Minden modern jogrend megengedi, hogy alanyai - meghatározott feltételek fennállása esetén - maguk rendelkezzenek meghatározott bíróság eljárási jogosultságaikról, bizonyos jogviták esetén. Amennyiben a felek a joghatóság kikötéséről rendelkeznek, úgy döntésükkel a nemzeti kollíziós normák által előírt joghatóságot befolyásolják. A joghatósági megállapodásoknak kétféle következménye lehet: egyrészről meghatározzák az eljárni jogosult bíróságot (prorogáció), másrészről pedig kizárják a nemzeti jogban megállapított, egyébként előírt joghatóságot (derogáció).
A joghatósági kikötések jogi természetének a megállapítása és e jogintézmény jogági besorolása régóta vitatott kérdése a jogirodalomnak és a bírói gyakorlatnak is.[1] Az alapkérdés az, hogy vajon az anyagi jogi szerződésbe foglalt joghatósági záradékot a bíróság lex fori-ja, vagy a szerződésre irányadó lex causae alapján kell-e megítélni.
A magánjogi elmélet elsősorban a német joggyakorlatban követhető nyomon, de jogirodalmi képviselői is vannak.[2] Ők anyagi jogi értelemben vett szerződést látnak ebben a jogintézményben, mégpedig olyan szerződést, amelynek közvetlen eljárásjogi hatása van. Ennek az elméletnek megfelelően a kikötést elbíráló bíróságnak az anyagi jogszabályok (szerződés esetén tehát a lex causae) alapján kell a joghatósági megállapodást megítélnie. Az általános szabályoknak megfelelően ebben az esetben azonban kizárólag a megállapodás érvényességéről dönthet a bíróság. A megengedhetőség, a formai követelményeknek való megfelelés, valamint a joghatások tekintetében mindenképp a lex fori processualis alapján kell határoznia.
A processzuális elmélet képviselői ezzel ellentétben a joghatósági megállapodások eljárásjogi jellegét emelik ki. Azt hangsúlyozzák, hogy a felek a joghatósági klauzulában eljárásjogi joghatást kívánnak elérni, nevezetesen azt, hogy jogvitájukat egy, a törvény alapján egyébként az adott eljárás lefolytatására nem jogosult bíróság elé utalják. Miután ez eljárásjogi jogviszonyt szabályoz, értelemszerűen eljárásjogi természetűnek tekintik.[3]
Vitathatatlan, hogy a joghatósági kikötéseknek nincsen közvetlen anyagi jogi hatása. Megkötésüknek egyetlen jogi célja az, hogy rögzítse - illetőleg a másik oldalról vizsgálva kizárja - egy meghatározott bíróság eljárási jogosultságát. Az európai polgári eljárásjogban általánosan a fenti két elmélet vegyítéséből eredő nézet tekinthető elfogadottnak: a joghatósági kikötések érvényes létrejöttének megítélése a lex causae alapján történik, míg a megengedhetőség, a joghatások és a formai előírások tekintetében a lex fori az irányadó.[4]
A joghatósági megállapodások anyagi jogi, vagy eljárásjogi megítélése kérdésében kényszerült dönteni az Európai Bíróság a Benincasa-ügyben 1997-ben.[5] A Müncheni Tartományi Főtörvényszék az Egyezmény Jegyzőkönyvében nyújtott lehetőséggel élve értelmezési kérdéssel fordult az Európai Bírósághoz. Az előtte folyó ügyben olyan szerződés érvényessége volt a jogvita tárgya, amelybe a Brüsszeli Egyezmény 17. cikkelyében előírt feltételeknek megfelelően kötött joghatósági klauzulát foglaltak a felek. A Müncheni Tartományi Főtörvényszék azt a kérdést intézte az Európai Bírósághoz, hogy vajon a joghatósági megállapodásnak akkor is van-e joghatása, ha a kereseti kérelemben a felperes annak a megállapítását kéri a bíróságtól, hogy a szerződés, amelybe a klauzulát foglalták, érvényesen létre sem jött. Amennyiben ugyanis az egész szerződés érvénytelen, úgy annak a bíróság eljárási jogosultságát megalapozó rendelkezése sem lehet érvényes. Az Európai Bíróság két lépésben vizsgálta a fenti kérdést.
Először a joghatósági klauzulának az azt magában foglaló szerződéshez való viszonyát vizsgálta meg. Az Európai Bíróság a joghatósági megállapodás elkülönült létét, autonómiáját állapította meg, felismerve e klauzulák kizárólag eljárásjogi joghatásait. Indokolása értelmében a joghatósági kikötések eljárásjogi cél elérését szolgálják, és rájuk az Egyezmény rendelkezései vonatkoznak. Ezzel ellentétben a joghatósági megállapodást magában foglaló főszerződés anyagi jogi rendelkezéseit, valamint ennek a szerződésnek
- 70/71 -
az érvényességével kapcsolatos jogvitákat az eljáró bíróság nemzetközi magánjoga alapján a szerződésre irányadó lex causae alapján kell megítélni. Az Európai Bíróság ezzel a többségi jogirodalmi véleménnyel egyező álláspontra helyezkedett: a joghatósági kikötések autonóm részét képezik az azt magában foglaló szerződésnek. Míg az előzőeket a Brüsszeli Egyezmény 17. cikkelye alapján kell megítélni, az utóbbira a felhívott bíróság államában irányadó lex causae vonatkozik.
A második lépésben - az előzőekből következően - a Bíróság kimondta, hogy a nemzeti bíróságoknak dönteniük kell tudni a saját eljárási jogosultságukról anélkül, hogy érdemi vizsgálatba kellene kezdeniük az alapul fekvő szerződés érvényes létrejöttéről. Véleménye szerint a jogbiztonság sérülne akkor, ha valamelyik fél eredményesen hivatkozhatna arra a feltételezésre, hogy a szerződés és azzal együtt a joghatósági megállapodás is érvénytelen. Ezzel ugyanis bármikor megakadályozhatná a kikötött bíróság előtti eljárás megindítását. A joghatósági megállapodások intézménye pedig épp azt a célt szolgálja, hogy a felek már az anyagi jogi szerződés megkötésekor tisztázzák az esetleges későbbi jogvitájukban eljáró fórumot, erősítve ezzel a jogbiztonságot.[6] Ezek után a joghatósági klauzulát magában foglaló szerződés érvényességének értelmezése és vizsgálata a nemzeti bíróság feladata lesz.
Az Európai Bíróságnak a Benincasa-ügyben hozott határozata aggodalmat váltott ki a jogirodalomban.[7] A Brüsszeli Egyezmény 17. cikkelye ugyanis a joghatósági megállapodások formai előírásait részletesen tartalmazza, de nem szól a létrejöttének anyagi jogi feltételeiről. Abban egyetértés mutatkozik a jogirodalomban, hogy a joghatósági megállapodás a felek kétoldalú szerződése, létrejöttéhez tehát az egyező akarat elengedhetetlen feltétel.[8] " Mivel a 17. cikkely egy megállapodást szabályoz, a kérdéssel foglalkozó bíróságnak minden esetben az elsők között vizsgálnia kell azt, hogy az eljárási jogosultságát kikötő klausula ténylegesen a felek egyező akaratnyilatkozatait tartalmazza-e, amely a szerződésből világosan és egyértelműen megállapítható."[9] A Benincasa-döntéssel azonban a Bíróság vélelmet fogalmaz meg a joghatósági megállapodások érvényességének javára. Nem adott azonban útmutatást a jogalkalmazóknak arra nézve, hogy mely feltételek meglétét kell vizsgálni a joghatósági klausulák érvényességének megítélésekor azokban az esetekben, ha a szerződés egészének az érvényessége vitatott. A jogirodalomban eddig megfogalmazott ismérvek[10] a Benincasa-döntés után már nem tűnnek stabilnak, hiszen könnyen elképzelhető, hogy a felek egyező akaratnyilatkozata a joghatósági kikötésre éppen úgy nem jött létre, mint az emiatt vitatott főszerződés egészére. Ezért az újabb jogirodalom a Benincasa-döntés szűk értelmezését követeli és a szerzők a későbbiekben előadódó esetekben a joghatósági megállapodásra nézve az akarategyezőség konkrét vizsgálatát szorgalmazzák.[11]
A Brüsszeli Egyezmény meglehetősen összetett joghatósági rendszert hozott létre,[12] amelyben az általános joghatóság szabályát a különleges joghatóságok egész sora egészíti ki. A konkrét jogvitában eljáró bíróság megállapításának ez a sokféle lehetősége több alkalmat is kínál a felperesnek a nemzetközi jogirodalomban "forum shopping" néven ismert intézmény kihasználására.[13] A felperes nemcsak az eljáró bíróságot, hanem az alkalmazandó nemzetközi magánjog alapján az irányadó anyagi jogot is meghatározza akkor, amikor valamelyik, az Egyezmény alapján eljárásra jogosult bírósághoz a keresetlevelét benyújtja. Nyilván azt a joghatóságot fogja a fennállóak közül kiválasztani, amely a számára legkedvezőbb pernyerési esélyekkel kecsegtet.[14] A feleknek az az érdeke, hogy még a per megindulása - legtöbbször a konkrét jogvita keletkezése - előtt tudják azt, hogy melyik bíróság előtt érvényesíthetik majd az igényüket. A joghatósági megállapodásokkal éppen ez valósul meg: a felek relatív biztonságot "vásárolnak", mégpedig nem csupán az eljáró bíróság tekintetében, hanem azzal együtt "kapják" a bíróság lex fori-ját is, vagyis az eljáró bíróság államának eljárásjogát, valamint az alkalmazandó anyagi jogot is, a bíróság államának nemzetközi magánjogi szabályai alapján.[15] Ez a biztonság azonban csak relatív lehet, hiszen nem látható előre, hogy vajon a joghatósági megállapodással eljárásra felhívott bíróság hogyan értékeli a prorogációt.[16] Ebben az értelemben a joghatósági megállapodásokat - Samtleben terminológiájával élve - "pre-trial forum shopping"-nak is nevezhetjük.[17]
A joghatósági megállapodások lényegének megértéséhez szükségesnek mutatkozik, hogy elhatároljuk azokat más, hasonló jogintézményektől.[18] Ezekben az a közös elem, hogy lehetőséget kínálnak a fe-
- 71/72 -
leknek arra, hogy eltérjenek az egyezményben meghatározott általános joghatósági szabályoktól. E körben az alperes perbe bocsátkozását, a teljesítés helyének megválasztását és a választottbírósági eljárás kikötését vizsgáljuk.
Jenard hallgatólagos joghatósági megállapodásnak (stillschweigende Zustaendigkeitsvereinbarung) nevezi a Brüsszeli Egyezmény 18. cikkelyében szabályozott esetet. Ennek értelmében adott ügyben eljárhat annak a szerződő államnak a bírósága is, amelynek az Egyezmény rendelkezései alapján egyébként nem lenne joghatósága, ha az alperes aláveti magát az eljárásának, vagyis perbe bocsátkozik anélkül, hogy vitatná a fórum eljárási jogosultságát.[19] Ez a jogintézmény alapvetően abban tér el a joghatósági megállapodásoktól, hogy míg az utóbbi létrejöttéhez a felek kétoldalú és egybehangzó akaratnyilatkozata szükséges, addig az alperes alávetésének megítélése inkább objektív alapon történik. Az akarati tényezőnek itt nincs jelentősége.[20]
A felek a szerződésükben megállapodhatnak arra nézve, hogy a szerződésből eredő kötelezettségeket hol kell teljesíteni. A teljesítés helye, mint kapcsoló tényező a jogviták eldöntésére jogosult bíróság joghatóságának megállapításához, a Brüsszeli Egyezmény fontos rendelkezése. Az 5. cikkely 1. pontjában szabályozott esetnek könyvtárnyi irodalma és kiterjedt joggyakorlata van. Amennyiben a felek megegyeztek a teljesítés helyében, ezzel az alapul fekvő szerződésből eredő jogvitáikra indirekt módon meghatározták a lehetséges joghatóságot is, amelyet az Egyezmény 5. cikkelyének 1. pontja mond ki. Megállapodásuknak ez az eljárásjogi joghatása független attól, hogy ezt a felek az anyagi jogi szerződéskötésükkor akarták, illetőleg tudták-e azt, vagy sem. A teljesítés helyében történő megállapodás érvényességét a szerződésre irányadó lex causae szerinti anyagi jog alapján kell megítélni.[21]
A fentiek alapján felmerült az a kérdés, hogy mivel a teljesítés helyében történő megállapodással joghatóságot lehet alapítani, "quasi joghatósági megállapodásként" kell-e azt értelmezni. Többször előfordult ugyanis, hogy a teljesítési hely kikötése csak fiktív volt, a szerződés e rendelkezése kizárólag a joghatóság színlelt megalapozását szolgálta. Ez a probléma az Európai Bíróságnak sem ismeretlen: iránymutató döntése ebben a kérdésben a Zelger v. Salinitri eset.[22]
Ebben az ítéletében fejtette ki, hogy a teljesítési helyre vonatkozó megállapodás érvényességét és formai követelményeit nem a joghatósági megállapodásokra vonatkozó 17. cikkely alapján kell megítélni, hanem a szerződésre irányadó lex causae alapján. A "quasi joghatósági megállapodás" elméletét tehát elutasította. Ez azért is lényeges, mert a legtöbb - így köztük a magyar - jogrendszer nem ír elő kötelező alakiságot a teljesítési helyben történő megállapodásokra, míg a joghatósági kikötésekre nézve a 17. cikkely szigorú szabályokat rendel.[23]
A választottbírósági eljárások az 1. cikkely második bekezdésének 4. pontjában foglaltak értelmében nem tartoznak a Brüsszeli Egyezmény tárgyi hatálya alá. Az Egyezmény kizárólag a rendes bíróságok előtt zajló egyes eljárásokra vonatkozó joghatósági szabályokat állapít meg, míg a választottbíráskodás a jogvitáknak a magánbíráskodás útján történő rendezésére szolgál.[24] A két intézmény derogációs hatása feltétlenül ugyanaz, nevezetesen, hogy kizárja olyan bíróságnak az eljárási jogosultságát, amely a törvények alapján egyébként joghatósággal rendelkezne az adott jogvita elbírálására. A prorogációs hatásban azonban az a lényeges eltérés mutatkozik, hogy amíg a választottbírósági szerződéssel a felek magánbíróság elé viszik a jogvitájukat, addig a joghatósági megállapodások a rendes bírósági szervezetbe tartozó állami bíróság eljárási jogosultságát alapítják meg. A választottbírósági eljárásra számos nemzetközi egyezmény vonatkozik, és a Brüsszeli Egyezmény minden szerződő állama részese ezek leglényegesebbikének, a New York-i Egyezménynek, valamint a Washingtoni Konvenciónak.[25]
A Brüsszeli Egyezmény a 17. cikkelyben különleges alkalmazási feltételt fogalmaz meg, amikor kimondja, hogy a felek legalább egyikének valamelyik szerződő állam felségterületén kell lakóhellyel[27] rendelkeznie. Ez a kitétel mind a személyi, mind a területi hatály oldaláról értelmezhető, a gazdag jogirodalom mindkét oldal elemzését el is végezte.[28] Mivel az Egyezmény a lakóhely fogalmát vezette be mint kapcsoló tényezőt, meg kell jegyeznünk, hogy ez a lényegesen modernebbnek tűnik mint akár a Római Egyezmény, amely az alkalmazásának feltételeként a
- 72/73 -
szerződő államok állampolgárságát veszi figyelembe. A lakóhely (székhely) fogalma egyértelműbb mint az állampolgárság kategóriája, és nem jelent problémát olyan helyzetekben sem mint a hontalanság, vagy a többes állampolgárság.
Az Egyezmény "felekről", illetőleg "személyekről" tesz említést, és e fogalmak alatt mind természetes, mind jogi személyeket érteni kell. Perképességgel rendelkeznek azonban - minden esetben az alkalmazandó nemzeti jog szabályai szerint - mindazok a társaságok is, amelyeknek nincs jogi személyiségük, de perelhetők és pert indíthatnak.[29]
Az Egyezmény 17. cikkelyének első bekezdésébe foglalt szószerinti szövegéből az a két követelmény állapítható meg egyértelműen, hogy legalább a felek egyikének valamelyik szerződő államban kell lakóhellyel rendelkeznie, és hogy a joghatósági megállapodással valamelyik szerződő állam bíróságát, illetőleg bíróságait kell kikötni ahhoz, hogy a megállapodás e cikkely szerint érvényes legyen. (A formai és egyéb követelményekről a későbbiekben részletesen szólunk.) A jogtudomány képviselői körében azonban felmerült az a kérdés, hogy a területi hatállyal összefüggésben van-e esetleg további követelménye is e cikkely alkalmazásának, különös tekintettel az Egyezmény létrejöttének céljára tekintettel és abból következően.
Nem okoz gondot a 17. cikkely alkalmazhatóságának a megállapítása azokban az esetekben, ahol A) a felek különböző szerződő államban laknak, vagy B) egyikük egy szerződő államban, míg másikuk ún. harmadik állam lakosa, és A) esetben egy harmadik, szintén egyezményi tagállam bíróságának, vagy bíróságainak a joghatóságát kötik ki, illetőleg B) esetben olyan szerződő állam bíróságának, vagy bíróságainak az eljárási jogosultságában állapodnak meg, amely nem a lakóhelye annak a félnek, aki valamely szerződő államban él.
Az európai jogirodalomban uralkodónak mondható nézet, az ún. redukciós elmélet egy megszorító értelmezést fogad el. Ennek értelmében a joghatósági megállapodások abban az esetben tartoznak a Brüsszeli Egyezmény hatálya alá, ha a kikötésben amellett, hogy a felek egyike valamelyik szerződő államban rendelkezik lakóhellyel és a prorogáció egy szerződő állam bíróságára vagy bíróságaira irányul, egy másik szerződő állammal még további kapcsolódási pont is található.[30]
Ez az elmélet három alapesetet is kizár a 17. cikkely alkalmazási köréből:
Először azt az esetet, amelyben a felek egyike egy szerződő államban lakik, a másik fél egy nem tagállamban, és kikötik e szerződő állam bíróságának, vagy bíróságainak a joghatóságát. Például egy magyar vállalkozó a német üzleti partnerével adásvételi szerződést köt, amelyet Németországban kell teljesíteni. E szerződésből eredő jogvitáikra a német bíróságok eljárási jogosultságát írják elő.[31]
Másodikként azok az esetek említhetők, amelyekben mindkét fél ugyanabban a szerződő államban lakik, és ugyanennek az államnak valamelyik bíróságát jelölik meg eljárásra jogosultnak. A példa: egy kölni és egy hamburgi fél adásvételi szerződést köt, amelyet Hollandiában kell teljesíteni. A szerződésből eredő jogvitákban a kölni bíróságok járhatnak el.[32]
A harmadik csoportba azok a kikötések tartoznak, amelyekben a felek ugyanabban a szerződő államban rendelkeznek lakóhellyel, és egy másik szerződő állam bíróságának vagy bíróságainak a joghatóságában állapodnak meg. Két német üzletember egy olyan adásvételi szerződésből eredő jogvitájára köti ki a francia bíróságok eljárási jogosultságát, amely szerződést Németországban kell teljesíteni.[33]
A Brüsszeli egyezmény értelmezése kapcsán egyre világosabban rajzolódik ki az Európai Közösség Bíróságának az a gyakorlata, hogy szűkíti a területi hatályt, mégpedig két szinten. Először a Preambulumban foglaltakra hivatkozva megköveteli, hogy a tényállás nemzetközi elemet tartalmazzon, majd megköveteli, hogy a jogvita kapcsolatban legyen valamelyik szerződő állammal. Az első szűkítő értelmezés kiveszi az egyezmények hatálya alól azokat a tényállásokat, amelyekben olyan felek perében kell a hazai bíróságoknak eljárniuk, akik mindketten belföldön rendelkeznek lakóhellyel és a jogvitájuknak sincs külföldi kapcsolódási pontja. (Így pl. két német fél perében, amelyben a per tárgya olyan szerződésszegés, amelyet Németországban kötött szerződés tekintetében követtek el, és ahol a teljesítés helye is Németországban van). A második lépcsőben pedig azok a perek kerülnek ki az egyezmények rendelkezései alól, amelyekben a külföldi elemet csupán olyan kapcsolódási pont jelenti, amely a jogvitát harmadik, tehát nem szerződő államhoz köti ( a fenti példát folytatva, amennyiben a szerződést pl. Mexikóban kellett volna teljesíteni). Ezekben az esetekben tehát nem az egyezmények, hanem a hazai jog alapján lehet (kell) a joghatóságot, illetőleg az illetékességet megállapítani.
Mindezek ellenére jól érzékelhető, hogy az egyezményekben részes államok számának növekedésével egyre bővül a másik részes államokkal fennálló kapcsolódási pontok száma, így az egyezmények területi hatálya is.
- 73/74 -
Az e címben írt, a területi hatály témaköréhez tartozó kérdés olyan speciális, az európai jogászokat régóta foglalkoztató téma, hogy a kifejtése önálló fejezetet érdemel.
A redukciós elmélet képviselőinek egy csoportja úgy véli, hogy a Brüsszeli Egyezmény 17. cikkelyének alkalmazhatóságához nem elegendő, hogy a joghatósági megállapodás legalább két szerződő állammal legyen összefüggésben, hanem további feltételt is szükségesnek tartanak: azt, hogy a derogált és a prorogált bíróság két különböző szerződő államban legyen.[34] Véleményük szerint a Brüsszeli Egyezményben megfogalmazott joghatósági kikötések esetén a nemzetközi elemet csak akkor lehet megállapítani, ha a határokon átnyúló elem az EK-n belül megvalósul. Úgy értelmezik, hogy a Brüsszeli Egyezmény azért jött létre, hogy az Európai Gazdasági Közösség területén egységes joghatósági szabályokat hozzon létre, ezért a nemzetköziségnek a joghatósági megállapodások esetében is már az EK-n belül meg kell valósulnia.
Ők a joghatósági megállapodásoknak a pozitív és a negatív oldalát egyszerre vizsgálják. Véleményük szerint a megállapodás valamely szerződő állam bíróságának a kikötésével egyidejűleg valamely másik szerződő állam bíróságának a joghatóságát ki kell, hogy zárja, mert csak így állapítható meg a joghatósági megállapodásnak az EK-n belüli negatív hatása.[35]
Ezt a véleményt elfogadva mindazokat az eseteket kizárnánk a 17. cikkely alkalmazási területéből, amelyben egy szerződő államban lakó személy és egy harmadik állam lakosa között úgy jön létre, hogy a joghatósági megállapodással nem zárják ki egy másik szerződő állam - a Brüsszeli Egyezmény alapján eljárás lefolytatására jogosult - bíróságát vagy bíróságait, amely például a teljesítés helye szerint joghatósággal bírna. Ez a megoldás azonban semmiképp nem volt az Egyezmény megalkotóinak a szándéka, hiszen a harmadik államokkal kapcsolatban kifejezetten olyan értelemben rendelkezik, hogy bizonyos feltételek esetén be kívánja őket vonni a 17. cikkely hatály alá. A 17. cikkely szabályainak ilyen megszorító értelmezése szükségtelen akadályokat állítana a nemzetközi kereskedelmi bíráskodás útjába, és ellenkezik az egyezmény teleológiai értelmezésével is.[36]
Ennek a nézetnek a képviselői szintén a redukciós elméletből indulnak ki, és teóriájuk magyarázatát a Brüsszeli Egyezmény általános szabályaiban vélik megtalálni. A Brüsszeli Egyezmény 2. cikkelyének ismert szabálya alapján valamely, az egyezményben részes állam felségterületén lakóhellyel rendelkező személyek ezen állam bíróságai előtt perelhetők. Ehhez képest a 17. cikkelyt speciális rendelkezésnek tekintve úgy vélik, hogy azt csak akkor lehet alkalmazni, ha a kikötéssel a szerződő felet elvonják a saját államának bíróságai elől. Nem tekintik tehát kiköthetőnek olyan szerződő állam bíróságát, amelyben valamelyik félnek a lakóhelye van.[37] Általános megfogalmazással élve tehát csak akkor lennének alkalmazhatóak a 17. cikkelyben foglaltak, ha a lakóhely állama eltérő a kikötött bíróság államától, és mindkettő valamelyik Egyezményben részes államban van.
Amennyiben értelmezni próbáljuk ezt az nézetet, feltétlenül falba fogunk ütközni. Példánkban vegyünk egy német és egy francia üzletembert - lakóhelyük Németország, illetőleg Franciaország -, akik egy adásvételi szerződésükben a német bíróságok joghatóságát állapították meg mindazokra a jogvitákra nézve, amelyek az alapul fekvő szerződésből erednek. Amennyiben a francia fél kívánja perelni a német üzletfelét, és a szerződésnek megfelelően Németországban nyújtaná be a keresetét, a német bíróság a fenti elmélet következtetéseit figyelembe véve meg kell, hogy állapítsa, hogy a joghatósági kikötés a Brüsszeli Egyezmény 17. cikkelye alapján nem érvényes. Abban az esetben azonban, ha a német fél perli a francia partnerét Németországban, ugyanez a megállapodás már érvényesen létrejöttnek tekinthető. Az első esetben nem vonta el a joghatósági megállapodás a felet az általános szabályok alapján eljárásra jogosult bíróságtól, a második esetben viszont igen (mert ott az általános joghatóság szerint a lakóhelye alapján - 2. cikkely - a francia bíróságok járhatnának el).[38]
A 17. cikkely azonban expresses verbis nem a mindenkori perbeli pozíciótól, hanem a lakóhelytől teszi függővé az alkalmazhatóságát, tehát igen vitatható, hogy ez az elmélet tartható lenne a gyakorlatban.[39] Véleményünk szerint a 17. cikkelynek sem a szó szerinti, sem a teleologikus értelmezése nem vezet arra az eredményre, amelyet a cikkely alkalmazási körét szűkítő elméletek hangsúlyoznak. A Brüsszeli Egyezmény több helyen is tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek az egyezmény tagállamai és harmadik államok kapcsolatára vonatkoznak, megalkotói tehát nem kívánták azokat az alkalmazási körből teljesen kizárni. Ennek megfelelően az sem lehet követelménye az egyes rendelkezéseinek, hogy egyszerre több szerződő állammal legyen kapcsolatban az adott jogintézmény (jelen esetben a joghatósági megállapodás). A 17. cikkely szó szerinti, konkrét szabályaiból pedig az következik, hogy
- 74/75 -
ez a rendelkezés akkor alkalmazható, ha a megállapodást kötő felek egyike valamelyik szerződő államban lakik.[40] További szerződő államokhoz való kötődést semmilyen formában nem követel meg. Összegzésül tehát elmondhatjuk, hogy sem a Brüsszeli Egyezmény általános szabályaiból, sem a 17. cikkely rendelkezéseiből nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a 17. cikkelyt csak abban az esetben lehetne alkalmazni, ha több szerződő államhoz kapcsolódó nemzetközi esetről lenne szó.
A megengedhetőség körében azokat a kérdéseket vizsgáljuk, amelyek a személyi és a területi hatály körén kívül esnek, és a 17. cikkely szóhasználata alapján előfeltételei a joghatósági megállapodások érvényes megkötésének. Először a "meghatározott jogviszonyból származó" jogvita fogalmának elemzésére, majd a bíróságok megjelölésére vonatkozó szabályok ismertetésére kerül sor.
A 17. cikkely megköveteli, hogy a joghatósági megállapodást a felek olyan esetben köthetik ki, ha a jogvitájuk már fennálló, vagy jövendő meghatározott jogviszonyból ered. Ezzel a rendelkezéssel a gazdaságilag hátrányos helyzetben lévő jogkeresőket kívánja védeni az Egyezmény.[41] Azt kívánta a jogalkotó megakadályozni, hogy a gazdaságilag hátrányos helyzetben lévő fél esetleg egy egyszeri alkalommal megkötött joghatósági klauzulával általa előre nem látható jogvitákra nézve is rögzítse a joghatóságot. Véleményünk szerint azonban ez a rendelkezés nemcsak a hátrányos helyzetben lévő szerződő partnereket védi, hanem a kereskedelmi forgalom biztonságát, valamint a szerződéses forgalom megbízhatóságát is: senki nem hozható olyan helyzetbe, hogy jogvitájának az eldöntése végett olyan bíróság előtt kelljen pereskednie, amely az általános szabályok szerint nem járhatna el, és amelynek a kikötése esetleg egy, a jelenlegitől különböző jogviszony kapcsán és arra vonatkozóan történt. A joghatósági megállapodások szigorú szabályainak az igazi célja éppen annak az előre történő biztosítása és rögzítése, hogy a felek már előre tudják, vagy legalábbis meg tudják állapítani, hogy mely igényüket melyik bíróság előtt érvényesíthetik.[42]
A jogviszonynak a joghatósági megállapodás megkötésének időpontjában legalább a tárgyára és fajtájára nézve meghatározottnak vagy meghatározhatónak kell lennie. A konkrét jogviszonyt ekkor még nem kell megjelölni, elegendő, ha azt a felek a szerződéses kapcsolatuk folyamán pontosítják.
A 17. cikkelynek a legtöbb vitára okot adó rendelkezése az a kitétel, amely szerint a feleknek valamely szerződő állam bíróságát, vagy bíróságait kell megjelölniük a joghatóság kikötésére irányuló szerződésben. Ez a szabály több oldalról is értelmezhető, és az Európai Bíróság egységes joggyakorlatának hiányában az európai jogtudósok ezt eredményesen meg is tették.
A rendelkezés egész egyszerűen annyit akar mondani, hogy ahhoz, hogy a joghatósági megállapodás tartalmilag érvényes legyen, meg kell benne jelölni a kikötött bíróságot úgy, hogy egyértelműen meg lehessen belőle állapítani, hogy a felek melyik fórum előtt kívánnak pereskedni. Ez a megjelölt bíróság lehet egy konkrét bíróság, illetőleg lehetnek valamely állam bíróságai. Ezzel kapcsolatban szükségesnek mutatkozik a joghatóság és az illetékesség fogalmainak a rövid magyarázata. A Brüsszeli Egyezmény - a nemzetközi szerződések történetében - az első olyan megállapodás, amelyben a szerződő feleknek sikerült a joghatóságot közvetlenül rendezniük. Ezzel elérték azt, hogy a joghatóságra vonatkozó előírások úgy érvényesülnek mint az illetékességi szabályok, a magyar terminológiában használt joghatóság kifejezés egyes esetekben az illetékességet is jelenti. Az Egyezmény angol szövegében használt jurisdiction kifejezésnek, vagy a német változatban található Zustaendigkeit fogalomnak nem minden esetben a joghatóság a magyar megfelelője. Amint arra a Jenard jelentés is rámutat, az Egyezmény nemcsak a joghatóságra vonatkozik, hanem gyakran a (helyi) illetékességre is.[43] Így pl. az 5. cikk 1. pontjában foglalt szabály is egy különös illetékességi okot tartalmaz, ehhez hasonlóan a joghatósági kikötések esetében is a felek választhatnak, hogy valamely állam bíróságainak a joghatóságát, vagy egy meghatározott bíróság illetékességét állapítják-e meg.[44]
A jogirodalomban felvetett másik lényeges kérdés az, hogy vajon amikor az Egyezmény szövege kifejezetten megengedi, hogy a felek több bíróságot is megjelöljenek, ez azt jelenti-e, hogy valamely szerződő állam minden bíróságát, tehát a joghatóságot kell kikötniük, vagy megállapodhatnak ténylegesen több bíróság eljárási jogosultságában, de ezen bíróságoknak egyazon államban kell lenniük.[45] Megengedhető-e, hogy a felek egyszerre több bíróság eljárási jogosultságában megállapodjanak?
- 75/76 -
Abban egyetértenek a jogtudósok, hogy joghatósági megállapodás akkor tekinthető a 17. cikkely alapján érvényesnek, ha a felhívott bíróság a joghatósági klauzula alapján önmagát az eljárás lefolytatására jogosultnak tekinti, vagyis ha legkésőbb a keresetlevél benyújtásakor egyértelműen megállapítható, hogy melyik bíróságot kötötték ki a felek.[46] Ez az értelmezés a feleknek igen széles szerződési szabadságot enged.
Alternatív klauzulának nevezi a jogirodalom azokat a megoldásokat, amelyekben a megállapodást olyan módon rögzítik a felek, hogy a bíróság eljárási jogosultsága a mindenkori perbeli pozíciótól függ. Ezt a változatot abban az esetben alkalmazzák, ha a felek mindegyike abban az országban szeretne védekezni, amelyiknek lakosa vagy állampolgára, vagy a hivatalos nyelvét jobban beszéli, ezért akként rögzítik a joghatóságot, hogy mindegyiküket csak a lakóhelyének ( vagy más módon preferált) államában lehessen perelni.[47] Ha A perli B-t, akkor X bíróság jár el, ha B perli A-t akkor Y. Ez a megoldás a gyakorlatban annak ellenére széles körben alkalmazott, hogy az Egyezmény szűkítő értelmezését hangoztató jogirodalmi álláspontok folyamatos kritikájának kell ellenállnia. Érvényesnek és alkalmazhatónak ismerte azonban el az Európai Bíróság ezt az alternatívklauzulát a Meeth v. Glacetal döntésében, hangsúlyozva, hogy az ilyen típusú megállapodások egybevágnak az Egyezmény 2. cikkelyében megfogalmazott általános joghatósági szabállyal, és messzemenően figyelembe veszik a felek rendelkezési autonómiáját.[48] Ha a redukciós elmélet érveit elfogadnánk, a felek feltehetően két, tartalmilag azonos szerződést kötnének, mindegyikben más-más bíróság joghatóságát rögzítve, hogy szükség esetén bármelyik bíróság eljárási jogosultságát bizonyítani tudják. Miért ne lehetne ezt a két klauzulát egyetlen szerződésbe foglalni?
Bár az érvényesen megkötött joghatósági megállapodással a felek a kikötött bíróság kizárólagos illetékességét alapítják meg, a szerződéskötési szabadság elvéből kiindulva nem kizárt, hogy oly módon állapodnak meg a felek joghatóságban és illetékességben, hogy azzal párhuzamosan fennmaradjanak az egyezményekből folyó egyéb joghatóságok is.[49] Az izolált prorogáció-nak nevezett intézményt a magyar jogirodalom a párhuzamos joghatóság, illetőleg a versengő illetékesség elnevezéssel ismeri.
Ennek egy további változata a sántító joghatósági kikötés néven ismert intézmény, amely esetben a felek oly módon rögzítik akaratukat, hogy egyikükre nézve kizárólagos, míg a másikukra nézve izolált joghatóságot tartalmaz.[50] Az ilyen sántító-klauzulával létrehozott megállapodás hatása hasonlít a 17. cikk (4) bekezdésében szabályozott esethez. Annak a célja azonban kifejezetten az, hogy valamelyik félnek egyoldalú kedvezményt nyújtson arra az esetre, ha a joghatósági megállapodás egyebekben kizárólag a másik fél javát szolgálja.[51] Az Egyezménynek ez talán az egyik legvitatottabb szabálya. A főszabályként érvényesülő, mindkét félre kizárólagos illetékességet megállapító hatály ellenében ehelyütt egyik félre nézve kedvezményes, a válaszhatóságot megengedő joghatályt alapítja meg a joghatósági kikötés. Ez kétségtelenül nehezen illeszthető be a Brüsszeli Egyezmény egyébként kerek egészet alkotó, egyértelmű koncepciójába. Ezt a problémát az Európai Közösségek Bíróságának a nagyhatású Anterist v. Crédit Lyonnais ügyben sem sikerült megnyugtatóan magyarázni vagy megoldani.[52]
A Brüsszeli Egyezmény egyetlen komplex cikkelyben szabályozza a joghatósági megállapodások megengedhetőségének szabályait, az érvényességének előírásait, a joghatásainak meghatározását, valamint ugyanezen a helyen rögzíti, hogy milyen formai előírásoknak megfelelően lehet érvényesen azokat megkötni. A jogirodalom nem egységes annak a megítélésében, hogy a formaiságokra vonatkozó szabályokat az érvényességi vagy megengedhetőségi követelmények közé sorolja. Anélkül, hogy ennek a dogmatikai problémának a mélyebb elemzését jelen munka keretei között elvégeznénk, a formai követelményeket a többségi álláspontnak megfelelően önálló megengedhetőségi fogalomként tárgyaljuk.[53] A formai előírások a Brüsszeli Egyezmény legtöbbet módosított rendelkezései közé tartoznak. A 17. cikkely eredeti megfogalmazásában a joghatósági megállapodásokat írásban lehetett megkötni, vagy szóbeli szerződés esetén valamelyik félnek azt írásban meg kellett erősítenie. Az Egyezmény első kibővítésével összefüggésben annyiban könnyítettek a formai kötöttségeken, hogy a felek a nemzetközi kereskedelmi forgalomban olyan formában is kiköthessék az eljáró fórumot, amely megfelel az adott üzletágban bevett kereskedelmi szokásoknak, és a felek azt ismerték, illetőleg ismerniük kellett. Az EK harmadik bővítésével került sor a Brüsszeli Egyezmény 17. cikkelyének további modifikálására, tartalmilag ismét a formai előírásokat könnyítették a jogalkotók. Ebben a változatban egyértelműen megfogalmazódott, hogy elegendő, ha a felek olyan formában kötnek a joghatóságra vonatkozó megál-
- 76/77 -
lapodást, amely a szerződő felek közötti szokásoknak megfelel. Másfelől viszont a nemzetközi kereskedelemben ismert szokások esetében szigorítottak a megfogalmazáson annyiban, hogy, olyan szokásokra korlátozták a formai engedményt, amelyek adott üzletágban általánosan ismert és alkalmazott kereskedelmi szokás.[54]
A formai előírások célja az, hogy kikötött bíróság eljárási jogosultságára nézve a felek akarategyezősége bármikor megállapítható legyen. Ez nemcsak a felhívott bíróságra értendő, hanem a felekre nézve is egy magasabb szintű biztonságot jelent, ha a szerződésük tényleges tartalma bármikor bizonyosan megállapítható. Az Egyezmény megalkotóinak tehát azt a nehéz feladatot kellett megoldaniuk, hogy áthidalják a jogbiztonság igénye és a túlzott formalizmus közötti szakadékot.[55]
Mivel a fent említetteknek megfelelően a joghatósági megállapodásokra megszabott formaiságok elsődleges célja a felek akarategyezőségének a bizonyíthatósága, mivel a 17. cikkely "megállapodást" ír elő, szükség esetén a felhívott bíróságnak elsősorban azt kell vizsgálnia, hogy a felek között egyáltalán létrejött-e az akarategyezőség. Ennek körében pedig vita esetén azt kell bizonyítani, hogy az akarategyezőség tényleg létrejött és azt a felek kinyilvánították. A formai előírások betartása tehát a joghatósági megállapodások lényeges eleme, és érvényességi kelléke.[56]
A jogbiztonság megköveteli a 17. cikkely 1. bekezdésének második mondatába foglalt formai követelmények szoros értelmezését is. Ez két oldalról is szűk értelmezést jelent: egyrészt nem lehet a 17. cikkely alapján érvényesen megkötött joghatósági megállapodásokra nézve a Brüsszeli Egyezménynél szigorúbb formai előírásokat követelni a nemzeti jogokban, a másik oldalról nézve az Egyezmény formai szigorán nem lehet nemzeti szabályozással könnyíteni.
Az Egyezmény részes államai tehát a Brüsszeli Egyezményben szabályozott területeken - így a joghatósági megállapodásokra nézve is - lemondtak a szuverenitásuk gyakorlásáról, tehát nem állapíthatnak meg az Egyezmény rendelkezéseitől eltérő szabályokat. Ezt az elvet a joghatósági megállapodásokkal összefüggésben az ismert Elefanten Schuh ügyben mondta ki az Európai Bíróság.[57] Rögzítette, hogy a joghatósági kikötéssel eljárásra felhívott bíróság nem nyilváníthatja érvénytelennek a megállapodást abból az okból, hogy nem a nemzeti jog által megkövetelt hazai nyelven írták.[58] Az Egyezmény alkalmazási területén a nemzeti jogszabályokat nem lehet figyelembe venni, mert azok rendelkezéseit a Brüsszeli Egyezmény szabályai megelőzik.[59] A Segoura v. Bonakdarian ügyben ugyancsak az Európai Bíróság mondta ki azt a tételt is, hogy nem lehet olyan nemzeti szabályokat alkalmazni, amelyek alapján az egyik fél hallgatásából vélelmezni lehetne a szerződésbe való beleegyezését, vagyis a konszenzust.[60]
Az írásbeli szerződéskötés nemcsak a bizonyítás elősegítése miatt lényeges, hanem a tényleges akarategyezőség létrejöttének a megállapítását is megkönnyíti. Az európai polgári eljárásjogászok egyetértenek abban, hogy a 17. cikkelyben megkívánt írásbeli forma nem követeli meg, hogy a ugyanazt a dokumentumot mindkét fél aláírja, holott ezt a feltételt a legtöbb európai nemzeti jog megfogalmazza. A Brüsszeli Egyezmény azonban azért írja elő - egyéb lehetőségek mellett - az írásbeli formát, hogy a felek egyező akaratát igazolhassa általa.
Ebben az összefüggésben elegendő, ha a felek a saját akaratnyilatkozatát egymástól különálló okiratokon rögzíti, és egyértelműen megállapítható belőlük a közösen kikötni kívánt bíróság.[61] Ezt, a jogirodalomban már hosszú idő óta elfogadott tételt erősítette meg az Európai Bíróság 1984-ben a Tilly Russ ügyben hozott ítélete.[62]
Ha például egy írásbeli ajánlatot a másik fél szintén írásban, egészében elfogad, akkor ez már megfelel a 17. cikkely első bekezdésének második mondat a) pontjában foglalt írásbeli megállapodásnak.
Ugyancsak a formai előírások céljából - az akarategyezőség megállapíthatósága - következik az is, hogy nemcsak levélváltással, hanem bármilyen modern telekommunikációs eszközzel történő szerződéskötés megfelelhet az írásbeli formában kötött joghatósági megállapodás előírásának. Így a telexen, telefaxon, táviratban, vagy akár az interneten keresztül is létrejöhet írásban kötött joghatósági megállapodás, ha az akarategyezőséget szövegesen igazolni lehet vele.[63]
Mivel az Egyezmény 17. cikkelye nem követeli meg a felektől a kifejtett megállapodást - tehát az ügy is létrejöhet, hogy az egyik fél nem vitatja a másik fél ajánlatában megfogalmazott joghatósági klauzulát - azt általános szerződési feltételekben is ki lehet kötni. Ez a megoldás azonban sok problémát okozott a joggyakorlatban, mert nehéz a felek egyező akaratának a megállapítása. Az általános szerződési feltételekbe foglalt joghatásági megállapodásra is érvényes, hogy akkor tekinthető létrejöttnek, ha a főkérdés, azaz az akarategyezőség egyértelműen megállapítható. Az Európai Bíróság véleménye szerint nem tekinthető a formai előírásoknak megfelelően létrejöttnek a joghatósági megállapodás, ha az általános szerződési feltételekben neme utalnak egyértelműen és kifejezetten ara, hogy a hátoldalon apró betűvel nyomottan joghatósági kikötés található. Ebben az esetben ugyanis nem lehet kétséget kizáróan megállapítani, hogy
- 77/78 -
az általános szerződési feltételt aláíró fél ténylegesen beleegyezett-e a kikötésbe.[64] Kropholler szerint viszont érvényesnek kell tekinteni a normál betűvel az előlapra nyomtatott, de az aláírás alatt található joghatósági kikötést.[65]
A kereskedelmi viszonyoknak gyakran fontos tényezője a gyorsaság, így lényeges az is, hogy az adott szerződésekből ered jogvitáikra nézve a joghatóságban és illetékességben is racionálisan és gyorsan megállapodhatnak. Gyakran előfordul, hogy a felek a szerződéseinek főbb részeit csupán szóban rögzítik. Ezt a fejlődési irányt fel- és elismerve teszik lehetővé az egyezmények a joghatósági megállapodások szóbeli létrejöttét, ha azokat írásban megerősítik a felek. A szóbeli megállapodás érvényességének feltétele, hogy a felek mindegyikének világos és felismerhető legyen a megállapodás megkötésekor, hogy mire szól a kikötés. Nem szükséges a nyomatékos kijelentés, a joggyakorlat és a jogirodalom is megelégszik a hallgatólagos megállapodással[66]
Az érvényességhez természetesen az is szükséges, hogy valamelyik fél írásban is megerősítse a joghatósági megállapodást, mégpedig oly módon, hogy az tartalmában megegyezzen a szóban kikötöttekkel.[67] A jogirodalom ezt a formát ún. "fél írásbeliség"-nek nevezi. Vita esetén az ily módon létrejött szerződéseknél nemcsak az írásban történt megerősítést, hanem a szóbeli megállapodást is bizonyítani kell.
A szóbeli megállapodásról úgy vélekedik a többségi jogirodalom, hogy akkor lehet érvényesnek tekinteni, ha a felek a joghatóságról közös akarattal megállapodtak úgy, hogy az mindegyik félre nézve egyértelműen megállapítható.[68] Itt sem kötelező a kifejezett nyilatkozat, elegendő, ha hallgatóságosan jött létre az egyező akaratnyilvánítás. Elegendő, ha a felek csupán abban állapodnak meg, hogy joghatósági kikötést akarnak rögzíteni az általános szerződési feltételekben, és a szerződés tényleges megkötésekor oly módon fogalmazzák azt meg, hogy az azt aláíró fél részéről az általános gondosság mellett felismerhető legyen.[69]
Az Egyezmény szövegéből egyértelműen kitűnik, hogy a szóbeli megállapodás önmagában nem elegendő a joghatósági megállapodás érvényes létrejöttéhez, hanem azt legalább az egyik félnek írásban is meg kell erősítenie. Az írásbeli megerősítésnek a szóban megállapodottakkal mindenben meg kell egyeznie, ellenkező esetben csak egy újabb - ezúttal írásban megtett - szerződési ajánlatnak tekinthető, amely egy tartalmilag azzal teljesen egybecsengő írásbeli elfogadás esetén tekinthető csak létrejött klauzulának.[70] Az írásbeli megerősítés formájára és tartalmára az előző pontban említettek mutatis mutandis alkalmazandók. Történhet tehát bármilyen telekommunikációs eszközzel is, ha a tartalma szövegszerűen igazolható. A szóbeli megállapodás tartalmának a bizonyítása azt a felet terheli, amelyik írásban rögzítette és igazolta a szóbeli kikötést.[71] A jogirodalomban és a joggyakorlatban (Európai bíróság 19.6. 1984, Rs. 71/83) is elfogadott nézet azonban vitatható, hiszen minden más esetben a bíróságot eljárásra felhívó félnek kell az eljárási jogosultságot megállapító okokat bizonyítani, és - a legtöbb nemzeti jogrendben - már a keresetlevélben előterjeszteni.
A 17. cikkely első bekezdésének második mondata a) pontjának második fordulata alól (a joghatósági megállapodásoknak szóbeli formában írásbeli megerősítéssel megkötött formája) az Európai Bíróság a Serouga v. Bonakdarian döntésében egy kivételt állapított meg.[72] Amennyiben a felek egymás között hosszabb idő óta fennálló kereskedelmi kapcsolatuk keretén belül kötnek szóbeli szerződést olyan módon, hogy az általános szerződési feltételek kereteit rögzítik - ebben joghatósági klauzulát is - , akkor az ilyen megállapodásra nézve nem kötelező az írásbeli megerősítés. Indokolásában azt hozta fel az Európai Bíróság, hogy a szerződések jóhiszemű teljesítésének elve feltételezi, hogy a felek az egymás közötti, hosszú idő óta fennálló szerződéses kapcsolatukban ún. kereskedelmi szokásokat alakítottak ki, amelyek a kölcsönös bizalom alapján kell, hogy álljanak és azokat folyamatosan figyelembe kell venni.
Ezt a fordulatot a Brüsszeli Egyezmény 1989-ben vette át a Luganói Egyezményből. Ennek értelmében a felek között huzamos ideje fennálló szerződéses kapcsolatokban a joghatósági megállapodás olymódon is létre jöhet, ahogy a felek között kialakult szokásoknak az megfelel. Ebben a körben minden olyan forma alkalmazásra kerülhet, amely a felek hosszú ideje fennálló szerződéses kapcsolata során köztük kialakulhat. Annak megállapításánál, hogy mi minősülhet e pont alá tartozó joghatósági megállapodásnak, az a kiindulási pont, hogy a feleknek egyértelműen meg kell állapodniuk a klauzulában és annak tartalmában. Ezt általában akkor tartják megállapíthatónak, ha a fél a szóbeli szerződéskötéskor, illetőleg a szerződést megelőző tárgyalások során a normális gondossággal felismerhette, illetőleg tudomást szerezhetett a megállapodásról.[73] A tényle-
- 78/79 -
ges megállapodást pedig e tekintetben egy fikcióval erősíti meg a jogirodalom, miszerint a félről feltételezik, hogy tudnia kellett a megállapodásról (Fiction des Kennenmüssen).[74] A joggyakorlat nem egységes annak megítélésében, hogy mikor tekintsen fennállónak egy hosszabb ideje működő üzleti kapcsolatot. E feltétel fennforgását közelebbi indokok nélkül szokták meglévőnek, vagy fenn nem állónak tekinteni.[75]
Az Európai Bíróságnak a félírásbeliséggel kapcsolatban a Serouga-ügyben hozott határozatát a jogirodalom erősen kritizálta. Különösen vitatott az a megoldás, hogy amennyiben a szóban kötött megállapodást nem sikerül bizonyítani, az érvényes joghatósági kikötés csak akkor állapítható meg, ha az írásbeli megerősítést a másik fél újra, ugyancsak írásban elfogadja. A jogtudósok véleménye szerint az a megkötöttség elnehezíti a kereskedelmi forgalom kölcsönös bizalmon alapuló működését és indokolatlanul lelassítja a szerződéses forgalmat.[76]
A jogirodalom kritikájának hatására az Egyezményt 1978-ban módosították, majd a 17. cikkely 1. bekezdés második mondatának c) pontja jelenlegi megfogalmazása 1989-ben került a végleges szövegbe. Ennek értelmében a joghatósági megállapodás abban az esetben is érvényesen létrejön, ha a nemzetközi kereskedelemben olyan formában kötik meg, amely megfelel az olyan kereskedelmi szokásnak, amelyet a felek ismertek, vagy ismerniük kellett és amelyet az ilyen természetű szerződést kötő felek a szóban forgó üzletágban általánosan ismernek, és rendszeresen figyelembe vesznek.
Ez a rendelkezés szintén a Luganói Egyezményből került a Brüsszeli Egyezmény szövegébe. Az eredeti változatban a Brüsszeli Egyezmény megalkotói nem akarták a számukra túl szigorúnak tűnő megfogalmazást átvenni, hanem egy könnyítettebb formát fogalmaztak meg. Indokolták ezt azzal is, hogy egy, a Luganói Egyezményhez hasonló, szigorú szövegezés ellentétben állna az Európai Bíróság addigi ítélkezési gyakorlatával is. Csak az 1989-es modifikáláskor vették át véglegesen a Luganói Egyezmény szövegváltozatát. Érdekes megjegyezni, hogy a Luganoi Egyezmény megalkotói viszont a saját szövegváltozatukat találták eredetileg túl "elnagyoltnak", amely fogalmazás jogbizonytalansághoz vezethet.[77]
A legtöbb problémát ennek a fordulatnak az értelmezése jelenti a jogalkotó és a bíróságok számára, hiszen nem határozza meg közelebbről sem a kereskedelmi szokás fogalmát, sem azt, hogy annak melyik államban kell érvényesülnie. Leegyszerűsíti viszont az értelmezést az a rendelkezés, amely rögzíti, hogy olyan kereskedelmi szokásról van szó, amelyet a felek ismernek, vagy ismerniük kell.[78] A jogirodalomra és az Európai Bíróságra hárult a fenti kitételek értelmezésének feladata.
Csak akkor lehet a 17. cikkely jelen kitételét alkalmazni, ha azt nemzetközi kereskedelemben kötött szerződésben fogalmazták meg. Abban egyetért a jogirodalom, hogy azon túl, hogy nemzetközinek, tehát határokon túlnyúlónak kell lennie a szerződéses kapcsolatnak, és abban is egységesnek tekintendő az álláspontjuk, hogy nem kell meghatározni, hogy a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatban kialakult kereskedelmi szokásnak mely államokban kell érvényesülniük.[79] Az egyetlen korlátot az a szabály adja, hogy a fenti szokásnak olyannak kell lennie, amelyet a felek ismernek vagy ismerniük kell. Egy hallgatólagos megállapodás tehát csak akkor tekinthető beleegyezésnek és a megállapodás elfogadásának, ha a fél tudta, vagy legalábbis számolnia kellett azzal, hogy magatartását akaratnyilatkozatként fogja a szerződéses partnere értékelni és azzal érvényes joghatósági megállapodást fognak kikötni. Mivel a hallgatás több európai állam kereskedelmi gyakorlatában is beleegyezésnek tekintendő, az Egyezmény e fordulatának viszonylag széles körű gyakorlata van.[80]
Ugyancsak elméleti magyarázatot igényelt a kereskedelmi forgalom fogalma, hiszen csak olyan szokások jöhetnek itt szóba, amelyek a kereskedelmi forgalomban figyelembe vesznek. A jogirodalom többnyire visszanyúlik a nemzeti jogokhoz, amelyek azonban eltérő definíciókat adnak e fogalomra. Általánosan az fogadható el kereskedelmi szokásnak, amelyet a felek meghatározott hosszabb idő óta ténylegesen gyakorolnak.[81] Ez azonban vitatható megoldás, hiszen Brüsszeli Egyezmény hatálya alá tartozó esetekben e nemzeti szabályok még akkor sem alkalmazhatók, ha kogens rendelkezésekről van szó.
A nemzetközi kereskedelem fogalmának értelmezését végezte el az Európai Bíróság a Mainschifffahrts-Genossenschaft Eg (MSG) ügyben.[82] Annak ellenére, hogy a jogirodalomban éles kritikát váltott ki a döntés, igen lényeges útmutatást jelent a 17. cikkely további értelmezéséhez.
Az Európai Bíróságnak először azt kellett eldöntenie, hogy akkor is megállapítható-e az akarategyezőség, ha a felek egyike nem reagál a másik fél által ajánlott joghatósági megállapodásra. Az adott esetben ez olyan körülmények között történt, hogy a fél ellentmondás nélkül kifizette az ismételten elküldött számlát, amelyen apró betűvel előnyomott utalás szerepelt a joghatóságra. Az Európai Bíróság értelmezése szerint az Egyezmény 1. és 2. módosításával bevezetett formai könnyítések ahhoz vezetnek, hogy e kikötések érvényes létrejöttéhez az akarategyezőség írásbeli megje-
- 79/80 -
lenése már nem szükséges. A joghatósági kikötések esetében a felek akarategyezősége inkább vélelmezett, ha az adott üzleti üzletágban a nemzetközi kereskedelemben az szokás, és ez általánosan ismert, illetőleg a feleknek azt ismerniük kell.[83]
A konkrét ügyben kimondta a Bíróság, hogy egy olyan szerződés, amelyet két különböző állambeli cég köt olyan üzletágban mint a rajnai hajózás, megállapítható, hogy nemzetközi kereskedelem körében jött létre.[84]
A következőkben arra kellett választ adnia, hogy vajon fennállnak-e kereskedelmi szokások a nemzetközi kereskedelem azon üzletágában, amelyben a felek tevékenykednek. Kimondta, hogy a szokások fennállásának megállapításához nem a nemzetei jogok rendelkezéseit kell figyelembe venni, de még a nemzetközi egyezmények, vagy a nemzetközi jog szabályait sem, hanem azt a kereskedelmi csoportot, üzletágat, amelyben a felek tevékenykednek. Elvi szinten mondta ki hogy e körben akkor áll fenn kereskedelmi szokás, ha "az ott tevékenykedő személyek egy meghatározott típusú szerződés megkötésekor rendszeresen és általánosan egy meghatározott magatartást tanúsítanak"[85]. Jelen jogesetben kereskedelmi szokásként megállapítható volt, hogy szerződés hallgatólagos beleegyezéssel is érvényesen létrejöhet.
A következő lényeges kérdés annak az eldöntése volt, hogy vajon mikor állapítható meg, hogy a felek az adott szokást ismerték, vagy ismerniük kellett. Az Európai Bíróság értelmezése szerint ez különösen akkor állapítható meg, illetőleg feltételezhető, ha a felek azt egymás között, vagy ugyanebből az üzletágból más partnerekkel fennálló üzleti kapcsolatban korábban már alkalmazták, vagy ha ez a szokás általánosan és rendesen az ilyen típusú szerződéseknél az adott üzleti körben alkalmazott, és a megfelelő gondossággal felismerhető.
Az ítélettel szembeni kritikák legélesebben az MSG-ítéletben foglalt túlzottan általánosító megfogalmazásokat támadták. A 17. cikkelynek ez a rendelkezése eredetileg egy kivételes lehetőséget engedett a szigorú formalitások rendelkezései alól, az MSG-döntés azonban igen tág alkalmazási teret enged. A Bíróság hangsúlyozta ugyan, hogy az alapul fekvő szerződésnek a nemzetközi kereskedelmi forgalomban kötöttnek kell lennie, az itt felsorolt elemei és ismérvei azonban meglehetősen megfoghatatlanok és a határokon túlnyúló szerződések többségére megállapíthatók.[86]
Az érvényesen létrejött joghatósági megállapodás a 17. cikkely első bekezdésének egyértelmű szóhasználatából következően a kikötött bíróság vagy bíróságok kizárólagos eljárási jogosultságát alapítja meg.[87] Ezzel kizárják az Egyezmény más joghatósági és illetékességi szabályait, de nem ronthatják le a kizárólagos joghatóságra vonatkozó 12., 15. és 16. cikkelyek rendelkezéseit. Ez a megoldás lehetővé teszi a felek részére, hogy a szerződéskötés pillanatától kezdődően egy viszonylagos biztonságuk legyen a szerződésből eredő jogvitáikra vonatkozó joghatóságra nézve.
Mint azt a Benincasa-döntésben az Európai Bíróság hangsúlyozta, a bíróság kizárólagos eljárási jogosultsága a 17. cikkely első bekezdésében foglaltaknak megfelelően akkor is fennáll, ha a keresetben az egyik fél az egész szerződés érvénytelenségének a megállapítását kéri, amelybe a joghatósági kikötés belefoglalták.[88] Ha a felek a 17. cikkelybe foglalt szigorú formai előírások szerint joghatósági megállapodást kötöttek, akkor feltétlenül azt kívánja a felek és a jogbiztonság érdeke, hogy e kikötés érvényessége ne az azt magában foglaló szerződés sorsától függjön. A joghatósági megállapodás megkötésével azt akarják elérni a felek, hogy bizonyosságot nyerjenek az eljáró fórumra vonatkozóan. A bíróságnak pedig az az érdeke, hogy az eljárási jogosultsága felől a Brüsszeli Egyezmény rendelkezései alapján határozhasson. Amennyiben azonban a joghatósági megállapodás léte az alapszerződés érvényességétől függ, akkor a bíróság kénytelen lenne a saját nemzetközi kollíziós joga alapján ezt a kérdést vizsgálni. Ezzel bármelyik fél elérhetné, hogy megakadályozza a joghatósági megállapodás joghatásainak a beállását pusztán egy feltételezéssel, amely szerint az egész szerződés érvénytelen volna.[89] Ráadásul a szerződés természetesen az irányadó kollíziós magánjog alapján nyilvánítható érvénytelennek, vagy létre sem jöttnek, míg a joghatósági megállapodás egy eljárásjogi jellegű szerződés.[90]
Elfogadott jogirodalmi álláspont azonban az is, hogy a felek szerződési szabadságának elvéből következően az sem zárható ki, hogy oly módon is kiköthessék a joghatóságot vagy illetékességet, hogy mellette fennmaradjanak az Egyezményből folyó egyéb joghatóságok, illetékességek is.[91] Ebben az esetben azonban a feleknek az erre irányuló akaratukat kifejezetten is a szerződésbe kell foglalniuk.
A joghatósági megállapodások bizonytalansági tényezője kizárólag az a kérdés, hogy a kikötött bíróság vajon elfogadja-e a prorogációt. Ennek a megítélésére a jogvita felmerülésekor kerül sor. Ha egy fél a joghatósági megállapodás ellenére a derogált bíróság-
- 80/81 -
nál indítja meg az eljárást, akkor e bíróságnak először a joghatósági kikötés érvényességét kell megvizsgálnia. Amennyiben megállapítja annak érvényes létrejöttét, akkor a 20. cikkelyben foglaltaknak megfelelően hivatalból ki kell mondania az eljárási jogosultságának a hiányát. Amennyiben a kikötött bíróság előtt indítja meg a felperes az eljárást, akkor pedig minden más bíróságra vonatkozóan beáll a 21. cikkelyben megfogalmazott perfüggőség, amely szintén hivatalból köti őket. Ha tehát a perfüggőség beállta után egy derogált bíróság előtt próbálna valamelyik fél eljárást indítani, akkor a később felhívott bíróságnak a joghatósági megállapodás érvényességének a vizsgálata nélkül el kell utasítania a keresetet, illetőleg, ha már az eljárás közben derül fény a perfüggőségre, akkor meg kell szüntetnie a pert.[92]
A 17. cikkely joghatása alapvetően a kikötött bíróság kizárólagos eljárási jogosultsága, a (4) bekezdés azonban lehetőséget teremt arra, hogy bizonyos feltételek fennállása esetén a fél bármely, az Egyezmény alapján eljárásra jogosult bíróság előtt pereskedjék. A szó szerinti szöveg alapján: amennyiben a bírósági joghatósági megállapodás csak az egyik fél javát szolgálja, úgy a másik félnek megmarad a joga arra, hogy bármely más - ezen Egyezmény alapján joghatósággal bíró - bírósághoz forduljon. A kedvezményezett fél tehát eltérhet a közösen kikötött joghatóságtól és egy másik, egyébként a megállapodással derogált bíróság előtt pereskedhet.[93] Ezen jogszabályhely alkalmazására kizárólag akkor kerülhet sor, ha a felek a szerződésben kifejezetten kedvezményezni kívánták valamelyiküket. Különösen vitatható az a vélelem, amelyet a Saarbrückeni Tartományi Főtörvényszék állított fel egy ítéletében.[94] Ennek értelmében a 17. cikkely (4) bekezdésében megfogalmazott kedvezményezettség már akkor megállapítható lenne, ha a joghatósági megállapodás objektíve kedvezőbb valamelyik félre nézve (a konkrét ügyben az egyik fél lakóhelyét jelölték meg eljárásra jogosultnak).[95]
Ebben a megoldásban tehát a joghatósági kikötés csak az egyik félre nézve állapítja meg egy meghatározott bíróság eljárási jogosultságát, a másik félre nézve csak egy további joghatósági, ill. illetékességi okot teremt a már meglévők mellé. Ez feltétlenül a felek egyenlő elbánásának az elvébe ütközik és éppen a gazdaságilag kedvezőbb helyzetben lévő, erősebb félnek teszi lehetővé, hogy számára még előnyösebb feltételekkel kössön joghatósági megállapodást. Ez a lehetőség - és így a 17. cikkely (4) bekezdése is - nehezen illeszthető bele az Egyezmény céljai közé és a joghatósági koncepciójába.[96] Az Európai Bíróság az Anterist döntésében szintén nem tudta a fenti kérdést megnyugtatóan megoldani.[97] ■
JEGYZETEK
[1] Kaufmann-Kohler, G.: La cause d'élection de foe dans les contracts internationaux. Diss. basel/Frankfurt am Main, 1980. S.15. és köv.; Geimer: Ungeschriebene Anwendungsvoraussetzungen des EuGVÜ. NJW 1991. S. 31.; Killias, L.: Gerichtsstandsvereinbarungen nach dem LuganoÜbereinkommen. Diss. 1993. S. 9. és köv.
[2] BGH 15.4.1970., NJW 1971:324; BGH 30.5.1983, NJW 1983:2772; BGH 20.1. 1986, NJW 1986:1438; Geimer: IZPR Rn 1677.
[3] Ismerteti Basedow: Rechtswahl und Gerichtsstandsvereinbarungen nach neuem Recht. Hamburg, 1987. S. 5., Rauscher: Gerichtsstandbeeinflussende AGB im Geltungsbereich des EuGVÜ. ZZP 1991:275.
[4] Kropholler:Kommentar S. 184-187.; Geimer-Schütze: Europaeisches Zivilverfahrensrecht. München 1997. Rn. 1675.; Schütze: Deutsches Internationales Zivilprozessrecht. Berlin/New York 1985. S. 45.; Prinzig: Internationale Gerichtsstandsvereinbarungen nach § 38 ZPO. IPRax, 1990:83.
[5] Rs. C-269/95 (1997. július 7-i döntés)
[6] Samtleben, J.: Forum fixing. RabelsZ 1982:716; Juenger: Kampf uns Forum. RabelsZ 1971:284; Kohler, C. : Pathologisches im EuGVÜ: Hinkende Gerichtsstandsvereinbarungen nach Art. 17 Abs.3 IPRax 1986:340.
[7] Jayme/Kohler: Europaeisches Kollisionsrecht 1997 -Vergemeinschaftung durch "Saeulenwechsel": IPRax 1997:395.
[8] Kropholler,J: Europaeisches Zivilprozessrecht. 5. Aufl. a 17. cikkelyhez, Rn.56.; Wiczorek/Schütze: Zivilprozessordnung und Nebengesetze. Grosskommentar Teilband 1, a EuGVÜ-höz, Rn. 30; Kohler, C.: gerichsstandsklauseln in fremdsprachigen AGB: Das Clair-obscur des Art. 17. EuGVÜ. IPRax 1991:299.
[9] Jenard Szakvéleménye a 17. cikkelyhez.
[10] Roth, G. H.: Internationalrechtliche Probleme bei Prorogation und Derogation. ZZP 1980:156.; Kropholler, J.: Europaeisches Zivilprozessrecht 5. Aufl. 1996. a 17. cikkelyhez, Rn. 21.; Schlosser Szakvéleménye, Nr. 179.; Kohler, C.: Internationale Gerichsstandsvereinbarungen: Liberalitaet und Rigorismus im EuGVÜ, IPRax 1983:265.
[11] Jayme/Kohler: Europaeisches Kollisionsrecht 1997 - Vergemeinschaftung durch "Saeulenwechsel"? IPRax 1997-395; Dietze/Schnichels: Die aktuelle Rechtsprechung des EuGH zum EuGVÜ. EuZW 1998:485.
[12] Schack az Internationales Zivilverfahrensrecht című tankönyvében egyenesen "indokolatlanul komplikált"-nak nevezte a Brüsszeli Egyezmény joghatósági szabályait. (München, 1991. Rn. 468)
[13] Samtleben, J.: Forum fixing. RabelsZ 1982:716. Juenger: Kampf ums Forum. RabelsZ. 1971:284.
[14] Samtleben, J.: Forum fixing. RabelsZ 1982: 716.
[15] Az alkalmazandó jog alatt lex fori elv alapján az eljárásjogot, illetőleg az adott állam nemzetközi magánjogát is értjük.
[16] Kohler, C.: Pathologisches im EuGVÜ: Hinkende Gerichtsstandsvereinbarungen nach Art. 17. Abs.3 IPRax 1986:340. és köv. ; Jakobs, A.: Vorprozessuale Vereinbarungen über die deutsche internationale Zustaendigkeit. Diss. Mannheim, 1974. S. 1 és köv.
[17] Samtleben, J.: Forum fixing. RabelsZ 1982:717.
[18] Nem terjed ki a vizsgálatunk azokra a jogintézményekre, amelyeket a Brüsszeli Egyezmény nem érint, valamint az egyes elemzett jogintézmények esetében is kizárólag az Egyezményben szabályozott esetekre vonatkoznak a megállapításaink.
[19] Részletesen lásd: Kropholler, J.: Kommentar. Art. 18-hoz Rn. 3, valamint 7-9.
[20] Erről döntött az EuGH 7.3.1987, Rs. 48/84, Slg. 1985:797 (Spitzley v. Sommer) ügyben. Jogirodalomban lásd: Killias, L.: Gerichtsstandsvereinbarungen... Zürich, 1993. S. 15.
[21] Spellenberg, U.: Der gerichtsstand des Erfüllungsortes im europaeischen Gerichtsstands und Vollstreckungsübereinkommen. ZZP 1978:38-63; Schack, H.: Internationales Zivilverfahrensrecht. München, 1991. Rn. 276 és köv.
- 81/82 -
[22] EuGH 17.1.1980, Rs. 56/79, Slg. 1980:97 (Zelger v. Salinitri) NJW 1985:561.
[23] Rauscher, T.: Gerichtsstandbeeinflussende AGB im geltungsbereich des EuGVÜ ZZP 1991:307.
[24] Münzberg, R.: Prorogationen und Schiedsvereinbarungen im internationalen Zivilverfahren. in. : Zeitgenössische Fragen des internationalen Zivilverfahrensrecht. Tübingen/Basel 1972. S. 177-197.
[25] New York-i Egyezmény a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról. 1958. június 10.; Washingtoni Konvenció az államok természetes és jogi személyei közötti beruházási viták rendezéséről. 1965. március 18.
[26] Nem egységes a jogirodalom annak a megítélésében, hogy mit tekint a személyi és mit a tárgyi hatály alá tartozó kérdésnek, ezért a jelen munka felosztásától eltérő tagolást is találhatunk egyes szakirodalmakban.
[27] A "lakóhely" fogalmának értelmezéséhez lásd: Schlosser Jelentés No. 73.
[28] A legalaposabb elemzést adja Kropholler, J.: Problematische Schranken der europaeischen Zustaendigkeitsordnung gegenüber Drittstaaten. in.: FS Ferid (Hrgs. Heldrich, A./Sonnenberg, H. J.) Frankfurt am Main, 1988. S. 239 és köv., valamint Benecke, L.: Die teleologische Reduktion des raeumlich- persönlichen Anwendungsbereich von Art. 2. ff. und Art. 17. EuGVÜ. Diss. Bielefeld, 1993.
[29] E munka keretei nem teszik lehetővé a perképesség intézményének részletes ismertetését, de fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy egyes európai jogrendszerek ismerik az aktív és passzív perképesség különbségét, valamint a kereskedelmi tevékenységet élethivatásszerűen űző, és a nem kereskedő személyek közötti különböztetést, amelyet a Brüsszeli Egyezmény például nem ismer. A német nemzeti szabályozásról bővebben: Weiczorek, B./Schütze, R.: Zivilprozessordnung und Nebengesetze. Grosskommentar. 3. Aufl. Berlin, New York 1994. Bnd.1, Teilband 1.
[30] Benecke, L.: Die teleologische Reduktion des Raeumlichpersönlichen Anwendungsbereichs von Art. 2 ff. und Art. 17 EuGVÜ. Diss. Bielefeld, 1993.
[31] A példát Killias hozza a Gerichtsstandsvereinbarungen nach dem Lugano- Übereinkommen című disszertációjában. Zürich, 1993. S. 51.
[32] A példát Kohler említi Internationali Gerichtsstandsvereinbarungen: Liberalitaet und Rigorismus im EuGVÜ IPRax 1983:265. és köv. oldalak.
[33] Geimer, R.: Ungeschriebene Anwendungsvoraussetzungen des EuGVÜ: Müssen Berührungspunkte zu mehreren Vertragsstaaten bestehen? IPRax 1991:31. és köv. oldalak.
[34] Kohler, C.: Internationale Gerichtsstandsvereinbarungen: Liberalitaet und Rigorismus im EuGVÜ. IPRax 1983:266.
[35] Basedow, J.: Das Forum non conveniens der Reeder im EuGVÜ. IPRax 1985:133; Jayme, E.: Das EuGVÜ und Drittlaender - das Beispiel Österreich in: Europarecht, internationales Privatrecht, Rechtsvergleichung. Wien, 1988. S. 97 és köv.
[36] A Brüsszeli Egyezmény telelógiai értelmezésének egy igen leszűkítő elemzését adja Benecke, L.: Die teleologische Reduktion des raeimlich- persönlicher Anwendungsbereich von Art 2 ff. und Art. 17 EuGVÜ. Diss. Bielefeld, 1993.
[37] Samtleben, J.: Internationale Gerichtsstandsvereinbarungen nach dem EWG-Übereinkommen und nach der Gerichtsstandsnovelle. NJW, 1974:1594. Az Európai Bíróság értelmezését a Brüszeli Egyezmény céljairól Lásd: EUGH 22.11. 1978. Rs.33/78 Slg. 1978:2183 (Nr.4.) - Somafer v. Fernglas.
[38] A példát Killias hozza Die Gerichtsstandsvereinbarungen nach dem Lugano. Übereinkommen című disszertációjban. Basel, 1993. S. 55.
[39] Kritikát lásd még: Samtleben, J.: Europaeisches Gerichtsstandsvereinbarungen und Drittstaaten - viel Laerm um nichts? RabelsZ 1995: 670. és köv.
[40] Kropholler, J.: Problematische Schranken der europaeischen Zustaendigkeitsordnung gegenüber Dritstaaten. in. FS Ferid ( Hrsg.: Heldrich/Sonnenberg) Frankfurt am Main, 1988. S. 239; Geimer, R.: Ungeschriebene Anwendungsgrenzen des EuGVÜ: Müssen Berührungspunkte zu mehreren Vertragsstaaten bestehen? IPRax 1991:31. és köv.
[41] Ezt Kropholler rögzíti a Kommentar-ban. zu Art. 17. Rn 52., De ezzel összecsengő értlemzést olvashatunk az Európai Bíróság döntésében is: EuGH 10.3.1992, Rs. 214/89 (Powell Duffrynv. Petereit) EuZW 1992:254.
[42] Geimer, R./Schütze, R.A.:Internationale Urteilsanerkenung. Bnd. I, Teilband 1. München, 1983. § 96 XVII 1.
[43] Jenard: Bericht zum EuGVÜ BTDrucks VI Nr. 1973, Art. 5-6.
[44] A Brüsszeli Egyezmény angol szövege általában a jurisdiction kifejezést használja, a Praeambulumban viszont az international jurisdiction szerepel. Az Egyezmény német változatában használt Zustaendigkeit általában az illetékességet jelenti, a joghatóságra az internationale kifejezés, a magyar illetékesség fogalomra pedig az örtliche jelző utal egyértelműen.
[45] Schnyder, A.K.: "Der Kampf ums Forum" Reziproke Prorogation und Flip-Flop Klauseln. RabelsZ. 1983:340. és köv.; Kropholler, J.: Kommentar zu Art 17. Rn. 54. és köv.; Killias, L.: Gerichtsstandsvereinbarungen nach dem LuganoÜbereinkommen. Diss. Zürich, 1993. S. 108.
[46] Wieczorek/Schütze: ZPO und Nebengesetze. Grosskommentar. 3. aufl. Berlin-New York, 1994. EuGVÜ zu Art 17. Rn 63.
[47] Jayme, E.: Das europaeische Gerichtsstands-und Vollstreckungsübereinkommen und die Drittlaender -das Beispiel Österreich. in: Europarecht, internationales Privatrecht, Rechtsvergleichung. Wien, 1988. S. 118.
[48] EuGH 9. 11. 1978, Rs. 23/78, Slg. 1978:2133 (Meeth v Glacetal); Kropholler, J.: Kommentar. zu Art. 17. Rn. 56.
[49] Kohler: Pathologisches im EuGVÜ: Hinkende Gerichtsstandsvereinbahrungen. IPRax, 1986:340. o., Spellenberg: Die Vereinbarung des Erfüllungsortes IPRax, 1981:76. o.
[50] Kohler, C.: Pathologisches im EuGVÜ - Hinkende gerichtsstandsvereinbarungen nach Art. 17. Abs 3. IPRax, 1986. S. 340.
[51] Kropholler: i.m. 223. o.
[52] EuGH 24.6.1986., 22/85, Slg. 1986:1962.
[53] Wieczorek/Schütze: Zivilprozessordnung und Nebengesetze. Grosskommentar. 1. Teilband, 3. Aufl. Berlin-New York, 1994. zu EuGVÜ 1989 Rn. 30. ; Jenard jelentés a 17. cikkelyhez; Kropholler, J.: Kommentar. zu Art. 17. Rn.25.
[54] Kropholler, J.:Kommentar. zu Art. 17. Rn 25.
[55] Kohler, C.: Gerichtsstandsklauseln in fremdsprachigen AGB: Das Clalir-obscur des Art. 17. EuGVÜ. IPRax 1991:299.
[56] Killias, L.: Die Gerichtsstandsvereinbarungen nach dem Lugano Übereinkommen. Diss. Zürich, 1993. S. 146.
[57] EuGH 24.6.1981, Rs. 150/80, Slg. 1981:1688 (Elefanten Schuh v. Jacqmain)
[58] Elemzi Killias, L.: Gerichtsstandsvereinbarungen nach dem Lugano-Übereinkommen. Diss. Zürich, S. 149.
[59] A Brüsszeli Egyezmény más egyezményekhez, illetőleg más jogforrásokhoz való viszonyáról részletes elemzést ad többek között: KrophollerJ.: Komenntar. Einl. Rn. 11-12.; Samtleben, J.: Internationale Gerichtsstandsvereinbarungen nach EWG- Übereinkommen und nach der Gerichtsstandsnovelle. NJW. 1982:1951.
[60] EuGH Rs. 25/76, Slg. 1876:1851 (Segoura v Bonakdarian).
[61] Kohler, C.: Internationale Gerichtsstandsvereinbarungen: Liberalitaet und Rigorismusim EuGVÜ. IPRax, 1983:265.
[62] EuGH 19.6.1984, Rs. 71/83, Slg. 1984:3423 ( Tilly Russ v. Nova)
- 82/83 -
[63] A fenti példákat Killias hozza: Die Gerichtsstandsvereinbarungen nech dem Lugano- Übereeinkommen. Diss. Zürich, 1993. S. 158.
[64] EuGH 14.12.1976, Rs. 24/76, Slg. 1976?1831 ff. (Estasis Salotti v. Rewa)
[65] Kropholler, J.: Kommentar. zu Art. 17. Rn. 30.
[66] Jayme-Kohler: Das internationale Privat- und Verfahrensrecht der EG nach Maastricht. IPRax 1992:346. o., Samtleben: i.m. 1592.
[67] Samtleben: Art. 17. EuGVÜ und keine Ende. IPRax 1985:216. o., EUBIR 19.6.1984., Rs. 71/83 -RIW 1984:909. o. Kropholler: i.m. 201-202.
[68] Samtleben, J.: Internationale Gerichtsstandsvereinbarungen nach EWG und nach der Gerichtsstandsnovelle. NJW 1974:1592.
[69] Az általános szerződési feltételekben megfogalmazott joghatósági klauzulák témakörét részletesen tárgyalja Grunsky, W.: EWG_Übereinkommen über die gerichtliche Zustaendigkeit und die Vollstreckung gerichtlicher Entscheidungen in Zivil- und Handelssachen im deutsch-itaienischen Rechtsverkehr. RIW 1977:6. A példát elemzi: Kropholler, J.: Kommentar. zu Art 17. Rn. 32.
[70] Kropholller, J.: Kommentar. zu 17. Art. Rn. 34.
[71] Samtleben, J.: Art 17. EuGVÜ und kein Ende. IPRax 1985:215; Kropholler, J.: Komenntar. zu Art. 17. Rn. 37.
[72] EuGH 14.12.1976, Rs. 25/76, Slg. 1976:1861 ( Serouga v. Bonakdarian)
[73] Jenard-Möller Bericht. 1990. 170. o., Killias: i.m.,
[74] Kohler, C.: Gerichtsstandsklauseln in fremdschprachigen AGB: Das Clair Obscur des Art. 17. EuGVÜ. IPRax 1991:299. o.
[75] A német joggyakorlatból: OLG Köln NJW 1988:2182.
[76] Kropholler, J./Pfeiffer, A.: Das neue europaeische Resch der Zustaendigkeitsvereinbarung. in. Beitraege zum internationalen Verfahrensrecht und zur Schiedsgerichtsbarkeit (FS Nagel) Münster, 1987. S. 157. és köv.
[77] Jenard jelentés a 17. cikkelyhez Nr. 57.: "...felt that this provision was too vague and might create legal uncertainity"
[78] Schlechtsriem,: Einheitliches UN Kaufrechtsübereinkommen. Tübingen, 1981. 27. o.
[79] Killias, L.: Die gerichtsstandsvereinbarungen nach dem Lugano-Übereinkommen. Diss. Zürich, 1993. S. 183.
[80] Killias kutatásai szerint biztosan alkalmazandó ez a szabály Németországban, Svájcbansvédországban és a többi skandináv államokban. Die Gerichtsstandsvereinbarungen nach dem Lugano-Übereinkommen. Diss. Zürich, 1993. S. 189.
[81] Schlechtriem, P.: Einheitliches UN Kaufrechtsübereinkommen. Tübingen, 1981. S. 27. és köv.; Wieczoreek/Schütze: Grosskommentar. zu EuGVÜ Rn. 50.
[82] EuGH 20.2.1997, Rs.106/95 ( Mainschifffahrt Genossenschaft Eg (MSG) v. Les Gravieres Rhénanes SARL)
[83] Hartley, T.: Article 17 of the Brussels Convention: Jurisdiction Agreements. E.L.Rev. 1997:360.
[84] A határozat azért érdekes, mert a Würzburgi Törvényszék megállapította az eljárási jogosultságát az ügyben ( ti. az alapügyben Würzburgot jelölték meg a felek teljesítési helynek, hogy a fiktív teljesítési hely kikötésével joghatóságot alapítsanak az 5. cikkelyben foglaltak szerint), a Nürnbergi Állami Főtörvényszék viszont joghatóságának hiányára hivatkozva elutasította az ejárást. Ezt követően került az ügy az Európai Bíróság elé.
[85] A döntés recenzióját meg nem jelölt szerző közli: NJW 1997:1431.
[86] Dietze/Schnichels: Die aktuelle Rechtsprechung des EuGH zum EuGVÜ. EuZW 1998:488.
[87] Ezt a megállapítást ismételtem hangsúlyozza az Európai Bíróság a Zelger döntésben is. 17.1.1980. Rs. 56/79 Slg. 1980:1218 (Zelger v. Salinitri). Ismertetése: NJW 1980:726.
[88] EuGH 3.7.1997. Rs. 269/95, Slg. 1997 I 3767. (Benincasa v. Dentalkit)
[89] Kropholler, J.: Kommentar. zu Art. 17. Rn. 97.
[90] Geimer, R.: Ungeschriebene Anwendungsvoraussetzungen des EuGVÜ. NJW 1991:31.; Kaufmann-Kohler,G.: La cause d'election de foe dans les contracts internationaux. Diss. Basel/Frankfurt am Main, 1980. S. 15. és köv.
[91] Kohler, C.:Pathologisches im EuGVÜ: Hinkende Gerichtsstandsvereinbarungen. IPRax, 1986:340.; Spellenberg: Die Vereinbarung des Erfüllungsortes. IPRax, 1981:76., Kropholler, J.: Kommentar. zu Art. 17. Rn. 98.
[92] Geimer, R.: Kompetenzkonflikte im System dees Europaeischen Gerichtsstands- und Vollstreckungsübereinkommens. in FS Kralik.(Hrsg. Rechberger/Welser) Wien, 1986. S. 179.
[93] Határozottan kritizálja Kohler, C.: Pathologisches im EuGVÜ: Hinkende Gerichtsstandsvereinbarungen nach Art. 17. Abs.3. IPRax, 1983:344.
[94] OLG Saarbrücken 26.1.1984. RIW 1984:478.
[95] A jogirodalomban visszatérő probléma, hogy a lakóhely kikötése önmagában kedvezményes pozíciót jelent-e. Részünkről a többségi álláspontnak tekinthető tagadást tarjuk védhető véleménynek, hiszen a lakóhely államának joga nem feltétlenül jelent a félre kedvezőbb eljárási szabályokat. Kohler, C.: Pathologisches im EuGVÜ:Hinkende gerichtsstandsvereinbarungen nach Art. 17. Abs.3. EuGVÜ. IPRax 1986:340.; Kropholler, J.: Kommentar. zu Art. 17. Rn. 103.
[96] Példálózó jogeseteket hoz Killias, L.: Die gerichtsstandsvereinbarungen nach dem Lugano-Übereinkommen. Diss. Zürich, 1993. S. 225.
[97] EuGH 24.6.1986, Rs. 22/85, Slg. 1986:1962 (Anterist v. Crédit Lyonnais).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
