Az olasz professzor európai közösségi magánjoggal foglalkozó munkája Olaszországban egyetemi tankönyvként szolgál, azaz - ahogy a címe is mutatja - roppant széles spektrumot fog át. Egy olyan, talán a nemzetállami jogrendszerek normáihoz képest kevésbé precízen körülhatárolható jogrendet tárgyal, amely hazánkban még egy évvel az Európai Unióhoz való csatlakozásunk előtt is túl van misztifikálva, arra hivatkozva, hogy kazuisztikus, áttekinthetetlen, óriási tömegű.1 Ennek tükrében megállapíthatnánk, hogy e munka magyar nyelven történő megjelentetése hiánypótló jellegű, de ez a közhelyszerű, már-már minden recenzióba és ajánlóba bekívánkozó fordulat itt nem helytálló. Egyrészt a témával a hazai szakirodalom is bőséggel foglalkozik, beleértve a tankönyveket is,2 másrészt a szerző előszava szerint is más célja van. Ami miatt mégis különösen jelentős a magyar nyelvű kiadás, az az olasz szerző által képviselt másfajta jogi gondolkodás-és látásmód, amelynek megismerése a "közösségi jogászsággal" való szerves kapcsolattartáshoz nélkülözhetetlen. Jelen mű alapján ezt a másfajta szemléletet úgy lehetne talán meghatározni, hogy a szerző nagy hangsúlyt fektet a stabil és világos elméleti alapok lefektetésére, míg az egyes jogintézmények tárgyalása során egyáltalán nem részletező, hanem nagymértékben átfogó; csak annyira ereszkedik a konkrét szabályok szintjére, hogy elkerülhesse az elnagyoltság vádját.
A mű alapvetően két részre oszlik: az első (Általános Rész) a közösségi jog alapvető és általános kérdéseit veti fel, míg a második (Különös Rész) az egyes közösségi magánjogi jogintézményeket tárgyalja. Az Általános Rész - összevetve a hazai, hasonló témát feldolgozó tankönyvvel3 - sajátos tárggyal és sajátos tagolással bír. A szükségképpen felmerülő kérdések (jogforrások, nemzeti és közösségi jog összeegyeztetésének eszközei és lehetőségei) mellett egy sor nem kevésbé fontos, ám a magyar jogász számára talán kevésbé ismert és roppant eredeti gondolatot vet fel. A szerző nagy figyelmet szentel a közösségi és a tagállami jogok viszonya kapcsán világosan elkülöníteni a harmonizáció, az egységesítés és az unifikáció kategóriáit. A harmonizáció nem jelent többet, mint a tagállami jogalkotások "egy irányba terelését", amely viszonylag nagy szabadságot hagy a nemzeti jogalkotónak a közösségi törekvések megvalósítása során (ez a közösségi jogforrások közül az irányelvek átvételét jelenti). Az egységesítés feltételezi, hogy egy központi jogalkotó szerv olyan normákat alkot, amelyek minden tagállamban közvetlenül hatályosak, ám az alkalmazása is tagállami: a jogalkotás egységes, a jogalkalmazás nem (ennek tipikus példája a rendeletalkotás). Az unifikáció ezzel szemben úgy a jogalkotás, mint a jogalkalmazás szempontjából egyöntetűsít (ilyen pl. amikor a Római Szerződés rendelkezéseinek alkalmazása a Bizottság vagy a Bíróság hatásköre). Ennek hatására - a tagállami jogalkalmazás közösségiesedésével - a nemzetállami jogok egyre inkább elveszítik nemzeti sajátosságaikat egyes területeken (pl. munkajog, szellemi alkotások joga) és válnak közösségi jellegűvé. A szerző ennek a kérdésnek külön fejezetet is szentel, és kitér az olasz jog közösségiesedésének kérdésére. E körben érdekes jelenség az olasz "közösségi törvény", amely a közösségi jog átvételének és szabályaihoz kapcsolódó végrehajtási jogszabályok megalkotásának menetrendjét szabja meg évről évre, elkerülendő, hogy Olaszország a jogharmonizáció negatív rekordere legyen (hiszen sokáig az volt) a közösségi tagállamok között. A közösségi jog fejlődési irányainak alapját sokszor az egyes nagy tekintélyű és unikális jogi struktúrával rendelkező államok modelljei adják, ritkábban a Közösségen kívüli államok modelljei (gyakorlatilag ez az Egyesült Államokat jelenti); a legritkább a heurisztikus jellegű közösségi jogalkotás. Ilyen értelemben a közösségi jog nem feltétlenül idegen jog a tagállamok számára, még a Római Szerződés általános elvei is megtalálhatóak vagy a tagállamok többségének jogában, vagy azok egyenesen általános jogelveknek is minősíthetőek.
A szerző egy rövid, ám külön fejezet erejéig arra is kitér itt, hogy milyen nehézséget jelent a "bábeli zűrzavar", ami a Közösség tagállamainak eltérő nyelveiből adódik, hiszen ugyanaz a fogalom nem pusztán formailag jelenik meg másként az egyes nyelvekben, hanem gyakran tartalmilag sem azonos jelentést hordoz (pl. a jóhiszeműség kategóriájának alkalmazása a kontinentális és az angolszász jogokban4). A tíz csatlakozó állam felvételével ez a jelenség egészen biztosan fokozódni fog. A szerző kitér arra a sajátosságra is, hogy sokszor régi fogalmak a közösségi "szűrőn" átmenve új, más tartalommal gazdagodnak (pl. a vállalat/vállalkozás közösségi jogbéli jelentése eltér a tagállamokban megismerttől), illetve gyakran új fogalmak születnek és ivódnak bele a nemzeti jogszabályokba is (pl. ezt jelzi a közösségi versenyjog olasz jogba szivárgása).
Az Általános Rész utolsó fejezete feszegeti az európai közösségi jog legégetőbb kérdéseit: hogyan valósulhat meg és mennyiben realitás a jelenlegi, kétségtelenül nagymértékben fejlődő, ám mégis csak töredezett és parciális közösségi magánjogot egységesíteni és a korábban nem érintett területeket is a szabályozási körébe vonni. A tagállami szabályok európaizálása ténykérdés, a Közösség több szerve is foglalkozott a magánjog egységesítésének gondolatával, sőt, egy európai magánjogi kódex megalkotásával, de mindezek megvalósítása egyelőre utópiának tűnik csupán. Felmerül persze, hogy az európaizálás voltaképpen újraeurópaizálás, visszatérés ahhoz a korhoz, amikor a továbbélő római jog, a ius commune már nem a művelt rétegek kiváltsága volt, hanem egész Európában alkalmazott és követett normatömegként szolgált. Természetesen a jelenlegi körülmények ezt a fajta "visszatérést" nem teszik lehetővé. Azokon a területeken viszont, amelyek a legkevésbé tűrik az egyes nemzeti jogrendszerek közötti eltérések adta rugalmatlanságokat és nehézkességet - azaz a nemzetközi kereskedelem területén - szinte magától alakult ki egy többé-kevésbé egységes, nemzetek feletti jog (lex mercatoria). Ez a normatömeg egy társadalmi réteg egy bizonyos szükséglete miatt született, mégis, az európai magánjogi jogegységesítés számára példaértékű lehet arra vonatkozón, hogy egy eltérő jogi hagyományokkal rendelkező nemzetközi közösség számára is lehetséges egységes civiljogi normákat alkotni. E folyamatban kulcsszerep jut az UNIDROIT nevű szervezetnek, amely magánkodifikációs erőfeszítések során megalkotta a nemzetközi kereskedelmi szerződések alapelveit, amelyet a gyakorlat elfogadott és alkalmaz.5 Természetesen igaz, hogy a szerződési jog kevésbé beágyazott az egyes államok sajátos társadalmi viszonyaiba, mint a családi jog, a dologi vagy az öröklési jog, így ez a terület az, ahol a közösségi jogalkotó is nagyobb aktivitást mutat, nem is beszélve arról, hogy az UNIDROIT alapelvek mellett egy máig remek példa is alátámasztja az ez irányú törekvések sikerességét: a Bécsi Vételi Egyezmény. A szerző kitér arra, hogy jelenleg milyen munkabizottságok milyen célokkal és koncepcióval fáradoznak az egységes európai magánjog kialakításán. A paviai csoport 1990 óta, Gandolfi professzorral az élen egy valódi szerződési jogi kódexet óhajt kidolgozni a Codice Civile IV. könyvének alapulvételével, hiszen az olasz modell kevésbé eredeti, hanem szintetizáló jellegű: összhangot teremt a francia és a német jogi hagyományok között. A paviai csoport emellett egy 1971-ben (talán méltatlanul) megakadt brit kezdeményezés eredményeképpen a szülőatyjáról, Harvey MacGregor professzorról MacGregor-tervezetként nevezett Contract Code-ot is munkaszövegnek fogadta el. Ez a szöveg nagyjából harmonikusan illesztette össze az angol (common law) jogot és a skót (kontinentális jellegű) jogot, ami ma is sok tanulsággal szolgálhat. A másik jelentős kutatás Ole Lando nevéhez fűződik, az általa vezetett munkacsoport 1999-ben már a második kiadását mutatta be az Európai szerződési jog alapelvei című munkának. A törekvés célja az egységes alapelvek összegyűjtése, kifejezetten a születendő magánjogi kódexhez.6 A trentói Common Core Project, amelyet Schlesinger professzor neve fémjelez, a kötelmi jog, illetve a felelőségi jog mellett a dologi jogot is vizsgálja, ám célja csupán az európai jogrendszerek "térképének" megrajzolása a lehető legnagyobb pontossággal. A törekvés mögött az a gondolat húzódik meg, hogy az egységesítés első fázisa a precíz megismerés; lehetséges, hogy ez nem vezet közelebb az egységesítéshez, mégis, annak nélkülözhetetlen előfeltétele. Mindezen értékes és színvonalas munka ellenére a szerző leszögezi, hogy az európai magánjogi kódex megalkotása nem a közeljövőre tehető és nem lesz egyszerű elérni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
