52. január 18-án Bovillae-ben összecsapásra került sor az optimata és a néppárti politika két emblematikus alakja, Milo és Clodius között, aminek eredményeként Milo kíséretének tagjai megölték Clodiust. Milo védelmét Cicero vállalta, a záró tárgyalásra április 8-án került sor, ami egyúttal Cicero pályafutásának talán leggyengébb szereplését is jelentette: mind a Clodiana multitudo, mind Pompeius katonasága zavarólag hatott rá, a lárma és a közbekiabálások megakasztották, elbizonytalanították, mi több, megfélemlítették, az előkészített beszédet nem tudta a tervezett constantiával elmondani, összeszedetlenül, kapkodva beszélt. Elhangzott beszédét szokás szerint gyorsírással jegyezték, és ezt, illetve a bekiabálásokat is tartalmazó jegyzőkönyvet Pedianus Asconius, akitől az eseményekről meglehetősen pontos beszámolót kapunk, még olvashatta; vitathatatlan tény tehát, hogy a később kiadott Pro Milone - természetesen bizonyos gondolati átfedésektől eltekintve - nem azonos az 52. április 8-án elhangzott oratióval. Írásunkban először a per hátteréül szolgáló történelmi helyzetet vázoljuk (I.), majd a Clodius megölése körüli események tisztázása után megkíséreljük a per lefolyását rekonstruálni (II.), végezetül az érvelés szerkezetét és jogi hátterét elemezzük. (III.)
I. Milo 57-es néptribunussá választása előtti politikai pályafutásáról alig tudunk valamit, arról azonban bár értesülünk, hogy azon nyolc tribunus egyikeként lépett fel, akik - Q. Fabricius néptribunus vezetése alatt - beadványt fogalmaztak meg Cicero hazahívása érdekében.2 Amikor 57. január 23-án a concilium plebisen a javaslat felőli szavazásra került volna sor, Clodius bandája - amelyben számos, fivérétől, Appius Claudius Pulcher praetortól kölcsönkapott gladiátor is akadt - erőszakkal megzavarta a gyűlést, és megakadályozta a szavazást.3 Milo őrizetbe vette e gladiátorokat, utóbb azonban Serranus szabadon engedte őket.4 Ezt követően Milo megpróbált Clodius ellen vádat emelni a quaestio de vi előtt, a törvénykezést felfüggesztő edictumok azonban meggátolták ebben.5 Miután a válság törvényes eszközökkel történő rendezésére tett kísérleteik rendre kudarcba fulladtak, Milo és Sestius szintén magánhadsereget állítottak fel gladiátorokból és hivatásos ökölvívókból,6 hogy azonban ezen tény, vagy pedig a Pompeius által gyakorolt nyomás hárította-e el az akadályokat az augusztus 4-én a comitia centuriatán a Cicero hazahívásáról szóló törvényjavaslat végső megszavazása elől,7 nem tudható. Pompeiusnak egyfelől sikerült leszorítania az emelkedő gabonaárakat, ami nagyban hozzájárult a közhangulat javításához, másfelől pedig jelentős számú szavazót vonultatott fel a municipiumokból a népgyűlésen.8 Le kell azonban szögeznünk, hogy Milo 57-ben nem vállalt részt a hazatérő Cicero személyes védelmében, hiszen Clodius hordája gond nélkül megzavarhatta Cicero és fivére házának újjáépítését, amikor pedig Cicerót a Via Sacrán megtámadták, saját testőre védte meg.9 Többen azt gyanították, hogy Cicero áll annak a hátterében, hogy Milo akadályozta Clodius aedilisszé választását, ez azonban jó eséllyel Milo személyes bosszújának volt a része, Cicero pedig csak csendben reménykedhetett benne, hogy a konfliktus Clodius halálával fog végződni,10 amire azonban egyelőre nem került sor.11
57 decemberének második felében megválasztották a következő év aediliseit, köztük Clodiust is, aki helyzetét arra használta fel, hogy a népgyűlés előtt vádat emeljen Milo ellen - Cicero tehát szónokként ekkor védte először Milót.12 A hangulat hasonló lehetett, mint 52-ben, a szónoknak folyamatos morajlás, közbekiabálások és rendzavarások közepette kellett beszélnie.13 Az 56. február 2-án, 7-én és 17-én lezajlott tárgyalások után a végső szavazást március 7-ére tűzték ki, azt azonban, hogy erre egyáltalában sor került-e, nem tudjuk.14 Ekkorra Milo magánhadseregének ereje elérte, és meg is haladta Clodiusét, Cicero pedig, aki korábban mereven elzárkózott a közélet terén az erőszak alkalmazásától, most hol hallgatólagosan, hol pedig expressis verbis jóváhagyta a fegyveres küzdelmet, ameddig az az általa is elérni kívánt célokat szolgálta.15 Milo immáron határozott segítséget nyújtott Cicerónak, amikor házát 56 áprilisában Clodius bandája ismét megtámadta,16 a Cicero és Milo közti kapcsolat pedig személyes barátsággá és szoros politikai szövetséggé kovácsolódott.17
Milo praetorságát nagy valószínűséggel 55-re vagyis a consulsága előtti harmadik évre datálhatjuk, mivel a lex annalis rendelkezése szerint két magistratus viselése között legalább két évnek kellett eltelnie. A praetorságért folytatott küzdelemben Pompeius határozottan támogatta.18 Milo hamarosan feleségül vette Faustát, Sulla unokahúgát, aki ezt megelőzően vált el C. Memmiustól,19 ami a Cicero által is határozottan támogatott consulatusa felé komoly lépést jelentett. Az 53-as esztendő consuli tisztségeire 54-ben négyen pályáztak: a Caesar és eredetileg Pompeius által is támogatott C. Memmius, Cn. Domitius Calvinus, M. Valerius Messala és M. Aemilius Scaurus.20 Scaurus - Fausta és Faustus Sulla féltestvéreként, vagyis immáron Milo sógoraként - abban reménykedett, hogy maga mögött tudhatja korábbi sógora, Pompeius támogatását, akinek elvált feleségét, Mucia Tertiát is nőül vette. Valamint úgy vélte, hogy Faustus Sulla neje, Pompeia (Pompeius leánya) révén is megerősítheti kapcsolatukat, azonban az 54 augusztusában és szeptemberében crimen repetundarum miatti per során, amelyben Cicero védte, Pompeius nem állt mellé, utóbb pedig teljességgel kihátrált mögüle.21
-12/13-
A választási kampány nemcsak a vesztegetést, hanem az erőszakos és fegyveres versengést sem nélkülözte. Milo is úgy remélte, hogy házassága szorosabbra fűzi kapcsolatát Pompeiusszal, valójában azonban veszélyt jelentett rá. Milo határozottan kiállt Scaurus mellett abban bízva, hogy az majd consulként hathatós segítséget biztosít számára az 52-es év consulatusának betöltéséhez.22 Cicero a maga részéről Messalát támogatta,23 azonban aggasztotta a Milo és Pompeius közti feszültség, ami egyre nyilvánvalóbbá vált, hiszen Pompeius megpróbálta Caesart is Milo ellen fordítani.24 A választást időközben kedvezőtlen előjelekre hivatkozva elhalasztották, Scaurus pedig megpróbálta vetélytársait vesztegetésen tetten érni, némelyek pedig abban reménykedtek, hogy a választásokat majd egy interrex vagy egy dictator - nevezetesen Pompeius - felügyelete alatt tarthatják meg.25 Milo azt fontolgatta, hogy fegyveresen avatkozik be az események menetébe,26 Cicero ebben morális aggályait félretéve elvileg támogatta is volna, azonban megriasztotta a Pompeiusszal való nyílt összeütközés lehetősége, hiszen éppen ezért nem vállalta már a Gabinius elleni vádemelést sem. Milo befolyásának növelésétől és consulságra törő terveinek támogatásától Cicero kétségkívül saját hajdani közéleti súlyának helyreállítását remélte.27
Az 53-as év eseményeire vonatkozó ismereteink meglehetősen hézagosak, tény azonban, hogy a magistratus curules megválasztására nyár előtt nem került sor,28 Pompeius pedig minden erejével azon volt, hogy dictatori felhatalmazást szavaztasson meg magának,29 a szenátus azonban csak arra adott neki felhatalmazást, hogy proconsulként gondoskodjék a választások rendezett és törvényes megtartásáról.30 Az 52-es év magistratus-választásának kampánya során fokozott méreteket öltött az erőszak: Clodius bandája megtámadta Messala és Domitius Calvinus consulokat, Cicero elbeszélése szerint M. Antonius meg akarta gyilkoltatni Clodiust,31 Clodius pedig, aki eredetileg 53-ban akart volna praetor lenni, e tervét a választások késői megtartása miatt a következő évre halasztotta, s így óhatatlanul összeütközésbe került mind Milóval, mind pedig a Pompeius által támogatott két consuljelölttel, Hypsaeusszal és Metellus Scipióval.32
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
