Szeretnék rámutatni arra, hogy a "Barnhouse-effektus" kifejezést a bulvársajtó alkotta, maga Barnhouse professzor soha nem használta. [1]
Henry Kissinger, a reálpolitika képviselője, kiváló diplomáciatörténész és diplomata nemzetbiztonsági főtanácsadóként dolgozott 1969 és 1975 között Nixon, majd Ford elnöksége idején, míg egy ideig - ezzel párhuzamosan - 1973 szeptembere és 1977. január 20-a között - az Egyesült Államok külügyminisztere is volt. Feltehetőleg ezalatt mondta, ha mondta az európai integrációt harminc éve lázban tartó kritikus megjegyzését az integráció felkészültségével és vélhetően politikai relevanciájával kapcsolatban is, amelyet az angol eredetiből ("who do you call to speak to Europe") megszemélyesítve fordítanak magyarra: "milyen számot hívjak, ha Európával akarok beszélni?" A Kissinger effektus, ahogy jeleztem, és ahogyan ezt a tanulmányban nevezni fogom, később lázban tartotta és tartja Európa integrációs politikáért aggódó elitjét, de nem keltette fel Valki László figyelmét, aki az 1977-ben megjelent "A Közös piac szervezeti és döntéshozatali rendszere" című, a magyar integrációs tudomány szempontjából meghatározó művében sem a Kissinger-kérdésről, sem pedig a Kissinger kérdés által körülírt problémáról nem ír.
Annak, hogy az amerikai tudós kérdése nem keltette fel a magyar tudós figyelmét számos oka lehetett. Mint írtam, nem tudjuk, hogy valóban feltette-e Kissinger a neki tulajdonított kérdést, és ha igen, akkor a könyv megírása előtt tette-e fel vagy sem, ha pedig nem, akkor a Kissinger-effektusként összegzett problémahalmaz mikor jelent meg a politológiai bulvárirodalom lapjain, a Valki-könyv kéziratának feltehetőleg 1975-ös leadása előtt vagy után. Jómagam, 1990-ben, William Wallacenak az oxfordi Exeter kollégiumban tartott előadásán már találkoztam a Kissinger-effektussal[2] Desmond Dinan szerint Kissinger még 1973 szeptemberében tette föl a kérdést a dán külügyminiszternek, amikor az az amerikai-európai kapcsolatokról szóló nyilatkozat tervezetéről érkezett Washingtonba egyeztetni egy a "kétoldalú" kapcsolatok és a "közös európai külpolitika" szempontjából meglehetősen válságos időszakban.[3] Bár Dinan nem ajánl forrást vagy lábjegyzetet a Kissinger-kérdéshez, az - ha el is hangzott -, még mindig sokkal finomabb megfogalmazás, mint Étienne Davignon egyidejű megjegyzése ugyanerről, mely szerint "Európa Tarzanra hasonlít, fejlett a morfológiája, de beszédkészsége még gyenge".[4]
A másik ok, ami miatt a Kissinger-effektus (azon felül, hogy feltehetőleg nem létezett) nem keltette fel a magyar tudós figyelmét, az az, hogy a Valki-féle tanulmány a közös piaccal foglalkozott, és az 1969-ben informálisan elhatározott, de csak 1974-ben megindult külpolitikai egyeztetés, az EPC a tanulmány megszületésekor még semmilyen gyakorlati eredménnyel nem büszkélkedhetett, sőt annyira informális volt, hogy tudtommal arról ebben az időben még komoly tudományos publikációk sem jelentek meg, nemhogy azok a vasfüggöny túloldalára jutottak volna. Másrészt a magyar kutatót a közös piac bonyolult és újszerű döntéshozatala, és ezen belül az izgatta, amiben az leginkább eltért a KGST folyamataitól, nevezetesen, hogy nem egy nagyhatalom diktált, hanem, hogy a döntések viták során, de ténylegesen konszenzuális alapon születtek, és hogy egy újszerű és a szervezetre jellemző gondolat szerint a folyamat motorja a nemzetek fölötti alapon, a szervezet és a cél érdekében függetlenül működő Bizottság (akkori, egyébként ésszerű magyar szóhasználattal Főbizottság) volt. Ennek tudható be, hogy amikor Valki László a külső dimenziót vizsgálta, akkor a külgazdaság és a jogképesség kérdéseivel foglalkozott, amikor pedig a tagállami elemet, akkor a többségi döntéshozatalt és a COREPER-t vizsgálta, nem pedig a még nem is létező külpolitikát és annak illetve a kormányközi iránynak a megfelelő vezetését hiányolta. Világosan feltárta, hogy a kormányközi irány megerősödött a szervezetben, ami a témánk szempontjából fontos és ennek körében hosszan ismertette, az önmagában is nagyon különös luxemburgi kompromisszumot. Mivel azonban - ahogy az egész könyvön átsüt -, hogy alapvetően szimpatizált a szervezettel, nem annak az akkor még talán nem is látható hiányosságait állította reflektorfénybe, hanem kimondatlanul modellként állította a vasfüggönyön innen a vasfüggönyön túlra kukucskálók elé: így is lehet.
A Kissinger-effektus maga két egymástól független, de mégiscsak összefüggő problémára utal. Egyrészt arra, hogy ki képviseli az Európai Uniót a külkapcsolatokban, másrészt, hogy ki vezeti az Európai Unió kormányközi ágazatát. A Kissingernek tulajdonított mondás arra utal, hogy senki sem képviseli az Európai Uniót, mert részben nincs kivel megbeszélni a kérdéseket, részben meg túl sokan is vannak (ha igaz, hogy épp a dán külügyminiszternek mondta). A mondás nem utal közvetlenül az amerikaihoz hasonlatos európai adminisztráció hiányára, de közvetve feltétlenül, és ezzel kavarja föl az európai integráció összes koncepcionális az európai fővárosokban 20 éve a szőnyeg alá söpört problémáját.
Ha a problémát történetileg nézzük, az Európai integráció koncepcionálisan nem úgy jött létre, ahogy azt elképzelték. Ennyiben tehát elmondható, hogy akár az ENSZ, az európai integráció (EGK, EK, EU) sem az eredeti koncepciójának megfelelően működik. Az ENSZ az egyesült nemzetek együttműködése helyett a szövetségesek harcának terepe lett. Az eredeti, a Schuman tervben[5]megjelenő Monnet-féle szupranacionális integrációs elképzelésbe a Schuman-terv konferencián luxembourgi kezdeményezésre tárgyaltak bele egyáltalán kormányközi jellemzőket, a Schuman-terv központi eleme pontosan a kormányközi elem kihagyása volt, hiszen Monnet danzigi tapasztalatai illetve az OEEC-vel kapcsolatos félelmei pont azt mutatták, hogy a kormányközi együttműködés nem stabil, sőt működésképtelen a tagállamok közötti konfliktusok idején.[6] Schuman hasonló fenntartásokkal rendelkezett a kormányközi alapokon működő Európa Tanáccsal kapcsolatban.[7] Az ENSZ-hez hasonlóan az európai integráció is más lett, mint eredetileg tervezték: szupranacionális integráció helyett szupranacionális integráció és kormányközi együttműködés lett, melyben a szupranacionálisan működő központi szerv fontossága tendenciájában csökkenő. Így Valki László is megcsodálta a kormányközi elemet, és az általa ÁKB-nek nevezett COREPER-t[8] és a tanácsi döntéshozatalt és világosan érzékelte és leírta a nemzeti vonal erősödését.[9]
1977-ben Valki László már megfigyelhette azt, hogy az üres székek válságát megoldó luxembourgi kompromisszummal elinduló folyamatban a tagállamok átvették az irányítást az integrációban[10]. Ennek keretében az 1969-es hágai konferencián[11] és annak nyomán a tagállamok a külpolitikai együttműködéshez hasonló kormányközi irányú együttműködéseket indítottak és elindult az 1974-re az EiT létrehozásában csúcsra jutó államfői konferencia folyamat.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
