A nálunk ismert feltételes szabadságra bocsátás intézményének, a nyugat-európai nyelvhasználat szerint a feltételes szabadlábra helyezésnek gazdag múltja van, a jövőjét pedig minden bizonnyal biztosítani fogják azok az erőfeszítések, amelyekről napjainkban olvashatunk.1 Franciaországban a büntetőeljárásba a 2000. június 15-i törvénnyel - amely az ártatlanság vélelmét, illetve az áldozatok jogi védelmét megerősítette - szerencsésnek minősített rendelkezéseket vittek be a büntetés-végrehajtásról,2 különösen a feltételes szabadlábra helyezésről. A törvényhozó a bírósági eljárásban volt ellentmondásokat rendezve egyértelműsítette, a büntetés-végrehajtási bíróknak igazi bírói hatalmat adott, és így a fogvatartottaknak fellebbezési lehetőséget biztosított a számukra előnytelen döntésekkel szemben. Sőt, kihasználva a jogalkotási lendületet, egyetlen vonással eltörölte a miniszteri illetékességet is, a bírósági rendszerben két új, speciálisan erre a célra rendelt igazságszolgáltatási formát teremtett, a feltételes szabadlábra helyezés tartományi bíróságáét és a feltételes szabadlábra helyezés országos bíróságáét. A büntetések rendezésének eme kategóriáját tehát erős kiváltsággal illették, különösen, ha arra gondolunk, hogy más kategóriák, mint az eltávozási engedély és a büntetéscsökkentés gyakorlata, előre megfontoltan háttérbe került. Igaz, sürgősség esete állt fenn, mivel bejelentették, hogy a szabadlábra helyezés lassan el fog halni,3 ebből származnak tehát az új díszletek, az új szereplők és az új élet, ahogy írják.
Az átmeneti nehézségeken túl a reformot globálisan jól fogadták mind a jogtudomány,4 mind a büntetésvégrehajtási bírók oldaláról, mind a börtönvilág részéről, akárcsak az ügyvédek, sőt, a fogva tartottak is. Utóbbiak abban a mértékben nyilván, amennyiben tudomást szereztek róla. A büntetés-végrehajtási jog bíróságivá tételének a nyugat-európai szakirodalomban a megátalkodottnak jellemzett előharcosai tökéletesen megelégedtek, talán még reményeiket is meghaladta az elért eredmény, olyannyira, hogy most azon töprengenek, vajon szükséges volt-e külön bíróságokat kreálni. Ezek valójában nincsenek feljogosítva arra, hogy a feltételes szabadlábra helyezések többségében döntsenek, ugyanis a büntetés-végrehajtási bíró igen gyakran illetékes maradt a kérdésben és így igazából a büntetésvégrehajtási jog diktátorának a szerepébe került. Annyi bizonyos, hogy már jelentkeztek is a kritikák, különösen pedig kérdések. Ezek legfontosabbika kétségtelenül a feltételes szabadlábra helyezés országos bíróságának, a másodfok alapbírájának a szerepére és helyére vonatkozik, amely alkalomszerűen a Semmítőszék mellett székel, és amelynek a döntése ellen nem lehet fellebbezni. E szintnek róják fel és kifejezetten csak ennek, hogy az áldozatoknak segítséget nyújtó országos társaságok egyik képviselője részt vesz benne,5 tartományi szinten pedig azt a megszorítást, hogy be kell gyűjteni a büntetés-végrehajtási bizottság előzetes véleményét.6 Hozzá lehet tenni ezekhez az elrendezés egészének a nehézkességét és komplexitását is. Tehát nem minden tökéletes. Mégis nagy haladásnak véleményezik a XX. század feltételes szabadlábra helyezéséhez képest; olyannak, mint amelytől kezdve a miniszteri hatalom az emlékek világába tartozik. Megjegyzem, Magyarország ezt már 1979-től megvalósította.
Jelenleg a joggyakorlat gazdag felfutását látni, ami természetes minden újításnál. Egyébként nem is egy, hanem két joggyakorlat rajzolódik ki; az egyik a büntetés-végrehajtási bíróké és a fellebbviteli bíróságoké, amelyeket a Semmítőszék irányít, a másik pedig a speciális tartományi és országos bíróságoké, amelyeknek mindegyike érdemben dönt. Egyébként természetes is, hogy ezek a joggyakorlatok párhuzamosan fejlődjenek, ha számításba vesszük azt, miszerint a tétjeik különbözőek. Ez oda vezet, hogy kétféle szabadlábra helyezést különböztethetünk meg. Mindenesetre túl korai még a mérleg felállítása. Pusztán azt jegyezhetjük meg, hogy az új országos bíróság döntései nagyon rövidek időben, ami a semmítőszéki bírák domináns jelenlétéről árulkodik. Ezt a bíróságot, amely érdemben dönt és ugyanakkor a jog fölött őrködik, keresik meg az esetek többségében a tartományi bíróságon elutasított fogvatartottaktól eredő fellebbezésekkel. Az országos szinten engedélyezett szabadítások frekvenciája azt a kockázatot hordozza magában, hogy még az előző miniszteri számokhoz képest is alacsonyabb lesz.
Megállapíthatjuk tehát, hogy az eljárások változtak, a büntetés-végrehajtási bírók ettől kezdve ott állnak, ahol érdemben mindig is állniuk kell. Megállapíthatjuk továbbá azt is, hogy más "engedményezők" is közbeléptek. Ám ha a szervezési és formai kérdések lényegében megoldódtak, ha tudják is ezután, hogy ki dönt a feltételes szabadlábra helyezés kérdéséről, nem tudják viszont azt; mikor és milyen kritériumok alapján adható meg. Az alapkérdés talán még nem oldódott meg a jelenlegi formával. E ponton mindenesetre se pontosság - és úgy tűnik -, se haladás nincs.
Az eljárás megindíthatóságának a határidejét illetően nincs változás. Általános megegyezés szerint elvárható, hogy büntetésének legalább a felét a fogvatartott töltse ki. A 2000. június 15-i törvény által bevezetett érdekesség a négy évre vagy annál kevesebbre ítélt szülő tekintetében vagy akinek a maradék büntetése alatta marad ennek, de szülői fennhatóságot gyakorol egy tíz évnél alacsonyabb korú gyermek fölött - vagyis az intézkedés, amelyet meglepően pozitív diszkriminációnak7 minősítenek -, pontosítást érdemel hatásaiban. A törvényhozó ez esetben eltávolítja ugyan az időbeli limiteket, de felment-e vajon a társadalmi visszailleszkedést célzó erőfeszítések alól?
A társadalmi visszailleszkedés törvényhozó által választott fő kritériumáról úgy beszélnek, hogy az eredetére is visszapillantanak.
Bonneville de Marsangy még az 1885. augusztus 14- i törvény előtt, tulajdonképpen 1864-ben, a törvényhozó testület elé a következő szöveget helyezte megvitatás végett: "Minden elzárásra vagy bebörtönzésre ítélt fogvatartott, aki megbánással, állhatatosan jó magaviselettel és munkában tanúsított kitartással cáfolhatatlan zálogát adta a javulásnak, meghatározott formában és feltételek között előkészítő szabadításban részesülhet, ha büntetésének legalább a felét kitöltötte." E tervezetet Bonneville barátja, Berenger 1882-ben bemutatta a Szenátusnak, így vált a "visszaesés megakadályozására törő" 1885-ös törvény8 egyik aspektusává. A terminológia elévült ugyan, de a gondolatok megmaradtak. Gyakorlatilag egészen 1952-ig, az 1885-ös törvény végrehajtási rendeletéig (hogy múlik az idő!) úgy gondolták, hogy a feltételes szabadlábra helyezés alapja a fogvatartás alatt tanúsított jó magaviselet, tehát jutalomra hasonlít. Az 1972. december 29-i törvény óta úgy tűnik, hogy a társadalmi feltételek megelőzik a magaviseleti feltételeket, ugyanis a francia büntetőeljárási törvény régi, 729-es cikkelye szerint az elítéltnek komoly zálogát kell adnia a társadalmi visszailleszkedésnek, és épp ezt a formulát módosította a 2000. június 15- i törvény, amely a "társadalmi visszailleszkedésre irányuló komoly erőfeszítés"-t részesíti előnyben.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
