1.1 Igen korai forrásokban megjelenik már az intézmény alkalmazása, ha nem is jogi keretek közé. Gondoljunk csak - többek között - a bibliai Salamon döntésére, aki valójában a kezében tartott gyermek felmutatásakor és karddal való felezésével fenyegetése közepette szembesítette a két, magát anyának valló nőt, akik közül az egyik biztosan nem mondott igazat. Az igen erőteljes, "demonstratív" szembesítés hatására létrejött, kiváltott emberi reakciók, vallomások (vallások) adták a szembesítés eredményét, a salamoni igazságkövetkeztetés alapját.
1.2 Az igazság kiderítése a római jogászok szeme előtt is lebegett, Diocletianus császár leiratának megfogalmazásában például: "aliud nihil in iudicis quam iustitiam locum habere debet", azaz "nincs más célja a bírósági eljárásnak, mint az igazság megtalálása" (ami a bíróra nézve szinte kötelező).[1] Ennek érdekében külön szembesítésről nem volt szó, a terhelti és tanúvallomások megtételét, illetve igazságtartalmát - akár a nyomozásit, akár a bíróság előttit - kínvallatással próbálták elősegíteni. Úgy vélték például, hogy különös kegyetlenséggel végrehajtott főbenjáró bűncselekményeknél (capitalia et atrociora maleficia) nem is lehet másként eredményesen felderíteni a bűnelkövetőt. Ha beismerő vallomást tett az elkövető, akkor nem volt szükség kínvallatásra, azt mellőzték. A digestákból tudjuk, hogy nem lehetett testvért testvér ellen kínvallatással kényszeríteni, mivel neki még tanúskodnia sem kellett, ha nem akart. Végső soron a bíró feladata volt eldönteni a kínzás hatására tett vallomás értékét, amelyhez az összes bizonyítékot számba kellett vennie. Köztük mind a tanúk, mind a bűnelkövetők egymás ellen - akár kínvallatás hatására, akár anélkül - tett vallomásait is mérlegelnie kellett.
Úgy tűnik, mintegy a kor lezárásaként, kimondhatjuk utólag, hogy a rómaiak korában a bűncselekmények felderítése, az igazság kiderítése bizonyos kényszerintézkedések, köztük a kínvallatás nélkül nem volt elképzelhető. És ez az állítás még évszázadokon keresztül igaznak bizonyult.[2]
1.3 Az intézmény megmaradt a középkorban is, amikoris a bizonyítás eszközeivé váltak az istenítéletek, próbák eredményei, a baj kimenetele, továbbá az eljárás alá vont fél és a tanúk esküje.
Az istenítélet bizonyíték produkálására irányuló művelet volt hazánkban is, melynek során arra a vallásos meggyőződésre alapoztak, hogy isten, mint legfőbb bíró, a becsületest, azaz az ártatlant oltalmába veszi, a becstelent, azaz a bűnöst pedig leleplezi. A próbák a XIII. századig voltak szokásban, bűnügyekben különösen vaspróbának volt helye, ahol - az akkor még alperesnek nevezett - eljárás alá vontnak rendszerint személyesen kellett a vasat hordoznia. Ha a forró vassal megpróbáltnak a sebe gyógyulni kezdett, igazolódott, tisztázta magát, aki pedig "megégett", nem gyógyult a sebe, azt elmarasztalták. Ez az intézmény sok közös vonást mutat a mai szembesítéssel. Két, egymással ellentétes álláspontot képviselő személyt állítottak próba elé, akik közül egyik állítása nem felelt meg a valóságnak. A próba szerepe az volt, hogy isten közreműködésével az eljáró bíró előtt az igazmondó igazolódjék, a bűnös pedig elmarasztalódjék. Akárcsak a mai szembesítések, a próbák is lélektani, lelkiismereti alapokra épültek, csak éppen vallásos meggyőződéssel kombinálva.
A XIII. századi szemlélet jogelméleti alapját az adta, hogy az akkori felfogás szerint elítélni csak akkor lehetett valakit, anyagi igazságot akkor lehetett megállapítani, ha bűnösségét közvetlen bizonyítékok támasztották alá. Mivel már akkor is ritkán zajlottak a bűnök mások szeme láttára, így sok esetben nem volt tanú, csak indíciumok (gyanúokok, közvetett adatok) merültek fel és közvetlen bizonyítékként (ami büntetőjogilag releváns fő tényre vonatkozott) az eljárás alá vont vallomása maradt. Hallgatása, illetve tagadása esetén azonban ez hiányzott, ekkor alkalmazták a kínvallatást (tortúrát), hogy megszerezzék az elítéléshez feltétlenül szükséges egyetlen közvetlen ("királynői"-regina probatianum) bizonyítékot, a terhelt beismerését. " Miután IV. Ince az 1252-ben kiadott bullájában az eretnekekre nézve "szentesítette" a tortúra alkalmazását, az hamarosan a legkedveltebb, nem utolsósorban politikai célok érdekében felhasznált állami kényszereszközzé vált."[3]
A tortúrához hasonló célokat szolgált a baj intézménye, mely még a XV. században is alkalmazott eljárás volt. A súlyosabb bűnügyekben bírói rendelésre történt, és személyesen kellett a félnek kiállnia. Lovas-, gyalog- vagy kirívó bűncselekmény esetén "meztelen" baj volt alkalmazható, melynek végkimenetele - hasonlóan a próbákéhoz - az igaz fél javára dőlt el.[4]
1.4 A XVI. századtól a bűntetőeljárás már hivatalból indult és "a rendes per két fő szakaszra oszlott:
- 30/31 -
az előkészületi vagy nyomozóvizsgálati és a bíróság előtti eljárásra".[5] Ennek keretében, ha a hatóság tudomására jutott valamely bűncselekmény elkövetése, a város bírája, alispánja vagy valamely officialitás hallgatta ki a megesketett tanúkat és a gyanúsítottakat, továbbá foganatosította a helyszíni szemlét. Különbséget tettek nemes és nem nemes kihallgatása között, előbbinél jelen lehetett ügyvédje, utóbbi általában fogvatartartása mellett vallhatott. Ha vallomásuk ellentmondó volt, akkor az előkészítő szakaszban (bíróságiban már nem), sor került a tanúk egymással és a terheltek vagy a vallani nem akaró terhelt és a már vallomást tett terhelt közötti szembesítésére. "Ennek eredményéről, ha az tanúk között történt, a tanúval-lomási, minden más esetben a benevolizálásról felvett jegyzőkönyvben készült feljegyzés."[6]
Miután a Hármaskönyvben is van utalás arra, hogy nemeseket nem szabad kínvallatni, így állítható, hogy már 1526 előtt jelen volt a tortúra a magyar gyakorlatban, melyről bővebben a Praxis Criminalis[7] óta tudunk. Ebben a halállal is büntethető bűncselekmények terheltjének tagadása és más bizonyítékok hiánya esetén volt megengedett, azonban a gyakorlat ezen túllépett, olyankor is igénybe vették (jogtalanul), amikor rendelkezésre álltak egyéb bizonyítékok, például szemtanúk vallomásai, vagy magát a cselekményt enyhébb szankcióval fenyegette a törvény.
"Ha a kínzások hatására beismerő vallomását a bíróság előtt visszavonta a terhelt, a tortúrát megismételték. Amennyiben az is "hatástalan" maradt, vagyis a terhelt továbbra sem ismerte el a vád tárgyává tett cselekmény elkövetését a bíróság előtt - ami minden bizonnyal csak rendkívül ritkán fordult elő -, meg kellett szüntetni vele szemben az eljárást. Ha a perbíróság törvénytelenül rendelte el a tortúrát, így ha nemest kínzatott meg, tagjai hivatalukat vesztették, ha pedig az így megtortúrázott belehalt a kínzásokba, az eljárt bíró halállal bűnhődött. A tortúrát Mária Terézia 1776-ban, majd II. József 1783-ban rendeletileg, végül pedig az országgyűlés az 1792. 42. tc-kel tiltotta meg, .... mivel az az igazság kimutatására alkalmas és megfelelő eszközt nem nyújt."[8]
1.5 A XVII. századbeli (1656), magyar jogtörténetet is érintő Ferdinandiban[9] - kutatásaim szerint kezdetként - ha ma nem is könnyen értelmezhető archaikus nyelvezetű - jogszabályi keretek között írásos formában is megjelenik a szembesítés. Olykor a kínvallatás előtt tették azt avégből, hogy vagy az elkövető segítőtársát az elkövetővel, vagy az elkövetőket egymással szembeállítják (amikor a tettet az egyik már beismerte). Az elkövető(k) társainak (segítőinek) megnevezése is a kínvallatás előtt, vagy alatt, vagy akkor történik, amikor a fogvatartottat vagy több tanút szembeállítanak, és amit a tanúk mondanak, maga meghallgathatja.
Az értelmező rendelkezés szerint ilyen szembesítés egyik-másik esetben az igazság kiderítésére történik, gyakran hasznos és gyakran káros, ezért nem lehet biztos realitást neki tulajdonítani, hanem a bírónak kell a személy sajátosságaiból, a körülményekből mérlegelni, hogy ez az igazsághoz való eljutáshoz és a tettes beismeréséhez hasznos és használható lenne-e.
1.6 A XVIII. században, 1769-ben kiadott Constitutio Criminalis Theresiana[10] már nemcsak a szembesítés, hanem a felismerésre bemutatás jogi szabályait, egyúttal taktikai ajánlásait is részletesen - erősen archaikus nyelvi formában - tartalmazza. (Ekkor még - utoljára - hatályban van a kínvallatás alkalmazásának lehetősége is.)
A tanúk vagy a vádló vádlottal történő szembesítése nem aggályos, ezzel szemben különös óvatosság szükséges, ha a tagadót és a beismerő bűnsegédet egymással szemben ki akarnak hallgatni. A kizárólagos tanúkat egymás között, úgy ahogy a tettet beismerő bűntársakat is - akik a körülményekkel kapcsolatosan azonban ellentmondásosak -, egymással szemben kihallgatni nemhogy nem jelentéktelen, hanem szükséges. Nem hagyható el a szembesítés különösen akkor, ha a személy bizonyosságáról van szó: vajon ő az elkövető? A szembesítés általában a főbenjáró ügyekben ítélkező törvényszék előtt történik, amely elé a vádlott kerül és ott az előírt jogi formalitások szerint kell eljárni. Felvetődött, hogy vajon a szembesítés indoka egyáltalán a bírói mérlegelés körébe tartozó kérdés-e. Előfordulhat, hogy ugyanazon körülmények között olykor lehet, hogy szükségtelen, vagy bizonyos személyek tekintetében tisztességtelen, vagy egyes esetekben pedig teljesen jogtalan. Mindemellett mindenképpen ügyelni kell arra, hogy a tortúra előtt alkalmazandó.
A szembesítés különböző személyek között folyik, mégpedig: először a tagadó elkövető és azon tanúk között, akik ellene vallottak, másrészt az elkövető és a vádló vagy feljelentő között, vagy harmadrészt a tagadó, kitartó elkövető és a tett elkövetését beismerő társtettesek között, negyedikként a beismerő elkövető és a tagadó segítők között, ötödikként a fődologban nem egyező tanúk között, hatodikként azon segítők között, akik a mellékeseket ugyan beismerték, mégis a fontos körülményekben nem egyeznek, végül hetedszer azért, hogy a vádolt személy bizonyosságához eljussanak, amelyet vallottak. (1. §) (A legutóbbi valójában nem szembesítés, hanem a személyazonosításhoz kötődő felismerésre
- 31/32 -
bemutatás, amelynek tárgyi formáját is vázolta a jogszabály a 14. §-ában: A tárgyi szembesítés a fegyverek, szerszámok, levelezés és azon dolgok felmutatásával, amelyeket a bűncselekményben felhasználtak, hasznos lehet.)
Az első két esetben az a szándék, hogy a tagadó elkövetőt az elé állított tanúkon, vagy a feljelentőn keresztül az igazság beismerésére ösztönözzék, vagy mindenesetre a megismételt vallomás a bizonyítást megerősítse. A harmadik és negyedik esetben remélhető, hogy a már beismerést tevő bűntárs a makacs tagadásról a bűntársakat lebeszéli. Az ötödik és hatodik eset célja, hogy az ellentmondásos nyilatkozatok egyeztetésével a tettel kapcsolatos igazságot minél megbízhatóbban megalapozzák. A hetedik eset célja, hogy a feljelentett vagy állított elkövető személyében ne legyen tévedés, hanem a személyt, aki ellen eleve vallottak, meggyőzzék. (2. §)
Az első és második esetet, a vádlott tanúkkal vagy a feljelentővel való szembesítését azért kell megtenni, hogy ezáltal ne maradjon kétely. Így annál szabadabban kihallgathatók, mert ha a tanú vagy a feljelentő igazat mond, éppen nem kell attól tartani, hogy ők a vádlott konok tagadása miatt vissza fogják tartani a vallomásuk megismétlését. (3. §)
Viszont a harmadik és negyedik esetet illetően, amelyben a tagadó és a beismerő bűntársat hallgatják meg egymással szemben, óvatosság figyelhető meg, és előzetesen jól megfontolandó, hogy nem vezethet-e ez inkább arra, hogy a beismerő vádlott visszavonja már megtett vallomását, minthogy a tagadó segítőtárs beismerje az igazságot. Ezért a már beismerő bűntárssal, aki ellene vallott, ideiglenesen biztosítandó, és a másik távollétében megkérdezendő: fenntartja-e a korábban tett vallomását és az állított bűntársnak az igazságot immár erre tekintettel meg meri-e mondani? Némi elővigyázatossággal, és mivel remélik, hogy az állító nem könnyen megingatható, és a szembesítés aggály nélkül véghezvihető lehet. (4. §)
Az ötödik és a hatodik esetre tekintettel, ahol vagy a tanúk, vagy a bűnsegédek a főbb körülményekben nem egyeztek, és éppen ezért sem az egyik, sem a másik ellentmondásos vallomásnak nem lehet hinni, mindenesetre fontos az igazság valódi okára rájönni, a szembeállítást és egymással szembeni kihallgatást ugyanazok között előkészíteni és együtt kihallgatni őket. (5. §)
Ami végül a hetedik esetet érinti, azt a bizonyosság miatt végzik: a vádlott tényleg az-e, aki ellen valaki vallott. Mivel ha legalább annyi kétséges, hogy annak a már kivégzett, elhunyt vagy távol levő jelentőnek vagy tanúnak a vallomása és tanúskodása esetleg más ellen, mint a vádolt személy ellen szól, ilyen állításnak vagy vallomásnak jogi bizonyító erőt és hatást nem lehet tulajdonítani. Tehát ilyen eset, ha az állító személye miatt csekély kétség merül fel, a teljes bizonyosságra törekszenek, így elkerülhetetlenül szükséges, hogy a terheltet a még rendelkezésre álló állítóval, tanúval vagy feljelentővel egymást szembeállítsák, tisztességes és tanácsos módon. (6. §)
A szembesítést jelentős akadályon kívül, általában a főbenjáró ügyekben ítélkező törvényszéknél végzendő, ahol a vádlott van. A tanúkat oda kell hívni, vagy mivel ők idegen bírói joghatóság alá tartoznának, melynél a szembesítés szükséges lenne, ugyanannak a felettes hatóságnak az állását kell megkeresni. Mindenesetre azonban, mivel a főbenjáró ügyekben ítélkező törvényszék részéről a tanú szükséges joghatóság elé állítása nem alkalmazható, ezért emiatt a felsőbb bírósághoz kell fordulni, hogy az a megfelelő intézkedést megtegye. És mivel egyes bűntársak így különböző törvényszéknél vagy különböző országokban vannak fogvatartva, és szembe kell állítani, és egymással szemben kihallgatni őket szükséges lenne, akkor a szembesítést a törvényszékek kölcsönös beleegyezésével ott, annál a törvényszéknél kell végezni, ahol a tagadó bűntárs található, azzal a szándékkal, hogy a fogvatartott biztosan és megfelelően őrizve oda- és visszaszállítható legyen. Ám ha ilyen esetben is az állás kérdésében aggály merül fel, akkor annak leggyorsabb megszüntetése miatt, ahogy előbb, szintén a bírósági feljelentést a felsőbb bíróságnak meg kell tenni. (7. §)
A ténylegesen foganatosított szembesítésnél körültekintően kell eljárni, hogy meg nem engedett dolgok és befolyásolás ne következzen belőle. Ezért a következőképpen kell a dolgot felvezetni:
Elsőként: A személyes bemutatás előtt azt, amit az eszköz, a feljelentő vagy a bűntárs ellene vall, csak lényegi tartalmában és a főkérdésben kell csak a vádlott szemére vetni vagy az adott körülmények között fel kell olvasni azzal a figyelmeztetéssel, hogy ne vesztegesse az időt további tagadásra, nem szabad addig jutni, hogy a tanúkkal szembesítsék, és azok az igazságot a szemébe kell, hogy mondják.
Másrészt: ha a vádlott kitart a tagadás mellett, akkor a tanút vagy más kijelentőt idézni kell, és a rendelkezés szerint kell eljárni, hogy nem ugyanaz a korábban tett teljes vallomás, hanem csak azok a fődolgok, amelyek közvetlenül a vádlottat terhelik, pontról pontra a kihallgatás tárgyává kell tenni. Eszerint a tanúnak vagy más értesítőnek a vallomásának egy cikkét fel kell olvasni, vagy kivonatot adni, és meg kell ugyanazt kérdezni: a korábbi vallomását véglegesen fenntartja-e. Ezzel szemben a vádlottat a bíró előtt meg kell kérdezni: a tanú e vallomása vagy magával a tanú személyével kapcsolatban nincs-e jogellenes ellentéte, és így kell haladni pontról pontra addig, amíg panasz van.
Harmadszor: le kell írni jegyzőkönyvbe, amit a
- 32/33 -
tanú, egyéb értesítő a vádlott jelenlétében vallott, és amit a vádlott válaszolt.
Negyedszer: Jelezni, hogy ha több tanút kell a vádlottal szembesíteni, akkor a szembesítést külön-külön kell végezni.
Ötödször: Ugyanilyen óvatossággal kell eljárni, ha a tanúkat egymással szemben hallgatják ki, vallomásaikban egymással megegyeznek-e, és az igaz valóság kihozható-e így, ám a szuggesztiótól és a rábeszéléstől teljesen tartózkodni kell.
Így aztán hatodszor: A tettestársak egymással történő kihallgatásánál, amely, mivel minden tettben vallottak, csak egyes körülményekben nem egyeznek, csupán azt a megfontolást: minden szuggesztió és megbeszélés nélkül egy őszinte és igaz vallomás, megegyezés várható-e vagy nem.
Hetedszer: a szembesítés foganatosításánál mindig a vádlott, a vele szembe állított tanú és egyéb jelentő viselkedését figyelni és figyelmeztetően feljegyezni hogyan állnak oda, elvörösödnek-e, elfehérednek-e, remegnek-e és hasonlóak, hogy állhatatosan ellenkeznek-e egymással, a vádlott állhatatosan tagadja-e a tanú vallomását. Egyébként senkinek sem megengedni, hogy a szembesítésnél élességet vagy becsületsértést kövessen el. (8. §)
Általánosságban a személyes szembesítés elrendelése a bíró ésszerű megítélésétől függ, így a meghatározott esetekben vagy szükségtelen, vagy tisztességtelen, vagy teljesen jogellenes. (9. §)
Szükségtelen, ha az ellentmondás és az összeegyeztethetetlenség nem a főbb kérdésekben, hanem csak jelentéktelen mellékdolgokban van, amelyek, ha meg is szűnnének, sem egy későbbi bejelentést, még kevésbé a tett bizonyítékát jelentené.
A szembesítés felesleges lenne, ha előzetesen az írásbeli szembesítés már a beismerés vagy egyezőség eredményét meghozta. (10. §)
Házaspárok, közeli rokonok között ez tisztességtelen, akiknél a tanúzási mentesség fennáll. (11. §)
Teljesen jogtalan, ha a gonosztevő vallomása alapján egy teljesen becsületes és jól viselkedő ember szégyenére, rossz utózöngével, egy róla el nem képzelhető belekeveredéssel, ok nélkül a vádlottal szembesítésre kerül. (12. §)
A tortúra előtt alkalmazandó, de adott helyzetben előfordulhat, hogy a tortúra vagy a meghozott végítélet után kerül sor rá. (13. §)
A személyes vagy írásbeli szembesítés után a "Real-Confrontation" is hasznos lehet. Ez nem más, mint a tárgyi szembesítés, fegyverek, eszközök stb. bemutatása, amelyekkel a bűncselekményt elkövették, vagy az elkövetés helyén megtaláltak, és amelyek erősen bizonyos elkövetővel szemben mutatnak. (14. §)
1.7 A Theresianát követően a XVIII. század végére következik be a fordulat - mint utaltam rá fentebb -, a kínvallatást jogilag eltörlik, ám jogtalan módon még tovább él néhány évtizeden át a gyakorlatban. Jól érzékelhetően a - kezdeti "együttélés" után a tortúra helyébe lép a szembesítés, melynek az inkvizitórius bűnperben kiemelkedő jelentőséget, ún. "nyakasságtörő" szerepet tulajdonítottak. Katona Géza szerint "Nem volt ugyan önálló bizonyítási eszköz, de mint perjogilag részletesen szabályozott módszer előmozdította a tanúvallomás, illetőleg a gyanúsított beismerése útján történő bizonyítás eredményességét. A legálisan kötött bizonyítási rendszert jellemző formális szemléleti mód és az ezzel összefüggő vallomásértékelés fontos feladatot rótt a szembesítésre. Mivel tehát a vallomásértékelést a formális szemléleti mód jellemezte, ennek az lett a következménye, hogy az alakilag hibátlan tanúvallomásokban közölt tényeket a bíróság kénytelen volt valósnak elfogadni. Ha ezen tények - a bűntett elkövetésével és a gyanúsított bűnösségének bizonyításával kapcsolatban - mást-mást mutattak, bizonyítóerejük egymást kiolthatta. A bíró a szembesítés eszközét alkalmazhatta, hogy a tanúk vallomásai közti ellentmondásokat feloldja."[11]
A szembesítés gyakorlati elterjedtségéhez az a körülmény is hozzájárult, hogy alkalmazását a perbeli vádelv és az officialitás egyaránt előmozdította. Ez utóbbinak megfelelően a szembesítés alatt "az ellentétes vallomások egyeztetése révén az igazság megállapítását" értették. Megtörtént az is, hogy a vádelvű eljárás kontradiktórius aktusai szembesítés alakját öltötték.
1.8 A XVIII. század végén, 1795-ben az első (igazán) magyar büntetőkódex-tervezet is rendelkezett az "ellenthomlok-állításnak" is nevezett intézményről. Az elnevezés találóan utalt arra, hogy a két szembesítendő fél egymással szemben, homlokukkal egymás felé állt, és egyben utalt arra is, hogy állításaik egymással ellentétesek voltak.
Az ellenthomlok-állítás keretében a járási szolgabíró (is) szembesíthette a gyanúsítottat már a vizsgálati szakaszban a tanúkkal és más személyekkel, ha ellentmondás merült fel a vallomásaikban.
Kimondta, hogy "ha a helyi hatóság akár a vádlott elővezetése útján, akár más módon bármilyen bűntényt a hatósági személy tudtára ad, az köteles kérni a jelentéstevőktől a tényállást, vagy ha az nem lenne, a körülményeket ismerő személyeket meghallgatva köteles a tényállást ő maga írásba foglalni. Ezt követőleg minden egyéb ügyet félretéve, nyomban el kell végeznie a vádlott bíróságon kívüli és az elkövetett vagy jelentett deliktum körülményeire vonatkozó kihallgatását; szembesítheti a vádlottat a károsultakkal, valamint azokkal a tanúkkal, akik elérhetők."[12]
1.9 Más forrásból is nyertem megerősítést az XVII-XVIII. századbeli évek szembesítési gyakorlatá-
- 33/34 -
ból. Kállay István szerint a bíróság előtti perszakaszban került sor leginkább a vádlottnak a tanúkkal való szembesítésére (confrontatio). "Elrendelte a bíróság 1758-ban Janik István szembesítését, de ő ennek során is mindent tagadott. 1764-ben confrontálták a cselédlánnyal fajtalankodó gazdát a lánnyal, aki ennek során csak a próbálkozást ismerte be.
A helytartótanács 1812-ben kötelezővé tette a felek és a tanúk szembesítését, valamint a tanúvallomások jegyzőkönyvezését. Fel kellett jegyezni, hogy az illető bűnösnek tartotta-e magát, hogy ezáltal biztosítva maradjon neki a további bírósági eljárás lehetősége. Így rendelt el a városi bíróság 1814-ben "szembenvallást" hat tolvaj elleni perben.
A bíróság, ha jónak látta, közbenszóló ítélettel elrendelte a vádlott vagy a tanúk megesketését. Nem esküdtek a hivatalnokok (hanem a hivatali esküjükre hivatkoztak) és a városi polgárok (ők a polgári esküjükre hivatkoztak). Az esküforma szerint a tanú igazmondásra kötelezte magát, félretéve minden atyafiságot, komaságot, szeretetet, haragot, gyűlölködést, félelmet vagy egyébnemű emberi tekintetet, csak azt vallja, amit tud, látott, hallott vagy tapasztalt a kérdésben lévő tényről, amiből semmit le nem tagad."[13]
Az idézett szövegből azt is figyelemreméltónak tartom, hogy nem zárta ki egymást a szembesítés és a tanúk esketése, a két - igazságkereső vagy igazságerősítő - intézmény párhuzamosan funkcionált.
1.10 A XIX. században, pontosan 1842-ben Zsoldos Ignácz által a szolgabírói hivatalokról szóló művében gyakorlati példákkal is fűszerezve mutatja be a (sza-bad)vallomások és szembesítek szabályait, taktikáját.
"Nyomban G. J. rabtárs is előkísértetvén, s e rabaskodóval szembeállíttatván, miután az ezen raboskodónak szemébe vallotta, hogy: vele együtt lopták el, előre feltett szándékból -i lakos N. N-nek ökrét, s azt - I. B. -i csordásnak kezére együtt adták által; az előbbi tagadásánál tovább is megmaradt. Melly alkalommal, ezen szabadvallomás, következőleg folytattatott 1841-dik Junius' 14-én."[14]
A jegyzőkönyvet - írja - "új szók" és "czikornyák" tökéletes mellőzésével kell felvenni, "úgy mint azt mondja, híven és egyszerűen feljegyzendők".
Kiemeli, hogy nemes vádlottak vallomása önkéntes nyilatkozatnak (declaratio spontanea), míg a nem nemeseké a már említett szabadvallásnak (examen benevolum, fassio benevolum, helyesebben szabad vallomásnak) nevezhető. Innen, a vallás megvallásától már csak egy lépcső az eskütevés a tanúk esetében, akik "színt", tanuságot vallottak, és akik valójában esküt tettek, eskü alatt vallottak.
A pártatlan, befolyásmentes igazságkeresés követelményének megfogalmazása a vallomások körében is megjelenik, hisz a szolgabírák számára kihangsúlyozza: "azon fő szempontot, mellytől szentségtörés nélkül el sem távozhatik, szemei elől soha el ne veszítse a kikérdező, hogy a vádlottban ne csak büntetendő bűnöst, hanem - netalán - ártatlanul vádlottat is keressen. Vagyis éppen annyi szorgalmasságot fordítson a vádlottnak ártatlansága, mint bűnös volta kitapogatására.
Mint polgári ügyekben - sőt bűntetőjogi vizsgálatokban is - óvakodni kell, hogy: a kérdések feleletet magokban foglalók (suggestivi) legyenek: úgy szabadvallatások alkalmával, attól kell őrizkedni, hogy azok a kérdések, mellyek a vádlottnak a kihallgató bíró által tétetnek igaztalan kelepczébekerítők ne legyenek."[15]
Arra is felhívja a figyelmet, hogy nem minden ellentmondó hazudik, hiszen a szorongatás, ijedtség, a járatlanság, neveletlenség, tudatlanság is okozhat ellentmondást, valótlan állítást, "mentő körülményt".
A szabadvallomás megtételekor a szükségképpeni őrön kívül senki ne legyen jelen, mivel "szentek a törvénykezés titkai, de éppen olly szent az emberi szemérmesség is, melly minden bírótól megkívánja, követeli, hogy ok nélkül senki szégyenhelyre ki ne tétessék."[16]
Felteszi a jogos kérdést is már akkor: Jó-e, szükséges-e, legalább tanácsos-e a tanukat a "gonosztevőkkel" szembeállítani (confrontálni)?
"Általánosan elég lévén azt felelni, hogy: mit a nyilvánosság amaz egyetemi szabálya: »semmiben nem titkolódzni« fenhangon követel; mit a jó erkölcsiség megkíván, mi más alkotmányos nemzeteknél - az igazság kitudásának óhajtása mellett - szem elől nem veszíthető személyi bátorság nagy tekinteténél fogva a legjobb sikerrel divatozik, hogy t. i. a tanuk a vádlottnak - sőt a közönségnek is - hallatára, nyilván hallgattatnak ki; és így a vádlott azoknak személye, vagy bizonyítása elleni kifogásait (és viszont ezeket a tanu) felvilágosíthatják: azt nálunk akadályozni akarni, még csak annyiban is, hogy a tanuk a vádlottal soha szembe ne állíttassanak, még az óság tisztes barátaitól is váratlan volna. Sőt inkább minden módot el kell arra követni, hogy a nép az igazságnak nyílt homlokkali kimondására szoktassék, ez által tehát mind erkölcsileg javuljon, mind jelleme szilárduljon; s a gonosztevő tudja, hogy fognak lenni, kik neki gonoszságait szemébe mondani nem irtóznak."[17]
1.11 A XIX. század második felében, 1873-ban megjelent Pauler Tivadar által jegyzett (egységes) Büntetőjogtan kötet szembesítési defíniciója, értelmezése a mai szabályozás előhírnökének is tekinthető. Kifejti, hogy "ha a vádlott és a tanúk vagy ez utóbbiak fontos körülményekben egymástól lényegesen eltérő vallomásokat tennének, a szembesítésnek (confrontatio), azaz együttes kihallgatásuknak van helye, hogy szembe
- 34/35 -
ismételvén állításaikat, ellentmondásaik felderíttessenek. Ezen cselekvény jelentősége az igazság győző erején alapszik, és több bűntárs, azok és a tanuk, vagy tanuk közt, a vizsgálat alatt, vagy a végtárgyalásnál történhetik. Javallható, ha az ügy fontos körülményei felvilágosítására, különösen valamely személy azonosságának megállapítására szükségesnek mutatkozik. Egyidejűleg rendszerint csak kettővel oly módon eszközölhető, hogy a szembesítettek jeladásokra, különös egyetértés eszközlésére (collusio) alkalmat ne nyerjenek. Azok a felmerült kételyek, ellentmondások iránt szemben hallgatandók ki; feleleteik egymás mellé a jegyzőkönyvbe írandók és önviseletük feltünőbb jelenségei is abban megérintendők."[18]
A taktikai ajánlások között kiemeli, hogy többek szembesítése könnyen célját téveszti, ezért - az ő érájában - a törvényhozások vagy általában tiltják vagy csak kivételesen engedik meg. Ez utóbbira példa az 1843. évi magyar büntető eljárásjogi szabályozás is, amelynek 174. §-a szerint: "Ha a bűnvizsgáló bíró azt látná, hogy a vádlott ezáltal előbb bírathatik az igaznak mondására."
Ekkortájt az általános álláspont az volt, hogy a szembesítést bűntársak között a legnagyobb óvatossággal kell végrehajtani, és azt lehetőleg ne a vizsgáló bíró hajtsa végre, hanem maradjon az ítélkező törvényszék körében. Erősítette ezt a nézetet, hogy ezen században a jogtudomány képviselői (és a jogalkotók) a szembesítést a vádlottra nézve fölöttébb nyomasztónak tartották, és külön védelemnek (pro avertenda confrontatione) adtak helyt; holott gyakran állításai igazolására, s védelmére szolgált. Ebből ered, hogy mind az 1853-as ún. Sárga Könyv, mind az 1843. évi büntető eljárási szabályozás (tervezet) (ABP 183. §, illetve 1843. Be. 172. §) szerint a tanúskodás alól felmentett személyek szembesítésre csak akkor szoríthatók, ha a vádlott azt önmaga kívánja.
1.12 A XIX. század végi, 1896-os Fayer László-féle Büntetőjogi Javaslatokban már az 1900-ban hatályba lépett Bp. szemlélete volt érzékelhető, amikor kiemelte, hogy "a vádlott a tanúkkal akkor szembesíttetik, ha ezek olly körülményeket vallottak, mellyeket a vádlott állandóul tagad, vagy másképp ád elő; akkor is, midőn a vádlott ön védelmére kívánja, hogy az ellene lévő tanú vele szembesíttessék.
Azon személyek, kik tanúságot a 158. § értelmében ön akaratukból tettek, a nélkül, hogy arra kötelesek lettek volna, a vádlottal nem szembesíttethetnek, ha csak ezt maga nem kívánná.
Mikor a tanúk vallomásai egymással tetemesen ellenkeznek, akkor erre nézve köztük is helye van a szembesítésnek, még ha a tanúk azok sorába tartoznának is, kik a vádlottal nem szembesíttethetők.
A tanúk rendszerint külön külön szembesíttet-nek egymással, vagy a vádlottal: azonban a vádlott több személlyel is szembesíttethetik egyszerre, ha a bűnvizsgáló bíró azt látná, hogy a vádlott ez által előbb bírathatik az igaznak mondására.
Szembesítés alkalmával az egymással szembesített személyek, minden egyes körülmény iránt, mellyre nézve egymástól eltérnek, egymás ellen szembe hallgattatnak ki; és ekképp tett kölcsönös feleletek azon rendben, mellyben történtek, jegyzőkönyvbe iktattatnak.
Tanúkihallgatás vagy szembesítés alkalmával a kihallgatott, vagy szembesített személyek magokviseletét illető, és hitelességük megítélésére nyomadékkal bíró körülmények a jegyzőkönyvben megemlítendők."[19]
Az 1896. évi XXXIII. tc. a Bűnvádi perrendtartásról - mely a francia vegyes jellegű rendszer szabályait követte - 138. §-a kimondta:
"A terhelt más terhelttel vagy tanúval a nyomozás és a vizsgálat során is szembesíthető, ha egymástól lényegesen eltérő vallomást tettek, és az ellentmondást nem lehet másképpen tisztába hozni, vagy ha alaposan kell tartani attól, hogy a főtárgyaláson a szembesítés nem fog megtörténhetni."
A törvény 214. §-a már taktikai (végrehajtási modus) jellegű jogi szabályt is rögzített, nevezetesen: "Kettőnél több egyén egyidejűleg és egynél több körülményre nézve egyszerre nem szembesíthetők egymással."
"A 205. § 1. pontjában említett hozzátartozók, még ha önként tettek tanúságot, a terhelttel nem szembesíthetők, hacsak ez maga nem kívánná."
Ez a szabály célszerűségi szempontot szolgált, ugyanis már a XX. század elején is felismerték - a korábbi gyakorlati tapasztalatok nyomán -, hogy a hozzátartozók között elrendelt szembesítés szinte alig vezet eredményre, alkalmazása tehát felesleges, nem bír gyakorlati jelentőséggel.
Szintén a tanúk szembesítésével kapcsolatos még a 214. § további része is, mely rögzítette, hogy: "Szembesítésnek rendszerint csak a főtárgyaláson van helye. Ha azonban a terhelt és a tanú, vagy a tanúk egymás között eltérőleg vallanak s az ellenmondás másként nem hozható tisztába, vagy ha alaposan lehet attól tartani, hogy a szembesítés a főtárgyaláson nem történhetik meg, a terhelt és a tanú, vagy a tanúk a nyomozás vagy a vizsgálat alatt is szembesíthetők egymással."
- 35/36 -
Ez a szabályozás egyértelműen mutatja, hogy a törvény teljes következetességgel csak a főtárgyaláson vitte keresztül a szóbeliség és közvetlenség elvét, előbbi az előkészítő és közbenső eljárás alatt korlátozott volt.
Ennek többféle indoka lehetett. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy krimináltaktikai megfontolásokra építettek, nevezetesen arra, hogy a nyomozás és a vizsgálat alatt a szembesítendő felek ne tudjanak egymással összebeszélni, a másik személyt megfélemlíteni. Ez lehetett az elvi magyarázat arra is, hogy a szembesítést csak kivételes esetben engedték a főtárgyalás előtt végrehajtani.
Magyarázat lehet azonban az is, hogy a XIX. század végén, XX. század elején a nyomozás általános színvonala, a nyomozók felkészültsége - tekintettel a hivatalos nyomozó szervek, intézmények friss megalakulására - még igen kezdeti szinten volt. Így megfelelő szakemberek hiányában nem kockáztatták meg, hogy egy helytelenül alkalmazott szembesítéssel az eljárás sikerét veszélyeztessék, inkább a nagyobb tapasztalattal (bölcsességgel) és képesítéssel rendelkező ítélkező bírákra hagyták annak végrehajtását.
A tárgyalásnak - melyet az elnök vezetett széles körű rendfenntartási jogkörrel - kiemelkedő szerepe volt. A törvény indokolása kimondta, hogy a bizonyítás a felek jelenlétében, a főtárgyaláson, a bíróság előtt történik. A bíróság az ítéletét ugyanis csak arra a bizonyító anyagra alapíthatta, amelyről a közvetlenség elve alapján szerzett tudomást. Az előkészítő eljárás csak tájékoztatást adott az ügyésznek arról, hogy van-e helye a vádemelésnek, illetőleg a nyilvános közvetlen főtárgyalásnak.
Végül az, hogy hogyan történt a vádlotti kihallgatás és szembesítés a főtárgyaláson, a törvény 305., illetve 309. § szakaszaiból látható:
"Ha a vádlottnak a főtárgyaláson és a megelőző eljárásban tett vallomásai lényegesen eltérők, az elnök őt erre figyelmezteti, az eltérés okát tőle megkérdezi és ez esetben, valamint akkor is, ha a vádlott egyáltalában nem nyilatkozik, az előbbi vallomásáról felvett jegyzőkönyvet egészben vagy részben felolvashatja vagy felolvastathatja. Ha több vádlott vallomása ugyanama körülményre nézve lényegesen eltérő, e vádlottak egymással szembesítendők."
"Ha a vádlott és a tanu, vagy a tanuk egymás között valamely lényeges körülményre nézve eltérő vallomást tesznek, szembesítésük eszközlendő."
Az 1951. évi III. törvény a Büntető perrendtartásról, szakított a francia mintára épülő korábbi szabályozás szerkezetével, a vádra vonatkozó előírással szemben először a büntetőeljárás uralkodó elveit foglalta össze. Megszüntette a bírói elővizsgálatot és egy tagolatlan nyomozási szakaszt hozott létre, amelyet az ügyész, illetőleg az ő irányítása mellett a rendőrség teljesített. A szembesítés szabályai is ennek megfelelően változtak, a törvény 95. §-a a következőképpen rendelkezett: "Ha a terheltek vallomásai egymással ellentétben állnak, az ellentét tisztázását szükség esetén szembesítéssel kell megkísérelni."
A terheltek tanúval való szembesítésére pedig a 110. § (2) bekezdése volt irányadó: "Ha a tanú vallomása a terheltével vagy különböző tanúk vallomásai egymással ellentétben állnak, az ellentét tisztázását szükség esetén szembesítéssel kell megkísérelni."
A törvényben - figyelemmel arra, hogy az eljárás menete alapjaiban megváltozott - már nem írták elő, hogy a szembesítést elsősorban a főtárgyaláson kell megtartani. Az a nyomozás során is szabadon, feltétel nélkül végezhető eljárási cselekménnyé alakult. Sőt hangsúlyáthelyezés figyelhető meg, elsősorban a nyomozó hatóság feladatává vált az alkalmazása. Két együttes feltételnek kellett fennállnia: ellentétes vallomások és azok feloldásának szükségessége. A törvény már sem a hozzátartozókkal kapcsolatos kivételt nem tartalmazta, sem pedig azt, hogy kettőnél több személy egyszerre, ugyanarra a körülményre nézve nem szembesíthető egymással. A szembesítés azonban továbbra is érdemi intézmény maradt, fenntartásával kapcsolatban semmiféle aggály, kétség nem merült fel.
Az 1962. évi 8. tvr. a büntetőeljárásról a korábbiakkal ellentétben címében már nem a bűnvádi, illetőleg büntető perrendtartást szabályozta. Ez a címváltoztatás azonban inkább csak elvi jelentőségű volt, hiszen a törvényerejű rendelet nyomozással foglalkozó VII. fejezete szinte alig haladta meg terjedelmében és szabályozásának mélységében az 1951. évi III. tv. VI. fejezetét. A szembesítés vonatkozásában pedig semmiféle változtatás nem észlelhető.
Mindezek alapján csak utalni lehet az 1951. évi III. törvény esetében írtakra azzal, hogy a 1962. évi 8. tvr. kommentárja bővebben fogalmaz a szembesítéssel kapcsolatban, mellyel az intézmény fontosságát kívánta kihangsúlyozni: "Az ellentétek tisztázásának egyik módja a szembesítés. A szembesítés az ellentétek tisztázása mellett alkalmas lehet arra is, hogy a nyomozó hatóság megállapítsa, melyik vallomás felel meg az igazságnak. Ennek megfelelően különös figyelmet kell fordítani a szembesítések jó előkészítésére és a kriminalisztikai elveknek megfelelő helyes lebonyolítására."[20]
- 36/37 -
Az 1973. évi I. törvény a büntetőeljárásról a szembesítést az alábbiak szerint szabályozta:
"Ha a tanú vallomása a terhelt vagy más tanú vallomásával ellentétes, ennek tisztázását szükség esetén szembesítéssel kell megkísérelni", illetőleg "ha a terheltek, illetőleg a terhelt és a tanú vallomásai egymással ellentétesek, szükség esetén szembesítéssel [64. § (2) bek.] kell az ellentétet tisztázni."
Azzal minden jogértelmező egyetértett - külön írásbeli formula nélkül is -, hogy a szembesítést kizárólag lényeges (releváns tényű) ellentétek esetén kell(ett) alkalmazni.
Az azonban, hogy a törvény még mindig az 1951. évi III. törvényből átvett "kell megkísérelni" kifejezést használta, nem volt szerencsés.
A "kell" parancsként jelent meg és ez alapján úgy tűnt, hogy a szembesítést minden ellentétes vallomás esetén kötelező volt lefolytatni. Ezt a szemléletet erősítette az is, hogy a szembesítések elmaradása az egyik leggyakoribb pótnyomozás okként szerepelt, és a nyomozó hatóság tagjai szinte sohasem mulasztották (volna) el végrehajtani, akkor sem, ha eredménytelensége a legtöbb esetben előre látható volt. A "megkísérelni" kifejezés pedig mintha már eleve magába foglalta volna, legalábbis erőteljesen sugallta az előre látható eredménytelenségét.
Ez a félreérthető megfogalmazás még a hatályon kívül helyezés előtt módosult és már csak az "ellentét tisztázását" írta elő a hatóságoknak, elmaradt a "kísérletezgetés".
Az is a törvény (módosított) szövegébe került, hogy a szembesített személyek vallomásukat egymással élő szóban közlik, valamint, ha a tanú védelme szükségessé teszi, a tanú szembesítését mellőzni kell. (Az utóbbi már a tanúvédelem felerősödését mutatja.)
Bár a szembesítések végrehajtásának módjára vonatkozó részletes szabályozást ez a törvény sem adott, végképp eloszlatta azokat a kételyeket, melyek korábban ezzel kapcsolatban felmerülhettek. Azaz, hogy a szembesítésen nem a jegyzőkönyvekben rögzített ellentétek hatóság tagjai általi felolvasását és a vallomást tevő általi megerősítését kell érteni, hanem azt, hogy az ellentétes vallomást tevőknek állításaikat egymással élő szóban kell közölniük. A törvény előírta azt is, hogy: "A hatóság megengedheti, hogy kérdéseket tegyenek fel egymásnak." - mint ahogyan a törvény kommentárja fogalmaz -, a "hatékony meggyőzés érdekében". Ez utóbbi feltehetően a szembesítendő személyek között értelmezhető csak, hiszen - látásom szerint - az önálló kihallgatás lehet csak igazán a hatóság (tagjainak) meggyőzésének területe.
A hosszú előkészítést és várakozást követően 2003. július 1-jén hatályba lépett törvény új fejezetet nyitott a magyar büntető eljárásjog történetében. A szembesítéssel kapcsolatosan is rendhagyó szabályozást hozott, megfelelően reagálva azokra a változásokra, melyek az utóbbi évtizedekben az újabb bűncselekménytípusok és szervezettebb elkövetői kör létrejöttével jelentek meg.
A szembesítés önálló szakaszban és megnevezéssel, a bizonyítási eljárások között, a szemle, a bizonyítási kísérlet, és a felismerésre bemutatás után, a szakértők párhuzamos meghallgatása előtt kapott helyet a törvény 124. §-ában.[21]
Az (1) bekezdése kimondja: "Ha a terheltek, a tanúk, illetőleg a terhelt és a tanú vallomásai egymással ellentétesek, az ellentétet szükség esetén szembesítéssel lehet tisztázni. A szembesítettek a vallomásukat egymással élőszóban közlik; megengedhető, hogy egymásnak kérdéseket tegyenek fel."
Ez a szabály csak alakilag különbözik a korábbi előírástól annyiban, hogy egy helyen szabályozza a terhelt-terhelt, terhelt-tanú és a tanú-tanú szembesítését, illetőleg, hogy a "lehet tisztázni" kifejezést használja, szemben - az előzőekben kifejtett - "kell megkísérelni"-vel.
"Ha a tanú, vagy a terhelt védelme szükségessé teszi, a tanú, illetőleg a terhelt szembesítését mellőzni kell." A tanú védelme mellett megjelenik a terhelt védelme is, mint szembesítést kizáró feltétel, figyelemmel a különösen súlyos, kiemelt tárgyi súlyú bűncselekmények tettestársai közötti érdekellentétre. A törvény ezzel a szabállyal azon terheltek védelmét is biztosítani kívánja, akik bár maguk is bűncselekményt követtek el, hajlandóak azt (mintegy pentitóként) teljes mélységében a hatóság előtt feltárni, társaik ellen vallani. Ezáltal felfedve olyan bizonyítékokat is, melyek nem állnak a hatóság rendelkezésére, a hatóság előtt nem ismertek, és amelyek segítségével egyszerűbbé és megalapozottá (bizonyossá) válhat a büntetőjogi felelősségre vonás.
"A tizennegyedik életévét be nem töltött személyt akkor lehet szembesíteni, ha a szembesítés a kiskorúban nem kelt félelmet." E szabály életbeléptetésének legfőbb indoka az volt, hogy igen gyakoriak a kiskorúak sérelmére elkövetett bűncselekmények, melyek a gyermekben komoly pszichikai traumát okozhatnak és ezt a traumát a szembesítés negatív élménye csak fokozná. Ennek megítélését, a "veszély előrejelzését" a törvényhozó a hatóságra bízta.
Ha áttekintjük az itt leírtakat, akkor, mintegy a ta-
- 37/38 -
nulmány sommázataként az alábbi (vázlatszerű) gondolatokat fogalmazhatjuk meg a szembesítés egyetemes, illetve magyar történeti kialakulásával és fejlődésével kapcsolatban.
a) Az ókorban az igazságkeresés szabályozott módjai között még nem szerepelt a szembesítés, sokkal inkább a kínvallatás.
b) A feudalista középkorban, annak kezdő századaiban az inkvizítórius eljárás keretében - a szembesítés hiánya mellett - a változatos, sokfajta tortúra továbbélése, a kínvallatás "virágzása" a szembetűnő.
c) A késői középkorban, a XVII-XVIII. században megkezdődik a kínvallatás "puhulása", a szembesítés intézmények megszületése, az átmeneti kettősség, a két igazságkereső intézmény együttélése, amelyet még alkalmanként (bizonyos körülmények esetén) bokrosít az eskütétel alkalmazása is.
d) A XIX. századtól hivatalosan eltörölték a kínvallatást, és már az akkuzatórius (vádelvű) szemlélet alapján helyébe lépett egyedüliként a szembesítés, esetleg esküvel színesítve.
e) A XX. század első felében már részletes jogi szabályozást láthatunk a szembesítésről az egyes büntetőeljárási kódexekben, köztük a magyarban is. Egészen a század közepéig a tárgyalási szakra helyezik az alkalmazási hangsúlyát.
f) A XX. század második felétől az intézmény kriminalisztikai, azon belül kriminál-taktikai jellege erősödik fel, ennek következtében a nyomozási-vizsgálati-előkészítő szakaszra tevődik át a hangsúly, ám - egyszerűsített, "lecsupaszított" formában létezik a bírósági szakban is.
g) A XXI. században a szembesítés (továbbra is hangsúlyos) nyomozásbeli (és enyhe súlyú bírósági) korlátozása érzékelhető, legfőképpen (kriminál-taktikai) adat-információvédelmi, tanúvédelmi, kiskorú védelmi okokból.
A korszak/időskála jellemzőiből azt is láthatjuk és kijelenthetjük mintegy záró gondolatként, hogy a szembesítés "megjelenése, színrelépése", kb. a XVII. század, tehát kb. 300-400 év óta egyetlen korszak, század elméleti szerzői, jogalkotói sem kérdőjelezték meg az intézmény létjogosultságát, igazságkeresési funkcióját. ■
JEGYZETEK
[1] Molnár Imre: A büntető eljárásjog alapelvei a római jogban. In: Nagy Ferenc (szerk.): Bűnügyi mozaik. Tanulmányok Vida Mihály 70. születésnapja tiszteletére. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged 2006. 426. o., továbbá Zlinszky János: Római büntetőjog. Budapest 1992. 63. o.
[2] Molnár Imre szerint ma is kényszerintézkedés "a letartóztatás, többszöri meghallgatásra berendelés, szembesítés stb. Kétségtelen, a kínvallatás kissé durva eszköz volt, de eredményes." A kínvallatás alkalmazásának indokaként hozzáteszi: "A tanúbizonyítás mindig több problémát jelentett a hatóságok számára. Több tanú nem egyformán látta ugyanazt a cselekményt, sohasem volt kizárható bizonyos fokú elfogultsági tényező sem, akár negatív, akár pozitív irányban (rokonok, barátok, saját rabszolgák, haragosok stb.). Az is előfordult, hogy egyes személyek vonakodtak tanúvallomást tenni, nem akartak egy "jóemberük" ellen beszélni, ha tettek is vallomást, bizonyos tényeket elhallgattak. Az idő múlása is sokszor elhomályosította a tanúk emlékezetét. Mindezek a körülmények odavezettek, hogy a gyakorlatban a tanúkihallgatás velejárója a kínvallatás lett". Molnár Imre: Tanúvallomások (kínvallatás) értékelése a bűnösség megállapításánál az ókori római büntetőjogban. In: Tóth Károly (szerk.): Emlékkönyv Dr. Szabó András egyetemi tanár 70. születésnapjára. SZTE AJK, Szeged 1998. 243-250. o.
[3] Béli Gábor: Magyar jogtörténet. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2000. 298.o.
[4] Lásd erről részletesebben: Tóth Mihály: A szembesítések béklyójában. Jogtudományi Közlöny 1984/3. 139-140. o.
[5] Béli Gábor: i. m. 293. o.
[6] Béli Gábor: i. m. 294. o.
[7] A Ferdinandi latinra fordított változata. Kollonics Lipót esztergomi érsek adta ki 1687-ben Nagyszombaton "Forma processus judici criminalis seu praxis criminalis" címmel. 1696/97-ben bekerült a Corpus Juris Hungaricibe is. Nevezték "Kollonichiana"-nak, illetve I. Józsefre tekintettel "Josephina"-nak is.
[8] Béli Gábor: i. m. 299. o.
[9] III. Ferdinándról elnevezett, Alsó-Ausztria számára 1656-ban kiadott büntető rendtartás. Landgerichts Ordnung, 1. § és bevezetője. (Nyersfordítás. Johann Jacob Kürner, Wienn 1657-es kiadásából).
[10] Constitutio Criminalis Theresiana. Römisch-Kaiserl. Zu Hungarn und Böheim u. u. Königl. Apost. Majestat Maria Theresia Erzherzogin zu Osterreich, u. u. Peinliche Gerichtsordnung. (Nyersfordítás), Adademische Druck-u. Verlagsanstalt, Graz/Austria, 1769
[11] Katona Géza: Bizonyítási eszközök a XVIII-XIX. században. KJK, Budapest 1977. 13. o.
[12] Hajdú Lajos: Az első (1795-ös) magyar büntetőkódextervezet. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1971. 407. o.
[13] Kállay István: Városi bíráskodás Magyarországon
1686-1848. Osiris Kiadó, Budapest 1996. 133. o.
[14] Zsoldos Ignácz: Szolgabírói Hivatal. Törvénykezési rész. A Reform Főiskola betűivel. Pápa 1842. 365-366. o.
[15] Zsoldos Ignácz: i. m. 242. o.
[16] Zsoldos i. m. 243. o.
[17] Zsoldos i. m. 245. o.
[18] Pauler Tivadar: Büntetőjogtan. Anyagi büntetőjog különös része. Alaki jog. Pfeifer Ferdinánd, Buda-Pest 1873
[19] Fayer László: Büntetőjogi Javaslatok Anyaggyűjteménye. I. kötet. Magyar Tudományos Akadémia. Budapest 1896. 12-13. o.
[20] Jászai Dezső (szerk.): A büntetőeljárás kommentárja. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest 1967. 514. o.
[21] Tremmel Flórián véleménye szerint a bizonyítási eljárások ilyenfajta intézményesítése, fogalomhasználata és csoportosítása nem szerencsés, hiszen ebből a körből kirekesztették a helyszínelést, a műszeres (poligráfos) kihallgatást, vagy a titkos információgyűjtés eseteit. Azt azonban, hogy a szembesítés intézményét a törvényhozó önálló bizonyítási eljárásként emelte ki, mindenképpen indokoltnak és szükségesnek tartotta.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
