet függetlensége, tisztasága, pártalansága. Az államnak ezeket az alkotmányos követelményeket tiszteletben kell tartania.
Megállapította az Alkotmánybíróság azt is, hogy csak kivételes esetben - valamely alapjog érvényesítése és védelme - esetén lehet korlátozni a tudományos szabadság jogát. Azonban nincs olyan alkotmánybírósági jogértelmezés, amelyik a tudományos szabadsághoz való jog korlátozását - amely tágabb értelemben a vélemény-nyilvánítás szabadságához kapcsolódik - bármely alapjoggal összefüggésben vizsgálta volna. Alkotmánybírói jogértelmezés csak a felsőoktatási intézmények külső és belső szabályozásával kapcsolatban található. Ebből az alkotmányos értelmezésből annyi vonatkozik a bíróságra, amelyik - mint az államszervezet része -hogy nem foglalhat állást a tudomány kérdésében, és erre döntést nem alapozhat. Ettől több azonban nem. A bíróság így helyesen állapította meg, hogy tudományos kérdésben csak a tudomány képviselője, de nem a bíróság, jogosult dönteni. Ezzel kapcsolatban a bírói gyakorlatban találunk eseti döntést.[24] Abban az ügyben a bíróságnak egy történelmi eseményben kellett volna állást foglalnia, amit - egyébként jogilag helyesen - nem tett meg.
A jogalkalmazás szempontjából inkább az okoz problémát, hogy egy személy múltbeli cselekvése lehet-e tudományos tétel. Az Ungváry Krisztián által feltárt tudományos tétel, hogy a pártállamban az állambiztonság szervei együttműködtek az állambiztonság szerveivel, amelynek a konkrét esetekben az volt a feltétele, hogy a pártfunkcionáriusok erre hajlandóságot mutassanak. Ebben a kérdésben a bíróság valóban nem foglalhat állást. Azonban az, hogy Kiss László együttműködött az állambiztonság szerveivel, nem tudományos tétel, hanem egy tudományos tételből levont olyan következtetés, amelyik tényállításnak minősül, ennél fogva tényállási eleme lehet a rágalmazás bűncselekményének. Egy személy múltbeli cselekménye akkor lehet egy tudományos tétel része, ha a tudományos tételből minden kétséget kizáróan következik. Ha például egy politikai rendőrség megtorló intézkedéseit elemzi a történész, és megállapítja, hogy valaki ennek magas tisztséget betöltő tagjaként, részt vett a diktatúra elnyomó tevékenységében, akkor ez az állítás a tudományos tétel alapján nem vitatható. (Kivéve persze akkor, ha az érintett nem ismeri el, hogy annak tagja volt.) Ha ez nem így lenne, akkor történészek tudományos munkákban konkrét neveket nem is említhetnének. Jelen esetben azonban Ungváry Krisztián egyfelől azt állította, hogy az állambiztonsági szervekkel való együttműködéshez a pártfunkcionáriusok beleegyezése volt szükséges, másfelől pedig azt, hogy az együttműködés nem is minden esetben volt utólag bizonyítható a dokumentumok alapján, és nem is tudott olyan dokumentumot megnevezni, amelyik Kiss László együttműködését bizonyította volna. Tehát a bíróságnak a konkrét esetben azt kellett volna eldöntenie, hogy tudományos tételről, vagy olyan múltbeli cselekvésről van szó, amelyik a becsület csorbítására alkalmas, és amelyik így perbeli bizonyítást igénylő tényállítás.
A bíróság megállapította azt is, hogy a tudományos szabadság büntethetőséget (jogellenességet) kizáró ok. A Btk. általános részi rendelkezésiben a büntethetőséget kizáró okok közül nincs mindegyik nevesítve, hanem a Btk. különös részében, és egyéb jogszabályokban találunk erre utaló rendelkezést. A 14/2000. (V.12.) AB határozatban az Alkotmánybíróság megállapítja a Btk. 269/B §-ról - amelyik az önkényuralmi bűntett esetében büntethetőséget (jogellenességet) kizáró okként állapította meg azt a körülményt, hogy valaki az önkényuralmi jelképeket tudományos célból használja - hogy védi a tudomány szabadságát, és így lehet büntethetőséget (jogellenességet) kizáró ok. Az orvosok számára a magzatelhajtáshoz az engedélyt - mint büntethetőséget (jogellenességet) kizáró okot - nem a Btk., hanem más jogszabály tartalmazza. Tény, hogy vannak olyan esetek is, például a sértett belegyezése a küzdősportokban, amikor semmilyen jogszabályi alapja nincs a büntethetőséget (jogellenességet) kizáró ok alkalmazásának, hanem azt a büntetőjogi jogalkalmazás gyakorlata alakította ki. Azzal kapcsolatban, hogy a tudomány szabadsága büntethetőséget (jogellenességet) kizáró ok a rágalmazás esetében, sincs semmilyen jogszabályi rendelkezés, és a bírói gyakorlatban sem ismert olyan esetet, amikor valakit a rágalmazás bűntette alól erre hivatkozással mentett fel a bíróság.
A tudomány szabadságát, mint jogellenességet kizáró okot, arra hivatkozással állapította meg a bíróság, hogy a tudomány szabadsága fontosabb alkotmányos jog, mint a jó hírnévhez, vagy becsülethez (emberi méltósághoz) való jog. Ebben az ügyben azt az alkotmánybírósági értelmezést kellett volna alkalmazni, amelyik szerint a vélemény-nyilvánítás szabadsága nem korlátozható a jó hírnévre, mint alkotmányos alapjogra hivatkozva abban az esetben, ha nem tényállításról, hanem értékítéletről van szó, és azt közszereplőről fejtették ki. A közszereplőről tett értékítélet, ebből következően, büntethetőséget (jogellenességet) kizáró ok becsületsértés esetében. (A rágalmazás esetében, mint láttuk, nem az.) Vagyis az alkotmánybírósági jogértelmezés alapján a bíróságnak a tényállítás és az értékítélet elhatárolására,
- 236/237 -
azt követően pedig a tényállítás perbeli bizonyítására kellett volna koncentrálnia.
A bírói döntés azért jogszabálysértő, mert egyrészt nem alkalmazta azt a vélemény-nyilvánítással kapcsolatos alkotmánybírósági döntést, amelyikben kifejtett alkotmányos értelmezés kötelező a jogalkalmazás számára, másrészt pedig maga értelmezett egy alapjogot, a tudományos szabadsághoz való jogot - az alapjogi tesztet alkalmazva, mely szerint a jó hírnévhez, becsülethez való alapjogok azt nem korlátozhatják - amelyről nem volt alkotmánybírósági jogértelmezés. A bíróság így saját maga értelmezte az Alkotmányt, amelyre nem volt hatásköre.
A Fővárosi Bíróság 20.Bf.V.7908/2009/5. sz. másodfokú ítéletében megállapította Ungváry Krisztián bűnösségét rágalmazásban is. Koncepcionális hibának tartotta a másodfokú bíróság az első fokú ítéletben, hogy a tudomány szabadságára és a vélemény-nyilvánítás szabadságára hivatkozott, és így az előbbi alapján a jogellenesség hiányára, míg utóbbi esetben a bűnösség hiányára következtetett, és így nem látta megállapíthatónak a rágalmazás vétségét. Kimondta, hogy Ungváry Krisztián kijelentései nem mind értékítéletek, hanem vannak köztük tényállítások is, mely esetben Ungváry Krisztián bűnössége megállapítható, ha azok valónak bizonyulnak. Tehát helye van a valóság bizonyításának. Azonban a másodfokú ítélet a valóság bizonyításának eredményeként csak azt a vádlotti állítást minősítette tényállításnak, de nem találta bizonyítottnak, hogy Kiss László hivatalos kapcsolatként a besúgásban serénykedett. Ungváry Krisztián azon kijelentéseit, hogy Kiss László a plakát levételével, és a KISZ titkárral szembeni felszólalásával részt vett az állambiztonság kiszorítás és lejáratás módszerének alkalmazásában, vélemény-nyilvánításként értékelte, amelynek valóságtartalmát így nem is vizsgálta.
Azt a kijelentést, hogy "Kiss László részt vett az állambiztonság kiszorítás és lejáratás módszerének alkalmazásában" a bíróság azért tartotta értékítéletnek, és nem tényállításnak, mert Ungváry odaírta elé, hogy "véleményem szerint". Mint ahogyan utaltunk rá a korábbiakban, a tényállítás és az értékítélet elhatárolásánál a szempont - az alkotmánybírósági jogértelmezés szerint - a bírálat, jellemzés, nézet és kritika, és egy kijelentés, amely egy múltbeli cselekvéssel kapcsolatos, attól nem válik értékítéletté, hogy azt valaki a saját véleményének tünteti fel. A részvétel az állambiztonság módszereinek alkalmazásában egyértelműen cselekvés, mégpedig olyan, ami kiszorításhoz, lejáratáshoz kötődik, így a becsület csorbítására is alkalmas, mert azt sugallja, hogy a plakátlevétel és a KISZ titkár elleni felszólalás az állambiztonsági szervekkel együttműködve történt.
A másodfokú bíróságnak így azt is kellett volna vizsgálnia, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok között van-e erre utaló bizonyíték. Márpedig nem volt, mert ennek nyomai Kiss Lászlóra nézve ezekben a dokumentumokban sem voltak fellelhetők.
A Fővárosi Ítélőtábla 3.Bhar.341/2009/6 sz. harmadfokú ítéletével ismét felmentette Ungváryt a rágalmazás vádja alól. Indoklásában kifejtette, hogy a valóság bizonyításával nem ért egyet, azt nem kellett volna elrendelnie az első fokú bíróságnak. Ugyanis ha az első fokú bíróság megállapítja, hogy Ungváry kijelentései tudományos tételek, akkor azok így már a cselekmény jogellenességét eredményező okok, ezért a valóság bizonyítása szükségtelen. Ez így logikus is lenne, feltéve, hogy a tudományos tételek jogellenességet eredményező okok lennének, de - mint ahogy láttuk - nem azok.
A bíróság álláspontja szerint a Kiss Lászlóval kapcsolatos kijelentések egy kutatás eredményei alapján levont értékítéletek, és nem tényállítások. Ez logikailag szintén nem helytálló, mert ezek egyrészt tényállítások az általános tapasztalat alapján is, másrészt pedig a pártszervek és az állambiztonsági szervek közötti együttműködésből - amely egy általános tény - nem lehet olyan következtetést levonni, hogy az a konkrét esetekben is mindig megtörtént, azt pedig még kevésbé, hogy ennek milyen formái, besúgás, végrehajtás, konzultációs, stb., voltak.
A bíróság azért is találta ezeket a kijelentéseket értékítéletnek, mert szerinte azokból nem állapítható meg konkrétan, hogy mikor, kinek a besúgásában működött közre Kiss László. Ez a megállapítás ellentmond a tényeknek, mert Ungváry éppen arról írt, hogy Kiss László pontosan mit tett a Dialógus-csoport esetében.
Értékítéletnek találta azt a vádlotti vélekedést is, hogy a plakát levétele, vagy a felszólalás a KISZ titkár ellen, mint tényállítások alapján Ungváry arra a következtetésre jutott, hogy mindezt Kiss László besúgással és a kemény kéz politikájának követésével tette, míg az is értékítélet - mint ahogyan az egyik tanú, Gáspár János tanú elmondta - hogy csak a hallgatókat akarták megóvni attól, hogy ennek súlyosabb következményei legyenek. Ez utóbbi valóban értékítélet, de az előbbi tényállításokat megfogalmazó kijelentés. A bíróság indoklásában hivatkozott a Strasbourgi Bíróság esetei döntéseire is, amely azért jogsértő, mert azok nem képezik a magyar jogrend részét, így egy ítélet - különösen büntető ítélet - indoklásában sem lehet közvetlenül rájuk hivatkozni.
Az eljárásnak felülvizsgálati kérelem alapján folytatott szakaszában a harmadfokú bírósági ítélet csak a Be. 373 § (1) III. a) pontjában foglalt eljárási szabály megsértésére hivatkozással volt lehetséges az ügy-
- 237/238 -
ben, vagyis hogy a bíróság indokolási kötelezettségnek olyan mértékben nem tett eleget, hogy az ítélet emiatt felülbírálatra alkalmatlan. Ebben az esetben a megtámadott ítéletet hatályon kívül kell helyezni, és az eljáró bíróságot új eljárásra utasítani.
A felülvizsgálati kérelemben kifejtésre került, hogy a harmadfokú bíróság azért nem tett eleget indoklási kötelezettségének, mert Ungváry állításaival kapcsolatban nem indokolta meg kellőképpen, hogy Ungváry Kiss Lászlóval kapcsolatos kijelentései miért minősülnek tudományos igazságnak, azok miért jogellenességet kizáró okok, valamint azt sem, hogy azok miért nem tényállítások, hanem értékítéletek. A bíróságnak - helyesen - meg kellett volna határoznia a tény filozófiai, jogi, köznapi értelmét, és ebből levezetve kellett volna megindokolnia, hogy egy múltbeli emberi cselekvés álláspontja szerint miért nem tényállítás. Ugyanakkor meg kellett volna jelölnie azt a jogszabályhelyet - az alkotmányos rendelkezés helyett - amelyikre a cselekmény jogellenességének hiányát alapozta. A harmadfokú döntés indoklásában nagyfokú hasonlóságot mutat az első fokú döntéssel, azzal a különbséggel, hogy az első fokú döntés logikáját igyekszik korrigálni, de érdemben nem jelent változást ahhoz képest.
A Legfelsőbb Bíróság Bfv. III.927/2010/4. sz. végzésében megállapította, hogy az ügyben harmadfokon eljáró bíróság tévesen értelmezte a tudományos igazság kérdését. Az ügyben tudományos igazság lehet az, hogy a párttikár-helyettesi tisztség, az ezzel járó feladatok jelenthették-e az állambiztonsági szervekkel való együttműködést. Ha azonban arról van szó, hogy konkrétan, ténylegesen Kiss László végzett-e ilyen tevékenységet, ez a kijelentés már lehet perbeli bizonyítás tárgya. Ha ugyanis konkrét személy konkrét magatartása tudományos igazságnak minősülhetne, akkor ez oda vezethetne, hogy az ilyen magatartás eleve kikerülne a törvények hatálya alól, és megítélése eleve a tudomány művelőinek privilégiumává válna. Az Alkotmány 70/G § (2) bekezdése - a Legfelsőbb Bíróság szerint - nem abszolút érvényű, nem jelentheti azt, hogy a tudományos igazságok kérdésében csak a tudomány művelői jogosultak dönteni, ezért a büntető jogszabályok sem tartalmaznak olyan kivételt, amely szerint ilyen esetben a büntető bíróságnak ne lenne hatásköre. Ebből következően, a tudomány művelői által kifejtett álláspont is vizsgálható, ha az, mint magatartás a törvény alapján a bíróság hatáskörébe tartozik.
A Legfelsőbb Bíróság viszont úgy találta, hogy a harmadfokú bíróság eleget tett indokolási kötelezettségének. Minderre egy nehezen értelmezhető jogi okfejtést adott. Véleménye szerint az indokolási kötelezettség hiánya akkor állapítható meg, ha a bíróság tényekből vont le jogi következtetést, vagyis
igazolta a törvényi tényállási elemek meglétét, de ennek során nem követhető nyomon a bíróság értékelő tevékenysége. A következtetés eredménye - vagyis a jogszabályok alkalmazásának, és a jogértelmezésnek a helyessége - azonban felülvizsgálati eljárásban nem vitatható, mert az anyagi jogi, és nem az eljárásjogi szabályok felülvizsgálata lenne. Tehát a bíróság téves következtetésére a felülvizsgálati kérelemben nem lehet hivatkozni.
Az 1/2007 BK vélemény - amelyik az indoklási kötelezettség hiányának megállapításához ad irányadó szempontokat a bírói jogalkalmazás számára -szerint az indoklási kötelezettség hiánya különösen akkor vezethet hatályon kívül helyezéshez, ha az szoros összefüggésbe hozható a bűnösség kérdésével. A jogellenesség, illetve a tényállítás hiánya jelen esetben annak minősül.
A BK vélemény szerint az indoklási kötelezettség megsértése ugyanakkor fűződhet ténykérdéshez és jogkérdéshez. Az előbbi esetben a bíróságnak számot kell adnia döntéshozatali tevékenységéről, és ha nem állapítható meg az indoklásból, hogy a bíróság mire alapozta a döntését, akkor meghiúsul az érdemi felülbírálat lehetősége, ami feltétlen hatályon kívül helyezést eredményez. Jelen esetben, ha feltételezzük, hogy bírósági döntés az, hogy Ungváry kijelentései nem tényállítások, hanem értékítéletek, akkor azt is kijelenthetjük, hogy a bíróság nem indokolta meg azt, hogy mely szempontokra alapozta a döntését.
Az indoklási kötelezettség megsértése, illetve hiányossága - a BK vélemény szerint - amely szintén feltétlen hatályon kívül helyezést eredményez, és ide tartozik az az eset, amikor az indoklás annyira hiányos, hogy még jogi következtetés alapján sem állapítható meg, hogy milyen jogszabályon alapul valamely büntetőjogi kérdésben hozott döntés. Jelen esetben a harmadfokú bíróság nem határozta meg, hogy a tudományos igazság, mint jogellenességet kizáró ok mely jogszabályhelyen alapul. Álláspontunk szerint a BK vélemény szerint a jelen esetben megállapítható lett volna az indokolási kötelezettség hiánya.
A Legfelsőbb Bíróság végzésében egy saját módszerét választotta a döntésnek. Egyfelől megállapította, hogy a harmadfokú bíróság eleget tett az indokolási kötelezettségének, vagyis nincs olyan eljárásjogi szabálysértés, amely a hatályon kívül helyezést megalapozná. Ugyanakkor a harmadfokú bíróság ítéletével kapcsolatban állást foglalt egy jogszabály-értelmezési kérdésben, vagyis az ügy érdemében is. Ez a döntés meglehetősen "dodonai" döntésként értékelhető, és nehéz azt feltételezni, hogy a Legfelsőbb Bíróság szándéka nem az érdemi döntés megkerülésére irányult.
- 238/239 -
A perben a bíróság a következő jogszabályokat alkalmazta. A Ptk. akkor hatályos 79. § (1) "Ha valakiről napilap, folyóirat (időszaki lap) rádió, televízió, vagy filmhíradó valótlan tényt közöl, vagy híresztel, illetőleg való tényeket hamis színben tüntet fel, követelheti olyan közlemény közzétételét, amelyből kitűnik, hogy a közlemény mely tényállítása valótlan, mely tényeket tüntet fel hamis színben, illetőleg melyek a való tények."
A Fővárosi Bíróság 19.P.23.260/2007/8. sz. ítéletében helyt adott Kiss László helyreigazítási kérelmének, és kötelezte az Élet és Irodalom Szerkesztőségét, hogy tegyen közzé helyreigazítási közleményt. A bíróság Ungváry Krisztián Kiss Lászlóval kapcsolatos kijelentéseinek egy részéről megállapította, hogy hamis látszatot keltett, illetve tényállításait nem bizonyította. Ungváry Krisztián más állításaival kapcsolatban a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy azok politikai vélemény-nyilvánítások. Ezzel az ítélettel a jó hírnév védelméhez való jog megsértése miatt indított per nem vált ítélt dologgá, de mivel ugyanaz a bíró járt el a perben, az ítélet rendelkező része és indoklása is ugyanaz, amit az alábbiakban ismertetünk. Különbség, hogy a sajtó-helyreigazítási perben a sajtószervnek kell - azonnal - bizonyítania az állítások valódiságát, míg a személyiségi jogi perben szélesebb körű bizonyítási eljárásra van lehetőség. Az Élet és Irodalom Szerkesztősége az ítéletet tudomásul vette, és helyreigazítási kötelezettségének eléget is tett, ennek ellenére a személyiségi jogi perben nem ismerte el a jogsértést, és további bizonyítéknak szánt iratokat terjesztett elő.
Ebben a polgári perben az alábbi jogszabályi rendelkezések kerültek alkalmazásra: Ptk. 75. § (1) "A személyhez fűződő jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani." Ptk. 78. § (1) "A személyhez fűződő jogok védelme kiterjed a jóhírnév védelmére is". (2) "A jóhírnév megsértését jelenti különösen, ha valaki másról, azt sértő, valótlan tényt állít, híresztel, vagy való tényeket hamis színben tüntet fel."
Az Alkotmánybíróság hivatkozott határozata, amely a szabad vélemény-nyilvánításhoz való jogot értelmezte, a polgári perben is mérvadó. Ezen kívül, a Legfelsőbb Bíróság PK 12. sz. állásfoglalása is megállapítja, hogy vélemény-nyilvánítás, értékelés, bírálat, valamint társadalmi, gazdasági, politikai, tudományos vagy művészeti vita önmagában nem lehet jogsértés megállapításának alapja. A Legfelsőbb Bíróság esetei döntései alapján a vélemény-nyilvánítás akkor sérthet személyhez fűződő jogot, ha az, kifejezésmódjában indokolatlanul bántó, sértő, vagy megalázó, burkoltan valótlan tényállítást fejez ki, vagy nyilvánvalóan ellentétes a véleményalkotás szabályaival. A bíróságnak azt kellett eldöntenie a perben, hogy Ungváry Krisztián kijelentései tényállítások-e, ha igen, akkor azokat valótlannak és sértőnek kell-e tekinteni, illetve, ha a tények valónak bizonyulnak, akkor azokat nem tüntette-e fel hamis színben. A Legfelsőbb Bíróság jogértelmezése szerint a vélemény-nyilvánítás is sértheti a jó hírnévhez való jogot, ha az indokolatlanul sértő. Az Alkotmánybíróság állásfoglalása, mely szerint Kiss Lászlónak, mint közszereplőnek nagyobb türelmet kell tanúsítania a kritikai megjegyzésekkel szemben, is alkalmazandó a polgári perben, azzal a különbséggel a büntető perhez képest, hogy ha ott nem minősül rágalmazásnak a cselekmény, akkor becsületsértés miatt lesz megállapítható Ungváry felelőssége. Ungváry Krisztiánnak azok a vélemény-nyilvánításai, amelyek a "becsület csorbítására alkalmasak", nem alapoz meg a polgári jogban jogellenességet, ha közszereplővel szemben történik. Vagyis, ebben a perben Ungváry Krisztián vélemény-nyilvánításairól csak akkor állapítható meg, hogy sértik Kiss László jóhírnévhez való jogát, ha azok indokolatlanul bántóak, sértőek, vagy megalázóak. A perben a tényállítások valóságtartalmát a Legfelsőbb Bíróság PK 14. sz. állásfoglalása értelmében Ungváry Krisztiánnak kellett bizonyítania.
A Fővárosi Bíróság 19.P.25.000/2007/16. sz. első fokú ítélete Ungváry Krisztián kijelentései közül tények hamis színben való feltüntetéseként értékelte azt, hogy Kiss László ügynöki és besúgói tevékenységet végzett, kollegiális kapcsolatban állt az állambiztonsági szervekkel, részükre jelentéseket írt, utasításaikat végrehajtotta, és hogy a KISZ titkár jelölt elleni felszólalását az állambiztonsági szervek intenciójára tette. Valótlan állításnak minősítette a bíróság, hogy Kiss László a "kemény kéz" politikájának alkalmazását követte.
Sérti ugyanakkor az ítélet szerint Kiss László jó-hírnevét az is, hogy Ungváry Krisztián őt "szemétnek" és "főszemétnek" nevezte. Ezek a kijelentések nyilvánvalóan bántóak és sértőek. Véleménynyilvánításnak minősítette a bíróság, hogy Ungváry Krisztián szerint Kiss László súlyosabban viselkedett az ügynököknél is, hogy a pártállam terror-gépezetében Kiss László másoknál többet tett le az asztalra, hogy személyében is felelős, mert nem ítélte el nyilvánosan a Kádár-rendszert, hanem szemérmesen hallgatott, hogy gondoskodott a renitens hangok elnémításáról, hogy Kiss László felelőssége a miniszterelnöknél
- 239/240 -
(Gyurcsány Ferenc) is súlyosabb, és hogy hangulatjelentéseket írogatott, mint párttitkár.
A bíróság döntésében - jogilag helyesen - arra koncentrált, hogy elhatárolja egymástól a vélemény-nyilvánításokat és a tényállításokat, utóbbiak esetében - amelyekre a személyiségi jogi védelem kiterjed - pedig arra, hogy ezek, a bizonyítékok alapján, megfelelnek-e a valóságnak, illetve ha megfelelnek, akkor is, szó van-e arról, hogy Ungváry Krisztián ezeket hamis színben tüntette fel. Ennek során a bíróság az állításokat egyenként, körültekintően mérlegelte. Az ítélet a tényállítások valamennyiéről megállapította, hogy valótlanok, mivel azokat Ungváry Krisztián a perben nem tudta bizonyítani. A vélemény-nyilvánítások esetében a bíróság hatásköre nem terjedt ki arra, hogy azok valóságtartalmát - pontosabban túlzó voltát - megítélje. Vagyis, végső soron, Ungváry Krisztián egyetlen kijelentésről sem állapította meg az ítélet, hogy az megfelelne a valóságnak.
A Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.21.082/2009/5. sz. másodfokú ítélete az első fokú ítéletet alapjaiban változtatta meg, és megállapította, hogy Ungváry Krisztián állításai nem sértették meg Kiss László jó hírnévhez való jogát, az egyetlen kivétel ez alól, a "szemét", "főszemét" kifejezés. Az ítélet indoklása abból indul ki, hogy a bíróságnak azt kell megvizsgálnia, Kiss László, mint pártfunkcionárius együttműködött-e az állambiztonsági szervekkel, olyan módon, ahogyan azt Ungváry Krisztián állítja. Ennek során a bíróság úgy értékelte a bizonyítékokat, és döntését olyan jogi érveléssel támasztotta alá, ami alapvetően ellentétes a kialakult jogalkalmazási gyakorlattal, és annak íratlan szabályaival.
A bíróság az Ungváry Krisztián által előterjesztett bizonyítékok közül a belügyminisztériumi tankönyvet találta perdöntőnek, amelyben kifejtésre került, hogy az állambiztonsági szervekkel együttműködő személyek lehetnek társadalmi kapcsolatok, alkalmai (operatív) kapcsolatok, személyes kapcsolatok, és hivatalos kapcsolatok. A hivatalos kapcsolat - a tankönyv meghatározása szerint - az intézmények, a párt- és tömegszervezetek vezetői, akik pozíciójuknál fogva segítik az állambiztonsági szervek munkáját, információszerzéssel és tájékoztatással. Az állambiztonsági szerveknek kötelezően, rendszeres munkakapcsolatot kell kialakítaniuk a hivatalos kapcsolatokkal. Konkrét együttműködésre azonban csak azokkal volt szabad lépniük, akik arra "készséget" mutattak. Az ítélet érvelésének logikája ettől kezdve több ponton megbicsaklik.
Elsőként akkor, amikor megállapítja, hogy Kiss László, mint a jogi kar párttitkárhelyettese, a tankönyvi definíció alapján hivatalos kapcsolatnak minősül. Ez azért nem lehet feltétlenül igaz, mert éppen a definícióból következik, hogy egy pártfunkcionáriusi pozíció nem automatikusan és szükségképpen hivatalos kapcsolat, hanem csak akkor, ha az azt betöltő készséget mutat az együttműködésre.
Ezek után, anélkül, hogy bizonyítható kapcsolat lenne a két dolog között, összemossa egyfelől azokat a tényeket, hogy Kiss László havi információs jelentéseket írt a pártbizottság számára, hogy a pártbizottság Kiss Lászlót jelölte ki a hallgatói kommunikációs csatornák figyelésére, hogy párthatározatra levetette a plakátot, és nem támogatta a KISZ jelöltet. Másfelől pedig azt a tényt, hogy az állambiztonsági szervek foglalkoztak a Dialógus csoport tevékenységével, és ennek érdekében felhasználták hivatalos kapcsolataikat is. Azonban az ítélet indoklása elsiklik a fölött a perdöntő tény fölött, hogy a perben rendelkezésre álló dokumentumok egyikében sem szerepel, hogy konkrétan Kiss László is együttműködött volna az állambiztonsági szervekkel.
Vagyis - a helyes logika szerint - ha az állambiztonsági szervek a Dialógus ügyben együttműködtek az egyetemi pártfunkcionáriusokkal, abból nem lehet azt a következtetést levonni, hogy minden egyes pártfunkcionárius együttműködött, hanem azt, hogy csak azok, akiknek a neve konkrétan szerepel az állambiztonsági dokumentumokban.
Súlyos hibája a jogi érvelésnek az is, hogy az állítások között nem tér ki arra, hogy melyik a tényállítás, és melyik a vélemény-nyilvánítás, ugyanakkor megállapítja, hogy a tények valóságát Ungváry Krisztián bizonyította, és hogy a vélemények tekintetében Kiss László, mint közszereplő az átlagosnál nagyobb mértékben köteles tűrni a vele szemben megfogalmazott véleményeket. Mivel az ítéletből nem derül ki, hogy melyik a tényállítás, és melyik a vélemény-nyilvánítás - úgy tűnik, hogy az indoklás ennek nem tulajdonít jelentőséget, holott ennek a jogkövetkezmény szempontjából alapvető jelentősége lett volna - azt sem tudjuk, hogy az indoklás szerint melyik a bizonyított állítás, és melyik a bizonyítást nem igénylő vélemény-nyilvánítás.
Az a benyomásunk támad ezért, hogy az ítélet indoklása ott, ahol nyilvánvalóan tényekről van szó, de valódiságuk nem bizonyított, tehát megalapozzák a jóhírnév sérelmét, azzal teszi jogszerűvé, hogy azt vélemény-nyilvánításnak tekinti, amit nem kell bizonyítani, és amit Kiss Lászlónak el kell tűrnie. A bíróságnak a kijelentések mindegyikéről meg kellett volna állapítania, hogy azok tényállításnak tekintendők-e, és ehhez képest bizonyítottak-e, a vélemény-nyilvánításokat pedig abból a szempontból kellett volna mérlegelni, hogy nem túlzottan bántóak és sértőek-e.
A Legfelsőbb Bíróság Pfv.IV.20.328/2010/5. sz., a felülvizsgálati eljárásban hozott harmadfokú íté-
- 240/241 -
lete ismét megállapította, hogy Ungváry Krisztián megsértette Kiss László jó hírnévhez való jogát. Az ítélet, helytálló logikával, először megállapítja, hogy az a kijelentés, amely szerint Kiss László hivatalos kapcsolat volt, és együttműködött az állambiztonsági szervekkel, nem következtetés, hanem cselekvésre utaló tényállítás, mivel következtetést levonni csak a tények ismertetése után lehet. Ezt követően az indoklás kiemeli, hogy az állambiztonsági szervek bizonyos személyeket hivatalos kapcsolatnak tekintettek, és hogy feltehetően ezek közül esetenként egyesek velük együttműködtek, de ebből a potenciális lehetőségből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy minden egyes pártfunkcionárius hivatalos kapcsolatként működött, ezt csak egy konkrét személyre vonatkozó, konkrét bizonyítékok alapján lehetséges megállapítani. A hivatalos kapcsolatnak minősítés, mint való tényállítás, sérti a jó hírnévhez való jogot.
Megállapítja az ítélet azt is, hogy Ungváry Krisztián nem tudta bizonyítani annak valóságát, hogy Kiss László hivatalos kapcsolat lett volna, a bizonyítékok alapján csak az a következtetés vonható le, hogy Kiss László a Dialógus ügy kapcsán kizárólag pártevékenységet végzett. Az összes rendelkezésre álló dokumentumból - az információs jelentésből, az intézkedési tervből és a jelentésből - egyenként, és egyértelműen megállapítható, hogy Kiss László csak a pártszervekkel tartott kapcsolatot, amikor a plakátot levetette és felszólalt a KISZ jelölt ellen.
Ennek ellenére Ungváry Krisztián kijelentései azt sugallják, hogy az egyetemi pártszervek kizárólag az állambiztonsági szervek utasítására jártak el a Dialógus csoport esetében. Ebből következik, hogy Ungváry Krisztián Kiss László pártfunkcionáriusi tevékenységéről - mint tényről - mondhat véleményt, de nem tüntetheti fel Kiss László pártfunkcionáriusi tevékenységét olyan hamis színben, hogy az állambiztonsági szervek utasítására, velük együttműködve cselekedett.
Az ismertetett ítéletek olyan helyzetet eredményeztek, hogy a polgári perben a Legfelsőbb Bíróság polgári tanácsa ítéletében egyértelműen kimondta, hogy Kiss László semmilyen szinten nem működött együtt az állambiztonsági szervekkel, nem volt hivatalos kapcsolat, és nem végzett ügynöki munkát. Ugyanakkor a büntető perben a Legfelsőbb Bíróság büntető tanácsa az ügyet, eljárásjogi akadályokra hivatkozva, nem döntötte el érdemben, de véleményét kifejtette azzal kapcsolatban, hogy a jogerős, harmadfokú ítélet indoklásának érvelése jogilag nem helytálló.
Ebből az a következtetés vonható le, hogy ha a harmadfokú büntető bíróság a Legfelsőbb Bíróság által kifejtett szempontok szerint döntött volna, vagyis abból indult volna ki, hogy Kiss László állambiztonsági kapcsolata nem tudományos igazság, hanem perbeli bizonyítás tárgya, akkor a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján döntenie kellett volna abban a kérdésben, hogy Kiss László állambiztonsági kapcsolata bizonyított-e az eljárásban. A bizonyítottság kérdésében viszont a Legfelsőbb Bíróság polgári kollégiuma ítéletében - amit, mint végső döntést, mérvadónak kell tekintenünk - megállapította, hogy Kiss Lászlónak csak a pártszervekkel, de nem az állambiztonsággal való kapcsolata felel meg a valóságnak. Más kérdés, hogy a büntető bíróságot ez a döntés nem kötelezte volna arra, hogy ezt megállapítsa, mivel eljárásjogi szempontból a büntető bíróságot nem köti a polgári bíróság ítélete.
Logikailag tehát arra a következtetésre lehet jutni, hogy tartalmilag, végső soron, a két legfelsőbb bírósági ítélet nem mond ellent egymásnak, mivel a Legfelsőbb Bíróság büntető kollégiumának döntése is azt sugallja, hogy Kiss László nem működött együtt az állambiztonsági szervekkel.
Ha azonban, formailag tekintjük a két ítéletet, akkor megállapítható, hogy a rágalmazási perben a Fővárosi Ítélőtábla jogerős, harmadfokú ítélete maradt hatályban, amelyik kimondja, hogy az a kijelentés, hogy Kiss László hivatalos kapcsolat volt, tudományos tételből levont vélemény-nyilvánítás, amely így egyrészt nem jogellenes, másrészt igazságtartalma a perben nem vizsgálható. Tartalmilag ez az ítélet sem mondja ki, hogy Kiss László együttműködött volna az állambiztonsági szervekkel, de formailag felmentette Ungváry Krisztiánt a rágalmazás vádja alól. Más szóval, azt állapítja meg, hogy nem jogellenes ilyet állítani, de azt nem, hogy ez ténylegesen igaz volt-e, vagy sem.
Ez a helyzet azonban a külvilág számára - azok számára, akik nem ismerik a két per részleteit - úgy tűnhet, hogy az egyik jogerős ítéletben megállapították, Kiss László nem működött együtt az állambiztonsági szervekkel, míg a másik jogerős ítélet azt mondja, hogy Ungváry Krisztián nem követett el rágalmazást, amikor ezt állította, vagyis állításai igazak.
Ebből ezért bárki könnyen olyan feltételezést vonhat le Kiss László állambiztonsági szervekkel való együttműködéséről, amit egyik bíróság sem állapított meg ítéletében. Vagyis, mindenki arra az ítéletre hivatkozhat, amelyik az ő véleménye szerint igaz, vagy igaznak szeretne hinni,[25] illetve, egyszerűen nem foglal állást, mert nem világos előtte, hogy miért született két, egymásnak ellentmondó, jogerős ítélet.[26]
- 241/242 -
Ez a fajta jogalkalmazási gyakorlat sérti a jogállamiság elvét, mert a társadalmi elvárás az igazságszolgáltatással szemben az, hogy olyan jogalkalmazó tevékenységet folytasson, amelyik alapján világos, mindenki számára érthető döntések születnek.
Jelen esetben nincs olyan jogerős bírói ítélet, amelyik kimondaná, hogy Kiss László együttműködött az állambiztonsági szervekkel, ezt azonban mégsem lehet egyértelműen megállapítani, ha csak az ítéletek rendelkező részét tekintjük, és nem ismerjük minden részletében azok indoklását.
A Kiss László kontra Ungváry Krisztián per jó példája annak, hogy a jogalkalmazó gyakorlat hogyan szakadhat el a társadalmi realitásoktól. A közvélemény az igazságszolgáltatástól azt várta volna el, hogy egyértelműen foglaljon állást abban a kérdésben, hogy Kiss László együttműködött-e az állambiztonsági szervekkel, vagy sem, mivel Kiss László a polgári perben keresetében ennek megállapítását kérte, illetve a rágalmazási perben is ez volt magánindítványának tárgya.
Felmerülhet a gyanú, hogy a tudomány szabadságára, mint alkotmányos jogra, illetve a nyilvánvaló tényállítás esetében a vélemény-nyilvánítás jogára való hivatkozás sem egyéb, mint egy prekoncepcióhoz keresett jogi érvelés, vagy ha jóhiszeműek akarunk lenni, akkor is, az érdemi döntés megkerülése, hiszen ez a fajta jogi érvelés - mint a fenti fejtegetésekből is világossá válhatott - alapvetően ellentmond a szakma szabályainak. A Legfelsőbb Bíróság rágalmazási perben hozott ítélete pedig egyértelműen a döntés megkerülésének szándékát mutatja, a mesebeli "hoztam is, meg nem is" indoklással. ■
JEGYZETEK
[1] Fleck Zoltán szerkesztésében jelent meg 2008-ban a "Bíróságok mérlegen" c. tanulmánykötet, két részben, a Pallas Kiadó Kft. Gondozásában, amely a magyar igazságszolgáltatással kapcsolatos kutatásokat foglalja össze. A kutatás feltárja az igazságszolgáltatás anomáliáit, többek között a szervezeti rendszer problémáit, és ismerteti a reformokat a hatékonyság szempontjából. Ennek a kutatásnak az eredményeit foglaltuk össze röviden a fentiekben.
[2] Magyarországon is megjelent egy internetes folyóirat, a JAMA, amelyik bírósági ítéleteket ismertet. Ezek az esetek azonban csak az ügy jogi vonatkozásait tárják fel, nem jogszociológiai szemléletűek.
[3] Alkotmánytan. Szerk. Kukorelli István. 309-312. o. Századvég Kiadó, Budapest 1992
[4] Fleck Zoltán: "Jogállam és igazságszolgáltatás a változó világban" c. könyvében az igazságszolgáltatás jogszociológiai vizsgálatára vonatkozó elméletekről és a nemzetközi kutatási eredményekről ír. A II. fejezet 6. alfejezete szól a bírói függetlenség alkotmányjogon túli értelmezéséről., amit a fentiekben ismertetünk.
[5] Fleck Zoltán: Empirikus kutatások a jogtudományokban (kézirat) c. tanulmányában kimerítően ismerteti a jogszociológia, mint tudomány módszertanát. Ebből az esettanulmányokra vonatkozó fejtegetéseket emeltük ki, és ismertetjük a fentiekben.
[6] Plakátot kihelyezni csak engedély alapján, és a Tanulmányi Osztály bélyegzőjével ellátva lehetett.
[7] Az ügynökkérdést jelenleg "Az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről és a Történeti Hivatalról" szóló 1994. évi XXIII. tv., valamint "A levéltárak működéséről" szóló 2003. évi III. tv. szabályozza.
[8] Kolláth György azért indított személyiségi jogi és rágalmazási pert Ungváry Krisztián ellen, mert azt állította róla, hogy a pártállami Belügyminisztérium utolsó titkárságvezetőjeként közreműködött a listák eltüntetésében. Ungváry Krisztiánt mindkét eljárásban elmarasztalta a bíróság. Kiss-Rigó László püspökről azt a kijelentést tette Ungváry Krisztián, hogy ügynök volt, azért polgári perben kártérítésre kötelezték.
[9] Kiss László összegyűjtött egy 10 oldalas, közel 50 tételből álló "Példatárat", amelyik tartalmazza azokat a történészi, közírói vélekedéseket, amelyek megkérdőjelezik Ungváry Krisztián történészi módszereit, sőt van, aki egyenesen sztálinista módszereket alkalmazó, a történelmet meghamisító történészként minősíti. Kiss László ezt az anyagot a folytatódó perben bizonyítékként csatolta.
[10] Ungváry Krisztián "Elhallgatott múlt - a pártállam és a belügy" c. könyvét - amelyben Kiss Lászlóval kapcsolatos állításait ismételten kifejti - Rainer M. János és Kasza László kiválónak tartja, Nagy-Csere Áron szerint viszont hemzseg az általánosításoktól, leegyszerűsítésektől és sztereotípiáktól, és összemossa a fikciót a valósággal.
[11] Ungváry Krisztián erre a bizonyítékra való hivatkozása során az idézetből kihagyta a "készséget mutat" kitételt, ami a bírói döntésnek számára lényeges szempontként szolgált volna.
[12] Jelenleg a pécsi egyetemen egy 2009-es rektori utasítás szól erről.
[13] Ezzel kapcsolatos fejtegetéseit Kiss László egy internetes újságnak adott nyilatkozatában fejtette ki 2010. március 11-én.
[14] Torkos Matild: "A velünk élő Mókus őrs" Magyar Nemzet, 2009. október 20-i szám
[15] Ungváry Krisztián: "Mennyiben hasonló Kiss és Biszku védekezése?" hvg.hu 2010. június 21.
[16] Heti Válasz, 2010. június 24-i szám
[17] Lázár Jánossal készült interjú. MTV 2010. június 22. "Reggel"
[18] HÍR TV. Péntek 8. 2010. június 25.
[19] "Nem lesz prezidenciális, vagy félprezidenciális rendszer" Interjú Lázár Jánossal. Népszava, 201. június 26-i szám
[20] 38/1993. (VI.11.) AB határozat
[21] 75/2008. (V.29.) AB határozat
[22] 10/1998. (IV. 8.) AB határozat és 7/2011. (II. 11.) AB határozat
[23] 36/1994. (VI.24.) AB határozat
[24] Lásd a már hivatkozott Legfelsőbb Bíróság EBH 2006.1397. eseti döntését.
[25] Korábban utaltunk rá, hogy Lázár János frakcióvezető milyen tartalmú nyilatkozatokat tett a médiában, annak ellenére, hogy néhány nappal előtte a Legfelsőbb Bíróság ítéletében megállapította, Ungváry Krisztián megsértette Kiss László jóhírnévhez való jogát. A "Szempont" műsora szintén azt sugallta - a bírói ítéletek ellenére - hogy Kiss László kapcsolatot tartott az állambiztonsággal.
[26] Kiss László a korábban hivatkozott internetes újságban adott riportban elmondja azt is, hogy a barátai, kollégái és hallgatói közül senki nem mondta ki nyilvánosan, hogy ez az egész ügy agyrém, és tollat sem ragadott, hogy mindezt leírja.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatás-tudományi Kar.
Visszaugrás
